- Köszi –
motyogom végül, aztán elengedem őket. Anya mosolyogva
végigsimítja az arcom. O-óó, ez nem jó jel. Akkor szokott így
viselkedni, mikor készül valamire. Már attól tartok, hogy apával
együtt valami szörnyen rossz hírt akarnak közölni, de végül
csak odalép a szekrényemhez, és kinyitja.
- Ideje lesz
keresni valami ruhát – mondja, s a hangja már nem is tűnik
elérzékenyültnek. Halk sóhajtás hagyja el a számat, hiszen
tudom jól, hogy nincs értelme keresni.
- Csupán egy
ünneplőm van, anyu. – Mellé állok, és azonnal ki is veszem a
ruhát. Fehér, selymes tapintású öltözet, melyet még anyától
örököltem. Ilyesmi ruhát visel az esküvői fotókon, csak az
sokkal nagyobb, és gyönyörűen csillog. Ez a rongy ugyan bírja
még, és a maga nemében – na meg itt, a Tizenkettedikben – nem
is olyan rossz, de azért el tudnám magamat képzelni egy olyan
habos hercegnőruhában, mint amilyenekben a kiválasztottak
pompáznak néha az interjúkon. A gondolatra ismét összezsugorodik
a gyomrom, s idegesen megmarkolom a fehér anyagot. Még jó, hogy
anya nem látja, mert olyan erősen szorítom, hogy attól félek,
még a végén kilyukad az amúgy is kopott textil. - Mennyi az idő?
- kérdem inkább, s gyorsan lehajítom az ünneplőt az ágyamra.
- Tíz óra –
feleli anya. Hű, már egy egész óra elment? Ennek örülök is,
meg nem is, hiszen kevesebbet kell őrlődnöm tovább, de egyre
közelebb is érek a kettőhöz.
Miután anya kiment
a szobából, becsukom az ajtómat, és leülök a ruha mellé.
Kényszeredetten simogatom a fehér anyagot, s eszembe jut a reggel,
mikor találkoztam Katniss-szel az erdőben. Fura érzés belegondolni,
hogy tényleg találkoztunk. Az is fura, hogy megnyerte a Viadalt,
hogy ennyien ismerik, és hogy csak egy évvel idősebb nálam. Pedig
olyan érettnek tűnik, és a viselkedéséből ítélve tényleg az
is lehet.
- Bárcsak én is
ilyen lehetnék, és nem paráznék folyton mindentől – motyogom
az orrom alá, és örülök, hogy nem hallja senki. Ami azt illeti,
tényleg erre vágyok, mert rengeteg dolog van, amitől félek.
Például utálom a kutyákat, főleg a vadakat, a patkányoktól meg
egyenesen falra tudok mászni. Ha vért látok, azonnal képes lennék
kidobni a taccsot, de szerencsére elég erős az önuralmam, így
általában sikerül magamban tartani az aznapi betevőt. Mondjuk az
is igaz, hogy hála az égnek, nem sokat találkozom vérrel.
Kiskoromban rettegtem a víztől, de miután apa megtanított úszni,
mikor hét éves voltam, egészen megkedveltem. Ezen kívül szeretem
még az éjszakát, mert akkor el lehet bújni, el lehet menekülni
akárki elől, s a sötétség gondoskodik róla, hogy senki se
lássa, mit érzek éppen. Na meg rendkívül nyugtató hatással van
a két tengerkék szememre, melyekre anya szerint rettentően kell
vigyáznom, mert mivel kékek, érzékenyebbek is, mint az átlag.
Ebben mondjuk lehet valami, hiszen mindig megfájdul a fejem attól,
ha huzamosabb ideig tükröződik a szemembe az erősebb napfény.
Igazából nem is
tudom, hogy hogyan, de a szemhéjaim egyszerre lecsukódnak,
lehajtom a fejem a ruhára, s kényelmesen elhelyezkedve álomba
merülök. Talán kifárasztott ez a sok gondolat, vagy a testemnek
elege van a sok adrenalinból, és így próbál ellene védekezni.
Ki tudja, akármi lehetséges, én ezen a helyen már semmin se lepődöm meg. Szóval minden bizonnyal szépen elaludtam, mert
egyszer csak azon kapom magam, hogy rázkódik a vállam. A szemeim
azonnal felpattannak, s fel is ülök. Anya áll mellettem, arcára
nyugalmat erőltetett, de tudom, hogy ő is izgul, és ettől belém
is visszatér ez az idegesítő lüktetés – na meg a remegés.
- Sash, öltöznöd
kéne, már fél kettő van!
- Hogy micsoda? -
nézek rá értetlenkedve, de aztán lassan felfogom, hogy mit
mondott. Fél óra, és kezdődik az Aratás! Azonnal felugrom az
ágyról, lekapom magamról a nadrágot meg a pólót, s anyu
segítségével magamra húzom a fehér ruhát. Anyám – mint
mindig – most is el van ragadtatva, hogy milyen jól áll, meg hogy
milyen csinos vagyok benne, de engem jelen pillanatban az érdekel a
legkevésbé, hogy hogy nézek ki. Kirángatom a gumit a hajamból,
mire a fekete fürtök a vállamra omlanak, és körbeölelik a
nyakamat. - Köszi, hogy ébresztettél – szólok hátra anyának,
miközben kifelé trappolok a konyhába. Hallom, ahogy azt mondja,
hogy "nincs mit", majd eltűnik a fürdőszobában. Én is
oda igyekeztem amúgy még az előbb, csak valamiért a konyha felé
vettem az irányt. Így, hogy elfoglalta a fürdőt, kénytelen
vagyok a konyhában tükörbe nézni. Lóg egy a bejárati ajtó meg
a mosogatópult között, mely meglehetősen kopott már, és ami
azt illeti, kicsit torzít is. Nem baj, nem nagyon érdekel, inkább
csak azért akarok vetni magamra egy pillantást, hogy megnézzem:
tényleg olyan szörnyen rémült fejet vágok-e, mint ahogy azt én
érzem. Ahogy odalépek elé, megnyugodva észlelem, hogy egyáltalán
nem. Hatalmasra tágult pupilláimon kívül semmi sem látszik
abból, ami most valójában vagyok – vagyis egy halálra rémült
tizenöt éves. Szerencsére pár pillanat múlva feltűnik a színen
anya, miközben egyik kezében apa kopott, fehér ingét tartja, és
annál fogva húzza kifelé a fürdőszobából.
- Palcal, igyekezz
már! - süvíti, mire apu engedelmesen követi, s nemsokára már
mindhárman a cipőnket húzzuk. Van egy apró, barna topánom
valahol, amit szintén anyától örököltem még régen, de jelen
pillanatban fogalmam sincsen, hogy vajon merre lehet, és őszintén
szólva nem is nagyon érdekel. Az ajtóban a csizmám után nyúlok,
felhúzom, aztán idegesen, kezeimet tördelve nézem a szüleimet,
ahogy készülődnek. Legszívesebben rájuk szólnék, hogy
siessenek, de azzal semmit nem érnék el, így hát amennyire tőlem
telik, türelmesen várok. Körülbelül három perc múlva aztán
végre kilépünk az ajtón, és elindulunk a főtér felé. Vetek
egy pillantást Rozira, aki a ketrec rácsai mellett csipeget valamit
a földről, de mikor elhaladunk mellette, felnéz, és kotkodácsol
egyet. Mintha elköszönne tőlünk. Nyelek egyet, s magamban én is
búcsút veszek tőle, hiszen az is lehet, hogy soha többé nem
látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése