2013. április 30.

2. Fejezet - III. rész


 - Köszi – motyogom végül, aztán elengedem őket. Anya mosolyogva végigsimítja az arcom. O-óó, ez nem jó jel. Akkor szokott így viselkedni, mikor készül valamire. Már attól tartok, hogy apával együtt valami szörnyen rossz hírt akarnak közölni, de végül csak odalép a szekrényemhez, és kinyitja.
- Ideje lesz keresni valami ruhát – mondja, s a hangja már nem is tűnik elérzékenyültnek. Halk sóhajtás hagyja el a számat, hiszen tudom jól, hogy nincs értelme keresni.
- Csupán egy ünneplőm van, anyu. – Mellé állok, és azonnal ki is veszem a ruhát. Fehér, selymes tapintású öltözet, melyet még anyától örököltem. Ilyesmi ruhát visel az esküvői fotókon, csak az sokkal nagyobb, és gyönyörűen csillog. Ez a rongy ugyan bírja még, és a maga nemében – na meg itt, a Tizenkettedikben – nem is olyan rossz, de azért el tudnám magamat képzelni egy olyan habos hercegnőruhában, mint amilyenekben a kiválasztottak pompáznak néha az interjúkon. A gondolatra ismét összezsugorodik a gyomrom, s idegesen megmarkolom a fehér anyagot. Még jó, hogy anya nem látja, mert olyan erősen szorítom, hogy attól félek, még a végén kilyukad az amúgy is kopott textil. - Mennyi az idő? - kérdem inkább, s gyorsan lehajítom az ünneplőt az ágyamra.
- Tíz óra – feleli anya. Hű, már egy egész óra elment? Ennek örülök is, meg nem is, hiszen kevesebbet kell őrlődnöm tovább, de egyre közelebb is érek a kettőhöz.
Miután anya kiment a szobából, becsukom az ajtómat, és leülök a ruha mellé. Kényszeredetten simogatom a fehér anyagot, s eszembe jut a reggel, mikor találkoztam Katniss-szel az erdőben. Fura érzés belegondolni, hogy tényleg találkoztunk. Az is fura, hogy megnyerte a Viadalt, hogy ennyien ismerik, és hogy csak egy évvel idősebb nálam. Pedig olyan érettnek tűnik, és a viselkedéséből ítélve tényleg az is lehet.
- Bárcsak én is ilyen lehetnék, és nem paráznék folyton mindentől – motyogom az orrom alá, és örülök, hogy nem hallja senki. Ami azt illeti, tényleg erre vágyok, mert rengeteg dolog van, amitől félek. Például utálom a kutyákat, főleg a vadakat, a patkányoktól meg egyenesen falra tudok mászni. Ha vért látok, azonnal képes lennék kidobni a taccsot, de szerencsére elég erős az önuralmam, így általában sikerül magamban tartani az aznapi betevőt. Mondjuk az is igaz, hogy hála az égnek, nem sokat találkozom vérrel. Kiskoromban rettegtem a víztől, de miután apa megtanított úszni, mikor hét éves voltam, egészen megkedveltem. Ezen kívül szeretem még az éjszakát, mert akkor el lehet bújni, el lehet menekülni akárki elől, s a sötétség gondoskodik róla, hogy senki se lássa, mit érzek éppen. Na meg rendkívül nyugtató hatással van a két tengerkék szememre, melyekre anya szerint rettentően kell vigyáznom, mert mivel kékek, érzékenyebbek is, mint az átlag. Ebben mondjuk lehet valami, hiszen mindig megfájdul a fejem attól, ha huzamosabb ideig tükröződik a szemembe az erősebb napfény.
Igazából nem is tudom, hogy hogyan, de a szemhéjaim egyszerre lecsukódnak, lehajtom a fejem a ruhára, s kényelmesen elhelyezkedve álomba merülök. Talán kifárasztott ez a sok gondolat, vagy a testemnek elege van a sok adrenalinból, és így próbál ellene védekezni. Ki tudja, akármi lehetséges, én ezen a helyen már semmin se lepődöm meg. Szóval minden bizonnyal szépen elaludtam, mert egyszer csak azon kapom magam, hogy rázkódik a vállam. A szemeim azonnal felpattannak, s fel is ülök. Anya áll mellettem, arcára nyugalmat erőltetett, de tudom, hogy ő is izgul, és ettől belém is visszatér ez az idegesítő lüktetés – na meg a remegés.
- Sash, öltöznöd kéne, már fél kettő van!
- Hogy micsoda? - nézek rá értetlenkedve, de aztán lassan felfogom, hogy mit mondott. Fél óra, és kezdődik az Aratás! Azonnal felugrom az ágyról, lekapom magamról a nadrágot meg a pólót, s anyu segítségével magamra húzom a fehér ruhát. Anyám – mint mindig – most is el van ragadtatva, hogy milyen jól áll, meg hogy milyen csinos vagyok benne, de engem jelen pillanatban az érdekel a legkevésbé, hogy hogy nézek ki. Kirángatom a gumit a hajamból, mire a fekete fürtök a vállamra omlanak, és körbeölelik a nyakamat. - Köszi, hogy ébresztettél – szólok hátra anyának, miközben kifelé trappolok a konyhába. Hallom, ahogy azt mondja, hogy "nincs mit", majd eltűnik a fürdőszobában. Én is oda igyekeztem amúgy még az előbb, csak valamiért a konyha felé vettem az irányt. Így, hogy elfoglalta a fürdőt, kénytelen vagyok a konyhában tükörbe nézni. Lóg egy a bejárati ajtó meg a mosogatópult között, mely meglehetősen kopott már, és ami azt illeti, kicsit torzít is. Nem baj, nem nagyon érdekel, inkább csak azért akarok vetni magamra egy pillantást, hogy megnézzem: tényleg olyan szörnyen rémült fejet vágok-e, mint ahogy azt én érzem. Ahogy odalépek elé, megnyugodva észlelem, hogy egyáltalán nem. Hatalmasra tágult pupilláimon kívül semmi sem látszik abból, ami most valójában vagyok – vagyis egy halálra rémült tizenöt éves. Szerencsére pár pillanat múlva feltűnik a színen anya, miközben egyik kezében apa kopott, fehér ingét tartja, és annál fogva húzza kifelé a fürdőszobából.
- Palcal, igyekezz már! - süvíti, mire apu engedelmesen követi, s nemsokára már mindhárman a cipőnket húzzuk. Van egy apró, barna topánom valahol, amit szintén anyától örököltem még régen, de jelen pillanatban fogalmam sincsen, hogy vajon merre lehet, és őszintén szólva nem is nagyon érdekel. Az ajtóban a csizmám után nyúlok, felhúzom, aztán idegesen, kezeimet tördelve nézem a szüleimet, ahogy készülődnek. Legszívesebben rájuk szólnék, hogy siessenek, de azzal semmit nem érnék el, így hát amennyire tőlem telik, türelmesen várok. Körülbelül három perc múlva aztán végre kilépünk az ajtón, és elindulunk a főtér felé. Vetek egy pillantást Rozira, aki a ketrec rácsai mellett csipeget valamit a földről, de mikor elhaladunk mellette, felnéz, és kotkodácsol egyet. Mintha elköszönne tőlünk. Nyelek egyet, s magamban én is búcsút veszek tőle, hiszen az is lehet, hogy soha többé nem látom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése