14. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Ez a rész is dupla hosszúságú, és azért van így, mert nem akarom húzni a dolgot. Az ez utáni rész után kezdődik az aréna, amit már nagyon várok, teljesen új sínre helyezi majd a történetet. Szóval már nincs sok hátra, kitartás!

Valamint köszönöm nektek a visszajelzéseket! <3

______________________________

"We gonna let it burn..."

- Max! - kiáltom. Normális esetben egészen biztos, hogy nem kérném meg rá, hogy segítsen, de ez most a szó szoros értelmében egy eléggé nemnormális eset. Maximus rám néz, és mikor meglát, egyik szemöldöke a magasba szalad.

- Nahát! Dalos madárka... - Szarkasztikusan elvigyorodik, de megrázom a kezét, és félbeszakítom.

- Max! Ne csináld már! Segíts feljutni a kocsinkig... - Egyre jobban halkul a hangom, és az utolsó szót már csak suttogom: - Kérlek...

Max szemöldökei összeszaladnak, aztán felsóhajt. Megragadja a vállaimat, és maga előtt tolva elindít az egyik lift felé. Végig olyan erősen markolom az ingét, hogy egészen biztosan ne tudjon itt hagyni. Míg arra várunk, hogy kinyíljanak az ajtók, végig azon agyalok, hogy milyen egy fura gyerek ez a Maximus Battleship. Egyszer jól beszól, aztán eljátssza, hogy tudomást sem vesz rólam, de végül kiderül, hogy ha kell, akkor segít. Nem értem. Nincs is időm tovább agyalni rajta, mert megérkezik a lift, Max betol, aztán ő is belép, de nem engedi, hogy mások is bejöjjenek. Míg be nem csukódnak az ajtók, elállja az utat.

- Gyertek a következővel! - vigyorog a Hetedik Körzet fiú kiválasztottjának képébe. - Itt már sajnos nincs hely... - Aztán a szárnyak bezárulnak, és a lift felrepít minket a kocsikhoz. Nem vágyom másra, csak hogy végre eltűnhessek innen.

- Köszi – motyogom Max felé, aki erre ásít egyet.

- Emlékszel, mit mondtam az első napon?

- Hogy nem vagyunk haverok – vágom rá halkan.

- Pontosan. Ezt is csak azért csináltam, mert gáz lett volna, ha a többiek még a Viadal előtt kicsinálnak.

- Akkor is köszi.

Az emeleten együtt kitaláljuk, hogy hol lehet a kocsink, aztán pár perc múlva már száguldunk is a Kiképzőközpont felé. Nincs kedvem beszélgetni, de mivel attól félek, hogy Maximus szóba hozza majd az éneklésemet, belekezdek egy más témába, és elterelem a figyelmét.

- A többieket nem kellett volna megvárnunk? - kérdezem összevont szemöldökökkel.

- Majd jönnek utánunk – vonja meg a vállait Max, aztán megnyom egy gombot a karosszérián, és belekortyol az üdítőbe, ami kiemelkedett a falból.

Egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán én is szomjas vagyok, de aztán leteszek róla. Inkább csak bámulok ki az ablakon, és figyelem a fényeket. Az emberek mindenféle maskarákban mászkálnak – bár nem tudom eldönteni, hogy ez csak a hétköznapi viseletük, vagy tényleg jelmezt hordanak -, és együtt bámulják a hatalmas kivetítőket, amik egy-egy épület falán terpeszkednek. Egyszer még egy olyan órát is látok, ami visszaszámol a Viadal kezdetéig. 

Közel húsz perc múlva megérkezünk a Kiképzőközpontba. A sofőr ragaszkodik hozzá, hogy kísérőt adjon mellénk, és addig nem hagy békén, míg meg nem tűrjük magunk mellett a hatalmas termetű, sötét bőrű Avox férfit. Miután felérünk a lakosztályunkba, Max letelepszik a kanapéra egy tál sós mogyoróval, én meg gyorsan lezuhanyzom, és lemosok magamról mindenféle kenceficét meg sminket. Próbálok sietni, de még így is lekésem a többiek érkezését. Effie hangjára leszek először figyelmes, miközben éppen a hajamból próbálom kiszedni a rózsákat. A nő hangosan kiabál, és engem keres. Szörnyen izgatott leszek, mert nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit szóltak az alakításomhoz, így hát gyorsan felöltözöm, és kilépek a fürdőszobából. Effie azonnal megtalál. Felém nyújtja a kezet, és arcán hatalmas vigyor terül szét. Effie Trinket vigyorog.

- Te drága, ügyes, aranytorkú kislány! - csicsergi, ahogy a karjaiba zár. - Annyira nagyon, nagyon, nagyon ügyes voltál! - Aztán még mond pár dolgot, de olyan erősen szorít magához, hogy jobban foglalkoztat az, hogy hogyan jussak levegőhöz, mint az, hogy miről beszél. Miután elenged, Katniss is megölel.

- Nagyon jó voltál, Sash – suttogja a fülembe. Visszaölelem, és elmosolyodom.

- Köszi – mondom halkan. Katniss sokkal nyugodtabban viselkedik, mint Effie Trinket. 

Aztán Cinna jön, aki először vagy jó egy percig csak ölel csendben, végül puszit nyom az arcomra, és tájékoztat róla, hogy az összes stylist és  vendég rólam beszélt, miután véget értek az interjúk – ráadásul nem egyszer hallotta a "támogató" szót is. Ennek örülök. Végül Haymitch is gratulál, de ismét leszögezi, hogy nem fog megölelni. Nem hibáztatom érte, mert kaptam már tőle ölelést, csak azt senki sem látta. Utoljára még Portia és Peeta is vált velem pár szót, aztán átvonulunk az étkezőbe, és nekilátunk a vacsorának. Evés közben mindenki beszélget, a leghangosabb természetesen ismét Effie Trinket. Nem is baj, mert legalább így nem fog szemrehányást tenni nekem arra, hogy az asztalnál próbálom kiszedni a hajamból a virágokat. Mivel ez a nagy kavargás elvonja a figyelmemet holnapról, sikerül jól teleennem magam. Vacsora után megnézzük a szalonban az interjúk ismétlését. Elég szánalmasnak tűnök, de Effie annyit sóhajtozik, hogy lassan belátom: talán csak saját magamnak látszom olyannak. Az viszont kétség kívül igaz, hogy az éneklésem nagyon jól sikerült. Katniss meg van róla győződve, hogy rengeteg támogatóm lesz, de én csak nézem a képernyőt és mosolygok. Ezzel próbálom palástolni azt az érzésemet, hogy szerintem nem. Miután lemegy az adás, egyre jobban kezdek izgulni. Tuti, hogy ma este nem fogok aludni. Holnap itt a Viadal. Katniss és Peeta ma este átmegy a Főhadiszállásra. Effie és Haymitch is velük megy, és együtt fogják összeírni azokat a kapitóliumi embereket, akik a támogatóinknak jelentkeznek. 

Katniss félrevon a nappaliból, és a szemembe néz. Tudja, hogy nem sokára indulnak. Én is tudom, és pillanatról pillanatra egyre idegesebb leszek. Ha ő elmegy, akkor tényleg egyedül maradok.

- Figyelj rám, Sash – néz a szemeimbe. - Figyelsz?

- Figyelek.

 - Életben kell maradnod. Érted? - Bólintok. Katniss megszorítja a vállaimat, és olyan erősen néz a szemeimbe, hogy teljesen magához láncolja a figyelmemet. - Haymitch mondta, hogy hogyan állsz hozzá a tizenkét ponthoz. Igaz, amit gondolsz. De most hallgass rám: a játékmesterek haragjától nem kell félned. Még maga Snow sem akar majd megölni. Tudod, miért?

- Nem.

- Mert ezer, meg ezer támogatód lesz. Én tavaly semmi érdekeset nem csináltam az interjún, és még egy ponttal kevesebbem is volt, mint most neked, de mégis kaptam ajándékokat. - De csinált. Lebuktak Peetával, és az emberek zabálták őket. - Hidd el nekem, hogy lesznek támogatóid. Ha egy támogató támogat egy kiválasztottat, az pénzt jelent az államnak. Sok támogató sok pénz az államnak. A sok pénz az államnak pedig egyet jelent azzal, hogy sok pénz Snownak. Ha Snownak sok pénz folyik be belőled, akkor nem fogja engedni a játékmestereknek, hogy bántsanak. Érted?

Bólintok egyet. - Értem.

- Viszont az egészen biztos, hogy a többi kiválasztott mindenképpen meg akar majd ölni, szóval eszedbe ne jusson odamenni a Bőségszaruhoz, érted? - Katniss olyan erősen szorítja a vállaimat, hogy már szinte fáj. - Sash, vérfürdő lesz! Ha odamész, megölnek! - Ettől a szótól, hogy "megölnek", adrenalin árad szét a testemben, kapkodni kezdem a levegőt, és kitágulnak a pupilláim. - Haymitch azt mondta nekünk tavaly, hogy rohanjunk az erdőbe, és keressünk vizet. Nem tudom, milyen lesz az aréna, de a te első dolgod az lesz, hogy elrohansz jó messzire a többiektől, és keresel vizet. Mindenképpen vizet kell találnod, mert anélkül nem bírod sokáig. Addig ne nyugodj meg, míg nem találsz valami ihatót, rendben? - Bólintok. - Akkor mi lesz az első, miután meghallod a gongot?

- Elrohanok, és keresek vizet – ismétlem Katniss szavait, de a hangom elcsuklik a mondat végén, és elsírom magam. A mentorom magához ölel, én pedig tétova nélkül belekapaszkodom.

- Minden rendben lesz, Sash. Ne félj. Csak kövesd az utasításaimat. Még az első nap küldök majd neked valamit, rendben? Ebből fogod tudni, hogy tényleg vannak támogatóid. Ha már holnap kapsz ajándékot, akkor biztos lehetsz benne, hogy az van, amit mondtam. Jó?

- Jó – suttogom.

- Haymitch beszélt Jana mentorával, Frima Festával. Mivel szövetségesek vagytok, összejátszunk vele. Azt mondta, Jana tud harcolni, és oda fog menni a Szaruhoz holnap, hogy fegyvert szerezzen. Szerez neked is. - Még jobban megölel, és bólint egyet. - Minden rendben lesz. Minden.

Miután Maximusszal együtt elköszönünk Effie-től, Haymitchtől és a mentorainktól, akik aztán el is indulnak, a stílustanácsadók elküldenek minket aludni, mert reggel nagyon korán kell kelnünk. Engedelmesen elvonulok a szobámba, sőt, még egy hálóinget is felveszek, de nem fekszem ágyba. Egy darabig a sarokban kuporgok a zöld szőnyegen és bámulok ki az ablakon, aztán kilopódzom a szobámból, és össze-vissza mászkálok a lakosztályban. Folyamatosan a szüleimre, meg az otthoniakra gondolok. Eszembe jut az osztályom is. Holnap majd szurkolhatnak nekem. Nagyokat sóhajtozva téblábolok az étkezőasztal körül, aztán végighúzom az ujjaimat a falon, végül a folyosón töltöm az időt. A gyomrom folyamatosan görcsben van, és szörnyen érzem magam. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy holnap lehet, hogy már halott leszek. Végül is simán lehet, hogy Cirius meg a csapata ott hagyja a Bőségszarut, és először üldözőbe vesznek engem, nem? Ők a legerősebbek. Miután kinyírtak, majd szépen visszamennek, és... Nem. Ez nem jó, mert míg ők engem kergetnek, addig a többiek kifosztják majd a Szarut. Ettől a felismeréstől kicsit megnyugszom, de nem annyira, hogy elmúljon a fájdalom a hasamban. Hirtelen hűs levegő árad a fejemre, mire megállok, és arra fordulok, amerről jön. Észreveszem, hogy a folyosó végén egy lépcső vezet felfelé. Tétova nélkül indulok el arrafelé, majd felszaladok rajta, és a tetőn találom magam. Hűvös, kellemes szél cirógatja az arcomat, és valami egészen fura hang tölti be a levegőt. A Kapitólium úgy terül el alattam, mint egy nagy, fekete rét, ami felett apró, színes fények lebegnek. Nagyon szép. Óvatosan lépkedek a hideg betonon, aztán megfogom a korlátot, és jó nagyokat lélegzem a hideg levegőből. Jó lenne látni a Holdat meg a csillagokat, de sajnos csupa felhő az ég, szóval erről most le kell mondanom. Csak állok, és bámulom a várost.

Fogalmam sincsen, hogy mennyi lehet az idő, de szerintem már közel járunk az éjfélhez. Vajon mi megy most a tévében? Van egy csatorna, amin visszaszámolnak, mint azon a nagy órán, amit a Köröndről visszafelé jövet láttam? Hülyeség most ilyesmin gondolkodni. Ez az utolsó napom, mikor még biztonságban vagyok. Holnap kezdődik életem hátralévő része. Holnap el akarnak majd kapni. Én leszek a préda, a többiek pedig a vadászok. Remélem, megtalálom majd Janát, még mielőtt elkezdődne az igazi móka, mert szükségünk lesz egymásra. Neki is rám, nekem is rá. 

Megfordulok, és meglátok egy hatalmas, gyönyörű fát, amiről mindenféle színes akármik lógnak le. Odasétálok, végighúzom a kezemet az egyiken, mire csörömpölni kezd. Innen az a fura hang. Vagyis... nem is annyira fura, inkább kellemes. Egy darabig még hallgatom a csilingelést, aztán nézem a fa mögött elterülő színes virágokat, végül leülök a földre, a fa tövébe, átkarolom a lábaimat, és a térdeimre hajtott fejjel bámulok ki a fejemből.