16. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Örülök, hogy a jelek szerint tetszett nektek a Nyitott szemek könyvborító, nekem mindenesetre bejön, az tuti. :) Most pedig meghoztam az új részletet, remélem, ez is tetszeni fog, és továbbra is pipáltok meg írtok, boldoggá tennétek vele. Hiába hozom fel majdnem minden rész előtt, hogy pipáljatok és írjatok, igazából azt hiszem, inkább megköszönnöm kéne azoknak, akik megteszik, szóval... KÖSZÖNÖM! <3

Ölellek titeket, Bridget

______________________________

Jana a kezébe fogja a táskáját és kicipzározza, aztán megmutatja, hogy mije van. Egy kötél, egy kulacs víz, egy pár váltás zokni, és egy csomag gyufa – meg persze a három kés, amiket a derekára csatolható bőrövben hord. Megegyezünk, hogy a mai éjszakát még egészen biztosan ezen a fán töltjük, aztán holnap hajnalban tartunk egy leltárt, és felosztjuk egymás között a felszerelésünket. Végül ellenőrizzük a csapdát, és útra kelünk a romok felé, mert Jana szerint ott biztonságos. Szerintem amúgy ebben az arénában sehol sem biztonságos, de erről persze egy szót sem szólok.

Iszom egy kis vizet, aztán sóhajtok egyet, és lehunyom a szemeimet. Ma nincs vetítés, mert nem halt meg senki. Gyorsan megpróbálom sorra venni, hogy kik vannak még életben. Az Első Körzetből Libby, a beteg lány, és a bátyja, Radler. Gondolom együtt vannak valamerre, pontosabban a Bőségszarunál, legalábbis a Hivatásosak erről beszéltek. Aztán ott van még Athena és Cirius, akik a tizenegyes sráccal álltak össze, és az arénát járják, hogy levadásszák a többieket. Nash az Ötödikből. Katniss azt mondta, rá felfigyelt, de én annyira nem értem, hogy miért. Teljesen átlagos fiúnak néz ki, azt leszámítva, hogy talán okosabb, mint a többi kiválasztott. És ha valaki okos, az könnyebben túlél egy ilyen helyet. A Hetedik Körzetből mindketten, és Smirk is meg van még a Tizenegyedikből. Hirtelen átfut az agyamon, hogy talán Smirk, az őrült és fura lány itt mászkál valahol. Lehet, hogy olyan halk, mint egy szellem, és a most pont búvóhelyünk alatt oson el. Vagy éppen a fánkra mászik felfelé, hogy aztán megfogja a bokámat, és lerántson a földre. A gondolattól kiráz a hideg, és gyorsan magamhoz húzom a lábaimat. A szívem kalapálni kezd. Most jól fog jönni egy olyan cukorka. Óvatosan előhalászom a táskámból, de a zacskó így is hangosan zörög. Jana nem szól semmit, vagyis minden bizonnyal elaludt. Miután bekapom a zöld kockát, azonnal megnyugszom. Az imént végigvett kiválasztottakon, és persze rajtunk kívül már csak egyetlen fiú van életben. A magas, elvadult külsejű Maximus Battleship, aki segített nekem feljutni a kocsinkig az interjúk végén. Vajon merre lehet? Jól van, vagy éppen haldoklik? Felsóhajtok. Nem kéne ilyesmin gondolkodnom. Ezen a helyen egyetlen dolog járhat a fejemben, az pedig nem egy másik kiválasztott, akit ráadásul alig ismerek. Túlélés. Ennek kell hajtania. Ez a Viadal harmadik napja, és még életben vagyok. Továbbra is ez a célom. 

Valami olyan dolog fogalmazódik meg a fejemben, ami eddig is ott motoszkált a szívem legmélyén, de túl gyáva voltam hozzá, hogy valóban bele merjek gondolni. És ez a dolog nagyon egyszerű. Szeretném megnyerni a hetvenötödik Éhezők Viadalát.

Hajnalban ébredek. Az órám még csak négyet mutat. Hatalmasat ásítok, aztán körbenézek. Vagyis csak próbálok körbenézni, ugyanis két méternél nem látok távolabb. Sűrű, fehér köd gomolyog a magasra nyúló fenyőfák törzsei között. Elég hátborzongatóan néz ki, de legalább valamennyire takar. Óvatosan oldalba bököm Janát, aki erre azonnal kikap egy kést az övéből. Mikor meglátja, hogy csak én vagyok az, felsóhajt, és elrakja a fegyvert.

- Bocsi – ásítja -, de hát muszáj mindig készenlétben lenni, mert...

- Oké – szakítom félbe. Próbálok nyugodt lenni, de ahogy eszembe jut, hogy egy arénában vagyunk, azonnal idegeskedni kezdek. - Szedd össze a cuccaidat, aztán csináljuk, amit megbeszéltünk – mondom, miközben elrakom a takarót. Vacognak a fogaim. Nagyon hideg van. Úgy öt perc múlva már a földön vagyunk, és a csapdám felé tartunk.

- Remélem, van benne valami – suttogja Jana fojtott hangon.

- Én is – motyogom az orrom alatt. Ahogy egyre közelebb érünk a csapdához, a szívem egyre hevesebben kezd verni. Aztán eljön az igazság pillanata. Legnagyobb örömömre egy szép kövér nyúl fekszik a földön a csapdámba gabalyodva.

- Azta! - Jana azonnal a nyúl mellé térdel, leszedi róla a huzalt, és a kezeibe fogja. - Ez van vagy három kiló!

Én is letérdelek, majd miután a szövetségesem átnyújtja nekem az állatot, szemügyre veszem. Fehér, puha bundája csomókba ragadt a párás levegőtől és a nedves mohától, de a teste még meleg kicsit, ami azt jelenti, hogy nem olyan régen akadt bele a csapdába. Ahogy így nézegetem a nyulat, összeszaladnak a szemöldökeim. - Most hogyan tovább? - kérdezem Janától, aki erre kerek szemekkel, csodálkozva bámul vissza rám.

- Meg kell nyúzni, aztán ki kell belezni, és meg kell sütni – magyarázza. 

Elfintorodom, és lerakom a zsákmányunkat a földre. Végigsimítom a puha, nedves bundát. - Tuti, hogy én nem fogom szétszedni – rázom meg a fejem. Soha életemben nem csináltam még ilyesmit, és meg kell mondanom, hogy egészen sajnálom ezt az aranyos nyuszit.