18. Fejezet - III. rész

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a kommenteket, amikre ugyan nem válaszoltam még, de szeretném, ha tudnátok, hogy mindet olvastam, és szörnyen jól esnek! <3 A pipákról és a feliratkozókról már nem is beszélve, kellemes a tudat, hogy vannak, akik várják a folytatást. Hogy a látogatottságot is megemlítsem, túlléptük a 15.000-et! Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ennyi kattintás lesz ezen a blogon, köszönöm nektek! 

Most pedig jó olvasást, sose hagyjon el benneteket a remény! :)

Bridget S.

_____________________________________

- A fiú a Hetesből – érkezik pár pillanat múlva a válasz. Aztán Radler visszamegy a sarokba, és leül. 

Jana is visszafekszik, de hallom, hogy előhúz egy kést az övéből, és a kezében tartva a takaró alá rejti. Megbízom benne, és tudom, hogy nem engem akar megölni, szóval emiatt nem aggódom. Biztos vagyok viszont abban, hogy Radler miatt csinálja. 

A nyakamig húzom a pokrócot, és bámulok a sötétbe. Miután elhangzott az ágyú, Jana egyből értem aggódott. Azt hiszi, hogy újdonsült szövetségesünk meg akar ölni minket. Nem tudom érte hibáztatni, de azért ennyire nem kéne paranoiásnak lennie. 

Eltelik tíz, aztán húsz perc is, de valahogy nem jön álom a szememre. Ismerem magam. Tudom, hogy nem fogok tudni aludni. Jár az agyam, pörögnek előttem a történtek, és beszélnem kell valakivel, ha le akarok nyugodni. De kivel? Jana alszik, és rajta kívül csak Radler van még itt, aki partner lehetne ilyesmiben. Vele beszélgessek? Elsőnek rossz ötletnek tűnik, de ahogy a hasam görcsölni kezd, úgy döntök, megteszem. A kezem megállapodik a takaró szélén, és próbálom magam rászánni, hogy felrántsam, de valahogy nem megy. Eszembe jut, hogy van még pár nyugtató hatású cukorkám, és egy olyan biztosan segítene a problémámon, de aztán gyorsan keresek egy ésszerű kifogást: nem akarok csörögni a zacskóval. Megmarkolom a pokrócot, és halkan felhajtom. Aztán óvatosan kimászom alóla, betakarom Janát, nehogy felébredjen, és felállok. Halk léptekkel közeledek Radler felé, de a szívem olyan hangosan ver, hogy attól félek, meghallja. Mire odaérek hozzá, már tudom, hogy tudja, hogy jövök. Megállok előtte. Magamon érzem a tekintetét.

- Őőő... Szia – suttogom.

- Szia. - Hallom a hangján, hogy mosolyog. Olyan halk és nyugodt, ahogy itt ül a sarokban, a sötétben, és a fejét felfelé emelve köszön nekem.

- Leülhetek? - kérdezem. Az arcom a fülem hegyéig pirul, ezért nagyon örülök az éjszakának, mert így nem látja, mennyire kellemetlennek érzem ezt a helyzetet.

- Persze.

Letelepszem mellé, elhelyezkedem, aztán ülünk egymás mellett, és bámuljuk a falat. Egyre rosszabbul

kezdem érezni magam. Mégis, mit gondoltam? Hogy majd idejövök és mindent elmondok neki, ami nyomja a szívemet? Te jó ég, hiszen nem is ismerem! Ő egy másik kiválasztott, egy srác az Első Körzetből, akinek ezerszer több esélye van megnyerni ezt az egész borzalmat, mint nekem. Ő az ellenségem. Janával is így volt először, aztán mindenféle akadály ellenére barátnők lettünk, és egy szó se esik köztünk arról, hogy lassan fel kell majd bontanunk a szövetségünket. De ez a fiú más. Ő tényleg az ellenfelem. Egy olyan valaki, aki megakadályoz abban, hogy hazajussak a családomhoz. 

Éppen a földre teszem a tenyeremet, hogy felálljak, mikor Radler megszólal.

- A legkisebb húgom is szeret énekelni. - A hangja halk, lágy, és kedves. Összerezzenek. Egyáltalán nem olyan, mint egy Hivatásos hangja. Miért mond ilyet? Miért beszél nekem a rokonairól? Nem mondok semmit. 

Kinyitom a szám, mert szeretnék válaszolni, de nem megy. Ha ez így megy tovább, meg fogom kedvelni ezt a fiút, és azt nem szeretném. A kedves emberek mindig belopják magukat a szívembe, ami normális esetben jó, de mivel ez most nem egy normális eset, ezért nem az. Nem jó. Nagyon nem. 

 - Szerintem tetszettél neki – ránt ki a hangja kétségbeesett gondolataim közül. Felé fordulok, és egyenesen a szürkéskék szemekkel találom magam szemben. Radler szája sarkában szomorú mosoly bujkál.

- Biztos neked szurkol – bukik ki belőlem. A hangom olyan halk, hogy még én is alig hallom. Próbálok uralkodni magamon, és próbálom a fejemben tartani, hogy ez a fiú az ellenségem, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy jó egy hete ő az egyetlen, akitől őszinte, vagy egyáltalán akármilyen mosolyt kaptam.

- Az lehet – fordul ismét a fal felé. Aztán nem szólunk semmit, csak megint bámulunk bele a sötétbe. Egy jó fél óra is eltelik, mire ismét meghallom a hangját. - Messze van a patak?

- Folyó – javítom ki. Hirtelen – nem tudom, honnan – beugrik az éjszaka, mikor Maximus megmentette az életemet, és eljuttatott a vízhez. Megborzongok, és kiűzöm a fiút a gondolataimból.

- Akkor folyó – legyint mosolyogva Radler.

- Nem annyira – vonom meg a vállaimat. - Öt-hat kilométer.

- Az tényleg nem sok. - Radler sóhajt egyet, majd folytatja. - Ha a játékmesterek holnapra tervezik a lakomát, akkor valamikor korán fogják bejelenteni, hogy a játékosoknak legyen idejük odamenni.

- Igen, ez elképzelhető – bólogatok helyeslően.

- Ez azt jelenti, hogy holnap korán kell elmennünk vízért.

- Mennyire korán? - kérdezem, majd az órámra nézek. Most éppen éjfél lesz pár perc múlva.

- A lehető legkorábban – mondja a fiú.

- Szerintem korán fent leszünk – mosolyodom el. 

Radler kinyitja a táskáját, és elővesz belőle egy apró, kocka alakú kis valamit. Felém nyújtja, majd a tenyerembe nyomja.

- A tiéd – mondja.

- Mi ez? - vonom össze a szemöldökeimet, majd közelebbről is szemügyre veszem az ajándékot.

- Csoki – mosolyogja.

- Tessék? - Nem hiszek a fülemnek. Csoki? A csoki ehető! Szeretném azonnal széttépni a csomagolást, de hatalmas harcok árán türtőztetem magam, és nem falom be az édességet. - De hát azt mondtad, hogy nincsen kajád – nézek rá kerek szemekkel. - És ezt amúgy se fogadhatom el.

- Ugyan már, Sash – mosolyog rám. - Ezzel semmire se mentünk volna, ezért mondtam, hogy nincsen nálam ehető dolog. És elfogadhatod. - A kezem után nyúl, és a saját tenyerével a csokira simítja az ujjaimat. - Ajándékot nem illik visszautasítani.