22. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Megint egy lépéssel közelebb a végéhez. Ezen kívül még azt hiszem négy vagy öt rész lesz, attól függ, hogy lesz-e külön epilógus. Ehhez a részlethez csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy remélem, kellőképpen összezavar titeket. :D Akármennyire is érthetetlen, ígérem, mindenre választ fogtok majd kapni, csak türelem. 

Meg készül ám a második rész, most megint belekezdtem, és már tudom is, hogyan fog kapcsolódni a hamarosan a mozikba kerülő ujjééé Futótűzhöz. Szerintem tetszeni fog nektek, nekem legalábbis határozottan bejön az elképzelés, így már csak a kivitelezés marad, ami pedig elég hosszú munka. Ebből az következik, hogy a második kötetet nem egyből ennek a vége után fogom

közzétenni, hanem majd csak egy idő után, bár pontosan még nem tudom, hogy mikor. Szeretnék előre dolgozni, szóval várható, hogy esetleg majd csak valamikor tél végén, tavasz közepén, bár ki tudja, mennyi idő lesz megírni. Egyelőre még a pontos címét sem tudom, de majd kialakul. Szóval ennyi lenne, remélem, akkor is velem tartotok! :)

Jó olvasást és szórakozást a történet maradék részeihez,

Dorine <3

________________________________________________

Fogalmam sincsen, hogyan kerültem egy hóviharba. Egy biztos: itt minden hideg, fehér és fényes. Sosem jártam még itt, pedig elég jól ismerem a Tizenkettediket. Valami keményen fekszem. Idegennek érzem ezt az egészet, ráadásul egy hatalmas kötés van a bal vállamon és a fejemen. Valami be van kötve a karomba, és érzek valamit a lábamon. Azért különös ez az egész, mert nem esik a hó, csak egyszerűen hideg van. Senkit nem merek megkérni arra, hogy fűtsön be egy kicsit, mert egyszer már próbálkoztam ilyesmivel, mikor megjelent itt egy almazöld hajú nő, de válasz helyett csak elkerekedtek a szemei, és gyorsan belém nyomott valamit, amitől pillanatokon belül elaludtam. Amúgy ez a másik furcsaság. Néha feltűnik egy-egy ember, de ilyenkor mindig lehunyom a szemeimet, mert attól félek, hogy ismét kiütnek. Mikor egyedül vagyok, a plafont bámulom, és próbálom kideríteni magamban, hogy vajon hogy kerültem erre a havas helyre. Napok telnek el így, és lassan rájövök, hogy talán jobb ötlet lenne tényleg kiüttetni magamat, mert így csak egyre éhesebb leszek. Így hát, mikor legközelebb ismét bejön egy ember, egy férfi a havas helységbe, meg is ragadom az alkalmat.

- Helló – szólítom meg. 

Felém fordul, egy pillanatra meglepődik, aztán elmosolyodik, és felvonja egyik cikkcakkos szemöldökét. - Jó reggelt – köszön. - Hogy vagyunk?

- Éhesen. Kaphatnék valamit enni?

A férfi felnevet, aztán bólint. - Persze. Máris szólok valakinek. - Azzal sarkon fordul, és eltűnik egy láthatatlan ajtón keresztül, ami a hóból nyílik.

Betartotta az ígéretét, mert pár pillanat elteltével már ott gőzölgött az ágyam melletti éjjeliszekrényen egy tál étel. Nem túl nagy, nem is olyan kiadós, de azért elfogadható. Felülök az ágyban, és gyorsan magamba lapátolom a kaját. Miután befejezem, oldalra rakom a tányért, és ölbe tett kezekkel várom, hogy mi jön ez után. Eltelik egy-két óra, végül a földből felemelkedik egy állvány, rajta egy nadrággal meg egy pólóval. Egy percet sem tétovázom: lerántom magamról a takarót, de abban a pillanatban, hogy észreveszem, hogy egy szál fehérneműben vagyok, gyorsan visszatakarózom. Érzem, hogy fülig pirulok, de gyorsan összeszedem magam, és mivel a kíváncsiságom nagyobb, mint az érzés, hogy esetleg bárki is megláthat így, magamhoz húzom a ruhákat, és pár pillanat alatt magamra kapom őket a takaró alatt. Aztán kibújok az ágyból, és felállok. Legnagyobb meglepetésemre semmi sincsen rajtam a két kötésen kívül, sőt, a bőröm valósággal olyan, mint egy újszülött kisbabáé. 

Körbenézek a helységben, és ebben a pillanatban rájövök, hogy ez igazából nem is hó, csak az kavart be, hogy egyszerűen minden fehér. Összevont szemöldökkel tanulmányozom a szobát, mikor egyszer csak kinyílik egy ajtó a falban. Valahogy érzem, hogy arra kéne mennem. El is indulok, aztán átlépek a küszöbön, és egy üres, üvegszerű szobában találom magam. Se ajtó, se ablak, se semmi. Csak üvegfalak, csak üvegpadló. Ide-oda mozgatom a lábujjaimat, a karjaimmal átölelem a mellkasomat, ahogy lépésről lépésre egyre beljebb haladok a falak között. Eltelik egy pár perc, aztán mikor úgy érzem, nem akarok tovább menni, megállok. Az ajkamat harapdálom, és próbálom kitalálni, hogy vajon miért kellett ide jönnöm, és hogy hol is vagyok. Túl gazdagnak tűnik ez a hely a Tizenkettedik Körzethez képest... Először egy fura, fehér szoba, ahol bekötötték a vállamat és a fejemet, most meg ez az akváriumnak látszó építmény. Jó lenne tudni, hogy hol vagyok, és miért.

- Sash! - hallom meg a hangot. Összeszaladnak a szemöldökeim, de abban a pillanatban megpördülök, és már látom is. Egy velem egyidős lány áll olyan tíz méterre tőlem, mögötte még pár emberrel. Van köztük egy pávának öltözött nő, egy szőke hajú, borostás fickó, egy inget és nadrágot viselő fiatal férfi, egy öreg, görnyedt hátú néni, és egy srác, akinek szomorúság bujkál a szemeiben. A lány, aki az előbb kiabált, elindul felém. Először csak sétál, aztán rágyorsít, végül már rohan, és mikor odaér hozzám, jó erősen magához szorít. - Sash – suttogja -, sikerült! Megcsináltad!

Nem értem, mire céloz. Csak állok ott, mint egy szobor, és kerek szemekkel bámulom a többieket, akik szintén felém tartanak. Óvatosan eltolom magamtól a lányt, és gyanakodva végigmérem. Kicsit ismerős, de szeretném megkérdezni tőle, hogy kicsoda, azonban nincs rá időm, mert a borostás pasas hozzám lép, és ügyetlenül átölel.

- Téged nem hívlak drágaságomnak, de azért szép munka volt – morogja. 

Szerencsére aztán már el is enged, de jön a következő. Idegesít, hogy ezek itt mind így üdvözölnek. A fiatal férfi megáll előttem, és a szemeimbe néz. Aranyszínű pöttyök tarkítják zöld íriszét. Egy pillanatra fájdalom hasít a fejembe, mire megrándul az arcom, de aztán már el is múlik. A férfi minden bizonnyal észreveszi rajtam, mert egy másodperc erejéig összeszaladnak a szemöldökei. Azért finoman megölel, én pedig kihasználom az alkalmat.

- Kik vagytok ti? - suttogom olyan halkan, hogy csak ő hallja. Érzem, hogy egy másodpercre megfeszül, mintha meglepődne. - És mi ez az egész?

Nem válaszol, csak elenged, és hátrébb húzódik. Ahogy az öreg néni is megölel, még egyszer a férfira nézek, aki aggodalmas tekintettel néz vissza rám, aztán odasúg valamit a borostás fickónak. Hirtelen valami édes illat árasztja el az orromat, mire ismét fájdalom hasít a fejembe, de aztán megint elmúlik.

- Büszke vagyok rád – mondja a néni. Öreg hangja érdes és rekedt, de annyira magas, hogy képtelen vagyok nem odafigyelni rá. - Ügyes vagy.

Aztán elenged, és még a fiú is megölel egy pillanatra, de ő nem mond semmit.

Végül a színes ruhás nő is odatipeg hozzám, és miközben átölel, mindenféle hülyeséget csacsog a fülembe. Nem értem, miről beszél, de jelen pillanatban egyre jobban összezavarodom, így nem is foglalkozom vele. Nem válaszolok, még rá se nézek, mikor kibontakozom az ölelésből. A borostás férfi gondterhelt szemekkel bámul rám, aztán vált pár szót a lánnyal, aki az előbb kérdezett tőle valamit. Hátrálok egy lépést, és végignézek a társaságon. Miért nem rémlik az arcuk? Mind arról beszélnek, hogy ügyes voltam, hogy megcsináltam, és hogy büszkék rám. Mit csináltam meg? Miért büszkék rám? És most komolyan: hol vagyok?!

- Menj Cinnával – mondja egyszer csak a szőke pasas, és a zöldszeműre mutat, aki erre rám mosolyog. Tétovázom egy kicsit, de végül elindulok felé. A szívem a torkomban dobog, ahogy együtt haladunk tovább, de ő nem tesz semmilyen váratlan mozdulatot, így hát kicsit megnyugszom. Még utoljára hátranézek a többiekre, mielőtt beszállnánk a liftbe. Egy csoportba álltak, és az utolsó pillanatban pont látom, hogy a lány, aki először megölelt, kiválik közülük.

- Jaj, ne! - kiáltja. Felemeli a karjait, és olyan mozdulatot tesz, ahogy a halántékához viszi őket, mintha egy madár lenne. Egy ijedt madár. Ismét fájdalom hasít a fejembe.