23. Fejezet/Befejezés - II. rész

Legkedvesebb Olvasóim!

Eljött a pillanat, hogy kitegyem az utolsó részt. Az egyik szemem megint sír, a másik megint nevet, hiszen ez az utolsó, de tudom, hogy milyen hosszú út vezetett idáig... Ne feledjétek, ott a folytatás, amin dolgozom, készül. Most nem szeretnék különösebb dolgokat hozzáfűzni a részhez, mert hamarosan hozok majd egy utolsó bejegyzést, ahol megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Csak annyit mondanék még, hogy csodálatos olvasók vagytok, rengeteg erőt, ötletet, kitartást adtatok, ha ti nem lennétek, a blog sem! Szeretlek titeket, és köszönök mindent! <33 Kérlek, hogy aki olvasta a történetet, írjon pár szót nekem így, a legvégén, hogy tudjam, mi a véleményetek a Nyitott szemek befejezéséről meg úgy általánosságban az egészről, milyen érzések fűznek hozzá titeket, mi jut eszetekbe, ha a hétköznapokban meghalljátok, hogy tartsátok nyitva a szemeteket? 

Addig is, míg újra találkozunk, may the odds be ever in your favor!

Szeretettel,

Dorine Osteen

_____________________________________________

Mivel az interjút a folyosó végi szobában veszik fel, ezért nem kell sokat mennünk, de Katniss mégis végig rohan. Lehet, hogy ideges, de persze sokkal inkább elképzelhető, hogy még így is késésben vagyunk. A mentorom egy szót sem szól hozzám, pedig jól esne tőle pár biztató mondat. Végül megérkezünk, Katniss elmondja, hová kell mennem, és azonnal el is tűnik, hogy beszéljen valamit Haymitch-csel. 

Odalépkedek Caesarhoz, aki mikor meglát, kedvesen elmosolyodik, és megölel.

- Szervusz, Sash. Hallottam, mi történt – mondja, majd megpaskolgatja a hátamat. - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Segíteni fogok, és együtt végigcsináljuk ezt. - Miután elenged, ismét elmosolyodik, és a szemembe néz. - Rendben?

- Rendben – bólintok szintén mosolyogva. - Köszönöm.

A maradék egy percben leellenőrizzük, hogy működik-e a súgó, és a biztonság kedvéért még hatalmas kartonokat meg alkoholos filceket is hoznak, hogy szükség esetén Katniss írásban is segíteni tudjon. Aztán elhelyezkedem az aranyozott trónon, a fejemre kerül a győztesek koronája, és már kezdődik is az interjú. Míg Caesar köszönti Panemet, mosolyt erőltetek az arcomra. Végül a műsorvezető felteszi nekem az első kérdést.

- Örülök, hogy újra találkozunk, Sash – mosolyog rám. - Milyen érzés, hogy ismét a Tizenkettedik Körzeté a győzelem, és hogy most ráadásul te nyertél a Viadalon?

Veszek egy mély levegőt, és lopva Katnissre nézek.

- Mondd, hogy meglepő. Furcsa, hiszen sosem éreztél még ilyet. Sosem voltál még győztes – üzeni.

- Nos... Tudod, Caesar, nagyon furcsa. Persze örülök is neki, mert... mert újra láthatom a szüleimet, és a körzetemben élő emberek is részesednek majd a nyereményekből. - Ismét a mentoromra nézek, aki hüvelykujját feltartva jelzi, hogy minden rendben.

- Azt meghiszem – nevet fel Caesar. - És most beszéljünk egy kicsit arról az éneklésről. Tudom, hogy nem az arénához tartozik, de megveszek a kíváncsiságtól... Mondd csak, fogsz még énekelni nekünk máskor is? - kérdezi izgatottan, és előrébb húzódik a székén.

Nem kell Katnisst keresnem, hogy válaszolni tudjak. - Hmm, egyelőre még nem tudom. Ha így döntök majd, értesíteni fogom, Caesar. - Megkísérlek egy kacsintást, mire a műsorvezető felkacag, és megveregeti a kezemet.

- Remélem is, hogy így lesz. Na de most térjünk rá arra, ami mindenkit foglalkoztat. Mi volt közted, és a fiú, Radler között az Első Körzetből? - Halkan beszél, és így olyan, mintha a legjobb barátok lennénk. De persze közel sem vagyunk azok, így kicsit kényelmetlennek érzem a helyzetet – a kérdésről már nem is beszélve. Szerencsére Katniss már válaszol is helyettem.

- Ezt igazából én sem tudom – ismétlem el, amit hallok a fülemben. - Odabent lenni az arénában teljesen más, mint itt kint, és azt hiszem, az érzéseimre is hatással volt a dolog.

Az emberek várják a további választ, de se Katniss, se én nem tudok hozzátenni már mást. Egy pillanatra kétségbeesem, azonban Caesar – ahogy ígérte – segít.

- Nekem úgy tűnt, hogy te nem is vetted észre, hogy néz rád – mondja kedvesen.

- Igen... Azt hiszem, talán nem vettem észre – hebegem elpirulva. Attól félek, hogy lebuktatom magamat, de aztán megnyugszom, mikor arra gondolok, hogy nem az amnézia az első dolog, ami eszébe jut az embereknek, mikor rám néznek és látják, hogy alig tudok megszólalni, ráadásul még be is pirosodtam, hanem inkább az, hogy egy szerelmes tinilány vagyok, aki próbálja tagadni az érzéseit.

- Mikor Athena megölte a medvét, te pedig leestél a földre az ágyúdörrenés után, ami Radler halálát jelezte, mit éreztél? Volt még reményed, vagy már elhagyott? - Caesar hátradől a székében, és a papírjain dobol az ujjaival. Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül ilyen részletekbe menően teszi fel a kérdéseit.

- Nem, akkor már nem volt. De aztán jött Maximus... - csuklik el a hangom. Nem néztem tegnap a videó végét, így nem tudom, mi történt az utolsó órákban. Úgy teszek, mintha szembelévő falat bámulnám, de közben Katnisst nézem, és segítséget kérek tőle.

- Ó, igen – kezdi szomorúan Caesar. - Maximus. Féltél attól, hogy megöl téged? Hiszen akkor már csak ketten voltatok, ami annyit jelent, hogy egy lépés választ el a győzelemtől.

Egy élet, gondolom magamban, de aztán követem Katniss utasításait, és nem ezt mondom. - Nem. Ez egy furcsa felállás volt, de akkor elég rosszul éreztem magam, és azt hiszem, igazából nem is voltam tudatában a dolgok komolyságának.

- Remélem, most már jól vagy – mosolyog rám Caesar, mire megkönnyebbülten, de azért óvatosan fújom ki a levegőt. Itt az interjú vége.

- Igen – bólintok. - Jól vagyok.

- Sash Candel – nyúl a kezem után a műsorvezető -, a hetvenötödik Éhezők Viadalának győztese. - Csókot nyom a kézfejemre, aztán kikapcsolnak a kamerák, és vége. 

Hatalmas sóhajt szakad fel belőlem, és azonnal Katniss felé nézek. Elmosolyodik, majd ismét a hüvelykujjával jelzi, hogy jó voltam.

Az interjú után fél órát kapok, hogy mindenkitől elköszönjek. Mivel egy kicsit még mindig idegen nekem ez a helyzet – attól függetlenül, hogy elvileg jól ismerem a körülöttem lévő embereket -, feszengve gondolkodom azon, hogy hogyan is búcsúzkodjam. Katniss, Haymitch, Effie és Peeta természetesen velem jönnek a Tizenkettedik Körzetbe, és Cinnával is találkozni fogok nem is olyan sokára, mikor elkezdődik majd a Győzelmi Körút. Ezért hát úgy döntök, hogy először Rikitől köszönök el. Beszélgetünk egy pár percet, aztán megpuszil, és utamra enged. Cinnától egy hatalmas ölelést kapok, és már indulunk is.

***

Keserédesen figyelem a hatalmas, színes házakat a sötétített ablaküvegű autóból. Örülök, hogy elhagyjuk végre a Kapitóliumot, ráadásul nyílegyenesen hazafelé tartunk, viszont a lelkem mélyén valami fura, idegen ürességet érzek. Mit hagyok itt? A lelkem egy darabját? Hülyeség, hiszen nem is emlékszem semmire, és pont ez ejt kétségbe. Talán jó, hogy elveszett az emlékezetem, mert elképzelhető, hogy nem lennék képes normális életre ezzel a múlttal. De mi lesz akkor, ha majd egyszer csak visszatérnek az emlékek, és egyszerre mindenre emlékezni fogok? Mi lesz, ha nem fogom tudni feldolgozni a történteket? És mi van azzal a sok gyerekkel, akik meghaltak az arénában? Az a huszonhárom élet, ami már nincs... Borzasztó ez az egész. Az ember azt hinné, hogy miután valaki megnyer egy Viadalt, az élete habos torta. Eddig én is ezt hittem, de már máshogy látom a dolgot. Az tény, hogy az anyagiakkal nem lesz gondja az illetőnek, de mi van a lelkével?

Oldalra sandítok, pontosan Katnissre. Vajon ő hogyan élt tovább a saját győzelme után? És vajon én hogyan fogok? Amíg nem emlékszem a történtekre, addig úgy, ahogy megleszek, de nem hiszem, hogy miután visszatérnek majd az emlékeim, olyan simán fognak menni a dolgok.

A vonatúton, ami hazafelé vezet, végig csöndben vagyok. A többiek kedélyesen, de azért halkan beszélgetnek vacsora közben – tiszteletben tartják, hogy nincs kedvem jó pofizni, és ezért hálás vagyok nekik. Miután elhagyjuk a Kapitóliumot és az azt körül velő, a határát jelző Sziklás-hegységet, valahogy megkönnyebbülök, és magányra vágyom.

- Azt hiszem, lefekszem – állok fel az asztaltól. Ahogy elindulok a kabinom felé, magamon érzem Katniss tekintetét, és tudom, hogy utánam fog jönni.

Gyorsan lezuhanyzom, lemosom a sminket, és felveszek egy hálóinget. Aludnom kéne, mert úgy hamarabb elmegy az idő, és mikor felkelek, talán már otthon leszek. De nem fogok aludni. Most még nem. Megállok az ablak előtt, és a saját tükörképemet nézem az üvegben. A fekete haj, a fehér bőr, a kék szemek. Mind én vagyok. Semmit sem változtam kívülről. Csak belül lettem más. Hogy mennyire, azt még nem tudom, de nagyon is érzem.

Kopognak az ajtón, aztán valaki belép a kabinomba. Nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam: Katniss az. Felém tart, aztán megáll mellettem, és ő is elkezdi tanulmányozni magát az ablaküvegben. Egy pár percig némán hallgatunk, aztán a mentorom a zsebre vágja az egyik kezét, és megszólal.

- Szeretnék mutatni neked valamit – néz rám. Felé fordulok: így jelzem, hogy figyelek rá. Kihúzza a kezét a zsebéből, és felém nyújt egy apró, kerek kis tárgyat. - Tudod, mi ez?

Elveszem a kezéből, és megforgatom az ujjaim között. Kör alakú kitűző, benne egy repülő madárral.

A térdeim megbicsaklanak, és meg kell kapaszkodnom az egyik szekrényben, nehogy a felszínre törő emlékek és érzések magukkal rántsanak a mélybe. A kitűző a földre esik. Én is majdnem ott landolok, de Katniss megfogja a kezemet, megtart, és a szemembe néz.

- Sash, tudod mi van a kör közepén? - suttogja fojtott hangon.

Összeszorítom a szemeimet, és bólintok. - Egy fecsegőposzáta.

vége

                                 az első könyvnek