Sziasztok!
Itt az ideje az újabb résznek. Láttam, hogy meglepett titeket a dolog, vagyis a Viadal, és ennek nagyon örülööök. :D Remélem, hogy a továbbiak is tetszeni fognak, mert még tartogatok meglepetéseket. És köszönöm nektek a kommenteket meg a pipákat, nagyon jól esnek mindig! <33
Üdv,
Dorine Osteen
____________________________________________________
A szemeim kikerekednek, úgy érzem,
mintha a bensőmben hatalmas űr keletkezne. Egy nagy lyuk, valami
rémes, hideg feketeség, ami minden energiámat magába szippantja.
Talán csak képzelődöm, de mintha valaki elrohanna a házunk
előtt. Én viszont nem mozdulok, csak beesett vállakkal, eltátott
szájjal bámulok magam elé. Lassan minden elsötétül előttem, a
légzésem felgyorsul, végül muszáj lehunynom a szemeimet, mert
menten elájulok.
- Ez nem lehet – nyögök fel. A
mellkasom egyre gyorsabban, egyre ütemtelenebbül emelkedik fel-le.
Anya kezét érzem a hátamon, apa őt próbálja vigasztalni, de
ennek az lesz a vége, hogy anya hangos zokogásban tör ki.
Zihálni kezdek, sípolva szívom a
tüdőmbe a levegőt, próbálom felfogni azt, ami történt. Vissza
kell mennem az arénába! Vissza kell mennem az arénába! Vissza...
az arénába!
- Ne!
A hang állati ordításként tör fel
a torkomból, és beindítja a tagjaimat. Nem érzem magam embernek a
következő pillanatokban. Minden dac és merészség elszáll
belőlem, ahogy kitépem magam az óvó karokból, és a levegőt
markolászva, anya kétségbeesett kiáltásával kísérve kirohanok
a házból.
A jeges levegő az arcomba csap, de nem foglalkozom vele.
Fogalmam sincsen, hová megyek, csak rohanok, akár egy állat, akit
éppen vadászok hajtanak. A kérgesre fagyott hó felsérti a
lábszáraimat, többször is elesem, remegek, nem látok a
könnyeimtől, azonban nem állok meg. Folyamatosan zihálok és
üvöltözöm, mint egy őrült, ahogy végigrohanok az utcán. Ki a
Győztesek Falujából. Át a hidegen, át bokrokon, át járdákon,
át kerteken, át mindenen, ami csak az utamba kerül. Akkor állok
meg, mikor ismét elesem, és nincs erőm felállni. Összegömbölyödöm
a hóban, leszorítom a szemhéjaimat, és hangosan sírok. Valami
meleg kezdi olvasztani a jeget körülöttem, és a szagából lassan
rájövök, hogy vér. Az én vérem. Az sem érdekel, ha elvérzem
vagy ha halálra fagyok. Annál jobb, legalább nem az arénában
kell meghalnom. A gondolataim magukkal rántanak, és a következő
pillanatban minden elsötétül.
Valaki halkan beszél mellettem, erre
térek magamhoz. Lassan kinyitom a szemeimet, és mikor meglátom
anyát, aki éppen telefonál, nyújtózom egyet. Fáj a fejem,
valamint a bal alkaromba is éles fájdalom hasít, mire
visszarántom. Meglepetten veszem észre, hogy be van kötve.
Hirtelen eszembe jut, hogy mit álmodtam ma éjszaka. Jeges borzongás
fut végig a hátamon, minden tagom megremeg.
- Anya – szólítom meg. A hangom
halk és vékony, akár egy kislánynak.
Mikor anya meglátja, hogy magamhoz
tértem, gyorsan leteszi a telefont, és felém fordul. Gyengéden
végigsimít a homlokomon, az arcán rengeteg érzelem játszik. -
Hogy érzed magad, drágám? - suttogja. Látom, hogy könnyek
csillognak a szemeiben, de nem sír.
- Rosszul. - A pilláim megremegnek,
és felsóhajtok. A takaróval kezdek babrálni, hogy valahogy
eltereljem a figyelmem, de nem megy. - Olyan rosszat álmodtam –
kezdem. Úgy érzem magam, mint aki újra ötéves.
Anya nyel egyet, és az orcámra teszi
a kezét. - Mit álmodtál? - kérdezi, az ajkai megremegnek.
- Snow elnök különleges Viadalt
akart rendezni a születésnapja alkalmából, és azzal az indokkal,
hogy most lett kilencven éves, az eddigi győztesek közül arattak.
Nekem is kiválasztottnak kellett lennem, mert háromnak kellett
visszamennie az arénába – mesélem. A hasam összeszorul, annyira
borzasztó ez az egész. Az eddigi legrosszabb rémálmom, az biztos.
Anya sírni kezd, képtelen
visszatartani. - Sash... - kezdené, de a hangja elcsuklik.
- Anya? - ráncolom a homlokomat.
Felülök, nem törődöm a lüktető fájdalommal a fejemben. - Ne
vedd komolyan, ez csak egy álom volt! - próbálom megnyugtatni.
- Nem – rázza meg a fejét. - Nem,
Sash, ez nem... - Ismét elcsuklik a hangja, és szorosan magához
ölel. Nem értem, miért érinti ennyire érzékenyen a dolog. - Nem
álom volt – suttogja végül a hajamba.
Nem kell tovább magyarázkodnia. Egy
csapásra eszembe jut minden: hogy mennyire nem voltam nyugodt, hogy
mennyire mennem kellett, akárhová, csak el otthonról, és az, amit
tegnap láttam a tévében. Hát akkor tényleg igaz, valóban nem
álom volt. Vissza fogok menni az arénába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése