11. Fejezet - V. rész

DARTBIRIVEL KÖZÖS BLOGUNK: ELREJTETTÜK ŐT

Nézzetek be! :)

Kedves Olvasóim,
ezt most utólag írom nektek, de olyan dolog, amiről tudnotok kell... Ma, 2013. 06. 23-án, 13:12-kor befejeztem a Nyitott szemeket. Összesen 136 oldal lett, és nagyon örülök neki. :3

______________________________

A társa óvatosan lábra segíti, aztán a két orvos is belekarol, és hármójukra támaszkodva lassan kibiceg a teremből, miközben éktelenül káromkodik. Valamit hadovál a kiválasztottakról, meg arról, hogy van egyszerűbb módja is annak, hogy kinyírják ezt a sok hülye kölyköt. Normális esetben megsértődnék, de jelen pillanatban minden figyelmemmel arra koncentrálok, hogy valahogyan fel tudjak állni. Mikor végre sikerül, reszkető kezekkel lehajolok az íjért, és óvatosan a helyére teszem. Mindent lassan csinálok, hogy minél később kelljen a játékmesterek felé fordulnom, de végül eljön a pillanat, és nincs választásom. Pillanatról pillanatra, másodpercről másodpercre fordulok meg. Aztán rettegve felnézek rájuk. Mindannyian állnak - élükön Seneca Crane -, és engem bámulnak. A Főjátékmester selyemgallérján végigfolyik az itala, aztán lecsöpög, pontosan a széttört pohárra, ami a lába mellett hever. Visszafojtom a lélegzetemet. Akkora a csend, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetne. A szívem a torkomban dobog, a tenyerem izzad. Látom, hogy Seneca Crane szemei ide-oda járnak. Hol a bábuk előtti vértócsát nézi, hol engem tanulmányoz. Az arcáról nem nagyon tudom leolvasni, hogy mit gondol. Egy darabig így állok csöndben, és várom, hogy értem jöjjenek a Békeőrök. Már csak szólni kéne nekik... Elvégre elvisznek, nem? Meglőttem az egyik társukat. Tegnap meg átütöttem az elnök portréját, és kivágtam az ablakon. Veszélyes vagyok a Kapitóliumra nézve. 

Ahogy a csönd tovább nyomja a vállaimat, és végre kifújom az eddig visszatartott levegőt, megértem, hogy senki sem fog értem jönni. Hiszen ők ott fent a játékmesterek. Ha bosszút akarnak rajtam állni, akkor majd az arénában megteszik. És én egészen biztos vagyok benne, hogy bosszút akarnak állni rajtam.

- Elmehet – mondja egyszer csak Seneca Crane. A hangja így, a valóságban sokkal mélyebb és ridegebb, mint tegnap a tévében. El akarok indulni a lift felé, hogy minél hamarabb eltűnjek innen, de egyszerűen nem tudok megmozdulni. A lábaim szó szerint földbe gyökereznek. - Elmehet – ismétli Seneca Crane. A szavai visszaverődnek az üres falakról, és a hanghullámok kifordítják a gyökereimet a földből. Megfordulok, és remegő lábaimon a lift felé veszem az irányt. Csak addig tarts ki, zakatol a fejemben. Csak a liftig.

Ahogy a fémajtók becsukódnak mögöttem, az üvegnek dőlök, és lecsúszom a földre. Mindkét kezemet a számra kell tapasztanom, nehogy eleresszem azt a sikoltást, ami attól a pillanattól érlelődik bennem, mióta belenéztem Seneca Crane hideg szemeibe. De végül a sikoltás bent marad, lassan felszívódik, és átveszi a helyét valami rideg, furcsa nyugalom. Ahogy a lift felér a tizenkettedik emeletre és kitárulnak az ajtók, megértem, hogy miért érzek így. Semmi esélyem. Egyszerűen tudat alatt is beletörődtem, hogy nem fogok kijönni az arénából. Ha volt eddig bennem egy halvány kis reménysugár, hogy esetleg, valamilyen csoda folytán sikerülhet megnyernem ezt az egészet, az most egészen biztos, hogy elveszett. Belül már nem szürke, hanem fekete vagyok. Nem maradt semmi. Ha nem a kiválasztottak, akkor majd a játékmesterek végeznek velem. Lassan felállok, és valahogy kitámolygok a folyosóra. Aztán a falba kapaszkodva sikerül eljutnom az ajtóig. Mire lenyomom a kilincset, már vagy a fél vakolatot lekaparom reszkető ujjaimmal. Hallom a többieket, hogy a nappaliban vannak. Katniss és Peeta éppen fennhangon beszélgetnek. Talán veszekszenek. Haymitch is beleszól néha, elég hangosan, és a hangja olyan, mintha víz alól beszélne. Effie és a stylistok sehol. Nem is baj. Szépen besétálok a szobámba, de az ajtó előtt megbotlok, és leverek egy vázát. A víz ráfröccsen a cipőmre. Ezért mondom, hogy jó, hogy nincsenek itt a többiek. Effie már most sikítozna, Cinna meg látná, hogy összekoszolom a ruhát, amit nekem csinált. Szerintem a mentorok is meghallották a csörömpölést, de szerencsére még pont időben sikerül becsuknom az ajtót, és így nem látnak meg. Vizes lábnyomokat hagyok magam után, és a szemem sarkából látom, ahogy a folyadék bekúszik az ajtóm rése alatt a szobámba. Odalépek az ágyamhoz, ledőlök rá, aztán sírni kezdek. Elvégre mi mást csinálhatnék...? Nem bömbölök, nem kiabálok, csak sírok. Csendesen, halkan, óvatosan. A lelkem olyan, mint egy szétdurrant luftballon. Vékony, szakadt, és lapos. Az arcomat egy párnába temetem, és hagyom, hogy felszívja a könnyeimet. Úgy két perc múlva a párna teljesen elázik, és nekilátok a kezemmel, hogy kitapogassak egy másikat. Ahogy keresgélek, egyszer csak valami melegbe botlok. Nem akarom megnézni, hogy mi az, de úgy látszik, ő nagyon is kíváncsi rám. Ahogy megfogja a vállaimat és felemel, rögtön rájövök, hogy ez bizony egy kéz. Nem is egy: rögtön kettő. A kezek felemelnek, aztán valaki magához húz. Egy percet se tétovázok. Belekapaszkodok az ingbe, az arcomat pedig belefúrom a gallérba. Egy ideig csak folynak a könnyeim, aztán ahogy lélegzem egy jó nagyot, megérzem, hogy ki ez. Haymitch. Csak neki van ilyen mindent átható piaszaga. Lehet, hogy most nincsen berúgva, de az idő során annyit ivott, hogy az egész lénye átvette az alkohol szagát, és még a pórusaiból is az párolog. Nem nagyon érdekel, hogy Haymitch az. Nem számít, hogy olyan csúnyán összevesztünk, sőt, még a piával sem foglalkozom. Egyszerűen csak jó, hogy itt van, és megengedi, hogy kisírjam magam a vállán. Csendesen ülünk az ágyamon, és Haymitch néha finoman megveregeti a hátamat. Aztán úgy húsz perc múlva elfogynak a könnyeim. További tíz perc telik el, míg a falat bámulva megnyugszik a testem, és nem kell folyton szipognom. Aztán Haymitch egyszer csak megszólal.

- Na halljam – mondja halkan. - Tényleg ennyire elrontottad, vagy ez csak a tinilány-szindróma?