12. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Meghoztam az új részt. Eléggé leálltatok a kommentekkel, aminek nem örülök... :/ De legalább néhányan pipáltok, ezt pedig köszönöm nektek. <3 Nem tudom, hogy hányan olvastátok más blogokon ezt a bloglovinos dolgot, de akkor most én elmondom nektek: július elsejétől megszűnik a Google Reader opció, ami annyit jelent, hogy el fognak tűnni a rendszeres olvasók. Ha nem szeretnél mindig azon parázni, hogy miről maradsz le, hiszen nem tudod nyomon követni a kedvenc blogodat (;D), akkor katt a kis kockára a jobb fölső sarokban, és kövess. Ugyan olyan, mintha Google Reader lennél, mert a Bloglovin is megjeleníti az új bejegyzéseket. Ez nektek is jó, mert minden olvasnivaló egy helyen lesz, és nekem is, mert látom, hogy hányan vagytok kíváncsiak a folytatásra. Tényleg nem nagy munka, csak két kattintás az egész. Köszönöm, ha követtek. :3 É még annyit, hogy dartbirivel létrehoztunk egy közös blogot, amit említettem már itt, és ahová várjuk az olvasókat és a véleményeket. 

És most jó olvasást, kommentekre fel! ^^

___________________________

Fogalmam sincs, hogy mit ért "tinilány-szindróma" alatt, de jelen pillanatban ez foglalkoztat a legkevésbé. Rá kell magam szánnom, hogy megszólaljak, mert attól félek, hogy ha bármit is mondok, azonnal elsírom magam. - Sírsz még egy kicsit? - kérdi Haymitch.

- Nem... - suttogom. Rekedt vagyok és erőtlen, de szerencsére Haymitch itt van, és rajta kívül senki sem lát ilyennek. - Nem... - Újabb öt perc csendben. Aztán lassan kibontakozok az ölelésből, Haymitch ad egy zsebkendőt, és kifújom az orromat. Ülünk egymás mellett. - Én... - kezdem halkan. Alig hallani a hangomat.

- Igen?

- Én...

Megint egy perc.

- Hmm?

- Meglőttem. - Elcsuklik a hangom, és megint kicsordul egy könnycsepp a szememből. Nem azért, mert már megint felzaklatott a dolog, hanem a tudat miatt, hogy ki fognak nyírni az arénában.

- Kit lőttél meg? - Haymitch hangja ugyan olyan, mint az előbb. Megtörlöm az orromat, aztán a zsepivel babrálok, míg rászánom magam a válaszra.

- Egy Békeőrt.

Haymitch hallgat egy darabig. Nem látom az arcát, még a szemem sarkából sem, mert lefelé lógatom a fejem, és a copfom pont eltakarja előlem. Félek, hogy mi lesz a reakciója. 

- Hogy történt? - Csak ennyi. Hogy történt? Azt hittem, kiabálni fog, és mindenféle ronda dolgokat vág majd a fejemhez, végül kirobog a szobámból, én meg megint sírva fakadok. Ehelyett teljesen normális hangon egyszerűen csak megkérdezi, hogy hogy történt.

- Csak szerettem volna, ha emlékezetes leszek – suttogom fojtott hangon. Kicsit aggódom még, hogy esetleg megint rákezdenek a könnyeim, de szerencsére semmi ilyesmi nem történik. Úgy látszik, tényleg kisírtam magam. - Megkértem a játékmestereket, hogy oltsák le a villanyokat, miután tüzet rajtam két bábu előtt. Megtették. Aztán leguggoltam, hogy átlőjem a tűzön a nyilat, egyenesen bele a bábuba. Már pont lőttem volna, mikor az egyik játékmester megzavart, aztán a következő pillanatban bejött két Békeőr, én meg kibillentem az egyensúlyomból, és lábon lőttem az egyiket... Mivel a nyilam átment a tűzön, majdnem fel is gyújtotta a férfit. Aztán két doki meg a társa elvitte, Seneca Crane meg elküldött. - Pár szipogással fejezem be a történetet. Haymitch hallgat egy pár pillanatig, de aztán végül megszólal.

- Hát úgy hallom, sikerült emlékezeteset alakítani.

 Bólintok. Igazából nem tudom, hogy ezt hogy érti, de az biztos, hogy ezt a dolgot nem akarom mások orrára kötni. Már csak azért sem, mert nem akarok csalódást okozni a többieknek, de persze nagyon szégyellem is a dolgot.

- Én igazából csak azt bánom, hogy így véglegesen megpecsételtem a sorsomat – suttogom. Még mindig nem merek hangosabban beszélni.

- Ezen nem éri meg agyalni – vonja meg a vállait Haymitch. Megigazítom a hajam, és ránézek. - Tavaly Katniss egyenesen a játékmesterekre lőtt rá, mégis tizenegy pontot kapott.

Összeszorul a gyomrom. - Miért van az a furcsa érzésem, hogy nem fogok olyan jól járni, ha esetleg valamilyen csoda folytán magas pontot adnak nekem?

- Nos... mert találkoztál már a többi kiválasztottal. - Haymitch egyenesen a szemeimbe néz, ahogy folytatja: - Érted, mire gondolok?

- Azt hiszem, igen – bólintok. Haymitch arra gondol, hogy ha magas pontszámot kapok, akkor a többiek tudni fogják, hogy tudok valamit, amit ők nem, vagyis minden bizonnyal eltökélt szándékuk lesz, hogy minél előbb kinyírjanak az arénában. Az ajkamat harapdálom, aztán a falat kezdem bámulni. Nem akarok erről tovább beszélgetni. Átadom magam annak a hátborzongató, keserű nyugalomnak, amit a liftben éreztem. Elfogadom, hogy semmi esélyem az életben maradásra. Hacsak... - És ha esetleg kevés pontot kapok?

- Akkor eljátszhatod, hogy semmit sem tudsz. Talán sikerülne jól alakítanod. - Haymitch a vállait vonogatja, mire fájdalmasan felsóhajtok. Ezen nincs mit gondolkodni. Már minden eldőlt. Tök mindegy, hogy hány pontot kapok. Nincs esélyem. Nem vagyok különleges. Nem tudok harcolni. Elbénáztam az egyetlen bizonyítási lehetőségemet. Soha többé nem fogom látni a szüleimet, és ők is már csak a hullámmal fognak találkozni, amit hazaszállítanak majd a Tizenkettedikbe. Akárhogy próbálkozom belenyugodni a dologba, hogy végem van, valahogy akkor sem megy. Megállapodom ugyan a végzetes nyugalomban, azonban a fejem egyik elrejtett, apró kis sötét zugában folyamatosan ott motoszkál a gondolat, hogy mi van, ha mégis...?

- Szedd össze magad – áll fel Haymitch. Ennek megörülök, mert abban a pillanatban, ahogy megszólal, kiránt a gondolataim világából. - Cinna akármikor itt lehet.

Először nem értem, mire gondol, de aztán ahogy bólintok és én is felállok, rájövök. Próbára megyünk. Ma lesz az utolsó előtt próbám Rikinél. Cinna semmiképpen sem tudhatja meg, hogy mi történt. Nem láthat ilyen nekikeseredettnek. Haymitch már az ajtó felé tart, de a keze után nyúlok, és megragadom.

- Haymitch – nézek rá -, ne mondja el senkinek Katniss-en kívül, jó?

- Jó. - Haymitch bólint, aztán elengedem a kezét, és kilép az ajtón. Noha tudom, hogy nekem kéne, de hálás vagyok neki, hogy vállalja helyettem, hogy beszámol a mentoromnak arról, ami történt. Remélem, Katniss nem lesz nagyon kiakadva, és remélem, megért majd. 

Gyorsan lehámozom magamról az edzőruhát, aztán szépen összehajtogatom – többet úgysem lesz rá szükségem. Lezuhanyzom, a forró víz égeti a horzsolásaimat, amiket akkor szereztem, mikor elhasaltam a betonon, de azért hajat is mosok. Végül felveszek egy hosszúnadrágot, és addig kutakodom a szekrényemben, míg rá nem találok egy akkora pulóverre, ami talán még Maximus-on is lógna. Fogalmam sincsen, hogy hogy került ide, de nem is érdekel. Majdnem a térdemig ér az alja, az ujjai meg jó tizenöt centivel hosszabbak a kelleténél. Finom, bolyhos anyag borítja a belsejét, és nekem ez most pont megfelel. Felveszem, a fejemre húzom a kapucnit, és kilépek a szobámból. A hajam valamelyest eltakarja az arcomat, s így talán a többiek majd nem veszik észre, mennyire elgyötört vagyok. Nem tudom, Haymitch mikor szándékszik beavatni Katniss-t a dolgokba, de mikor az ebédlőbe érve a mentorom elém siet, és jó erősen megölel, valahogy sejtem, hogy már megtörtént a dolog.