13. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim!

Lassan véget ér a történet eleje, és jön a Viadal. Nem vagyok biztos abban, hogy úgy akarom megosztani veletek, ahogy most van, ezért elképzelhető, hogy elkezdem egy kicsit átdolgozni. Ez annyit jelent, hogy belerakok még egy-két dolgot, minek következtében akár egy hosszabb kihagyás is lehetséges, de ezeket előbb még ki kéne találni... Egy picit hossztani is kéne, mert az aréna előtti részhez képes rövid lett (40 oldal, ha jól emlékszem). Szóval gondoltam, megemlítem nektek, hogy mi a helyzet. 

Csak ennyi lettem volna, jó olvasást!

_____________________________

- Hol vannak a többiek? - kérdezem a levegőbe, miközben a számat rágcsálom – de csak belülről, mert nem szeretném megenni a barackvirágszínű rúzst, amivel kikenték az ajkaimat.

- Mindenki készülődik – magyarázza Octavia. - De Cinna nemsokára itt lesz, és hozza a ruhádat.

Hosszan kifújom a levegőt. Cinna. Legalább lesz itt végre egy értelmes alak, akivel tudok majd társalogni. A lábaim önkéntelenül is járni kezdenek, ahogy egyre idegesebb leszek, és Flaviusnak kell rám szólnia mikor felállít, hogy nyugodjak le. Nagy nehezen végül sikerül leállítanom magam, aztán csöndesen tűröm, míg Venia és Flavius bekeni a karjaimat valami édes illatú olajjal.

- Ez mi? - kérdezem összevont szemöldökökkel, ahogy a nyakamat nyújtogatva szagolgatom a levegőt.

- Tengeri-rózsa kivonat – magyarázza Venia. 

Még csak halvány elképzelésem sincsen, hogy hogyan lehet illata valaminek, ami a víz alatt van, de igazából nem is nagyon érdekel a dolog. Miután alaposan végigmázoltak az olajjal, megtapogatom a hajamat. Úgy érzem, van pár kunkori loknim. Valami hideget is érzek a homlokom felett, de sehogy sem tudok rájönni, hogy mi lehet az. A körmeimen viszont ki tudom venni a mintát: rózsák. Apró, bőrszínű kis virágok tarkítják az összes körmömet. Venia visszaültet a székbe, aztán elküld egy Avoxot, hogy hozzon nekem valami ebédet. Ahogy meghallom az "ebéd" szót, azonnal megkordul a gyomrom, és rájövök, hogy igazából ma még semmit sem ettem. Az Avox pár perc múlva meghozza a kajámat, amit azonnal el is pusztítok. A felkészítő csapat elvégzi az utolsó simításokat, aztán pont van egy kis időm szusszanni, míg végül Cinna is megérkezik. Egy letakart ruhát tart az egyik, és egy dobozt a másik kezében. Elmosolyodik, ahogy meglát.

- Szia! - köszön rám, majd lerakja a csomagokat az ágyamra.

- Szia. - Próbálok mosolyogni, de valahogy nem megy. Fáradt vagyok. Minden értelemben. 

Cinna próbál felvidítani, több-kevesebb sikerrel. Látja rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, ezért csak mesél, és nem kérdez semmit. Igazít kicsit a hajamon, a körmeimet tanulmányozza, végül elégedetten bólint egyet.

- Szép munka – mosolyog Flaviusékra, akik vigyorogva fogadják a dicséretet. Aztán rám néz, és közben a kezébe veszi a leterített ruhát. - Szeretném, ha becsuknád a szemed, míg felveszed – mondja. 

Azonnal lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy a csapattal együtt felöltöztessen, aztán belekapaszkodom valakibe, míg belebújok a cipőbe. A ruha meglepően könnyű, alig érzem, és a cipő sem magas. Úgy érzem, alig van sarka. A szívem a torkomban dobog, ahogy Octavia a tükör elé vezet. Aztán megkapom Cinnától az engedélyt, hogy kinyissam a szemeimet. Beletelik pár másodpercbe, míg eljut a tudatomig, amit látok. A szemeim szó szerint világítanak, a bőröm sima és matt, az ajkaim csillognak. A szempilláim kétszer olyan hosszúak, mint eredetileg, és ugyan elég rendesen ki vannak húzva a szemhéjaim, mégsem olyan erős az összhatás. Teljesen magamra ismerek. Az a ruha van rajtam, amire a második nap az ebédlőben azt mondtam, hogy az tetszik a legjobban. A felső része ujjatlan, a szoknya pedig tényleg olyan, mintha egy vattapamacs lenne. Selyem, bársony, és valami fura, ritka szövésű hálós anyag váltakozik benne, és itt-ott felfedezek néhány apró rózsát is. Ebben a ruhában egyáltalán nem érzem magam kényelmetlenül. A fölső felfelé ívelt, a szoknya pedig a térdemig ér. Bőrszínű, alacsony cipő van a lábamon, a hajamban pedig rózsafüzért látok élővirágokból, amit Octavia összefont egy tinccsel, és úgy helyezte el, mintha hajpánt fogná hátra a loknijaimat. Szóhoz sem jutok. Csak bámulom magam a tükörben, és azon gondolkodom, hogy vajon a szüleim rám fognak-e ismerni.

- Csodálatos – suttogja Venia. Mind a négyen a hátam mögött állnak, és elragadtatva tanulmányoznak. Nagy nehezen sikerül megfordulnom, aztán végignézek rajtuk, és elmosolyodom.

- Köszönöm szépen – mondom. A hangom még kicsit erőtlen, de azért már közel sem olyan halk, mint a legutóbb. Ahogy a felkészítő csapatot nézem, megint sírhatnékom támad. Most látom őket utoljára. Talán... Összeszorítom a fogaimat, és nem engedem, hogy ilyesmin járjon az eszem. 

Cinna elküldi Flaviusékat, akik egyenként megölelnek, aztán sok sikert kívánnak. Miután távoznak, lehuppanok a székre, és hatalmasat sóhajtok. Muszáj lesz beszélnem Cinnával, mert pillanatról pillanatra, egyre jobban kétségbeesem, és érzem, hogy még egy perc, és vagy elhányom magam, vagy elájulok. 

- Én ezt nem fogom tudni megcsinálni – suttogom. 

Cinna leül velem szemben, és megfogja a kezeimet.