14. Fejezet - IV. rész

Halihó!

Köszönöm nektek az előző fejezetrészlethez érkezett kommenteket és pipákat, azt hiszem, rekordot döntöttetek az egy részlethez írt megjegyzések számával. :) 

És itt van most az újabb, a negyedik, ahol úgy igazán elkezdődik az aréna. Remélem, továbbra is tetszeni fog nektek, és ismét írtok! <3

Bridget

_______________________________

"Run, run, run and hide somewhere no else can find"

A mellettem álló fiú leugrik a fémlapról, és azonnal bokáig süllyed a mocsárban. Jana felé nézek, de már nem látom sehol. Hatalmas kavarodás támad, mindenki rohan a Szaru vagy az erdő felé, de én egyszerűen képtelen vagyok bármit is csinálni. Állok a helyemen, és bámulom a többieket. Elindult a Viadal. Valahogy nem jut el a tudatomig. Elindult a Viadal. Elindult a Viadal! 

Az adrenalin beindítja a lábaimat, és azonnal a táska felé vetem magam. Le a fémlapról, bele a ragacsos, indás mocsárba. Már várom, hogy belesüllyedjek, de legnagyobb meglepetésemre csak a csizmám sarka ragad be egy kicsit, amúgy teljesen jól haladok előre. Végre van valami haszna annak, hogy ilyen vékony vagyok. Nem nyel el a mocsár. 

A szívem a torkomban dobog, ahogy odaérek a táskához. Egy pillanat alatt felkapom, és már rohanok is vissza, egyenesen az erdő felé. A hátam mögül, a Bőségszaru felől kiabálás és dulakodás hallatszik, de eszem ágában sincsen megfordulni. Csak szorítom magamhoz a zsákmányt, és futok, ahogy csak tudok. Útközben felkapok a földről még egy fém kulacsot meg egy banánt, és majdnem orra bukom, mikor meghallok egy vérfagyasztó sikolyt. Aztán valaki kiabálni kezd, de a füleim úgy lüktetnek, hogy egyik hangot sem ismerem fel. 

Már éppen elérem a biztonságot jelentő fákat, mikor egy kés repül el a fejem mellett. Ösztönösen behúzom a nyakam, mire elvesztem az egyensúlyom, és nekivágódom az egyik fának. Mivel most nincs itt Jana, hogy megfogjon, elterülök a földön. Nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy vajon kié a kés. Cirius. Ő dobta, és a hangokból ítélve máris úton van, hogy elkapjon. Eddig talán csak azért nem ért ide, mert van vagy százhúsz kiló, és a mocsár eléggé megnehezítheti a dolgát. 

Reszkető kezekkel kapom fel a táskát, és gyorsan összeszedem a banánt, mert a kulacs elgurult valahová, és nem látom sehol. Aztán rohanni kezdek a mocsár szélén. Itt már nőnek fák, de még nem szilárd a föld, ami nekem pont kapóra jön. Ha a szárazon futnék, Cirius könnyű szerrel utolérne, de nem éri meg neki, ha sokáig üldöz. Szlalomozni kezdek a cserjék és apró fenyőfák között, miközben nagyon figyelek arra, nehogy elejtsek valamit. Úgy jó öt percet futok előre, mikor egyszer csak véget ér a süppedős rész, és a talpam alatt tűlevelek ropognak. Egy kicsit lassítok, és kocogás közben hátranézek. Legnagyobb örömömre senki sem követ, és Cirius is eltűnt. Ég a tüdőm, de tudom, hogy nem állhatok meg pihenni. Ide hallom, hogy a Szarunál még mindig folyik a harc, ami azt jelenti, hogy elég közel vagyok. Nekem pedig minél messzebbre el kell tűnnöm innen. Balra kanyarodom, és elindulok felfelé egy emelkedőn. A vékony törzsű fákba egész könnyen meg tudok kapaszkodni, és ennek köszönhetően még futni is tudok – mondjuk nem olyan gyorsan, mint az előbb. Mélyeket lélegzem, aztán mikor már elég magasra jutok, elindulok befelé az erdőbe, a lehető legtávolabb a Bőségszarutól. A szívem már egyre inkább csak a futás miatt zakatol, aminek örülök, hiszen ez Csak egy kicsit, gondolom magamban. Nem maradhatok itt, mert viszonylag akkor is közel vagyok még a harctérhez, és a lehető legtávolabb kell kerülnöm a többi kiválasztottól, még mielőtt leszáll az éj. Egy magas fenyőfa csupasz törzsének támasztom a hátam, és a térdeimre dőlök. Az arcomról folyik az izzadság, és nagyon melegem van. Ennek ellenére nem húzom le a kabátomat, mert mikor a kapszula a felszínre dobott, nagyon is hideg volt a levegő. Túl hideg, és már csak az hiányzik, hogy megfázzam. 

A szívem már egyre inkább csak a futás miatt zakatol, aminek örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy lassan kezdek lenyugodni. Úgy fél óra futás és kocogás után a hangok végleg elülnek, és és egyedül maradok a zihálásommal. Érzem, hogy muszáj lesz megállnom.

Felemelem a fejem, és körbenézek. Erdőben vagyok, az biztos. Fenyőfák, kisebb-nagyobb cserjék, és néhány nyírfa vesz körül. A talajt vastag, süppedős, nedves moha borítja, amit tűlevelek milliói fednek be. A moha vizes, ami jó hír a számomra, mert ha kell, akár abból is lehet vizet nyerni. Nincs több időm, ideje tovább állni. Kihúzom magam, a hátamra dobom a táskát, és ekkor veszem észre, hogy a banán teljesen szétnyomódott. Összekente a kezemet, de mivel jelenleg ez a gyümölcs az egyetlen kajám, amiről tudok, nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy eldobjam. Na meg persze nyomot sem szeretnék magam után hagyni. Fogom tovább a kezemben, és úgy indulok el. Kocogva haladok befelé, egyre beljebb az erdőben. Egy óra, talán kettő is eltelik, míg végül úgy nem döntök, hogy ismét megállok. Egy terebélyes cserjést választok ideiglenes lakhelyül. Az apró, világoszöld levelek olyan szorosan simulnak egymáshoz, hogy ahogy bemászom az ágak közé és letelepszem az egyik bokor tövében, biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem is látszom ki. Egy kicsit kifújom magam, aztán leteszem a banánt, a mohára dobom a vörös oldaltáskát, és miközben ismét izgalom árad szét bennem, kicsatolom. Az első dolog, ami a kezeim közé akad, az egy nejlonzacskó, benne három darab zsemlével. Szuper, van még kajám. Aztán ismét egy zacskót találok, de ebben zöld-fehér csíkos, kocka alakú cukorkák vannak. Összeugranak a szemöldökeim. Mégis, mi értelme van annak, hogy cukorkákat raknak egy táskába a Viadalon? Felsóhajtok, kibontom a csomagot, és bekapok egyet. Finom, intenzív mentolos íz árad szét a számban, és legnagyobb meglepetésemre az izgalom szinte abban a pillanatban alábbhagy. Szóval ez akkor nem csak egyszerűen egy csomag cukorka, hanem valami nyugtató-féleség lehet. Lerakom a zsemlék mellé, aztán tovább kutakodom. Találok még egy palack vizet, és egy apró, kézbe illő távcsövet. Megfogom a kütyüt, és belenézek. Nagyon modern, legalábbis ahhoz képest, amit egyszer még a suliban láttam az egyik órán. Örülök ezeknek a holmiknak, mert mind nagyon hasznos, és mindre szükségem lehet. Miután szépen elrendezem a cuccokat, óvatosan visszateszem őket a táskába, aztán becsatolom a csatokat, és miközben nekilátok a szétnyomódott banánnak, megpróbálom sorra venni, hogy mi történt azóta a három-négy óra óta, mióta már itt vagyok az arénában. Szereztem egy táskát, van kajám és vizem, meg valami fura gyógyszerem, ami finom és lenyugtat, és ezen kívül még egy távcsővel is gazdagabb lettem. Túléltem Cirius támadását, ami két dolgot jelent. Először is, könnyebb és fürgébb vagyok, mint ő, másodszor pedig, így már egészen biztos, hogy először engem akar elkapni. Jó messzire kerültem a Szarutól, és igazából fogalmam sincsen, hogy hol vagyok – mondjuk nem mintha ez akkora probléma lenne jelen pillanatban. Hacsak nem abból a szempontból nézzük, hogy azt sem tudom, vajon Jana merre lehet. Él még egyáltalán?