14. Fejezet - V. rész

Húha, annyira örülök, hogy írtok kommentet és pipáltok, köszönöm! <33
U.I.: Mit szóltok az új dizihez? Nekem nagyon bejön! 

___________________________

A gondolatra, hogy esetleg a szövetségesem halott, ismét ideges leszek. Jól esne még egy olyan cukorka, de nem merek többet enni belőle, mert tudom, hogy még szükségem lesz rá. Inkább folytatom tovább a visszaemlékezést. Mivel az elején nem láttam a Hivatásosakat, ez azt jelenti, hogy ők pont velem szemben, a Bőségszaru másik oldalán álltak valahol. Maximust is csak éppen, hogy észrevettem, vagyis ő a közelükben volt valahol. Vajon ő él még? Ha minden igaz, nemsokára kiderül. 

Miután vége a vérfürdőnek a Szarunál, a Kapitóliumban összeszámolják a halottakat, és aztán ágyúdörrenésekkel adják a kiválasztottak tudtára, hogy hányan vesztették életüket. Minden dörrenés egy halott. Végül este, a himnusz után kivetítik az arcképeket is az égboltra, hogy tudjuk, pontosan ki halt meg. Alig, hogy ez a dolog végigfut a fejemen, már meg is hallom az első dörrenést. Az ujjaimon számolom, hogy mennyi van, és mindegyiknél összerezzenek. Végül összesen kilenc ágyú dörren, aztán ismét csend lesz. Kilenc dörrenés, vagyis kilenc halott. Nem is olyan sok ahhoz képest, hogy mennyi szokott lenni. A Hivatásosak általában mindenkit megölnek a Szarunál az elején, akit csak tudnak - és persze akit csak utolérnek. Erre a gondolatra aztán elmosolyodom, mert minden rossz érzés és aggodalom ellenére igazán örülök neki, hogy meglógtam a behemót Cirius elől. 

A további időmet azzal töltöm, hogy a térdeimet az államhoz húzva gondolkodom. A szüleim – ugyan csak képernyőn keresztül – végre láthatnak, és biztos vagyok benne, hogy megnyugtatja őket, hogy még élek. Aztán eszembe jut Katniss is. Megtapogatom a fecsegőposzátás kitűzőt. Cinna azt mondta, a mentorom azért nem személyesen adta oda nekem, mert tudta, hogy tőle nem fogadnám el. Nos, ez tényleg így van. Nem engedtem volna, hogy Katniss nekem adja azt a tárgyat, ami a jelképévé vált. Nem csak azért, mert ez túl nagy ajándék, hanem azért sem, mert tudom, hogy nem vagyok méltó a viselésére. Mégis, mit tudok én? Semmit. Nem tudok harcolni, irtózom egy csomó dologtól, és sokszor még saját magammal sem vagyok tisztában. Az egyetlen dolog, amivel le tudtam nyűgözni a közönséget, az a hangom. Csak ennyim van, de ezzel nem sokra megyek az arénában egy rakás gyerek mellett, akik azon vannak, hogy kinyírjanak. Elég egy apró figyelmetlenség, és nekem végem. Csupán abban bízhatom, hogy tényleg olyan sok támogatóm akadt, ahogy Katniss gondolta, és ezért majd Snow gondoskodik róla, hogy legyen értelme fizetni az ajándékokat, amiket nekem akarnak küldeni. Ahogy ez eszembe jut, reménykedve felkapom a fejem. A mentorom azt mondta, hogy még ma küld nekem valamit. Ez lesz a jel, hogy minden rendben odakint. Ami azt illeti, elég hideg van, szóval leginkább valami kabátnak vagy takarónak örülnék – persze ha egyáltalán kapok valamit. 

Sóhajtok egyet, még kisebbre húzom magam, és előveszem a vizes palackot a táskámból. Iszom két kortyot, aztán visszateszem, és ismét becsatolom a zsákot. Ahogy végighúzom a kezem az anyagon, valami púposra leszek figyelmes. Összeszaladnak a szemöldökeim. Ez meg mi? Nem vettem észre valamit, mikor leltárt tartottam? Minden bizonnyal ez a magyarázat, mert a táska tetején találok egy rejtett zsebet. Ahogy kihúzom a cipzárt, a meglepetéstől még a lélegzetem is eláll. Egy karóra. Egy karóra van a zsebben! Az ember azt hinné, hogy ez értelmetlen ajándék egy ilyen helyzetben, de igazából egy óra nagyon is hasznos dolog. Kiveszem, és felcsatolom a csuklómra. Az egész átlátszó, csak a digitális kijelzőn villogó számok látszanak. Ez a kütyü mutatja az időt, és ez remek. Segít megkapaszkodni a valóságban. Délután három lesz nyolc perc múlva. Otthon ilyenkor szoktam elindulni hazafelé a suliból. 

Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ahogy ismét eszembe jut az otthonom. Tudom, hogy nem kéne rá gondolnom, de rettentően nehéz megállni, mikor ezen a helyen folyamatosan szembesülnöm kell azzal, hogy mi a helyzet. 

Kinyújtom a lábaimat, és oldalra fordítom a fejem. A zöld levelekkel babrálok, mikor egyszer csak észreveszek a bokron egy kékes-lilás bogyót. Ahogy jobban szemügyre veszem, rájövök, hogy ez bizony áfonya. Soha életemben nem ettem még áfonyát, de egyszer a suliban egy órán tanultunk róla, és emlékszem, hogy annyira jól nézett ki, hogy pontosan megjegyeztem, milyen. Nagy szemű, kékes színű, és viaszos réteg fedi. Igen, semmi kétség hozzá, ez tényleg áfonya. Hatalmas vigyor terül szét az arcomon, hiszen ez a gyümölcs ehető, és nem is egy, nem is két darab van belőle, hanem egyenesen egy halom, ugyanis egy áfonyásban ülök. Tudtomon kívül ugyan, de ezt a cserjést választottam búvóhelynek. 

Feltérdelek, a markomba szedek egy adag gyümölcsöt, aztán az egészet a számba tömöm. Friss, hideg, és nagyon finom. A nap további részét azzal töltöm, hogy jól teletömöm a hasam áfonyával. Egyszer sem hallok gyanús hangot vagy mozgást, így amennyire tudok, próbálok ellazulni. Miután jóllakom, ismét összekuporodom: így próbálok védekezni a hideg ellen. Már este hét óra van, és elég sötét. Tudom, hogy nemsokára megszólal majd a himnusz, és a játékmesterek kivetítik az égre a halottakat. 

Pár perc elteltével vacogni kezdek, ezért a karjaimat dörzsölgetem – próbálok valahogy felmelegedni. Iszom még egy korty vizet, aztán lehunyom a szemeimet, és a homlokomat a térdeimre támasztva elrejtem az arcomat az esetleges kamerák elől. Egészen biztos vagyok benne, hogy most is vesz egy, a kapitóliumi emberek meg otthon, a kényelmes foteljeikben ülve nézik, ahogy majd' megfagyok. Nem fogom megadni nekik azt az örömöt, hogy szenvedni lássanak. Összeszorítom a fogaimat, és elrejtem az érzéseimet, ahogy Cinna tanácsolta. A szemeim csukva vannak. Úgy érzem, simán el tudnék aludni, ha nem lenne ilyen borzasztóan hideg. Katniss igazán küldhetne egy takarót, vagy valamit, amit felmelegít... Már egészen este van, és még semmit sem kaptam. Ez akkor azt jelenti, hogy nincsenek támogatóim? Minden bizonnyal.