16. Fejezet - III. rész

Veszek egy jó mély levegőt, aztán lassan, hosszasan kifújom. Nem szabad ilyenekre gondolnom. 

Gyorsan közömbösséget varázsolok az arcomra, és felnézek az égre. Az egyik fán egy jókora, kövér madár üldögél. Fekete tollain megcsillan a fény, ahogy nyakát nyújtogatva énekel. Elég csúnya hangja van, viszont nem lenne rossz, ha letudnánk vadászni. Megragadom Jana kabátujját, és megállítom.

- Mi van? - néz rám összevont szemöldökökkel. 

Az ujjamat a számra tapasztom, aztán a madár felé mutatok. Jana azonnal megérti, mire gondoltam, mihelyt ő is meglátja. Átadja nekem a táskáját, aztán előrébb lép, és kivesz egy kést az övéből. Egyetlen jól irányzott, erős dobással beleállítja a fegyvert a madárba, mire az lefordul az ágról, és hatalmas puffanással a földre zuhan. Ahogy Janát figyelem, ami a zsákmány felé tart, idegesen megmarkolom a táskája pántjait. Nagyon ügyes. Túl ügyes. Tudom, hogy szövetségesek vagyunk, de számomra egyértelmű, hogy mikor majd eljön az idő, és felbomlik az egyezségünk, akkor ő lesz fölényben. Simán el fog majd találni. Mint azt a madarat. 

Eléggé felhúzom magam, így mikor Jana megindul felém, miközben vigyorogva a magasba tartja a madarat, visszamosolygok rá, nehogy feltűnjön neki valami.

- Ez itt egy fajd – magyarázza. - Soha nem ettem még, de a suliban azt mondták, hogy finom.

- Már csak azt kéne kitalálni, hogy hogyan tegyük ehetővé.

 Egyik ujjammal megbököm a fajdnak nevezett madarat, aztán odaadom Janának a hátizsákját, és előhalászom a saját táskámból a fémhuzallal teli orsót. Letekerek róla egy kicsit, átadom a társamnak, aztán elpakolok, míg Jana az övére köti a zsákmányt.

- Majd kitaláljuk – mondja, majd kitépi a fajd egyik hosszú, fényes tollát, és a hajamba tűzi. - Most úgy nézel ki, mint egy indián – vigyorogja. 

Felkapok a földről egy marék tűlevelet, és az egészet rászóróm. - Te meg mint egy fenyőfa – utánzom nevetve a hangját. 

Jana éppen támadásba lendülne egy jókora adag mohával, mikor hangokra leszünk figyelmesek. Megállunk, mindketten a kezünkbe vesszük a késünket, és figyelmesen hallgatunk. A hangok úgy száz méterről jöhetnek, mert elég halkak.

- Gyere. - Jana suttogva beszél, s a kabátomnál fogva húz a hangokkal ellenkező irányba. Szó nélkül követem. 

Lopakodva haladunk előre, aztán mikor már kellő távolságba érünk, futásnak eredünk. Rohanok Jana után, aki megállíthatatlanul falja a távot. Az erdő szélén vagyunk. Csak pár fa választ el egy hatalmas, végeláthatatlan, narancssárga színű mezőtől. Nem látom pontosan, hogy mi van rajta, de annyit ki tudok venni, hogy valami gabona-féleség lehet. A magas, hosszú szálak úgy hajladoznak, mintha egy láthatatlan alak végighúzná a tenyerét rajtuk. Míg simogatja őket, meghajolnak előtte, aztán mikor tovább áll, ismét felegyenesednek. 

Megigazítom a hátamon a táskát, és felgyorsítom a lépteimet. Próbálom tartani a lépést Janával, de ez a rohanás egy idő után teljesen kifullaszt. A szám kiszárad, éhes vagyok, és fáradt.

- Álljuk már meg! - kiáltom Jana után, mire ő is lelassít, végül meg is áll. Lerogyok egy fa tövébe, és a földre dobom a táskámat. - Szomjan halok – lihegem halkan. - Messze vagyunk még?

- Nem – rázza meg a fejét. - Már látszik is. - Jana a távolba mutat, én pedig követem a szemeimmel a kezét.

Úgy jó két kilométerre, a fenyőfák csúcsai felett meglátom a romokat. Vagyis csak egy részüket, de ez is épp elég ahhoz, hogy érdekelni kezdjen a dolog. Sötét szürke, hatalmas téglákból épített erődítmény. A falait itt-ott moha, és kócos kúszónövények fedik. Akármennyire rejtélyes és hátborzongató is, engem jelen pillanatban az egy kicsit mégis jobban izgat, hogy ihassak.

- Biztos vagy benne, hogy arra van víz? - sandítok Janára, aki megigazítja az övén himbálódzó fajdot, és határozottan bólint egyet.

- Igen – mondja. - Én is onnan szereztem. De ha nem kelsz fel, akkor soha az életben nem fogunk eljutni odáig, és tényleg szomjan halsz.

Erre aztán – meg persze a víz gondolatára – visszatér annyira az erőm, hogy képes leszek felállni. További negyed órát megyünk, míg végül teljesen kirajzolódnak a romok körvonalai. Éppen időben érkezünk meg, mert a Nap teljesen eltűnik a fenyőfák csupasz törzsei mögött, és egyik pillanatról a másikra sötétség fedi be az erdőt. Jana halkan közlekedik, pont úgy, mint egy fantom. Óvatosan vagyunk, és körültekintőek. Folyamatosan fülelünk, és csak akkor lépünk be az épületbe, mikor megbizonyosodunk róla, hogy biztosan nincs odabent senki – de még így is késsel a kezünkben indulunk el befelé. A falakból ömlik a hideg, így elég hűvös van, de legalább nem a szabad ég alatt kell éjszakáznunk. Jana elég gyakorlottan mozog a vastag kőfalak között, így hagyom, hogy vezessen. Végül egy apró, alig két-három négyzetméteres szobában kötünk ki.

- Itt voltam az elején is – magyarázza, miközben lerakja a táskáját, és leakasztja a fajdot az övéről. - Kicsi, így hamarabb bemelegszik.

- Oké – vonom meg a vállaimat. Végighúzom az ujjaimat az érdes, nehéz köveken, aztán körbenézek. Semmi nincs a szobában, csak kövek. Nagy, sötét, szürke kövek. Kiráz a hideg. - Hogyan tovább? - nézek Janára, aki éppen akkor ellenőrzi a késeit.

- Add a kulacsod – nyújtja felém a karját. - Te itt maradsz a cuccokkal, én pedig lemegyek a folyóhoz vízért.

- Na ne! - kiáltok fel. A falak visszahangozzák a hangomat, ezért suttogva, de indulatosan folytatom. - Nem mondhatod komolyan, hogy itt akarsz hagyni!

- De pedig komolyan mondom. - Jana közelebb lép hozzám, és megbökdösi a táskámat. - Ide adod, vagy nem?

- Elmegyek veled – jelentem ki határozottan. - Nem fogok itt maradni teljesen egyedül.