16. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az előző részlethez érkezett hozzászólásokat és pipákat, meg a rengeteg kattintást, a plusz három feliratkozóról már nem is beszélve. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3

__________________________________

 - Sash. - Jana a szemeit forgatja, és nagyot sóhajt. - Sokkal ésszerűbb, ha te maradsz, én pedig elmegyek.

- Mégis miért? - kérdezem nyersen.

- Mert mondjuk itt senki se talál meg, és mert mondjuk én ismerem a járást a folyóhoz, te meg nem – mondja. Összehúzom a szemeimet. Tudom, hogy igaza van, de nem nyugtatnak meg a szavai.

- Honnan tudod, hogy itt senki se fog megtalálni? - A hangom kezd hisztérikussá válni. - Mi van, ha valakinek éppen erre akad majd dolga, és véletlenül betéved ebbe a szobába? Például az egyik Hivatásosnak!

- Este van. Sötét – magyarázza Jana. - Ráadásul ezt a helyet elrejtik a növények. - Kicsatolja a táskámat, és kiveszi belőle az üvegemet. - Van késed, de ha minden kötél szakad, ott az ablak – bök a háta mögé. Elég homályos ez a hely, ráadásul odakint minden fekete, így csak nehezen tudom kivenni a téglalap alakú nyílást a vastag falon. 

Nagyon nem tetszik nekem, amit Jana csinál... mármint, hogy itt akar hagyni, de annyira szomjas vagyok, hogy végül az agyam leghátuljába söpröm a baljós gondolatokat, és beleegyezem a dologba.

- Oké – nézek rá, aztán megöleljük egymást. - De vigyázz magadra, és siess.

- Nyugi már – vigyorog rám, mikor kibontakozunk az ölelésből, és meglátja, hogy mennyire rémült vagyok. - Maximum fél óra, és itt vagyok. Addig csinálj valami kaját.

- Jó – mondom tömören. 

Jana a kezébe fogja a saját üvegét, aztán az enyémet is, majd elindul az ajtó felé, és eltűnik a sötétben.

Egyedül maradok a két táskával, meg egy döglött madárral, ami fekete, és nem látom sehol. Ésszerű lenne valami világosságot csinálni, de tudom, hogy nem lehet, mert akkor bárki simán észrevehet. Szóval most a szemeimre kell hagyatkoznom. 

Várok pár percet, míg hozzászokom a sötéthez, aztán a sarokba húzódom, és a két táskát a két oldalamra helyezem. Magam alá terítem a takarót, aztán kiveszem a saját táskámból a zacskóba csomagolt nyulat, és megpróbálom valahogy részekre szedni. Úgy tíz perc után megunom, és elegem lesz belőle, hogy csupa hús meg zsír a kezem, így hát inkább hagyom az egészet, és apránként csipegetek belőle. Egész finom, ezért aztán még idegesítőbb, hogy nem tudok egy normális falatot a számba tűrni, csak ilyen apró darabkákat. Mire letelik a fél óra, már nagyjából jóllakom, de a teljes elégedettséghez hiányzik még vagy jó két liter víz. Oldalra tolom a nyulat, betakarom magam, aztán a falnak támasztom a hátamat, és nézek ki a fejemből. Az órám szerint este nyolc óra van. Vajon a szüleim mit csinálnak most? Nézik a Viadalt? Minden bizonnyal. Megnyugtatja őket, hogy még életben vagyok? Minden bizonnyal. És vajon Katniss lát most? Vesz most vajon egy kamera? 

Lehunyom a szemeimet, és sóhajtok egy nagyot. Síri csönd van az egész szobában. Olyannyira síri csönd, hogy szinte hallom a gondolataimat. Megnyugtat ez a csönd. Vagy tíz percig ülök így, mikor egyszer csak gyanússá válik a nyugalom. Kinyitom a szemeimet, és összevont szemöldökökkel körbenézek a szobában. Hol van már Jana? Régen lejárt az a fél óra. Érzem, ahogy az idegesség kezd szétáramlani a testemben, mikor pedig meghallom az ágyú hangját, a szívem kihagy egy ütemet.

Tudom, nem az eddigi leghosszabb rész... :'P