17. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Újra itt volnék, hozom a legfrissebb részt. Köszönöm nektek a visszajelzéseket, a pipákat, a biztató szavakat - egyszóval, hogy itt vagytok, vagyis mindent. 

Még belegondolni is rossz, hogy szinte ez az utolsó előtti rész, amit a nyári szünetben posztolok! Csak én vagyok ennyire suli iszonyos, vagy ti sem vágytok vissza a padokba? Na mindegy, erről ennyit... Menni kell, nincs mese. Pont úgy, ahogy Sashnek is muszáj volt elmennie a Kapitóliumba, és kénytelen részt venni a hetvenötödik Éhezők Viadalán. Remélem, kíváncsiak vagytok már, hogy hogyan folytatódik a történet, szóval nem is húznám tovább a szót, csak egyetlen dologgal: UNLESS - az új blogom, nézzetek be! :)

Szeretettel: Bridget S.

____________________________________________

"shut your eyes tightly"

Úgy két perc alatt beérek az erdőbe, és kiválasztok egy magasabb fát. Attól félek, hogy még ha sikerül is felmásznom rá, elgémberedett és átfagyott tagjaim miatt még a végén leesem, de aztán azzal győzöm meg magam, hogy nincs más esélyem. Megragadom a fát, és addig kínlódom, míg végül sikerül feljutnom rá. Görcsösen szorongatom az ágakat és percenként megállok pihenni, de aztán elég magasra érek, és egy résen keresztül kikandikálok a levelek mögül. Nem kell sokáig keresgélnem, mert szinte azonnal meglátom a szürke köveket. Tőlem északkeleti irányban vannak. 

Megjegyzem, hogy merre kell mennem, aztán elkezdek lemászni. Rettentően fáradt vagyok, és alig tudok normálisan kapaszkodni, mert az erőlködéstől teljesen elfáradtak a kezeim. Az utolsó ágig mászom, aztán leugrom. Szerencsére a moha puha, de még így is eléggé beütöm a térdem. Kell egy pár pillanat, hogy összeszedjem magam, aztán felállok, és elindulok arrafelé, amerre a romokat láttam. Az erdő összefolyik a szemeim előtt, fáj a fejem, a térdem, a vizes ruha dörzsöli a bőrömet, és fázom. Muszáj a fák törzsébe kapaszkodnom. Pár perc múlva már annyira fáj a fejem, hogy rosszul leszek, és kidobom a taccsot. Aztán köhögni kezdek, és leülök az egyik fa tövébe. Az arcomhoz húzom a térdeimet, nekik nyomom a homlokomat, és lehunyom a szemeimet. Szörnyen érzem magam. Sosem voltam még ilyen rosszul. De vajon mitől van? Lehet, hogy Max megmérgezett? Vagy megfáztam? Vagy agyrázkódásom van? Akármi történt, az biztos, hogy most legszívesebben megszűnnék létezni. 

Mélyeket lélegzem, hátha az segít, de semmi hatása sincsen. Ha sikerülne visszajutnom a romokhoz, akkor bevennék egy olyan cukorkát, és máris jobban érezném magam. Azonban jelen pillanatban még megmozdulni se tudok, nem hogy menni. Csak ülök a fa tövében, és engedem, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Akármire gondolok, a hányinger kerülget. Szörnyű ez az érzés. Mintha valaki tüzet rakott volna a bensőmben. A könnycseppek elhomályosítják ugyan a látásomat, de a hallásomat nem. Tisztán hallom, ahogy egyszer csak landol valami mellettem. Azonnal felkapom a fejem, és mikor meglátom a csomagot az ezüst színű ejtőernyővel, eláraszt a remény. Biztos vagyok benne, hogy Katniss valami gyógyszert küldött nekem, amitől majd jobban leszek. 

Mohón kapok az ajándék után, és szinte letépem róla a csomagolást. Egy kis üvegfiola van benne. Nem nézegetem, nem gondolkodom azon, hogy vajon mennyit lehet belőle bevenni, csak lecsavarom a tetejét, és az egészet benyakalom. Szinte azonnal hat: elmúlik a fejfájásom és a hányingerem, és a rémes émelygés is odalesz, a szédüléssel együtt. Már csak a térdem fáj, de az semmi, most szinte meg se érzem. 

Felkapom a csomag maradványait, és elindulok. Nem akarok megszólalni, pedig tudom, hogy illene megköszönnöm az ajándékot. Egy pillanat erejéig még az is átfut az agyamon, hogy talán akad pár kapitóliumi - például a támogatóim -, akik tényleg aggódnak értem. Ezért hát egy pillanat erejéig felnézek az égre, mert biztos vagyok benne, hogy vesz egy kamera, és így köszönöm meg nekik a gyógyszert. Aztán magamhoz szorítom a csomagolás cafatait, és futni kezdek. Olyan gyorsan rohanok, ahogy csak tudok. Úgy öt perc futás után megint kiszárad szám, és megint kifáradok, de erőt veszek magamon, és tovább rohanok.

 Alig telik bele pár percbe, már ott is vagyok a romoknál. Várok egy kicsit a boltíves ajtóban, hogy csillapodjon a lihegésem, aztán a markomba fogom az üvegfiolát, és belépek az épületbe. Most világos van, így látok. Se perc alatt megtalálom a szobát, ahol még tegnap a nyulat eszegettem. A szívem a torkomban dobog, ahogy óvatosan benézek. Egy lányt látok. Mellkasához húzott térdeit az én takaróm borítja, és fejét a falnak támasztva bámul ki az ablakon. A fény pont megvilágítja szőkés haját. Mellette két táska, és két megnyúzott, megfőzött állat. Egy nyúl, amin már alig van hús, és egy kövér madár. Egy fajd. A kezemből kieső fiola hangosan szól, ahogy darabokra törik a köveken. Jana azonnal felkapja a fejét, és kiránt egy kést az övéből. Ahogy meglát, ledobja a kést, felpattan, és odarohan hozzám.

- Sash! - kiáltja. Olyan erősen ölel, hogy alig kapok levegőt, de nem érdekel. Visszaölelem, és engedem, hogy a könnyeim, és a vizes ruháim teljesen eláztassák Janát. Úgy látszik, neki sincsen ellenére a dolog. Egyedül akkor enged el, mikor a keze véres lesz a tarkómtól. - Mi történt veled? - kérdezi. A hangja hisztérikus, és hallatszik rajta, hogy a sírás fojtogatja. Már éppen elkezdem összeszedni a gondolataimat, hogy válaszoljak neki, mikor megragadja a csuklómat, és megrázza a fejét. - Tudod mit? Inkább ne mondj most semmit, előtte pihenj egy kicsit. Majd aztán beszélgetünk, jó?

Bólintok. Jana segít levenni a vizes ruhákat, aztán jól bebugyolál a takaróba, én pedig egy pillanat alatt elalszom. Finom, meleg álmom van, nem olyan rideg és rémisztő, mint a legutóbb. Nem tudom, mennyit alszom, de mikor legközelebb kinyitom a szemem, már korom sötét van. Megnézem az órámat. Este nyolc. Hatalmasat ásítok, és azonnal a szövetségesemet keresem.

- Jana? - mondom a sötétbe. A hangom erőtlen, és halvány. Ez elveszi a kedvemet a további beszédtől, de szerencsére nincs is szükség rá, mert Jana azonnal válaszol.

- Itt vagyok – suttogja. Mellettem van, és ez a fontos. Nem hagyott itt.

- Többet nem hagyhatsz egyedül – motyogom halkan.

- Nem foglak. - Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Éhes vagy? - Szeretném kapásból rávágni, hogy nem, de ahogy a kajára gondolok, hatalmasat kordul a gyomrom, és ezzel mindent elárul. Jana segít felülni, aztán a kezembe nyomja a fajd egy részét, amit öt percen belül teljesen el is tüntetek. Tudnék még enni, de nem akarok mindent felfalni, így inkább megiszom egy fél liter vizet, aztán csak ülök egy darabig. Azon gondolkodom, hogy mennyi mindent akarok kérdezni Janától.

- Mi történt a folyónál? - Úgy döntök, hogy ezzel kezdek, aztán majd úgy folytatom, ahogy éppen jön a téma.