Kétségbeesetten
ugrom fel, és olyan gyorsan akarok kirohanni, hogy a lábam beleakad a takaróba, és majdnem elesem. Végül sikerül
kiszabadulnom, és az ajtó felé indulok.
- Jana! - kiáltom.
Nem érdekel, hogy ki hallja meg. - Jana! - Kiérek a levegőre. A
hideg arcon vág, mire kapkodni kezdem a levegőt. Ide-oda forgolódom
a sötétben, de semmit sem látok. - Jana! - Könnyek szöknek a
szemembe. Mi van, ha az ágyú az ő halálát jelezte? Mi van, ha
az egyetlen szövetségesem meghalt, és én most teljesen egyedül
maradtam? - Jana! - Biztos vagyok benne, hogy ezzel a kiabálással
az összes, a közelben lévő kiválasztottat idecsalom, ezért a
számra tapasztom a kezeimet, de még így se tudom megfékezni
magam. - Janaaa! - Sírni kezdek, és elrohanok a fák közé.
Gyerekesen és felelőtlenül viselkedem.
Nem tudom, merre megyek, de
olyan gyorsan futok, hogy a fenyőfák vékony, szúrós levelekkel
borított ágai minduntalan az arcomat takaró kezeimnek csapódnak.
Zihálok, a szám teljesen száraz, a hangom bereked. Párszor nekiütközöm egy-egy kemény fának, de rendíthetetlenül rohanok
előre. Semmit sem látok. Semmit. A kezeimet lassan véresre sebzik
az ágak, de ez sem érdekel. Csak meg akarom találni Janát. Nagyon
hangos vagyok, és valahogy úgy festhetek, mint egy űzött szarvas,
aki menekül valami ismeretlen elől, és aki keres valakit. Janát
keresem. Meg kell találnom.
Az egyik pillanatban ismét nekiütközöm
valaminek. Megtámaszkodom benne, összeszorítom a fogaimat, és
eltolom magamtól, hogy tovább tudjak menni, de a valami nem enged.
Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mibe – vagy inkább
kibe – botlottam. Ez itt nem egy fa, hanem egy másik kiválasztott.
Ismét kiabálni akarok, de a szám annyira száraz, hogy nem jön ki
hang a torkomból. Hát akkor eljött a vég. Akárki is ez, meg fog
ölni.
Felemelem a fejem, mert szeretném látni a gyilkosom arcát,
de már késő. Egy erős ütést érzek a tarkómon, aztán minden
elsötétül.
Egy rózsaszín
hajú nőt látok. Effie Trinket az. Valamit nagyon magyaráz, de a
zöld köd, ami körbeveszi, szinte teljesen eltakarja előlem. Felém
igyekszik, azonban elég lassú, így én is elindulok felé, hogy
mihamarabb találkozzunk. A testem könnyű. Talán túl könnyű.
Mikor Effie végre odaér hozzám, a kezembe nyom egy apró
csomagot. A csomagról ezüst színű ejtőernyő lóg, és folyton
nekiütődik a lábamnak. Effie folyamatosan magyaráz valamit, és a
csomagra mutogat. Nem hallom a hangját. Aztán rázni kezd a hideg,
és minden teli lesz vízzel. A testem lelassul, és alig tudok
mozogni. A távolban meglátom a nagy, vérvörös színű Napot.
Egyre feljebb kúszik az égen, eloszlatja a zöld ködöt, és a
köddel együtt Effie Trinket is eltűnik. Valaki a dalomat énekli,
aztán egy tucat fecsegőposzáta száll felém. Nem akarnak
megállni, ezért a csomaggal a kezemben elvetődöm a földön, és
egyenesen a vízben landolok. Fenyőfák illatát érzem. Aztán
kinyitom a szemeimet.
Fogalmam sincsen,
hogy hol vagyok. A nadrágom csupa víz, a fejem hasogat, és
rettenetesen fázom.
Óvatosan felemelem a fejem, mire elgémberedett
nyakamba azonnal éles fájdalom nyilall. Lassan azért sikerül
valamennyire észhez térnem, és rájövök, hogy éppen egy
arénában tartózkodom, és ma van a Viadal negyedik napja. Vagy az
ötödik? Talán az ötödik, mert világos van, ami annyit jelent,
hogy eltelt egy nap. Mennyi lehet az idő? Hányan vagyunk még?
Mennyit voltam kiütve?
Ebben a pillanatban eszembe jut minden.
Belemarkolok a homokba, aztán fogcsikorgatva felnyomom magam. A
nedves por az arcomra ragad, a hajam össze-vissza áll és a
bőrömhöz tapad. Csupa kosz vagyok, a kezeimet alvadt vér borítja.
Ahogy felülök, muszáj lefelé lógatnom a fejem, mert szörnyen
szédülök. Megtapogatom a tarkómat. Fáj, érzékeny, és csupa
vér. Nincs időm a fájdalomra, mert meg kell találnom Janát, a
szövetségesemet. Mélyeket lélegzem, és próbálom kitalálni,
hogy hogyan tovább. Óvatosan körbenézek. Egy apó, alig egy
négyzetméteres, homokos területen ülök. A homok csupa vér,
csupa víz, és csupa lábnyom. Összeszaladnak a szemöldökeim.
Lábnyomok. Mit keresnek itt lábnyomok?
Hirtelen meglátom a követ,
ami itt áll közvetlenül mellettem a homokban. A tetején ott virít
a véres fecsegőposzátás kitűző, és ahogy közelebbről is
szemügyre veszem a kődarabot, hirtelen nem is tudom, hogy sírjak-e,
vagy inkább nevessek. Valaki vérrel – gondolom az én véremmel –
ráírta, hogy "Nyitott szemek, Candel."
Elkezdem
lekapargatni a kezeimről a vért, aztán mikor már kicsit
megtisztulnak, elveszem a kitűzőt, és visszatűzöm a helyére.
Aztán csak ülök, és bámulom a követ. Biztos vagyok benne, hogy
Maximus írta rá a szöveget. Csak ő hívott Candelnek, senki más.
De miért nem ölt meg? Miért hozott ide erre a helyre, a folyó
mellé? A folyó. A folyó!
Gyorsabban cselekszem, mint ahogy
felfoghatnám, mit teszek. Felállok, de a következő pillanatban
már térdre is esem, így négykézláb mászom bele a vízbe.
Hiszen végig itt volt az orrom előtt! A folyó. A folyó, ahová
Jana indult vízért.
Nem érdekel, hogy hideg, csak elmerülök
benne, és engedem, hogy átjárjon. Kirángatom a hajamból a gumit,
aztán lemerülök a víz alá, és egy csomót iszom. Pár pillanat
múlva muszáj feljönnöm, mert elfogy a levegőm, de miután ismét
teleszívom a tüdőmet oxigénnel, tovább iszom. Csak kortyolom
magamba a folyadékot, és közben ide-oda úszkálok. Élvezem a
vizet. Lemossa rólam a koszt és a vért, és a vízben könnyebbnek
is érzem magam.
Jó fél órát töltök a vízben, de aztán muszáj
kimásznom a partra, mert kezdek teljesen átfagyni. Kicsit jobban
tudok már mozogni, de azért nem tökéletesen. Odakecmergek a
homokos részhez, aztán belerúgom a vízbe a követ, és leveszem a
kabátomat. Mivel vízálló esőkabát, valamennyire megóvta a
pulóveremet, de persze nem teljesen, így most mindenemből csöpög
a víz. Kitörlöm a hajamat az arcomból, aztán a kabátomban vizet
hordok a véres homokra. Miután nagyjából sikerül eltüntetnem a
nyomokat, visszaveszem a kabátomat, és hunyorogva körbenézek.
Vissza kell találnom a romokhoz, mert biztos vagyok benne, hogy Jana
ott lesz.
Merre is voltak? Vagy egyáltalán... hol is vagyok? Próbálom
meghatározni a helyet, de valahogy nem megy. A folyó partján
állok, csak ennyit tudok. A romok valahol az erdőben vannak, talán
pont előttem. Ha sikerülne felmásznom egy magasabb fára, akkor
lehet, hogy meglátnám őket.
Elindulok az erdő felé. Először
csak sétálok, aztán kocogni kezdek. A fejembe minden egyes
lépésnél belenyilall a fájdalom, de összeszorítom a fogaimat,
és eltűröm. Muszáj visszajutnom a romokhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése