19. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim!

Újra itt vagyok, hozom az új részt. Köszönöm nektek az előzőhöz érkezett pipákat, örömmel láttam, hogy megint közel van a tízhez a számuk! <3 Mondjuk eltűnt egy rendszeres olvasóm, amit nagyon sajnálok, de az ő döntése - azért remélem, nem a történet miatt iratkozott le, és továbbra is olvasni fogja a sztorit.

Na de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!

Dorine Osteen

__________________________________________

- Ezt meg hogy érted? - szaladnak a magasba a lány szemöldökei.

- Rájöttem, hogy mi az igazi célja azzal, hogy szövetséget kötött velünk. - A hátam mögé tekintek, hátha itt van valahol, de sehol se látom. A biztonság kedvéért azért ismét lőállásba helyezkedem, és kifeszítem az ideget. Jana megérti a dolgot, és ő is előveszi az egyik kését. - Igazából nem mi vagyunk a szövetségesei, hanem a többi Hivatásos. Azért jött ide, mert tudták, hogy lakoma lesz. Természetesen őt küldték, mert senki nem nézné ki a fiúból, aki olyan féltve óvta a beteg húgát, hogy egy kegyetlen gyilkos. - Kilövöm a nyilat, ami most telibe eltalálja a fa törzsét. - Mikor odaérünk majd a Szaruhoz, a másik három barátjával szépen megölnek minket.

- Na de... - Jana értetlenkedve megrázza a fejét, aztán elindulunk a fa felé, hogy összeszedjük a fegyvereinket. - Na de miért nem végzett velünk már akkor, mikor este megtalált? És egyáltalán, mi értelme van ennek az egésznek?

- Miért, ennek mi az értelme? - Kitárom a karjaimat, és körbemutatok. A szívem zakatolni kezd, és hirtelen rettentően ideges és mérges leszek. Kell egy másodperc, míg Jana döbbent arcáról letudom olvasni, és fel tudom fogni azt, hogy mit is mondtam. Gyorsan nyelek egyet, összeszedem magam, és kirántom a fából a nyílvesszőt. - Többen vannak, biztosabb a siker. Ha Radler ránk támadt volna éjszaka, akkor nem biztos, hogy sikerül a tervük. Ráadásul azt hiszem, Athenának még van egy kis elintéznivalója velem...

- Oké... - Jana még áll pár pillanatig a fa mellett, és csak aztán indul utánam. 

Megbeszéljük, hogy egy szót se szólunk arról, amit tudunk, és hogy majd a Szarunál kitaláljuk, mit fogunk tenni. Egészen fél nyolcig gyakorlunk, és a végére már egészen pontosan tudok célozni. Olyannyira belejövök, hogy még vékonyabb ágakat is sikerül eltalálnom. Végül a vállamra veszem a tegzet, a kezembe fogom az íjat, és elindulunk vissza a romokhoz. Radler odabent van, és nagyon úgy néz ki, hogy éppen lázasan töri valamin a fejét, mert először észre se veszi, hogy bejöttünk. Jana gyanúsan néz rá, mire én egy kicsit megnyugszom, mert akkor úgy látszik, hogy felfogta, amit mondtam.

- Hahó – szólalok meg. Erre aztán végre felkapja a fejét, és mikor meglát, elmosolyodik.

- Ó, bocsi... Csak gondolkodtam.

- Ideje indulnunk – mondom anélkül, hogy bármit is reagálnék az előbbi mondatára.

- Hát, rendben. - Radler feláll, leporolja a nadrágját, aztán felkapja a táskáját. 

Mi is a hátunkra kapjuk a sajátunkat, végül mindenki ellenőrzi, hogy meg van-e mindene, ami kell, és elindulunk. Jana vezeti a csapatot, Radler megy középen, én pedig zárom a sort, ahogy ezt hajnalban is tettem. 

Vagy három és fél órán keresztül megyünk a bűzben és a ragacsos nyálkában, ami mindent beborít. Mondjuk a büdöset már nem is annyira érzem, mert nagyjából hozzászokott az orrom. Folyamatosan azon agyalok, hogy hogyan fogunk meglógni a Hivatásosak elől, és ettől pillanatról pillanatra idegesebb leszek.

Óvatosan kiveszek a táskámból egy cukorkát, és bekapom. Lenyugszom, iszom egy kis vizet, aztán ismét az útra figyelek. Magamban kirajzolom a mai napot. Odaérünk a Bőségszaruhoz, aztán kicselezzük a támadóinkat, meglógunk, és... Várjunk csak. Ha meglógunk, akkor nem lesz kajánk. Ha nem lesz kajánk, akkor éhen maradunk, és semmi értelme ennek az egésznek. Lehet, hogy okosabb lenne most végezni Radlerrel, és valahogy teljesen máshogy kivitelezni ezt az egészet? Minden bizonnyal megint elöntene az idegesség, de a cukor nem hagyja, aminek örülök. Teljesen belegabalyodom ebbe az egészbe, és valóságos hideg zuhanyként ér, mikor Jana megszólal.

- Itt vagyunk – suttogja. Kicsit lehajol, lopakodni kezd, mi pedig követjük a példáját. 

Megmarkolom az íjat, és nyelek egyet. Körbenézek. Igazából nem látok semmit a szétmart fákon kívül, de aztán pár pillanat múlva, ahogy behúzódunk egy cserjés alá, felfedezem a távolban a Bőségszarut.

- Mennyi az idő? - kérdezi Radler. 

Akaratom ellenére is remegni kezdenek a kezeim, és ezt azzal próbálom kompenzálni, hogy mielőtt válaszolok, vetek rá egy pár gyilkos pillantást. Biztos azért kérdezi, mert adott időpontban akar találkozni a szövetségeseivel. De mondjuk ennek sincsen értelme, mert mások elvileg nem tudják, mennyi a pontos idő. És mi van, ha nekik is van egy órájuk?

 - Sash, mennyi az idő? - kérdezi ismét, már egy kicsit idegesebben.

- Tizenöt perc múlva dél – vetem oda neki.

- Akkor még van negyed óránk. - Jana kitekint a bokor mögül, aztán hümmög egyet, és ellenőrzi a késeit.

 Míg Radler nem figyel, lopva összenézünk. Mindketten tanácstalanok vagyunk, de elhatározom, hogy nem fogom hagyni a dolgot. Életben akarok maradni, és ebben még négy tizennyolc éves, sőt, a Kapitólium sem fog megakadályozni.