19. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim!

Úgy terveztem, hogy ezt a részt holnap hozom, mert az a nagy helyzet, hogy lassan - nagyon lassan -, de vége a történetnek. Már nincs hátra harminc oldalnyi írás, de azért remélem, hogy sok ideig kitart még, ha három-négy naponta hozom. Körülbelül egy-két hónap, és vége. :'(

De addig még van idő, elég sok minden fog történni az arénában, legalábbis remélem, hogy nem csak nekem tűnik tartalmasnak az előttünk álló időszak... Na mindegy, azért köszönök mindent, amit tőletek kaptam, ismét, most pedig jó olvasást! :)

Dorine Osteen

_____________________________________________

- Mi a terved? - kérdezem Radlertől. 

Leül velem szemben, összevonja a szemöldökeit, és megvakarja a tarkóját. Elég idegesnek tűnik. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem ilyennek kéne lennie, de aztán arra gondolok, mikor a többi Hivatásossal beszélgetett a kiképzésen az ebédlőben. Akkor is ugyan ilyen ideges volt, pedig nem is volt... nem is volt velük. Összehúzom a szemöldökeimet. A szívem legmélyén hirtelen érzem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Nem Ciriusról, nem Tharinról, nem is Athenáról van most szó, hanem rólam. Talán félreismertem ezt a fiút? Lehetséges lenne, hogy valójában nem akar minket megölni, és végig teljesen tisztességes szándékok vezérelték? Mi van, ha igen, és mi van, ha nem? Hiszen Jana azt mondta, hogy még a vak is látja, mennyire nincsen ínyére a Hivatásosakkal társalogni. Végig csak azért csinálta, mert az Első Körzetből jött, és így el tudta velük hitetni, hogy beállt a csapatukba. Közben egyedül az információk meg a tervek érdekelték, és szerette volna megvédeni a húgát.

- Keresnünk kell egy helyet, ahonnan az egész Szaru belátható – mondja. 

Kétségbeesetten ránézek, de már nem tudom elkapni a tekintetét. Szörnyen érzem magam, legszívesebben sírva fakadnék, és megkérném, hogy bocsásson meg. De erre nincsen időm, mert felállunk, és elkezdünk lopakodni. Csöndesek vagyunk, de igazából engem nem nagyon érdekel, hogy mekkora zajt csapunk. Folyamatosan csak az jár a fejemben, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Megint szabadjára engedtem a fantáziámat, és teljesen valótlan dolgokat találtam ki. Ha Radler odamegy a Szaruhoz, akkor lehet, hogy megölik. Vajon lesz még lehetőségem bocsánatot kérni tőle? Túl sok mindent kéne belesűrítenem tizenöt percbe, amiből ráadásul már el is telt majdnem öt, és elég értelmetlennek is tűnnék, ha egyszer csak odaállnék elé, és spontán bocsánatot kérnék tőle. Szóval ezt nem fogom tudni megtenni. Az egyetlen dolog, amire képes leszek, az az, hogy imádkozom, hogy – még ha nem is épségben -, de visszatérjen, és legyen még alkalmam beszélni vele. Végül is, Radler erős fiú, és viszonylag jó bőrben van, így hát van rá esély, hogy sikerül szereznie valami kaját.

Óvatosan Jana mellé lopódzom, és belesúgok a fülébe.

- Amit mondtam... - Megkapaszkodom az egyik fába, mert a csizmám beleragad a trutyiba, de aztán folytatom. - Szóval az lefújva. Hülyeség volt, felejtsd el.

- Radlerről? - kérdezi suttogva.

- Igen, róla.

- Oké. - Jana elég gyanúsan néz rám, mire sóhajtok egyet.

- Majd elmondom... csak bízz bennem.

- Ez jó lesz – töri meg a csendet Radler hangja. - A Hivatásosak úgy beszélték meg, hogy ha Lakoma lesz, a Szaru mögül fognak támadni, mi pedig pont előtte vagyunk. - Nem beszél olyan hangosan, de azért nálunk hangosabb. 

Kiegyenesedünk, mert a magas tölgyfák tökéletesen eltakarnak minket, mi viszont a cserjék, és alacsonyabb ágak közül tökéletesen rálátunk a Szarura. A Szarura, és a temérdek ételre, ami körülötte van. Leesik az állam, ahogy megpillantom, mit készítettek a játékmesterek. Akár igazi ez az egész, akár nem, egy biztos: tényleg nem voltak szűkmarkúak. A Bőségszarut körülölelő mocsarat hatalmas, színes virágok borítják. Egyszerűen gyönyörű. Maga a Szaru eléggé megkopott a kénesőtől, így ami benne van, mind odalett. A körülötte felállított, hófehér abrosszal leterített asztalok kenyerek, gyümölcsök, és átlátszó dobozba csomagolt főtt ételektől roskadoznak. Előkapom a táskámból a távcsövet, hogy jobban szemügyre tudjam venni az egészet. A távcsövön keresztül felfedezem, hogy a dobozok nem csak főtt élelmiszerrel vannak teli, hanem mindenféle mással is: fertőtlenítővel, krémekkel, kötszerekkel, és pár ruhát is felfedezek az asztalok alatt. Átadom Radlernek az eszközt, hogy ő is megnézhesse magának.

- Hmm - mondja, miután végigelemezte a Lakomát -, a játékmesterek azt szeretnék, ha minél több dolgot akarnánk szerezni...

- Persze, és hogy minél véresebb legyen a dolog – teszem hozzá mogorván, aztán az égre nézek, hátha éppen egy kamerába beszélek. Ha már egyszer elszóltam magam, akkor ez is belefér.

- És most mennyi az idő? - kérdezi a fiú.

- Még öt perc, és dél – válaszolom fojtott hangon. Nem merek ránézni. De most nem azért, mert azt hiszem, hogy meg akar ölni, hanem azért, mert attól félek, meghal, és nem fogok tudni bocsánatot kérni tőle. Abba nem tudom, hogyan nyugodnék bele.

- Akkor azt hiszem, indulok is. - Radler sóhajt egyet, aztán elővesz az övéből egy kést.

- Azzal akarsz odamenni? - Jana hitetlenkedve bámulja az apró fegyvert. 

Én is megdöbbenek, de még mielőtt bármit is mondhatnék, a fiú megnyom a kés markolatán egy gombot, mire a penge az eredeti mérete ötszörösére növekszik.

- Hű! - rikkantja Jana. - Na ez már más.

- Kellett egy kis idő, mire én és... - Elhallgat, mint aki meggondolta magát. Egy másodpercre megkeményedik a tekintete, aztán ismét rám néz úgy, mint azelőtt. Mint azelőtt. Mint mielőtt eszébe jutott a húga halála. Tudom, hogy ezt akarta mondani. Mire én, és Libby. - Szóval mire rájöttem, hogy ilyet is tud. - Radler a Szaru felé fordul, és hosszan felsóhajt. - Ideje lesz indulnom.

Kilép a bokrok mögül, és már éppen eltűnne mögöttük, de utána kapok, és megragadom a csuklóját.