20. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Itt a hétvége, és itt az újabb rész. Nagyon örülök, hogy tetszik nektek a Lakoma, ebben a részletben teljes képet kaptok róla, hogyan is működik. :)

Valamint köszönöm a kommenteket és a pipákat is, megyek és válaszolgatok rájuk.

Jó olvasást: Dorine Osteen

________________________________________

Átlendítem a lábamat egy veszélyesen vékony ágon, összekulcsolom a lábfejeimet, nehogy lecsússzak, aztán a kezembe veszem az íjat, és kihúzok egy nyílvesszőt a tegezből. Az idegre helyezem, kinyújtom a karomat, és bemérem a célpontot. Ahogy meglátom a két fiút a földön dulakodni, egy pillanatra megijedek, de aztán a növekvő adrenalin teljesen elnyomja a félelmet. Még csak most veszem észre, hogy az egyik fiú bőre egészen sötét, vagyis akkor ő Tharin, a másik pedig Radler. Ez jó, mert könnyebb lesz megtalálni, hogy kire kell lőnöm. Hátrafeszítem a nyilat. Veszek egy jó mély levegőt, és amennyire csak tudok, Tharin alá illesztem a nyílvessző hegyét. Csak úgy, mint a kiképzésen. Igazából eddig eszembe se jutott, hogy esetleg meg kell ölnöm valakit, ha meg akarom védeni Radlert, de már ez sem érdekel. Egy, kettő három. Nagy levegő. Még egy utolsó igazítás, és már repül is a nyilam. Egy pillanatig lélegzetvisszafojtva számolom a másodperceket, aztán a nyíl feje a vízbe fúródik, pontosan Tharin egyik keze mellett. A fiú meglepődik, felnéz, és ez éppen elég ahhoz, hogy Radler ellökje magától. Elterül a vízben, a virágok között, mire Radler felugrik, megfogja a táskáját, és futásnak ered. Nem tudom, miért nem végez Tharinnal. Kiveszek egy másik nyílvesszőt a tegezből, és ahogy ismét célba veszem a Tizenegyes fiút, meglátok egy különös dolgot az üveghenger falán. Öt kiválasztott képe lebeg a saras üvegen. Radler, Athena, Cirius, Tharin, és Maximus. Először nem értem a dolgot, de aztán leesik. 

Ezek itt azoknak a képei, akik a hengeren belül vannak. Max is köztük van? Minden bizonnyal igen, azonban én sehol sem látom. Mindegy, most nem is ez a dolgom. Megfeszítem a karomat, aztán célba veszem Tharint, és jó mélyeket lélegezve megpróbálok biztosra menni. Akárhogy próbálok is figyelni, a szemeim folyton megakadnak az arcképeken. Most már egy szám is van az üvegen: "2". Ez vajon mit jelent? 

Megrázom a fejem, aztán még erősebben hátrahúzom a karomat, beharapom az ajkaimat, és kilövöm a nyilat. A feje egyenesen Tharin vállába fúródik. Annyira meglepődöm a találaton, hogy bele kell kapaszkodnom az ágba, nehogy leessek. A fiú ordítani kezd, és heves kapálódzása miatt teljesen belegabalyodik a vértől pirosló vízben lebegő növényekbe. Azon szurkolok, hogy Radler el tudjon tűnni onnan. A fiú feláll, megfogja a kardját, és egyetlen döféssel végez Tharinnal. Abban a pillanatban eldördül az ágyú, és az üvegre vetített képekből eltűnik a Tizenegyedik Körzet kiválasztottjának képe. Más is változik: a kettesből egyes lesz. Kiráz a hideg, ahogy eszembe jutnak Claudius Templesmith szavai: "Aztán vigyázzatok, nehogy túl sokan legyetek, mert ezt nem ússza ám meg mindenki!" Hirtelen megértem, hogy mire célzott. Ez az egész olyan, mint egy csapda. Bemennek a kiválasztottak, és abban a pillanatban, hogy valamelyikük hozzáér egy dobozhoz, körbezárja őket az üveghenger. Addig nem tudnak kiszabadulni, míg ketten meg nem halnak a bentiekből.

- Jana! - ordítok le. - Jana!

- Meg vagy? - Mikor meglátom Janát a fa alatt, egy kicsit megnyugszom. Legalább ő biztonságban van.

- Igen, én igen... Fel tudsz jönni?

- Inkább te gyere le! - int felém. 

Ezt nem tartom túlságosan jó ötletnek, de az tény, hogy odalent kicsit nagyobb biztonságban érezném magam. Ki tudja, melyik pillanatban jön majd valami természeti csapás, amivel a játékmesterek még izgalmasabbá tehetik a nézők számára a műsort.

- Oké!

A hátamra vetem az íjat, aztán átlendítem a lábamat az ágon, és a fa törzsébe kapaszkodva lassan elkezdek ereszkedni lefelé. Olyan görcsösen szorongatom a fát, hogy minden levegőt kipréselek a tüdőmből. Vagy jó két percig mászom, mire a vastag kérgen kívül másra is rá merek nézni, és nem félek attól, hogy leesem. A Bőségszaru felé fordulok, de alig látok valamit. Mintha az asztalok előtt lenne valaki, aki éppen egy kést húz elő, és...Bumm. Az ágyú hangjától megijedek, elengedem a fát, és pár méter zuhanás után a hátamon landolok. Hiába puha a moha, pár méter azért csak pár méter. 

Érzem, hogy az íj a hátamnak nyomódik, és minden levegő elillan a tüdőmből. Oxigén után kapkodva fetrengek a földön. Teljesen kétségbeesem, mert egyszerűen nem kapok levegőt. Úgy érzem, még pár másodperc, és ismét eldördül majd egy ágyú. Aztán meglátom Janát, aki felém rohan. Odatérdel mellém, a vállaimnál fogva felemel, és elkezdi ütögetni a hátamat. Először nem értem, mit csinál. Kiabál is valamit, és integet, de azt már nem hallom, hogy mit mond, azt pedig pláne nem látom, hogy kinek integet. Mi a csoda folyik itt? A könnyeim teljesen elhomályosítják a látásomat, ahogy köhögve, Jana kezét szorongatva próbálok oxigént szívni a tüdőmbe. Aztán eltelik egy, talán két perc, mire végre sikerül. Egyszer csak, mintha kinyitottak volna egy ajtót a torkomban, képes leszek teleszívni magamat levegővel. Az oxigén megkönnyebbültségként árad szét az egész testemben. Potyogni kezdenek a könnyeim, és szeretnék elterülni a mohán, de nincsen időm pihenni. Jana a kezemnél fogva felránt a földről, és a Szaru felé hadonászva magyaráz valamit.

- ...mennünk! - kiabálja. 

Összevonom a szemöldökeimet. A lélegzésem lelassul, és remegni kezdek. Ez most olyan remegés, amit amilyet az Aratás reggelén éreztem. Elkezd rázni a hideg, aztán éles fájdalom hasít a fejembe. Égni kezd a bensőm. - Sash, menj!

- Én nem... - Próbálok beszélni, de a hangom távoli, és idegen tőlem. Ráadásul alig hallom, hogy mit mondok. A mondat elejét még igen, de a végét már egyáltalán nem fogom fel. - Én nem... - Az erdő felé fordulok, mikor valaki elkapja a jobb karomat, és elkezd húzni. Egy nagy, erős alak. Tiltakozni akarok, hiszen ez az egyik Hivatásos az Második Körzetből. Cirius. A felismerés jeges kézként vág oldalba, mitől megbicsaklanak a térdeim, és elesem. Cirius felránt a földről, aztán maga után vonszol. - Engedj el! - kiáltom. - Engedj el! - A másik oldalamon feltűnik Jana. Ordítani kezdek neki, hogy segítsen, de ő csak behajol az egyik bokorba, felkap valamit, és tovább jön mellettünk. Még kiáltok neki párat, aztán feladom. Úgy látszik, itt a vég. Hiába minden bátorság, hiába minden dolog és érzés, amit barátságnak gondoltam. Nem tudtam megmenteni Radlert, és most rá kell jönnöm, hogy Jana igazából végig a Hivatásosakhoz tartozott.