19. Fejezet - V. rész

- Na, mit látsz? - kérdezi Jana. Már nem sír, hanem egyik kését a kezében tartva vizslatja a történéseket.

- A három Hivatásost, és Smirket – válaszolom, majd átadom neki a távcsövet. 

Míg ő is szemügyre veszi a helyzetet, én megpróbálom kideríteni, hogy hol van Radler. Mikor legutoljára láttam, akkor még a mocsár szélén állt, és nagyon úgy nézett ki, hogy előrefelé akar menni. Lehet, hogy inkább körbement? Fogalmam sincsen, ugyanis a hőhullám utáni percekről minden kiesett. Aggódni kezdek a fiú miatt. A nyakamat nyújtogatva próbálom követni az eseményeket, de így nem sokat látok.

- Sash! Nézd! - Jana hangja meglepett, és a Szaru felé mutogat. 

Átadja a távcsövet, én pedig már csak azt látom, hogy Smirk a szájába veszi a cső egyik végét, és belefúj. A cső elejéből kirepül valami, aztán az egyik Hivatásos elterül a földön. Nem látom pontosan, hogy melyik az, de mivel nem szól az ágyú, ezért – még – nem halott. A másik kettő meglátja Smirket, és azonnal kardot ragadnak. Üldözőbe veszik a lányt, aki rohanni kezd, egyenesen a mocsár széle felé. Elég gyors, de mikor Athena dobócsillaga elrepül a feje mellett, rádöbben, hogy nem éri meg kockáztatni. Futtában megfordul, és megint belefúj a csőbe. Eltalálja Athenát, de a lány abban a pillanatban kirántja a kis fekete tüskét a csuklójából, ahogy az belefúródik. Még így is megrogynak a térdei, és elég rendesen lemarad. Próbál futni, azonban az ereje mintha elhagyná, és végül térdre esik. Kiabálni kezd valamit, de nem hallom, hogy mit mond. Athena a mocsárban térdel két virág között, az egyik Hivatásosnak épp, hogy 

kilátszik a feje a növények közül, a másik pedig Smirket üldözi, aki kétségbeesetten próbál menekülni. Ismét visszatérek a Szarura a távcsővel, mikor megpillantom Radlert. Hihetetlen megkönnyebbülés árad szét a testemben, és majdnem sírva fakadok.

- Ott van! - mutatok az irányába. 

Jana is felfedezi, én pedig elrakom a távcsövet, és az idegre helyezek egy nyílvesszőt. Látom, hogy Radler az asztalok széle felé lopakodik. Nem mintha akárki is észrevenné, mert éppen mindenki le van foglalva valamivel. Mikor odaér, körbenéz, aztán leveszi a hátáról a táskát, és megfog egy átlátszó dobozt. Abban a pillanatban, ahogy a keze hozzá ér a műanyaghoz, valami egészen különös hangra leszek figyelmes. Kattogó, suhogó hangra. Azonnal beugranak a pillanatok, mikor a liftben utaztam a lakosztályunk, vagy éppen a Körönd, és a kiképzőtermek felé. Ugyanilyen hangok voltak. 

Kiráz a hideg, és hirtelen hatalmas vágy fog el az iránt, hogy minél hamarabb vége legyen ennek az egésznek.

 Először észre se veszem, hogy mi okozza a hangokat. Aztán ahogy lassan, méterről méterre elhomályosodik előttem az ég, lassan megértem a dolgot. Egy hatalmas, legalább tíz méter magas üveghenger emelkedik a mocsár köré, elzárva a menekülés útvonalát. A víz és a növények teszik homályossá. 

Önkéntelenül kezdek rohanni a mocsár felé. Beleütközöm az üvegbe, de nem hiszem el, hogy nem lehet betörni valahogy. Belevágom a nyílvesszőt, megpróbálok belelőni, aztán a tenyereimmel verem, de semmit sem érek el azon kívül, hogy egy csomó büdös növény hullik rám, és csupa sár lesz a két kezem. Nem látok rendesen a víz miatt, de annyit ki tudok venni, hogy Radler is észrevette a hengert, amit minden bizonnyal ő aktivált. Elkezd futni a mocsár széle felé, de mivel a táskája teli van kajával, ezért nem megy neki olyan könnyen. Athena kiszúrja, és bénult lábain térdelve megpróbálja eltalálni egy dobócsillaggal. Hála Istennek nem sikerül neki. Viszont az ép Hivatásos – akit így végképp nem tudok felismerni – is észreveszi, és a nyomába ered. Smirket már sehol se látom, így az is lehet, hogy sikerült meglógnia.

- Radler! - ordítom. Nem veszi észre, hogy a Hivatásos a háta mögött van, és egyre közelebb ér hozzá. - Radler! - Az öklömmel verem a csúszós üveget, de semmi haszna. Van egy olyan érzésem, hogy a fiú még a hangomat se hallja.

- Sash! Így nem megyünk semmire! - Jana megfogja a pulóveremet, és elhúz az üvegtől. 

Kapkodva veszem a levegőt, és görcsösen szorongatom az íjat. Bosszant az érzés, hogy itt van nálam a fegyver, amivel segíthetek Radlernek, de ettől a faltól nem tudom bejuttatni a nyilakat. Körbefordulok, és megpróbálok hideg fejjel gondolkodni. Csak bámulom a hatalmas fákat, miközben a szívem minden eddiginél hevesebben ver. A testemet elárasztja az adrenalin, és úgy érzem magam, mint egy ugrásra kész oroszlán, aki bármi áron képes megvédeni a társát. Nem érdekel a hülye Kapitólium. Én meg fogom menteni Radlert. 

A lábaim szó szerint kilőnek. A hátamra vetem az íjat, visszadobom a tegezbe a nyílvesszőt, és megragadom annak a fának a törzsét, amiben megtámaszkodtam a hőhullám után. 

- Mit akarsz csinálni? - hallom meg Jana hisztérikus hangját. 

Nem válaszolok neki, csak kinyújtom a karomat, és megragadok egy kiálló görcsöt a fán. Egyre feljebb húzom magam, és nem is megy olyan nehezen. Lehet, hogy az adrenalin könnyíti meg a dolgomat, de az is 

elképzelhető, hogy a Katniss és Haymitch által összeállított edzések segítettek. Ezt mondjuk nem nagyon hiszem, mert jó, ha kétszer megcsináltam őket. 

- Sash! - Jana annyira kétségbeesett, hogy nem bírom megállni, hogy ne szóljak vissza.

- Segítek Radlernek! - kiáltom le. 

Aztán megint mászom. Csak mászom és mászom, nem is foglalkozom azzal, hogy mennyire elfáradtak a karjaim. Nem érdekel. Nem nézek a Szaru felé, legfőképpen nem nézek le, hanem egyenesen csak fölfelé. Aztán végül sikerül elérnem azt a magasságot, ami talán elég lesz. Jó két méterrel lehetek az üveghenger teteje felett. Olyan magasan vagyok, hogy ha lenéznék, egészen biztos, hogy leszédülnék. Tudom, hogy most nem lehetek az a lány, aki akkor voltam, az Aratás reggelén. Nem blokkolhatok le, nem lehetek gyáva. Most nem vagyok szép, mint az interjún. Nem vagyok bájos, mint a felvonuláson. Bátor vagyok. Most bátor vagyok. Az vagyok, és nem is leszek más.