3. Fejezet - II. rész

Sziasztok drágáim! :3

Meghoztam a következő részt. Köszönöm nektek, hogy mindig írtok és pipáltok!! Köszönöm a megjegyzéseket, a kedves szavakat, a kattintásokat, mindent! Rengeteget jelentetek nekem, mert ti vagytok az olvasóim. <3 És én őszintén remélem, hogy sosem fogok nektek csalódást okozni, szóval fogadjátok szeretettel ezt a részt is! (:

Szeretettel,

Dorine

____________________________________________

'I will never forget you'

- Katniss... - szólítom meg halkan a mentoromat.

- Hmm? - Nem néz rám, és én sem rá, de tudom, hogy figyel. A szemem sarkából látom, hogy a cipője orrát bámulja, miközben szórakozottan himbálja a lábfejeit.

- Katniss, emlékszel az aréna utolsó napjára? Mármint az én Viadaloméra – teszem hozzá.

- Igen. - Érzem, hogy rám néz, és ebben a pillanatban eszembe jut, hogy talán nem lenne tanácsos beavatnom a dologba... de már késő.

- És az is megvan, hogy kapok egy ajándékot aznap? Éppen egy fán ültem, és ott volt az a medve is.

- Nincs. - Katniss most felém fordul, egy pillanatra én is ránézek. A homlokát ráncolva fürkészi az arcomat. - Miről beszélsz?

- Ó – szisszenek fel, ahogy eszembe jut, hogy egyszer sem adták le azokat a jeleneteket. Viszont most már nincs visszaút: muszáj elmesélnem a dolgot a mentoromnak. - Kaptam egy ajándékot. A Játékmesterek küldték.

- Tessék? - kérdezi meglepetten.

- A Játékmesterek – ismétlem. Aztán megered a nyelvem, valósággal felszabadulok, hogy végre elmondhatom ezt valakinek. Még a poloskák sem érdekelnek. - Emlékszel, hogy meglőttem egy Békeőrt a bemutatón? Tizenkét pontot kaptam érte, de a Játékmesterek nem felejtették el, és aztán mikor tőled kértem segítséget akkor, az utolsó napon, ők küldtek. Viszont nem segítség volt, hanem egy darab kenyér, rásütve egy tüzes nyílvessző, mellette meg egy cetli azzal a felirattal, hogy most végzünk az első emberrel, aki miattad hal meg.

Néma csend telepszik a szobára, még a légy zümmögését is hallani lehetne. A szívem zakatolni kezd, ahogy Katniss reakcióját várom.

- Ezt miért nem mondtad eddig?! - kiáltja. Mikor nem válaszolok, megragadja a vállaimat, és kényszerít, hogy ránézzek. - Sash, miért nem?!

- Mert nem mertem! - kiáltok vissza. - Te tudod a legjobban, hogy min mentem keresztül a Viadal után, ráadásul ott van még ez az amnézia is, néha ki is ment a fejemből... - Egyre halkul a hangom, a végén már csak suttogok. - És te miért nem említetted eddig, hogy csak megjátsszátok Peetával a nagy szerelmet? - teszem hozzá keserűen.

Katniss válaszolni akar, de ebben a pillanatban valaki belöki az ajtót, mire mindketten elhasalunk a földön.

- Hé! - Haymitch mély, öblös hangjától felvillan bennem a remény, és minden eddigit elfelejtek. Sosem örültem még ennyire neki. - Ti meg mit csináltok ott? Felkelni!

Először Katnisst rántja fel a földről, aztán engem. Normális esetben beszólnék neki, hogy ne cibáljon, de most inkább a nyakába ugrom.

- De jó, hogy itt van! - motyogom a gallérjába.

- Mi tartott eddig? - Katniss már koránt sem örül Haymitchnek annyira, mint én. Résnyire szűkült szemekkel méregeti, aztán mellém áll, mikor a fickó leráz magáról. Nem sértődöm meg: inkább azon erőlködöm, nehogy elsírjam magam a megkönnyebbüléstől.

- Volt egy kis dolgom, drágaságom – válaszol szarkasztikusan Haymitch.

- Mi volt fontosabb annál, hogy... - kezdené Katniss, de még mielőtt összeveszhetnének Haymitchcsel, közbeszólok.

- Mi lenne, ha inkább eltűnnénk innen?

Egy pár pillanatig tűröm a tekintetek kereszttüzét, aztán végül Haymitch megragadja mindkettőnk csuklóját,

és kiviharzik velünk a szobából. Azt nem tudom meg, hogy miért kellett odabent raboskodnunk majdnem egy órán keresztül, de őszintén szólva a nap további részében nem is igazán érek rá ezen gondolkodni.

Egy külön termet kapunk, ahol felkészülhetünk az esti fogadásra, amit a tiszteletemre rendeznek. Katniss eléggé rossz kedvében van, amitől egy kicsit én is rosszul érzem magam eleinte, de aztán megkérdem, hogy miattam van-e, és mikor megnyugtat, hogy nem, hanem csak úgy általánosságban ettől az egésztől, már minden sokkal könnyebben megy. Cinna nyugalma átragad rám, és olyan lassan pördülök meg, mikor megkér rá, mint akinek az összes tagja megfagyott.

- Akkor ezt most még egyszer – kér kedvesen. - Úgy, hogy lássam is.

- El fogok szédülni – dalolom szórakozottan, ahogy ismét forgok egyet. - És az a te hibád lesz! - A végén elvigyorodom, mire Cinna csak mosolyogva megcsóválja a fejét, és figyelmeztet, hogy itt az ideje komolynak lenni.

Ami azt illeti, a továbbiakban sem vagyok olyan nagyon komoly. Azért normálisan viselkedem, hiszen egy győztestől elvárják, hogy tartsa magát, de meglepően felszabadultnak érzem magam, és nem tudom, hogy azért, mert így szórakoztatom saját magam, vagy pedig ezzel próbálom felülmúlni az aggodalmaimat.

Sok emberrel táncolok, magamba tömök egy csomó kaját, és mire vége az estének, úgy érzem magam, mint aki másnapos. Nem merem bevallani magamnak, de furcsán, sőt, ijesztően viselkedem – és ezt Katniss tekintetében is látom. Tudom, hogy minden bizonnyal hamarosan alaposan elfogunk beszélgetni.

A Győzelmi Körút további állomásai szinte ugyan olyanok, a napok is teljesen összefolynak. Mindenhol bele kell néznem a halott gyerekek szüleinek a szemébe, mindenhol szembesülnöm kell azzal, hogy mekkora terhet cipelek a vállaimon, és minden egyes nappal egyre jobban félek. Félek a holnaptól, félek attól, hogy mi vár majd rám otthon. A rettegésem csak akkor fokozódik, mikor megérkezünk az utolsó előtti állomásra, az Első Körzetbe. A reggelemet most is a vonat hátuljában ülve töltöm, és azt figyelem, ahogy a hatalmas, szürke sziklák között felkel a nap. Furcsa egy hely ez a Körzet. Rideg, sötét... Olyan, mintha mindent vastag por borítana, és mintha minden szomorú lenne. Ma az ég is beborult, a felhők kíméletlenül ontják magukból az esőt. Alapjában szeretem az esőt, de most valahogy nincs jó hatással rám, nem képes megnyugtatni. Hol az ablaküvegen lepergő cseppeket, hol a tájat bámulom. Úgy érzem, itt kitárul előttem a világ, de ismét megrémiszt a tudat, hogy ezek a dolgok, amikbe ilyen kétségbeesetten szeretnék kapaszkodni, mind-mind, egytől egyig csak pótcselekvések. Hiszen pillanatokon belül ott vagyok abban a körzetben, azon a helyen, ahol Radler élt. Találkozni fogok a testvéreivel, a családjával, a barátaival... És mind azt fogják gondolni rólam, hogy szánalmas vagyok, hogy kihasználtam Radlert, hiszen ő annyira kedves volt velem végig, én pedig sosem tettem olyat, amivel támogattam volna. Persze ez azért így nem igaz. Egyszer volt, hogy... Hogy is volt?

Felsóhajtok, és a plafonra szegezem a tekintetemet. Már megint kezdődik, de megtanultam, hogy nem adhatom meg magam az amnéziának, és azt is sikerült megtanulnom, hogyan küzdjek ellene. Mikor hirtelen elfelejtek valamit, Maximusra gondolok, és az utolsó szavaira. Most is ezt csinálom: felidézem magamban, mit mondott azon az estén. Sosem lehetek boldog. És már jönnek is az emlékek. Arra emlékszem, ahogy a fal a Bőségszaru köré emelkedik, ahogy menekülünk, ahogy jön az a hatalmas hőhullám, ahogy újjá lesz az aréna. Aztán meg felmászom a fára, aztán lövöldözöm Radler íjával. Ez az, ezt tettem érte. A tudat, hogy megint sikerült rájönnöm az elfelejtett jelenetre, a megkönnyebbülés felszabadító érzésével hat rám. Szóval ezt tettem, erre azért büszke lehetek. De persze ez semmi ahhoz képest, amit ő tett, vagyis, hogy nem ölt meg.  

3. Fejezet - I. rész

Sziasztok. :3

Ezt a részt valamikor akkor fogjátok megkapni, mikor én éppen egy órán fogok ülni, és mindenféle okossággal tömöm a buksim. ^^ Ám nektek jó olvasást kívánok, és szeretnék megint csak megköszönni nektek mindent: hogy írtok, hogy pipáltok, hogy naponta többször benéztek, hogy olvassátok a történetet, és hogy érdekel titeket! Komolyan, köszönöm szépen ezerszer és még egyszer! <3 

Sose hagyjon el benneteket a remény,

Dorine :)

_________________________________________________

Néma csönd követi az elhangzottakat, a szavaim még hosszú másodpercekig a visszhangoznak az üres falakról. Katniss felnéz, rám, egyenesen a szemeimbe. Az arcán rémület árnyéka fut át, majd óvatosan, de azért határozottan megrázza a fejét. Tűnj el onnan! - üzeni a tekintetével. Nem kell kétszer mondania: gyorsan megköszönöm az embereknek, hogy meghallgattak, aztán sarkon fordulok, és berohanok a Törvényszék Épületébe. Odabent Békeőrök fogadnak, akik nem finomkodnak: megragadják a felkarjaimat, és egy hátsó ajtón keresztül kivezetnek a levegőre. Próbálok kiszabadulni a szorításukból, mert csiklandozzák a karomat, de nem tudok. Elejtem a virágot és a plakettet is, a fejemben teljes a zűrzavar, fogalmam sincsen, hogy mi lesz most.

Végül egy hatalmas, üres szobában kötünk ki. A Békeőrök magamra hagynak a csönddel és a gondolataimmal. Egy pillanatig csak állok a helység közepén, a bakancsomat bámulom, és azon gondolkodom, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Ezzel az utolsó dologgal, hogy így beszéltem Janáról, valószínűleg mindent elrontottam.

Lépésekre leszek figyelmes, aztán Katniss robban be a szobába.

- Hagyjon békén! - üvölti egy fickónak, aki megpróbálja megállítani. Valahogy sikerül elvergődnie hozzám, és levegő után kapkodva áll meg velem szemben. - Jól vagy? - kérdezi. A hangja remeg az aggodalomtól. Sosem láttam még őt ilyennek.

- Én... jól – bököm ki. - De a többiek?

- Mindenkit visszatereltek a vonatra – magyarázza.

- Akkor te miért vagy itt? - kerekednek ki a szemeim.

- Meglógtam. Nem hagyhattalak itt!

Körbenézek a szobában, mintha csak keresnék valakit, aztán felsóhajtok. - Engem miért hoztak ide? - Ezt úgy kérdezem, mintha Katniss bármit is tudhatna erről.

- Fogalmam sincs – rázza meg a fejét. Aztán felém fordul, és egyenesen belenéz a szemeimbe. - Soha többet, egyik másik állomáson sem csinálhatsz ilyet, értetted? Kiakasztod az embereket, már csak az kéne, hogy fellázadjanak.

- Fellázadni? - szaladnak össze a szemöldökeim. Erre eddig még nem is gondoltam. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogy esetleg közrejátszhatok egy lázadásban. Most is borotvaélen táncolok, bármikor végezhetnek valakivel, akit szeretek, hát még egy lázadás... - Katniss? - nézek rá.

- Igen?

- Van ennek valami köze a ti tavalyi Győzelmi Körutatokhoz? - kérdezem őszintén.

Katniss gondolkodik egy darabig, ahogy az arcomat fürkészi. Gondolom az jár a fejében, hogy beszéljen-e nekem a dologról vagy inkább ne, amiből arra következtetek, hogy súlyos és érzékeny pontot érintettem. De a lány végül nyel egyet, és bólint. Aztán mindent elmesél: hogy mit mondott a Tizenegyedik Körzetben, hogyan reagáltak rá az emberek, hogy fejbe lőttek egy öregembert, és hogy... hogy ő igazából nem is szerelmes Peetába.

- Vagyis én nem is tudom – rázza meg a fejét.

- Hogy mi? - bámulok rá döbbenten. - Akkor eljátszottátok az egészet?

- Sash – mondja ki a nevemet. Szeretnék hátrálni egy lépést, de ehelyett csak az ajkamba harapok, és várom a továbbiakat. - Ezt nem itt fogjuk megbeszélni. Ígérem, ha egyszer kijutunk innen, mindent elmesélek. Rendben?

- Oké – bólintok bizonytalanul.

- Akkor most próbáljunk meg valahogy lelépni. - Katniss a homlokát ráncolva bámul körbe a szobában, aztán végül a hatalmas fa ajtóhoz lép, és döngetni kezdi az ökleivel. - Hahó, valaki! - kiabálja.

- Nem fognak értünk jönni – rázom meg a fejem. - Addig nem, amíg ők nem akarnak.

- Akkor Effie Trinkettel kell majd harcolniuk... - Katniss felemeli a fejét, mint egy szarvas, mikor a folyón kel át, és úgy ordítja a következő szavakat: - Hallják? A maguk hibája lesz, ha lekéssük a díszvacsorát!

Teljes csönd. Katniss az ajtónak támasztja a homlokát, aztán lassan megfordul, és lecsúszik a földre. Odaülök mellé, és együtt bámulunk ki a fejünkből.

- Most mesélhetnél – nézek rá. - Szerintem lesz időnk rá.

- Itt nem – rázza meg a fejét. - Bárhol lehetnek poloskák.

Ó, a poloskák, erről el is feledkeztem.

Percek telnek el: hosszú, néma percek, a végén már azt sem tudom, mennyi. Eleinte még számolom őket, de a huszadik után felhagyok vele, és inkább lehunyom a szemeimet. A szüleimre gondolok, de ahelyett, hogy kellemes érzés töltene el, hirtelen jeges rettegés lesz úrrá rajtam. Mi van, ha mire haza megyek, egyikük, vagy mindkettőjük halott lesz? Hiszen a Játékmesterek megmondták: Radler volt az első, aki miattam halt meg. És aki első, azt többen is követik a sorban.

Az ujjaimmal kezdek játszani, ki-be hajlítgatom őket, hogy elvonjam a figyelmemet. Szégyellem bevallani, de reménytelenül megsajdul a szívem, ahogy Radlerre gondolok. Mikor az arénában voltunk, Jana mellett ő volt az egyetlen, akiben – az íratlan szabály ellenére – megbíztam. Bár eleinte elég hidegen álltam hozzá, később rájöttem és egészen biztossá váltam abban, hogy sosem bántana. Mit meg nem adnék azért, hogy éljen!  

2. Fejezet - V. rész

Sziasztok! <3

Sajnálom, hogy ilyen kora esti órán hozom csak a részt, de most jutott eszembe, hogy jé, harmadnap van... Szóval igen, most itt van, és kellemes olvasást szeretnék kívánni hozzá! Még mindig ti vagytok a legjobb olvasók, köszönök szépen mindent ezerszer!! <3

Szeretettel,

Dorine

____________________________________________________

Egészen addig bámulom a lovakat, míg teljesen el nem tűnnek a szemeim elől, aztán mélyet szippantok a vonat kellemes illatú levegőjéből. Ott hagyom a pokrócot és a forrócsokit a földön, majd elindulok az étkezőbe. Egyedül Effie van odakint, de hamarosan megjelenik az előkészítő csapat is, akik elkészítik a frizurámat, míg lenyomok a torkomon egy pirítóst. Aztán Haymitch jön Katnisszel, de Cinnát sehol sem látom. Mikor felőle érdeklődöm, Effie azt mondja, az utolsó simításokat végzi a mai ruhámon.

- Tegnap este jött a hír, hogy a Tizedik Körzetben lovagolnod kell – sóhajt drámaian. - Az egész szettet át kellett alakítani.

- Lovagolnom kell? - szaladnak össze a szemöldökeim.

- Igen – bólint a kísérő. - Mondjuk ez nem annyira meglepő, lévén állattartó körzetről beszélünk, de azért szólhattak volna előbb is. Egészen eddig úgy volt, hogy hintón mutatják be a látványosságokat. Nem értem, miért jó egyeseknek, ha dupla munkát adnak az embernek. - Effie feldúltan beletúr egy stóc papírba, aztán inkább a telefonjáért nyúl.

- Sosem lovagoltam még – jegyzem meg.

- Nem nagy ördöngösség! – fecseg közbe Venia. - Csak húzogatod a gyeplőt, ilyesmik.

Hát ettől most szörnyen okosabb lettem, gondolom magamban. Halkan felsóhajtok, és beletemetkezem egy csésze teába.

Miután Effie lenyugszik, átveszi velem a mai nap menetét. Kiderül, hogy egyedül én fogok lovon ülni, de az egész csapatot hintóra ültetik, és mögöttem jönnek majd. Ennél a pontnál kifakadok, hogy miért nem mehetek én is hintón, mire Haymitch rám morog, hogy ne akadékoskodjam folyton. Majdnem visszaszólok neki, hogy nem is szoktam folyton akadékoskodni, de aztán végül erőt veszek magamon, és tovább figyelek Effie-re. Ő azt mondja, azért kell egyedül lovagolnom, mert a kapitóliumi szervezők szerint így jobban kiemelkedem, és több figyelem irányul rám. Szuper. Semmi szükségem még ennél is nagyobb figyelemre, de sajnos ebbe nem nagyon van beleszólásom.

Mikor begördülünk a Tizedik Körzet kerítésén, Effie elküld átöltözni.

- Lássuk a szoknyát, amiben tudok lovagolni – lépek be a kabinba, ahol Cinna a ruháimat tartja.

- Most nem szoknyát kapsz – nyújtja felém mosolyogva a ruhadarabot. Egyszerű, szűk szárú, fekete nadrág. Derékban hosszú, rövid ujjú fehér inget, és bakancsot kapok hozzá. Nagyon kényelmes, és nagyon jól néz ki. Cinna az ingemre tűzi a fecsegőposzátát, aztán elvégzi az utolsó simításokat: beállítja a hajamat, halványan kisminkel, végül átkísér az étkezőbe, ahol már a többiek is kamera-készek, kivéve Katniss, ezért Cinna eltűnik vele egy kicsit, hogy ruhát adjon rá. Mire a vonat megáll, ismét megjelennek, Effie legnagyobb megkönnyebbülésére, és kezdetét veszi a nap a Tizedik Körzetben.

Mihelyt leszállok a vonatról, abban a pillanatban megérzem, hogy milyen meleg van. Vörös színű, puha szőnyegen lépkedek előre, még nem is tudom pontosan, hogy hová, csak megyek. Mögöttem ott vannak a többiek, én pedig kétségbeesetten próbálok belekapaszkodni a tudatba, hogy ők megvédhetnek a tengernyi fürkésző szempártól, melyek két oldalról bámulnak rám. Mert ez a felállás: a hosszú szőnyeg bal- és jobboldalán vannak a Tizedik Körzet lakói, én pedig köztük haladok a célom felé.

És ekkor ér a meglepetés: a ló. Hirtelen újra a romoknál vagyok az arénában, és Janával beszélgetek. Ő a legügyesebb az egész körzetben. Csak sajnos a gazdája nem tartja valami jól. De ha hazamegyek, akkor megveszem, és...

Minute. Semmi kétség, ő az. Igaz, nem sok lovat láttam eddigi életemben, sőt, mondhatjuk, szinte egyet sem, de az biztos, hogy ez a jószág az a bizonyos ló, Jana kedvence.

Közelebb lépek hozzá, és megpróbálom megsimogatni a nyakát, de elrántja a fejét, és a szájába helyezett zablát kezdi rágcsálni.

- Kérem, szálljon fel a lóra – utasít egy mély hang.

- Minute – mondom ki a nevét. A hangom jobban remeg, mint azt gondoltam, de ennek ellenére nem bánom meg, hogy megszólaltam.

- Tessék?

Oldalra fordulok, és egy öltönyös, magas fickó bámul vissza rám. Halványan elmosolyodom, ismét a lóra tekintek, és megint felé nyúlok. - A neve. Minute. - Ahogy az állat meghallja a nevét, felém fordítja a fejét, és megszagolja az ujjaimat. Aztán engedi, hogy végig simítsak az orrán, majd végig mozdulatlanul áll, míg felültetnek a hátára. A fickó, aki az előbb szólt, hogy indulni kéne, a ló elé áll, és egy vastag kötéllel vezeti.

Végigmegyünk a Tizedik Körzet főutcáin, az emberek mindenhol kerek szemekkel bámulnak, és olyan néma csöndben vannak, mintha nem is élnének. A hideg futkos a hátamon, és van egy olyan érzésem, hogy a ló érzi, mennyire kényelmetlen a helyet, mert végig lesunyt fülekkel lépked előre. Egy idő után el merem engedni a nyeregkápát, aztán pedig szinte élvezem, ahogy a ló lassan elringat. Arra gondolok, hogy talán Jana is ült Minute hátán, és az is lehet, hogy pont ezen a nyergen, pont ezeket a szárakat fogta. Ezektől a gondolatoktól megint elöntenek az érzelmek, és még akkor sem sikerül rendesen megnyugodnom, mikor megérkezünk a Törvényszék épületéhez. Érzem, hogy az arcom elpirul, ezért inkább Minute nyakát bámulom, és próbálok arra gondolni, hogy mennyire szerettem Janát. Ez a dolog egészen jó, és addig be is jön, míg meg a ló meg nem áll alattam. A szívem olyan hangosan kezd kalapálni a látványtól, ahogy leszállok a nyeregből, hogy attól félek, mindenki meghallja. Két család áll előttem, és azonnal tudom, hogy melyik melyik kiválasztotté. Akárhogy is próbálok Azia szüleire figyelni, egyszerűen nem megy. A szemeim megakadnak Jana családján. Az anyja alacsony, mint ő, és ugyan olyan szeplős az arca. Résnyire nyílt szájjal, egyre fehéredő arccal fürkészem az apró kislány arcát, akit a karjaiban tart. Jana ráncos arcú apja mellett áll két másik testvére: egy tizenhárom éves körüli, sötétebb hajú lány, és kisebb öccsük. Csak állok, és bámulom őket. A szám pillanatról pillanatra kiszárad, és nem tudok nyelni. Arra számítottam, hogy talán így jobb lesz, talán eltudom majd mondani nekik, hogy mennyire sajnálom azt a napot, mikor a lányuk a karjaimban halt meg, hogy talán tudok majd nekik mesélni arról, mennyire megkedveltük egymást, noha csak kevés ideig ismerhettük a másikat, de ehelyett most úgy érzem, minden olyan sebemből ömlik a vér, amikről eddig úgy hittem, már sikerült őket begyógyítani.

Ahogy a tekintetem találkozik Jana anyjáéval, megszédülök, és az ingemet markolászom, hogy valahová elrejthessem reszkető kezeimet.

- Mss Candel...

Valaki a hátamra rakja a kezét, és elfordít a családtól. Egészen addig tartom a szemkontaktust a nővel, míg végül muszáj magam elé néznem. Meghallgatjuk a polgármester beszédét, megkapom a virágcsokrot és a plakettet, aztán felsétálok a színpadra, ahol elmondom a szöveget. A kapitóliumi papíron, amire a mondókámat nyomtatták, egyetlen mondattal emlékeznek meg Janáról: "Valamint szeretném kifejezni hálámat Janának, aki szövetséget kötött velem." Ennyi. Ez után arról kéne beszélnem, hogy az embereknek nem szabad feladniuk, bízniuk kell egy szebb jövőben, még ha annak ára is van, hiszen itt vagyok én, a hetvenötödik Éhezők Viadalának győztese, aki ugyan szegény sorból jött, de mégis győztes, és most már élete minden egyes pillanata jó lesz, hiszen gazdag, és semmi gondja sem lesz többé. De ehelyett valami teljesen mást mondok.

- Tudják... - Elhallgatok, mert a hangom rettenetesen erőtlen. Veszek egy jó mély levegőt, kihúzom magam, és újra elkezdem. - Tudják, nem sokáig ismertem Janát, de... - Nem, ez így nem lesz jó. Ahogy végignézek az embereken, látom rajtuk, hogy várnak tőlem valamit. De mégis mit? Az ajkamba harapok, és Katnissre nézek, aki a mellkasán összefont karokkal, mereven bámul maga elé. - Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni őt – nyögöm ki végül. - Bármit megtennék, hogy visszahozhassam, de nem... nem tudom.

2. Fejezet - IV. rész

Kedves Olvasóim! <3

Ezen az esős, madárcsicsergős januári napon meghoztam nektek a következő részt. Örülök, hogy tetszett az előző, már megyek is válaszolni a kommentjeitekre! Valamint köszönöm a pipákat és a véleményeket, még mindig nagyon sokat jelentenek számomra. Tuti, hogy közhelynek hangzik, de nem hazudok, tényleg fontosak vagytok! Nélkületek nem lenne annyi értelme írnom. <3 

Amint láthattátok, felkerült a blogra egy új kinézet, mert veszettül kiakartam próbálni az új textúráimat, és amúgy is terveztem már egy dizájnolást. Volt visszajelzés, hogy sötét a szöveg, nehezen olvasható stb, ezt azóta ugyan orvosoltam már, de ha valaki még mindig nehezen olvassa, akkor írjon, és azonnal világosítom! 

Valamint csináltam magamnak egy ask.fm-et, ahol kérdezhettek bátran akármit, megpróbálok válaszolni - az oldalsávban, az elérhetőség alatt megtaláljátok a linket. Szívesen tartanám veletek a kapcsolatot. :3 

Most pedig kellemes olvasást és további szép hetet addig is, míg legközelebb találkozunk! 

Szeretettel,

Dorine <3

__________________________________________________

Másnap reggel pontban nyolckor harcra kész állapotban állok meg az étkezőkocsiban. Ahogy Effie mondta, az előkészítő csapat azonnal megrohamoz. Annyi időt kapok még, hogy gyorsan megreggelizzem, de aztán egyből elcipelnek egy furcsa szobába, ami leginkább arra a helyre emlékeztet, ahol legelőször találkoztam a három fura alakkal, az Átalakító Központban. Venia, Flavius és Octaivia folyamatosan beszélnek, izgatottan locsognak, én pedig csak lehunyt szemekkel hallgatom őket, és tűröm, hogy az egész testemet szőrtelenítsék, kifésüljék és befújják valamivel a hajamat, meg megcsinálják a manikűrömet.

Miután végeznek, Cinna jelenik meg a ruhámmal és a kiegészítőkkel. Először felviszi a sminkemet, aztán felvehetem a szettet, amit összeállított nekem. Fekete, térdig érő, margaréta-mintás ruhát kapok saruval, hajpánttal és sárga fülbevalóval.

- A Tizenegyedik Körzetben a mezőgazdaság az iparág – magyarázza Cinna. - Próbáltam erre tenni a hangsúlyt.

- Szerintem nagyon jól néz ki – nézek végig magamon a tükörben.

- Ezt örömmel hallom – mosolyodik el Cinna.

Mire ismét kilépek a folyosóra, már a Tizenegyedik Körzet közelében vagyunk. A stílustanácsadóm hív, hogy menjek én is az étkezőbe, mert mindenki ott van már, de még maradok egy kicsit, és bámulom a végtelenbe nyúló, hatalmas, zöld mezőket. Aztán egy borzasztóan magas kerítéshez érünk, van vagy tíz méter. Elszorul a torkom, a szívem hevesebben kezd verni. Itt vagyunk, megérkeztünk a Győzelmi Körút legelső állomására. Lassan gördülünk egyre beljebb, aztán átjutunk a kerítésen, és a vonat tovább halad. Itt bent már vannak emberek is: mindannyiuknak csokoládészínű bőre van, és úgy látszik, elég keményen dolgoznak. Szeretném tovább nézni őket, szeretnék valahogy kapcsolatba kerülni velük, és elmondani nekik, hogy mennyire sajnálom, ami történt, de nincs rá lehetőségem, mert Effie jelenik meg a folyosó végén, és szól, hogy azonnal jöjjek az étkezőbe egy utolsó eligazításra. A jobb kezemet végig az üvegen húzom, ahogy megyek, és csak akkor engedem el a szemeimmel a tengernyi levelet, mezőt és gyümölcsfát, mikor belépek az étkezőbe.

Mindenki itt van, még Haymitch is. Rám néz, úgy üdvözöl, de nem szól semmit. Katniss mellette ül, vele köszönünk egymásnak, aztán Effie leültet egy fotelbe, és végigveszi velem a mai nap menetét.

Mindent úgy teszek, ahogy Effie parancsolta: mosolyogva tűröm, hogy fegyveres Békeőrök a Törvényszék Épületébe kísérjenek, aztán ránk zárják az ajtókat. Itt várakozunk egészen addig, míg el nem jön az ideje, hogy én, egyedül én kilépjek a verandára. Tudom, hogy itt a pillanat, amitől rettegek. Hamarosan farkasszemet kell néznem Smirk és Tharin családjával, hamarosan mindenki megláthatja majd, hogy mennyre szánalmas vagyok.

- Sash – lép mellém egyszer csak Katniss -, minden rendben? - Mivel hallgatok, folytatja: - Úgy értem, a fejeddel. Mindenre emlékszel?

- Igen – bólintok határozottan, és megszorítom a papírt, amire a kapitóliumi szöveget nyomtatták, amit fel kell majd olvasnom.

- Rendben. - Katniss a vállamra teszi a kezét, és bátorítóan megszorítja. - Ügyes leszel.

Ránézek, halványan elmosolyodom, de nem válaszolok. Mikor találkozik a tekintetünk, hirtelen a karjához kap, aztán a vállam alá tűz valamit.

- A fecsegőposzátád – érintem meg a kitűzőt, ami most már az én ruhámat díszíti.

Katniss a fülem mögé igazít egy tincset, és megpaskolja a karomat. - Sose hagyjon el a remény – suttogja úgy, hogy csak mi ketten hallhassuk.

Effie a hátam mögé lép, és a kezével tol ki a hatalmas boltíven, mihelyt kitárulnak a kapu szárnyai. Az emberek tapsolnak, és pedig végig a földet bámulom, míg végre megállok a napos verandán. Szívesebben állnék a sötétben, mert így olyan érzésem van, mintha egy kihallgatáson lennék.

Ahogy a taps elhal, végre körbe merek nézni. Tengernyi ember jött ki a térre, még annál is többen, amire számítottam. Ezek vannak vagy tízezren, és mind engem néznek. Szörnyű. A verandáról levezető lépcső két oldalán, pontosan a színpad előtt két emelvényt állítottak Tharin és Smirk hozzátartozóinak, de csak az egyiket foglalták el, a másik üresen áll. Hirtelen eszembe jut, hogy mi történt a bolond lánnyal, Smirkkel, és megértem, hogy miért nincsen családja. Tharin rokonai sincsenek sokan, mindössze egy öreg nő és egy kislány áll az emelvényen.

Izzadni kezdenek a tenyereim, és arra vágyom, bárcsak lenne itt valami vagy valaki, hogy megkapaszkodhassam. Attól félek, menten elájulok. Amúgy sem szeretem, mikor a figyelem központjában vagyok, de egy ilyen alkalom még szörnyebb, mint úgy amúgy. Hatalmas szerencsémre egyszer csak egy férfi kezd beszélni, fekete öltönyéből és ősz hajából ítélve arra következtetek, hogy ő a polgármester. Aztán egy apró kislánytól kapok egy virágcsokrot, amit őszinte mosollyal az arcomon köszönök meg – végre foghatok valamit. Aztán én következem: előre lépek egy pár lépést, és elkezdem darálni a szöveget, ami a papírra van felírva. Néhányszor elkap a kísértés, hogy a sorok közé nézzek, de aztán erőt veszek magamon, és tartom a szemkontaktust a közönséggel. Arra számítok, hogy felszegett állal, lenézően fognak rám visszanézni, de pont ellenkezőleg történik: ugyan olyan megtörtnek látszanak, mint ahogy én is érzem magam. A polgármester mélyen a szemembe néz, mikor átadja nekem a plakettet, ettől pedig különös érzés önt el, azonban nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e ez a dolog, vagy nem. Mindenesetre megkönnyebbülök, mikor vége az egésznek, és ismét a már ismert emberekkel lehetek, elzárva a nyilvánosság elől, egészen addig, míg el nem kezdődik a díszvacsora. Fehér, könnyű ruhát kapok Cinnától, szinte nem is érzem, hogy rajtam van.

- Visszaadnád Katnissnek a kitűzőt? - nyújtom felé az apró tárgyat, mikor hátrébb lép, hogy megnézze, minden stimmel-e.

- Nem. - Mosolyogva rázza a fejét, aztán a két tenyerével összezárja az ujjaimat, így a fecsegőposzáta a markomban marad. - Katniss azt kérte, te viseld, míg tart a Körút.

- Tényleg? - motyogom.

- Igen – bólint Cinna. Finoman elveszi tőlem a kitűzőt, majd a ruhám pántjára erősíti.

A díszvacsora szörnyen unalmasan telik. Egy csomó embertől kapok mindenféle bókot, és a nyolcadik idegen száj puszija után már hányingerem lesz. Olyanokkal kell táncolnom, akiket eddig még sosem láttam, és olyanoknak kell mesélnem az életemről, akiknek nem akarok. Mikor elegem lesz a sok alakból, a kezembe veszek egy tányért, megpakolom mindenféle kajával, és annyit tömök a számba, amennyit csak tudok, így mindenki látni fogja, hogy nem érek rá se puszilkodni, se beszélgetni, se táncolni. Ez a taktika beválik, mert a továbbiakban békén hagynak. Ennek ellenére nagyon örülök, mikor megjelenik Effie, és szól, hogy indulnunk kell.

A vonaton töltött éjszakám ismét borzasztóan telik. Mivel álmos vagyok, tusolás után azonnal ágyba bújok. Próbálok szép dolgokra gondolni, mielőtt elaludnék, és ennek az lesz az eredménye, hogy már hajnalodik, mikor felriadok. Mivel a többiek még nem mutatkoznak, szerzek magamnak egy bögre forró csokit az étkezőből, aztán a vonat végében letelepszem a kanapéra, bebugyolálom magam egy meleg, puha pokrócba, és bámulom a tájat. Hatalmas az itteni ablak, és így szemlélve a tájat olyan az egész, mintha repülnék. Végignézem, ahogy a Nap lassan előbukik a horizont mögül, és színesre festi a mezőket. Itt már nőnek kisebb-nagyobb fák, de hamarosan ismét egy olyan területre érkezünk, ahol nincs más, csak végtelen gabonatáblák. Látok néha egy-egy marhacsordát meg pár szárnyas állatot, de egészen addig nem fogom fel, hogy hol is járunk, míg meg nem pillantok egy tucat lovat, amint fejüket a magasba tartva, rémülten köröznek egy karámban, a vonattól nem olyan messze. A forró csokis bögre kiesik a kezemből, olyan hevesen állok fel. Teljesen belegabalyodom a pokrócba, de végül sikerül az ablakhoz lépkednem, és az orrom mellett a tenyereimet is az üvegnek nyomom.

- Jana – suttogom, a leheletem párásra festi az átlátszó anyagot. 

A mai megálló a Tizedik Körzet, a szövetségesem lakhelye.  

2. Fejezet - III. rész

Sziasztok! <3

Meghoztam a következő részt, remélem, ez is tetszeni fog nektek. :) Köszönöm a pipáitokat és a kommenteket, ezek rengeteget jelentenek! Valamint a 32.000-es látogatottságot, annyira hihetetlen! <33

Kellemes olvasást,

Dorine

______________________________________________

- Meglepetés – böfögi, ahogy észreveszi, hogy megláttam.

- Maga meg mit csinál itt?! - kiáltom, és elindulok felé.

- Úgy döntöttem, vonatozom kicsit. - Megpróbál beleinni a borosüvegbe, de az minden bizonnyal már üres, mert Haymitch a háta mögé hajítja, és elnyúl a fotelben.

- Nem úgy volt, hogy otthon marad? - kérdezem, miközben kicsit távolabb húzom a vele szemben lévő fotelt, és leülök.

- De – bólint kótyagosan -, aztán mégsem úgy lett.

- Totálisan részeg, Haymitch – mérem végig rosszallóan.

- Előfordul néha – vonja meg a vállait.

Már éppen szólnék neki, hogy szerintem jobb lenne, ha lefeküdne és kialudná magát, akárhogyan is keveredett fel erre a vonatra, mikor váratlanul betoppan Effie. Először a narancslé tócsán akad meg a szeme, mert egyenesen beletipegett, aztán rám néz, és végül kiszúrja Haymitchet is.

- Haymitch! - visítja. - Haymitch! Maga meg mit... mit csinál itt?!

- Ülök, nem látszik? - morogja. Van egy olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Na de ez a vonat a Győzelmi Körút résztvevőit szállítja! - kiáltja Effie magából kikelve. Ismét túldramatizálja a dolgokat. - Csakis őket, senki mást!

Haymitch felsóhajt, és végighúzza az arcán az egyik kezét. Még jó, hogy már eldobta azt az üveget, mert attól félek, most simán hozzávágná Effie-hez.

- Rendben – áll fel lassan a férfi -, akkor most eggyel több utasa lesz. Nem a világ vége. - Haymitch hangja idegesen megremeg, én pedig ismét rájövök, hogy ebből nem sok jó sülhet ki.

- Mi lenne, ha hívnánk valakit, aki feltakarít? - veszem a kezembe az irányítást. - Akkor maga elmehetne lepihenni, Effie végezhetné a dolgát, és nem lenne semmi baj.

Tudom, hogy elég hülyeségnek hangzik a dolog, de legnagyobb meglepetésemre hatásos. Haymitch sarkon fordul és egyetlen szó nélkül elkóvályog, Effie egy utolsó, lesújtó pillantás kíséretében szintén távozik, én pedig előző szavaimhoz híven elindulok, és keresek valakit, aki feltakarít az étkezőben.

Hamarosan találkozom egy szolgálóval, aki némán bólint, mikor megkérem a feladatra. Aztán megkeresem a saját kabinomat, gyorsan lezuhanyzom, belebújok egy puha hálóingbe, és lefekszem. Hosszú percekig bámulom a plafont, és magamban folyamatosan azért imádkozom, hogy mire hazaérek, semmi baja se essen a szüleimnek. Utána arra terelődnek a gondolataim, hogy talán mégsem lenne jó ötlet elaludnom, mert még a végén valaki meghallja majd a sikoltásomat, ami a rémálmok miatt lesz, és lebukom. Talán jó lenne beszélnem valakivel erről, csak az a baj, hogy Katnissen kívül senki sem értené meg teljesen, őt pedig nem akarom a saját problémáimmal zargatni. Cinna az egyetlen személy, aki rajtam kívül tud a rémálmokról, de rá kell jönnöm, hogy valószínűleg nem örülne nekem és annak késő este, hogy a rémálmaimról szeretnék beszélgetni vele. Így hát lassan belátom, hogy egy újabb éjszaka vár rám a tehetetlenség, a rettegés, és a kín fogságában.

Igazam lesz. Álmomban egy hatalmas, feneketlen, sötét szakadékban zuhanok egyre lejjebb, miközben a kezeim folyton az éles szikláknak ütődnek, mert próbálok megkapaszkodni. Madarak repdesnek a fejem fölött, valahol zúg a tenger, de én nem látok semmit, csak a pirosló vért a kézfejeimen. Próbálok kiáltani, segítséget hívni, de nem megy, egyetlen szó sem jön ki a torkomon.

Nem is a saját hangomra ébredek, hanem arra, hogy a vonat döccen egyet, aztán valami megnyikordul, és ismét beáll a csend.

Felülök az ágyban, kisöpröm a hajamat az arcomból, és a szemeimmel a zongorámat keresem. Akkor jövök rá, hogy nem otthon vagyok, mikor valaki megérinti a kabinomat elsötétítő nehéz bársonyfüggönyt. Talán megijednék, ha nem lennék ennyire zaklatott állapotban, de most inkább csak megnyugtat az alak látványa, mert biztosít róla, hogy nem én vagyok az utolsó ember Panemben.

Oldalra tolom a takarót, felállok, és megindulok az ajtó felé. Ahogy hozzáérek az üveghez és kilépek a folyosóra, még mindig nem tudom, hogy ki ez, és csak akkor jövök rá, mikor megérzem az alkohol mindent átható szagát.

- Haymitch? - nézek fel rá csodálkozva. Azt hittem, hogy talán egy Avox lesz az, aki meghallotta a hangomat.

- Miért nem alszol? - kérdezi, majd az ablaknak támaszkodik a könyökeivel, és kibámul az éjszakába. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, miért nem, de tőlem akarja hallani.

- Rosszat álmodtam – vágom rá halkan, majd a kabinom üvegének dőlök.

- Én is szoktam rosszakat álmodni – dörmögi, én pedig meglepődöm, hogy józan, noha nem is olyan régen még teljesen részeg volt.

- Ezért van magánál mindig egy kés? - kérdezem suttogva.

- Ezért – bólint rá. - De te inkább ne aludj késsel.

- Nem volt szándékomban – rázom meg a fejem.

Haymitch hallgat egy darabig, aztán megköszörüli a torkát. - Mindannyiunknak vannak rossz álmai. Csak senki nem tud róluk. Én már megtanultam kezelni, Katniss és Peeta is úgy, ahogy. Te pedig...

- Én még nem – bukik ki belőlem, és tudom, hogy most egy szuszra el fogok mondani mindent, ami nyomja a szívemet. - Rettegek, Haymitch. Minden éjszaka viszontlátom őket, mind visszajönnek! Jana, Max és Radler, folyton látom őket meghalni, újra és újra, és semmit sem tehetek. Bele fogok...

- Csöndesebben már! - mordul rám a fickó. - Azt akarod, hogy mindenki tudjon róla? - Vet rám egy jelentőségteljes pillantást, amiből máris tudom, hogy minden bizonnyal az egész vonat be van kamerázva.

- Nem akarom – rázom meg a fejem.

Haymitch felegyenesedik, és megvakarja a homlokát. - Most inkább feküdj le – tanácsolja. - Holnap hosszú napod lesz.

Nem kell sokáig győzködnie: egy perc múlva ismét az ágyamban vagyok, és a takarót a nyakamig húzva bámulok ki a fejemből. Azon gondolkodom, amit Haymitch mondott, hogy mindannyiuknak vannak rémálmai. Tudom, hogy ez a Viadal miatt van. Az ember nem egykönnyen dolgozza fel, mikor huszonhárom gyereket lát meghalni maga körül, ráadásul közben válogatott borzalmakban van része. Egyszer hallottam valahol, hogy a rossz emlékek ellen úgy lehet védekezni, ha jókra gondolunk helyettük. Így lehunyom a szemeimet, és felkutatom az agyamban a legrejtettebb dolgokat. Arra gondolok, mikor apával szedtem virágokat a Réten, vagy mikor életemben először ettem cukorkát. Aztán összeszorul a gyomrom, és pír önti el az arcomat, ahogy megérzem a bőrömön a puha takarót. Azt juttatja eszembe, hogy az már nem én vagyok. Az a régi, szegény Sash Candel volt, akinek akkora balszerencse ért, hogy kihúzták az Aratáson, és akit nem hagyott el a remény, így megnyerte a Viadalt. Én már egy új önmagam vagyok, de ezzel a gondolattal képtelen vagyok megbékélni, ezt mutatják az érzéseim is. Nem akarok új, vagy más lenni. Én én vagyok, és meg akarok maradni önmagamnak. És ebben a pillanatban tudom, hogy ez lesz az a dolog, amiért le fogom győzni a rémálmaimat.

2. Fejezet - II. rész

Sziasztok! <3

Megérkeztem a következő résszel, remélem, ez is elnyeri majd a tetszéseteket. Elkezdődött a Győzelmi Körút, kíváncsian várom a véleményeteket a különböző mozzanatokról. Ez most egy hosszabb fejezetrészlet lesz. :)

Kellemes olvasást,

Dorine

_____________________________________________

Mikor kiszállunk a kocsiból, hogy aztán átszálljunk a vonatra, ami majd a Tizenegyedik Körzetbe röpít minket, még mindig esik a hó, és minden annyira valószínűtlenül fehér, hogy folyton hunyorognom kell ahhoz, hogy normálisan lássak. Tudom, ez nem a legelőnyösebb a kamerák miatt, de egyszerűen nem tudok mást tenni. Magamban hálát adok gyorsan, mikor fellépek a vonatra, ami ismét elkápráztat. Meglehet, már nem kell nyomorban élnem, de azért ez a kapitóliumi pompa még mindig ezerszer kápráztatóbb, mint a mi otthonunk. Olyan lassan haladok előre, hogy Effie-nek kell maga előtt tolnia, hogy a többiek és felférjenek.

- Tudom, drágám, hogy minden gyönyörű, de kicsit beljebb is mehetnél! - dobol a vállamon a körmével. - Az étkező is mesés, hidd el!

Effie-nek igaza van: az étkező tényleg mesés. Azonban abban a pillanatban, hogy meglátom a temérdek kaját meg az asztalt, megint megtorpanok, és rémülten eszmélek rá, hogy a szemeimmel Maxot keresem. Viszont helyette csak Cinna mosolygós arcával találkozom, aki mikor ránézek, egyből aggodalmaskodóra vált. Gyorsan elmosolyodom, és még mielőtt megkérdezhetné, hogy minden rendben van-e, felkapok egy répás muffint az asztalról, és letelepszem az egyik kanapéra. A répás muffin régi kedvencem, még akkor szerettem meg, mikor legelőször ettem egyet a vonaton a Kapitóliumba tartó úton.

- Sash? - ránt ki Effie éles, figyelmet követelő hangja a gondolataimból.

- Igen? - nézek rá, és közben beleharapok a sütibe.

- Holnap reggel nyolcra legyél itt. Egy percet sem késhetsz – teszi hozzá.

- Értettem – bólintok egy hatalmasat. - De miért olyan korán? Vagy egyáltalán... mikor érünk a Tizenegyedikbe?

- Holnap dél körül – válaszol Effie, miközben belelapoz egy köteg papírba. - És azért ilyen korán, mert még vár rád az előkészítő csapat.

Oldalra húzom a számat, és ekkor leesik, hogy ma reggel miért nem volt szőrtelenítés, manikűrözés és egyebek. Aztán ahogy végig nézek Effie-n, azon kezdek gondolkodni, hogy vajon mennyit alszik éjszakánként, mert általában mindig ő van fent elsőnek, és még elképzelésem sincsen, hogy mennyi időt vesz el a sminkelés és a megjelenése elkészítése az alvásra szánt órákból.

Hamarosan felszolgálják az ebédet, amit együtt eszünk meg. Arról kezdünk beszélgetni, hogy milyen lesz a Tizenegyedik Körzet, de mikor Katniss egyszer csak az asztalra csapja az evőeszközét és kiviharzik az étkezőből, mindenki elhallgat.

- Ennek meg mi baja?! - visítja Effie mennydörgő hangon. - Ilyen szemtelenséget!

Az ajkamba harapok, mert tudom, hogy mi a baja. Ruta. Ő volt a szövetségese tavaly, az a fiatal kislány, akit nem tudott megmenteni. Ruta is a Tizenegyedikben lakott, ott húzták ki, és onnan küldték a Viadalra.

Nyelek egyet, aztán felsóhajtok. Megköszönöm az ebédet, kitolom a székemet, és otthagyva a többieket, a mentorom után indulok.

A fülkéjében találok rá: az ágyán fekszik, és a plafont bámulja. Halkan bekopogok, mire rám néz, és egy pillanatig csak bámul bele a szemeimbe.

- Gyere be – szól végül, majd ismét a plafonra szegezi a tekintetét.

Lassan az ágya mellé sétálok, és leülök a földre. Talán nem lenne szabad szóba hoznom a dolgot, de mégis megteszem. A Viadal óta sokkal bátrabbá váltam, és olyan dolgokat is gondolkodás nélkül teszek meg, amiket eddig sosem mertem.

- Tudom, hogy mi a baj – nézek fel rá.

- Dehogy tudod – válaszolja komoran.

- Ruta.

Látom, ahogy Katniss elkapja a tekintetét a plafonról, és megfeszíti az állkapcsát. Talán mégsem volt olyan jó ötlet belekezdeni ebbe az egészbe... Talán hagynom kellett volna, hogy egyedül legyen, míg lenyugszik. Elvégre a kislány halála nagyon mélyen érintette, és érinti is a mai napig. Ráadásul senki sincsen itt, akiben igazán megbízik. Se Peeta, se Haymitch... talán csak Cinna. És akkor beugrik. Beszélni fogok Cinnával, hátha ő jobb hatással lesz Katnissre, mint én.

Felállok, majd szó nélkül az ajtó felé veszem az irányt. Már éppen kilépnék a folyosóra, mikor a mentorom hirtelen megszólal.

- Nézd el nekem...

Megpördülök, mire Katniss felül, és rám néz.

- Micsodát? - teszem fel a kérdés, holott pontosan tudom, mire gondol.

- Hogy ilyen vagyok veled – magyarázza. - Te is tudod, hogy nem vagyok barátkozós típus... ráadásul itt van ez a Körút is.

- Semmi baj – mosolygok rá. - Én megértelek.

- De megígértem neked, hogy segíteni fogok - sóhajt fel.

- Túl sok a rossz emlék – bólintok. - Azzal nem segítesz, ha gyötröd magad miattam.

- Azért próbálok majd normálisan viselkedni.

- Rendben – mosolyodom el ismét.

Miután elköszönök Katnisstől, lassan visszalépkedek az étkezőbe, hogy keressek valami innivalót. Már senkit sem találok ott, kihalt az egész kocsi. Azon kezdek gondolkodni, miközben öntök magamnak egy pohár narancslevet, hogy mennyire megfogyatkozott a csapat. Itt vagyok én, itt van a mentorom, a stílustanácsadóm, az ő három embere, meg a kapitóliumi kísérő. Haymitch és Peeta otthon maradtak, és nélkülük valahogy olyan nyomasztó ez az egész. Persze azt nem bánom, hogy Peeta nincs itt, mert semmi kedvem feszengeni miatta, így is van elég bajom, de azért Haymitchnek örülnék. Valahogy megnyugtató, ha kéznél van, hiszen ő a csapat legidősebb, és egyben legtapasztaltabb tagja, minden zsémbessége és részegessége ellenére is.

És abban a pillanatban, hogy ezekre gondolok, mint egy varázsütésre, egyszer csak meglátom. Majdnem félrenyelek, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerül a padlóra köpnöm a narancslevet. Haymitch abban a fotelben terpeszkedik, amiben én ettem a muffinomat, még az ebéd előtt. Egy borosüveg száját nyalogatja, a szemei véresek, az arca vörös és csupa kosz, vagyis semmi kétség, tényleg ő az. Haymitch Abernathy.

2. Fejezet - I. rész

Drága olvasóim!
Itt is a következő rész, máris a második fejezetbe vágunk bele. Ugye senki sem felejtette el, hogy ezentúl a részek háromnaponta jönnek majd?
Köszönöm nektek a kommenteket (ezekre szerintem holnap válaszolok!) és a pipákat is, rengeteget jelentenek a számomra! <3

Kellemes olvasást,

Dorine

_________________________________________

Nem szólok vissza, pedig talán illene. Felvánszorgok az emeletre, bevonulok a fürdőszobába, és végigmasszírozom magamat a vízsugárral. Próbálom kikapcsolni az agyamat, és fütyörészni kezdek, hogy tereljem a figyelmemet. Elvégre ma még csak vonatozni fogunk, az igazi Körút majd holnap veszi kezdetét. Addig el kell érnünk a Tizedik Körzetbe. Igazából ez lesz a legszörnyebb, aztán meg majd az Első. Radler az Elsőből, Jana a Tizedikből származott.

Érzem, hogy a torkomban lassan gombóc növekszik, ezért gyorsan az arcomra irányítom a zuhanyrózsát, és teljesen eláztatom a hajamat. A víz annyira meleg, hogy kivörösödik tőle a bőröm, de közben jól is esik, szóval nem foglalkozom vele. Addig állok a zuhany alatt, míg úgy nem érzem, hogy elég. Aztán törülközőt csavarok magam köré, és kilépek a szobámba. Arra számítok, hogy az előkészítő csapat fog megrohamozni és körbeugrálni, de ehelyett a stílustanácsadómat pillantom meg. A zongorámnál áll, és egy papírt tart a kezében. Ha jól sejtem, azok a gondolatok vannak rajta, amiket ma hajnalban írtam ki magamból. Cinna felém fordul, leteszi a papírt, és halványan elmosolyodik.

- Szia – köszön halkan.

Gyorsan odamegyek hozzá és megölelem, amivel teljesen összevizezem. - Elolvastad? - kérdezem.

- El. - Cinna leültet egy székre, aztán előveszi a sminkeléshez szükséges holmikat, de még nem lát neki. - Jól vagy? - kérdezi összevont szemöldökökkel.

Gondolom a szöveg miatt kérdezi, amit kérdez, így hát aligha tudok füllenteni. - Azt leszámítva, hogy megnyertem egy Viadalt, igen. Egész tűrhetően – felelem.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudok rendesen aludni – vallom be. - Rémálmaim vannak.

Cinna olyan hirtelen ül le egy székre és dől hátra velem szemben, hogy attól félek, még a végén leesik. Egy darabig csak fürkész az arcomat, aztán letörli a vizet a bőrömről, majd a kezébe fogja az alapozót, és nekilát a sminkelésnek. Furcsának tartom, hogy nem is válaszolt, de nem hozom fel újra a témát.

A továbbiakban, míg Cinna sminkel, olyan hétköznapi dolgokról beszélgetünk, hogy miért nem kell most kiszedni a szemöldökömet, meg hogy mi a helyzet erre meg arra. A stylistom a Kapitóliumról mesél, én meg a Tizenkettedikről. A fővárosban nagyon várnak már, és Cinna szerint mindenki azt akarja, hogy az énekesi pályára lépjek. Tájékoztatom róla, hogy a szüleim más állásponton vannak, mire ő megkérdezi, hogy én mit szeretnék.

- Nem is tudom – vonom meg a vállaimat. - Igazából ha tényleg összejönne, azt hiszem, vállalnám az éneklést.

- Ehhez sok mindennek passzolnia kell – bólint. - De az biztos, hogy egy tanárod és egy stílustanácsadód már van – kacsint rám.

- Ezt örömmel hallom – nevetek fel.

A nevetéstől egy kicsit javul a hangulatom, és Cinna mindent átható nyugalmából is ragad rám valamennyi,

ezért mire végez az arcommal, magabiztosan bújok bele a ruhákba, amiket rám ad. Meleg, szőrmés nadrágot, kardigánt és csizmát kapok. Felhajtom a kardigán nyakrészét – egészen fura, olyan, mint egy ing -, de Cinna kedvesen figyelmeztet, hogy nem lenne illő így a kamerák elé állnom, szóval inkább átadom neki az irányítást, és hagyom, hogy úgy állítsa be az öltözetemet, ahogy szeretné. Aztán még van pár percem, hogy elköszönjek a szüleimtől, és máris indulnunk kell. Az ajtóban megállok, és hátra nézek. Anyáék egymást átkarolva néznek vissza rám, és biztatóan mosolyognak. Én is elmosolyodom, de közben arra gondolok, hogy simán megölhetik őket. Az is lehet, hogy mire visszajövök, egyikük halott lesz. Vagy mindkettőjük. Miattam.

Végül aztán nagyot nyelek, lenyomom a kilincset, és kinyitom a bejárati ajtót. Azonnal hó hullik a csizmám orrára, a hideg levegő pedig vakuvillanásokat hoz magával. Kivillantom a fogaimat egy erőltetett vigyor keretében, és elindulok. Le a lépcsőn – de csak óvatosan, nehogy orra essek -, ki az útra, aztán még pár méter a kamerák kereszttüzében, és máris ott állok a fekete autó mellett. Szerencsére a többiek is éppen ekkor jönnek ki a házunkból, és egy kicsit elvonják a tévések figyelmét – azonban még így sem eléggé. Éppen ezért nem merek hozzászólni Katnisshez, nehogy aztán ezzel még jobban magamra vonjam a közönségünk tekintetét. Csak megeresztünk egymás közt egy halvány mosolyt, aztán Effie a parókáját igazgatva ránk parancsol, hogy üljünk be a kocsiba, mert azonnal indulunk. Katniss velem utazik egy autóban, míg Cinna, az előkészítő csapat és a kísérő pedig mögöttünk jön, a másik autóval.

- Végre – sóhajt fel Katniss, ahogy becsukódnak az ajtók, és elhalkulnak a kinti hangok.

- Egyetértek – bólintok, majd az ablakra tapasztom a kezemet, és figyelem, ahogy elhajtunk a házunk elől. A gyomrom szörnyen apróra zsugorodik, és nem is próbálok úgy tenni, mintha nem lennék ideges. Most ráfoghatom arra, hogy a Győzelmi Körút miatt van, és ez részben igaz is. De persze a szüleimet féltem. És nem csak őket, de az összes embert, akit kedvelek, hiszen mindannyian bajban vannak miattam. Annyira szívesen elmesélném ezt az üzenetes dolgot Katnissnek, de egyszerűen nem tehetem. Félek, hogy minden egyes mozdulatomat figyelik, és ezzel csak még nagyobb galibát okoznék – magamnak is, és mindenki másnak is.

Az út a vonatállomásra csöndben telik, egyikünknek sincsen kedve a beszélgetéshez. Igazából nem tudom, vajon a mentorom mire gondol. Aggódik értem? Meglehet. Mindenesetre én nagyon is aggódom.

1. Fejezet - V. rész

Kedves Olvasóim,

elérkeztünk az első fejezet utolsó részéhez. Ez után már háromnaponta fognak érkezni a részletek! Most magam hozom nektek, de nem tudom, hogy a következőt is én fogom-e, vagy ütemezem. Addig is, köszönök mindent! :)
U.I.: Tudom, hogy nem a leghosszabb rész, ezért elnézést kérek! :$

Dorine

__________________________________________

Valahogy kikötök a polc előtt, amin pár régi fotó van anyáék esküvőjéről. Átölelem a karjaimmal a mellkasomat, és nézem őket egy darabig. Aztán oldalra tekintek, ahol a szemeim azonnal megakadnak a koronán. Az aranyozott, gyémántokkal díszített koronán, ami a győzelmemet bizonyítja. Érte nyúlok, és a kezembe fogom. A hideg futkározik a hátamon, ahogy az ujjaim között forgatom. Soha többé nem akarom a fejemen látni, de úgy döntöttem, hogy kirakom a szobámban. Anyáék felajánlották, hogy vigyük le a pincébe, azonban nem engedtem nekik. Ez a korona akkor is jelent nekem valamit. Gyötrelmet, szenvedést, és megaláztatást. Gyötörtek és megaláztak, én pedig szenvedtem azért, hogy az enyém lehessen. Mikor eszembe jutnak az arénában átélt napok, úgy érzem, szörnyeteg vagyok. Miféle ember akar emlékezni a borzalmakra? Talán az, aki felfogta, hogy az élet nem habos torta. Az, aki tudja, hogy volt egyszer egy lány, akit nem tudott megvédeni, és az, aki emlékszik a fiúra, aki talán szerette, és ismert egy másikat, aki megóvta őt. Az az ember, aki megjegyezte ezeket a dolgokat, és tudja, hogy sosem szabadulhat tőlük. És az az ember én vagyok. Semmi értelme a párnámba fúrni az arcomat és sajnáltatni magamat. Épp ellenkezőleg. Inkább felállok, ránézek a koronára, és arra gondolok, hogy milyen szörnyű volt ez az egész. Hogy az a lány és az a két fiú, rajtuk kívül pedig még húsz gyerek értelmetlenül halt meg. Hogy erre örökké emlékeznem kell. Miattuk. Mert ha én nem emlékszem Janára, Radlerre és Maximusra, akkor senki sem fog. Az emlékük örökké velem él. Minden egyes este visszatérnek hozzám a rémálmokban.

Azon kapom magam, hogy a koronával együtt leülök a zongorám elé, és papírt meg ceruzát veszek elő. Írni kezdek. Írok Janáról, írok Maximusról, és írok Radlerről is. Nem tudom, mennyire fog ez könnyíteni rajtam, de nem is ezért csinálom.

Futóhomokban élek

Lángra lobbanó lélek

Az vagyok,

Azok vagyunk.

Kimaradtunk,

Találkoztunk,

De itt maradtam egyedül,

Innen senki sem menekül.

Futóhomok,

Abban élek,

Az álmaim, tőlük félek,

Mert nem maradt belőletek

semmim, csak képek.

Örökké itt maradtok,

Vissza, vissza tértek,

Futóhomok,

Úgy félek...

Lehajtom a fejemet a papírra, a betűket simogatom az ujjaimmal, és közben a koronát bámulom. Ugyan olyan hideg ürességet érzek, mint előtte. Semmi nem változott. Talán már nem is fog soha.

Egészen addig ülök így, míg fel nem kel a Nap. Mikor az első sugarak megjelennek a szobámban, lassan felülök. Gyorsan a helyére teszem a koronát, felkapok egy nadrágot és egy pulóvert, aztán lesétálok a konyhába. Anyát látom, ahogy az asztalnál ül, és a kávéját szürcsölgetve olvas egy újságot.

- Jó reggelt – nyomok puszit az arcára, majd letelepszem mellé.

- Neked is, drágám – mosolyog rám. - Hogy aludtál? - Oldalra tolja az újságot, és belekortyol az italába.

- Nem túl jól – vallom be, ahogy megdörzsölöm a szemeimet. - Izgulok egy kicsit – teszem hozzá gyorsan.

- Ez természetes – mosolyog anya. - De ne izgulj, minden rendben lesz.

Egy darabig csendben bámulom az asztalt, és hallgatom anya lélegzését. Azon morfondírozom, hogy elmondjam-e neki, vagy inkább ne. Végül úgy döntök, hogy elmondom: elvégre csak az anyám. - Nem akarok az emberek szeme elé kerülni, anya – suttogom. - Utálnak. Miattam haltak meg a többiek. Huszonhárom gyerek halála szárad a lelkemen, és a többi körzet engem hibáztat. Hogy fogok a szemükbe nézni? Hogy mondjam el nekik, hogy minden nap szembesülnöm kell a tudattal, hogy gyilkos vagyok, és hogy majd' beleőrülök, annyira hiányzik Jana, Radler és Max? Bárcsak visszahozhatnám őket...

Anya leteszi a kávét, és magához húz. Úgy érzem magam, mintha ismét kicsi lennék, és elestem volna az udvaron. Emlékszem, hogy anyukám karjaiban minden fájdalom, könny és baj elszállt. De most úgy érzem, anya vállai túl törékenyek ahhoz, hogy ettől a fájdalomtól is megvédjenek.

- Nem vagy gyilkos, Sash – csitít. A hajamat simogatja, én pedig olyan mélyre fúrom az arcomat a köntösében, ahogy csak tudom. - Senkit sem öltél meg. A többiek nem miattad haltak meg, hanem a Viadal miatt. Azért maradtál életben, mert így kellett lennie, és ezt az emberek is el fogják fogadni. Jana és Radler szülei is látták, hogy mi történt. Nem fognak hibáztatni. - Anya csókot nyom a fejem búbjára, és a két keze közé fogja az arcomat. - Ők is tudják, hogy mennyire szeretted őket. És a Tizenkettedik Körzet is tudja, hogy mi volt a helyzet Maximusszal.

- Komolyan gondolod? - nézek bele a szemeibe.

- Komolyan – mosolyodik el. Még utoljára végigsimítja az arcomat, kapok egy puszit, aztán elküld zuhanyozni. - Van még másfél órád, hogy megérkezzen az előkészítő csapat és a stylistod! - kiabálja utánam.

1. Fejezet - IV. rész

Kedved Olvasóim,

íme, a következő rész, amit időzítettről kaptok. Nem tudom, ki írt, vagy hogy hány pipa van, de köszönök mindent! :)

Dorine <3

U.I.: Szurkoljatok, ma van fizika órám... O.O

_____________________________________________

Otthon lekvár és gyömbér illata fogad, na meg a szüleim. Mindketten a konyhában vannak, apa is megérkezett már, és éppen arról beszélgetnek, hogy mivel jutalmazzák vénséges vén tyúkunkat, Rozit, akinek apu külön kis kuckót alakított ki a hátsó kertben. Anya szerint nem élne túl egy ilyen hideg telet, így már be is szereztek neki egy kutyaházat. Rozi egy kutyaházban lakik már november óta, és nagyon élvezi. Egy pár hete leállt a tojással, de senki sem hibáztatja érte. Apáék most azon ügyeskednek, hogy mindene meglegyen a nyugdíjas éveiben.

- Sziasztok – huppanok le közéjük az asztalhoz. Középre rakom a dobozt, és felnyitom a tetejét. Valami piskótás, narancsos, csokis finomság van benne, egész mogyorókkal. - A Mellark családtól sok szeretettel.

Míg a sütiből falatozunk, apa elmeséli, hogy milyen galiba volt a bányánál a hó miatt, meg hogy elkavartak valamit a papírjaival, így nehezen ment a felmondás – pedig állítása szerint csak alá kellett volna valamit írnia. Aztán anya tájékoztat, hogy az előkészítő csapat és Cinna holnap kicsit később, csak tíz óra körül fognak érkezni, mert először elintézik Katnisst, én pedig aztán jövök, hogy délben, mikor kilépek majd a frissen hullott hóra a kamerák elé, mindenem tökéletes legyen.

Úgy érzem, most igazán rém férne egy kiadós alvás, főleg egy olyan nap előtt, mint a holnapi, így hát jó éjszakát kívánok a szüleimnek, és elvonulok a szobámba. Olyan menő a házunk, hogy saját fürdőszobám is van, és egy egész helységet alakítottak ki csak a ruháimnak. Én nem szoktam vásárolgatni, meg amúgy itt, a Tizenkettedikben sok lehetőség sincsen ilyesmire, de Cinna mindig küld valami cuccot, hogy ne legyen olyan üres a gardróbom. Most azonban nem öltözni indulok, hanem fürdeni. Tele engedem a kádat forró vízzel, szórok bele egy csomó fürdősót, aztán vagy fél órán keresztül áztatom magamat, mielőtt ágyba bújnék. Nem megy könnyen az elalvás, mert tudom, hogy holnaptól kezdve majd' két hétig minden éjszakámat egy vonaton fogom tölteni, és körzetről körzetre fogok utazni Panemben. Összeszorul a gyomrom, ahogy a Győzelmi Körútra gondolok. Ezen kezdek agyalni, ezért egy jó darabig nem sikerül elaludnom. Órák hosszat csak forgolódom, aztán a tekintetem végül megállapodik a zongorámon. Rikitől kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Anyáék nem akarták megengedni, hogy elfogadjam, pedig rettentően örültem neki. Végül Riki azzal győzte meg őket, hogy az, ha valaki tud zongorázni, nagyon nagy tudás manapság. Szerinte még a Kapitóliumban is ritkaság az olyan, aki játszik ezen a hangszeren, ráadásul az éneklésben is segít, mert rávezet a tiszta hangokra. Arról már nem is beszélve, hogy dallamokat írhatok vele. Ugyan még nem nagyon megy a zongorázás, hiszen alig két hete van a birtokomban a hangszer, de Riki rengeteget segít nekem, és ennek köszönhetően már tisztában vagyok az alapokkal.

Csak bámulom a zongorát, és hallgatom a saját lélegzésemet. Aztán lecsukódnak a szemeim, és átcsöppenek abba a világba, amitől a szívem mélyén talán örökké rettegni fogok.

Ma is Janával álmodom. Az egyetlen szövetségesemmel, a lánnyal, akiben megbíztam az arénában. Együtt szeljük keresztül a sötét, mohás erdőt. A többiek elől menekülünk, mert bár sehol sem látjuk őket, mégis halljuk a hangjukat, és tudjuk, hogy itt vannak valahol a közelben. Rettegés lesz rajtam úrrá, mikor meghallom Jana sikolyát, és ismét végig kell néznem, ahogy meghal. Fekszik a földön, én pedig nem tudok odamenni hozzá. Körülvesz egy hatalmas üvegbúra, amin a többi kiválasztott arca és neve lebeg, a füleimet betölti az ágyú dübörgő hangja, aztán az üvegkupola lassan megtelik meleg, sűrű vérrel. Fuldokolni kezdek, üvöltve verem a falat, de senki sem segít.

Arra ébredek, hogy az ökleimmel a földet püfölöm, és nagyon fájnak a kezeim. Ki tudja, mióta fekszem már az ágyam helyett a szőnyegen. Ismét kell egy pár pillanat, hogy megnyugodjak, és biztosítsam magam arról, hogy minden rendben, már nem az arénában vagyok. Szükségem lenne most valakire, aki megölel, valakire, aki megvigasztal, de tudom, hogy anyáéknak nem szólhatok a rémálmokról, rajtuk kívül pedig nincs itt más. Már az is kész csoda, hogy eddig nem hallották meg az éjszakai üvöltéseimet. Nem is kell meghallaniuk. Csak a frászt hoznám rájuk, azt pedig semmiképpen sem szeretném, hogy megint miattam kelljen aggódniuk.

Mivel tudom, hogy nem fogok tudni visszaaludni, óvatosan feltápászkodom a földről, és lámpát kapcsolok. Ahogy a halvány fény elárasztja a szobámat, teljesen megnyugszom. Minden rendben, semmi baj – zakatol a fejemben. A falióra hajnali négyet mutat, ami nagyon jó ahhoz képest, hogy általában egykor szoktam felriadni. 

A zongorámhoz sétálok, és leülök elé. Egy ideig csak bámulom a billentyűket, aztán óvatosan játszani kezdek. A hangok össze-vissza jönnek, így a végén csak egy nagy gabalyodás lesz az egészből. Felsóhajtok, a tenyereimbe temetem az arcomat, és megengedem magamnak, hogy sírjak egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit, mert elhatároztam magamban, hogy erős leszek. Ha képes voltam túlélni egy Viadalt, akkor utána sem roppanhatok össze. Gyorsan le is törlöm a könnyeimet, hátra simítom a hajamat, felállok, és járkálni kezdek. Azon agyalok, hogy mivel üssem el az időt hétig, mikor majd lemegyek a konyhába. Azért akkor, mert olyankor már nem lesz gyanús a dolog. Általában nyolckor szoktam levonulni, de most lehet egy órával korábban is, hiszen ráfoghatom arra, hogy a Győzelmi Körút miatti izgalomtól nem alszom. Ez persze nem igaz, mert inkább félek a Körúttól, mintsem izgulok miatta.   

1. Fejezet - III. rész

Sziasztok! <3

Ezt a részt időzítettről kapjátok, mint a következőt és az azutánit is, meg még lehet, hogy a második fejezet első-második részét úgyszintén. Nem leszek neten, szóval bocsánat, de nem tudom addig kirakni a cseréket, meg válaszolni a kommentekre... Persze ti ugyanúgy írhattok, miután visszajövök, mindenre válaszolok és mindenkit kiteszek. Kérlek, addig vigyázzatok nekem a blogra, rendben? :)

Kellemes hetet,

Dorine

______________________________________

Megelégelem a fekvést, és inkább felülök. Vajon Katniss mit szólna hozzá, ha átugranék hozzájuk egy kicsit? Általában szívesen lát engem, legalábbis én eddig úgy vettem észre, szóval egy próbát azért megér. Gyorsan felpattanok az ágyról, az íróasztalomra dobom a kekszeket, és lerohanok a földszintre, ahol anya már nagyban nekilátott a lekvárfőzésnek.

- Átugrom Katnissékhez, oké? - akasztom le a kabátomat a fogasról.

- Rendben, de ne maradj sokáig – válaszolja anya anélkül, hogy rám nézne. Túlságosan lefoglalják a gyümölcsök.

- Nem fogok – ígérem, aztán gyorsan felveszem a csizmámat, és már csukódik is mögöttem az ajtó.

A hó máris olyan erősen hull, hogy alig látok egy méternél távolabb. Mondom, hogy folyton ez van. Minden este esik. Azért valahogy sikerül átvágnom a Győztesek Faluján, és már kopogok is Katnissék ajtaján. Prim nyit ajtót, és ahogy meglát, mosolyra húzódik a szája.

- Szia, Sash! - üdvözöl.

- Szia – köszönök vissza szintén mosolyogva. - Katniss itthon van?

- Persze, gyere be – bólint.

- Köszi.

Bent gyorsan leveszem a csizmámat és a kabátomat, köszönök Katniss mamájának, aztán míg Prim után baktatok a nappali felé, kisöpröm a hajamból a hópelyheket.

- Ott van – mutat a lány a kanapé felé. Rámosolygok, mire veszi a lapot, és elsiet, hogy segítsen az anyjának.

- Hahó – lépek be a szobába. Katniss hátra fordítja a fejét, és ahogy meglát, elmosolyodik.

- Szia – köszön halkan.

- Nem zavarlak? - kérdezem, ahogy a kanapé felé sétálok. Éppen megy a tévé, és pont engem mutatnak benne. A Győzelmi Körutamról van szó.

- Dehogy zavarsz – rázza meg a fejét a volt mentorom, majd megpaskolja maga mellett a helyet. - Ülj csak le.

Letelepszem mellé, aztán egy percig egymás mellett ülve bámuljuk a képernyőt. Mikor véget ér a reklám, megszólalok.

- Erről szeretnék beszélgetni egy kicsit – biccentek a tévé felé.

- A Körútról? - néz rám Katniss.

- Igen – bólintok. - Mire kell számítanom úgy pontosan?

A lány maga elé meredve gondolkodik egy kicsit, aztán felsóhajt, és hátradől a kanapén. - Hát... igazából sok kamerára és emberre, meg nagy felhajtásra. Csökkenő sorrendben fogunk végig menni a körzeteken, utoljára marad a Kapitólium és a Snow által adott bankett, végül pedig itthon is lesz egy kis ünnepség. Bár gondolom ezt tudod.

- Aha – bólintok -, Effie már vagy ezerszer elmondta, hogy mi után mi jön, és hogy hogyan kell viselkednem. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy nehéz lesz-e. Nehéz lesz? - nézek Katnissre.

- Csak mosolyogj sokat, ne csinálj hülyeséget, és akkor nem.

- Oké – mosolyodom el. Arra gondolok, hogy neki tavaly mennyivel könnyebb volt, hiszen mellette ott volt Peeta, és így nem volt egyedül. De én... Mellettem senki sincsen, aki kiállhatna velem a színpadra a sok ezer ember elé, akik utálnak. Teljesen egyedül vagyok, és a győzelem terhét is egyedül kell elcipelnem. Általában ezektől a gondolatoktól sajdul meg a szívem, és jövök rá, hogy mennyire hiányzik Radler. - Segíts majd – suttogom. - Kérlek.

Katniss a kezemért nyúl, és megszorítja. - Segíteni fogok.

Hálás, de egyben szomorú mosolyt küldök felé. Ugyan ő nem állhat majd mellém a pódiumokon, hogy ott is a kezemet fogja, de tudom, hogy lélekben velem lesz, és ez egy kicsit megnyugtat. Mióta hazajöttem, egyre jobb és jobb a kapcsolatom a volt mentorommal. A "volt mentor" kifejezés talán nem is igaz, mert én még mindig a mentoromnak tartom Katnisst, persze már kicsit más értelemben. Sokat szoktunk beszélgetni, és azt hiszem, kölcsönösen megbízunk egymásban. Közvetlenül a Viadal után, mikor kiderül, hogy emlékezetkiesésem van, Katniss elég hidegen viselkedett velem, de aztán pár hét múltán, mikor már itthon voltunk, elmondta, hogy csak azért tette, mert furcsa volt a felállt helyzet, és úgy érezte, így óvhat meg legjobban attól, hogy még inkább összezavarodjak.

Tompa léptek zaja szakítja félbe a meghitt pillanatot. Katniss elengedi a kezemet, és velem egyszerre fordul

hátra. Peeta áll a szőnyegen, piszkos szőke haján megcsillannak a hópelyhek. Peeta Mellark különös fiú. Mindenki azt hitte róla, mikor két éve kihúzták a nevét az Aratáson, hogy egy betoji tinédzser, aztán kiderült, hogy mégsem. Megmentette Katnisst és saját magát is az arénában azzal, hogy az interjúkon szerelmet vallott a lánynak. Ezenkívül finom dolgokat süt a családi pékségükben, és nagyon ügyesen fest meg rajzol.

- Peeta! - köszönti Katniss. 

A fiú csókot nyom a homlokára, nekem meg biccent egyet. Kényszeredetten mosolygok rá, pedig igazán szeretnék őszinte lenni. Hiába, akárhányszor egy légtérben vagyok Peetával, mindig megfagy a levegő. Úgy érzem, a fiú azóta neheztel rám, hogy Maximus mellettem vérzett el az arénában. Engem hibáztat. Persze igaz, hogy én is meghalhattam volna, de Max nem akart megölni engem. Ő azt akarta, hogy én nyerjem meg, és ezt el is mondta nekem. Sosem lehetek boldog. Ezt mondta magáról, a mai napig emlékszem rá. Miután véget ért az amnéziám, a további, előforduló kiesések alkalmával ezt az egy dolgot sosem felejtettem el. Mindig ezt a három szót kerestem az agyamban, és mikor megtaláltam őket, automatikusan a többi emlék is visszatért. Maximust nem várta itthon senki, engem viszont igen. Ezért akarta, hogy így legyen.

Peetára sandítok, aki éppen elővesz két dobozt a csomagból, amit eddig a kezében tartott.

- Hoztam nektek sütit – nyújtja felénk a dobozokat. - Neked külön akartam átvinni, Sash, de ha egyszer már úgyis itt vagy, akkor odaadom most. - Rám néz, mire erőt veszek magamon, és elkapom a tekintetét.

- Köszönöm – mosolyodom el. Mintha egy pillanatra ő is megeresztene egy halvány mosolyfélét, de aztán felsóhajt, és megint Katnissre néz.

- Apám új találmánya. Azt akarta, hogy ti kóstoljátok meg először – magyarázza.

Van egy olyan sejtésem, hogy Peeta nem csak azért jött. Szeretne beszélni a barátnőjével, méghozzá négyszemközt, vagyis nekem le kéne lépnem. A hasamra szorítom a meleg süteménnyel teli dobozt, és felállok.

- Azt hiszem, megyek – jelentem ki.

- Rendben, holnap találkozunk – néz rám Katniss. 

Bólintok egyet, elköszönök Peetától, aki pár szóban sok sikert kíván a Győzelmi Körutamhoz, aztán az ajtó felé indulok. Gyorsan búcsút veszek Katniss anyukájától, Primtől és Kökörcsintől, felöltözöm, a kabátom alá rejtem a dobozt, és már vágtatok is haza.

1. Fejezet - II. rész

Sziasztok!

Úgy döntöttem, az első fejezet részeit kétnaponta hozom, hogy ne húzódjon annyira el, míg beindulnak a dolgok. Viszont csak az első fejezetet, a másodikat már háromnaponta! És köszönöm nektek, hogy már huszonhatan vagytok, köszönöm  tizenhét pipát és a két kommentet rögtön az első részhez! :) <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

_______________________________________

A csengő hangjára eszmélek fel, ami azért szól, mert benyitottam a boltba. A nagy gondolkodásban elfelejtettem lezárni a havat a csizmámról, de szerencsére nem szólnak érte. Odaköszönök az eladónak, egy középkorú, ráncos nőnek, majd a gyümölcsökhöz lépek. Nincs nagy választék, és eléggé rondák, de anya amúgy is lekvárt akar főzni belőlük, szóval végül is megteszik. Sosem főzött még lekvárt, de a héten látta a tévében – igen, már rendes tévénk is van -, hogy hogyan kell, és azóta folyton arról beszél, hogy majd ő is nekilát egyszer. Így hát ma önszántamból elindultam, hogy hozzak neki gyümölcsöt. 

Fogok egy vászonzsákot, megpakolom barackkal, szilvával és áfonyával, aztán hozzácsapok még egy pár tojást, egy kenyeret, és néhány csokiszeletet is.

- Minek neked ennyi gyümölcs? - kérdezi az eladónő, mikor a pultra dobom a nehéz zsákot.

- Nem nekem kell, hanem anyának. Lekvárt főz – magyarázom.

Hazafelé menet azon agyalok, hogy mi lesz majd a Győzelmi Körút után. Itt fogok élni a Tizenkettedik Körzetben, és minden évben elrángatnak majd az Éhezők Viadalára, mint mentort. Remélem, Katnissék átvállalják majd a mentorkodást, mert nekem semmi kedvem hozzá. Mondjuk itt senkit sem érdekel, hogy nekem mihez van kedvem, ezt már volt szerencsém megtapasztalni. Ha pedig ez a helyzet – márpedig ez -, akkor végig kell majd néznem, ahogy a kiválasztottjaink meghalnak. Kivéve, ha akkora mázlijuk lesz, mint nekem, vagyis a Kapitólium annyira megszereti őket, hogy nem engedi a halálukat. Azzal sikerült kiérdemelnem az emberek kegyeit, hogy dalra fakadtam a kedvükért a Viadalt megelőző interjúkon. A kapitóliumi énektanárom, Riki Prosena szerint nem csak magánszemélyek, de zenei társaságok és kiadók is lobbiztak mellettem Snow elnöknél. Vajon akarják még, hogy énekeljek nekik? Ha igen, akkor biztosan megkérnek majd rá. Ha nem, akkor pedig annak csak örülni fogok. Ami azt illeti, azért én szoktam még énekelni Rikivel. Mivel elég öreg már, nem sokszor jön ide hozzánk a Körzetbe, hogy együtt fejlesszük a hangomat, mint választott talentumot, de telefonos és videós úton tartjuk a kapcsolatot. Mikor oda értünk, hogy kiválasszam a talentumomat, vagyis azt a dolgot, amivel a Viadal után foglalkozni szeretnék, nem volt kérdés, hogy mi lesz az. Szeretek énekelni, és tudok is. Riki szerint nagy jövő áll előttem, de anya ezt már másképp gondolja. Persze nem akar megakadályozni a repülésben, de azt mondta, hogy amíg fiatal vagyok és csak a szárnyaimat bontogatom, addig nem fogja engedni, hogy karriert kezdjek. Ha erre sor kerülne, akkor valószínűleg a Kapitóliumban látnék neki, ami már csak azért is lehetetlen, mert Snow elnök biztosan nem egyezne bele, hogy körzetbéli létemre ott éljek. Talán pár koncert erejéig esetleg, de hogy oda is költözzek, az kizárt dolog. Úgy érzem, nem is akarnék ilyesmit tenni. Én a Tizenkettedikben születtem, itt is éltem eddig, és nem is szeretnék ezen változtatni. Ha a Kapitólium látni akar, jöjjön ide.

Megint muszáj feleszmélnem, mert ismét elkalandoztak a gondolataim. Már nagyban a tizenkét házból álló, kör alakú Győztesek Falujában baktatok a negyedik ház felé, ami a miénk. Haymitch Abernathy, az ötvenedik Éhezők Viadalának győztesének a háza olyan, mintha nem is laknának benne, míg a Mellark, az Everdeen és a Candel család lakja valósággal életre kel az ablakokból világító fénytől, és a bejárati ajtón virító díszektől, melyek a közelgő aratásnapi ünnepet jelzik.

Katnissék háza felé nézek, és pont kiszúrom Primet, Katniss húgát, amint az ablakban áll, és engem néz. Mikor meglátja, hogy észrevettem, elmosolyodik, és felém int. A hatalmas csomag, amit a kezeimben cipelek, eléggé akadályoz a mozgásban, de végül valahogy sikerül visszaintegetnem. Nagyon kedvelem Primet, aranyos lány. Van egy ronda macskája, akiért odáig van meg vissza, és a cica is hasonlóan viszonyul hozzá. A neve Kökörcsin. Katnisst és engem nem nagyon szeret, valamint Othie-ért, Riki macskájáért sem rajong.

Mire fellépek a verandára, ismét elered a hó, és be is sötétedik. Lerázom a csizmámról, aztán belépek a házba. Kellemes meleg, és gyömbéres sütemény-illat fogad. Úgy látszik, anya minden sütéses és főzéses hóbortját kiéli a héten.

- Megjöttem! - kiáltok a konyha felé, miközben leveszem a csizmát, a kabátot és a sálat.

- Szia, kicsim! - bukkan fel anya feje az ajtóban. - Sikerült mindent megvenned?

- Igen – dobom fel az asztalra a zsákot. Valami megreccsen. Gondolom a tojások. A következő másodpercben bebizonyosodik a sejtésem, mert a barack, ami elkezd gurulni az asztalon, hosszú, nyálkás csíkot húz maga után. Anya kellemetlenkedni kezd, de nem szid meg. Mióta hazajöttem, sokkal gyengédebb velem szemben, mint a Viadal előtt. Gyorsan feltakarít, én pedig felkapok két gyömbéres kekszet a tálcáról, és a szobám felé indulok.

Apa – mint kiderült - csak később jön, szóval a közös, esti családi beszélgetés talán ma elmarad. Ezt szoktuk csinálni, mióta beköszöntött a tél. A hosszú, hideg estéken nincs is jobb, mint a kanapén kucorogni egy bögre forró, fűszeres tejjel a kezemben, és a szüleimmel beszélgetni. Valahogy úgy éreztem, hogy miután hazatérek, sokan akarnak majd a barátaim lenni, és lesz kivel dumálni, de nem így lett. Sőt, pont ellenkezőleg: az emberek mintha tartanának tőlem. Megkérdeztem erről Katnisst és Haymitchet is, és mindketten azt mondták, hogy ez természetes. Mondjuk Haymitch válaszából inkább csak arra emlékszem, hogy csupa nyál lett a két karom, mert a pasas úgy beszélt, hogy közben fröcsögött a nyála. Katnissel éppen a városban sétálgattunk, mert az anyukája elküldte kötszerért a patikában, és meg elkísértem. Ő azt mesélte, hogy miután hazaértek Peetával, az emberek megbámulták őket, de ezen kívül semmi sem változott.

Levetem magam az ágyamra, és a plafont bámulva a holnapi napra gondolok. Milyen lesz vajon a Győzelmi Körút? Még csak sejtésem sincsen, de legalább nem leszek egyedül. Ott lesz velem elsősorban Katniss, aki tavaly már végigcsinálta ezt az egészet, és elláthat hasznos tanácsokkal. Aztán ott lesz még Effie Trinket, akinek köszönhetően sehonnan sem fogunk elkésni. Az örökké nyugodt, megbízható Cinna, aki biztosan csodás ruhákat fog rám adni, végül pedig Venia, Octavia és Flavius, az örökmozgó, folyton locsogó előkészítő csapat, akik gondoskodnak róla, hogy tökéletes legyen a szemöldököm, a hajam és a manikűröm. Furcsa ez a nagy felhajtás, és eleinte kicsit ijesztő is volt, de mára már egészen megszoktam.  

1. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Akkor nem is húznám tovább a szót, csak addig, hogy elmondjam: eleinte (egy-két részlet) még eléggé átvezető/visszaemlékező/magyarázó részek lesznek, tartsatok ki. :3 És most pedig kezdődjék az Akik vagyunk! :D

Dorine

____________________________________________

'and it's time for you to go home'

Mindig is ezzel a zenével képzeltem el az első részt, szóval ajánlom a hallgatását! :)

- Biztos, hogy ne kísérjelek el? - hallom meg anya hangját az emeletről. 

A szemeimet forgatom, és már nyúlok is a csizmámért, mielőtt még nem kérdezni, hanem kijelenteni fogja a dolgot. - Tuti! – kiabálok fel neki.

- De bármi van, azonnal hívj, érted? - jelenik meg a lépcsőn. A kezeiben két hatalmas fazekat cipel, és a konyhába igyekszik.

- Értem – sóhajtok fel.

- Hol a mobilod? - teszi le a két üstöt a konyhapultra.

- Anya! - fakadok ki. - Nyugi már! Csak a boltba megyek, semmi több. Itt van egy köpésre, nem lesz semmi baj.

- Tudom én, Sash, csak... - Elhallgat. Lassan odasétál hozzám, a kezei közé fogja az arcomat, és csókot nyom a homlokomra. - Csak féltelek, tudod? - ölel magához.

- Tudom – suttogom.

Ami azt illeti, a féltés nem kifejezés. Anya valósággal úgy bánik velem, mióta hazajöttem, mintha egy

törékeny, apró kis virág lennék, ami a legkisebb szélfuvallattól is összetörik. Apa már nem ennyire durva, de azért neki is vannak dolgai. Ez azért is furcsa, mert inkább nekem lenne okom félteni a szüleimet azok után, ami történt. Apa most amúgy éppen nincsen itthon, mert be kellett szaladnia a bányába intézni pár papírt. Öt hónapja vagyok már újra a Tizenkettedikben, de apának még nem sikerült elintéznie a törvényes felmondását a szénbányában. Igazából tovább is dolgozhatna, azonban ennek semmi értelme, hiszen annyi pénzünk van, hogy rajtunk kívül még másik három családot is simán elláthatnánk. És hogy honnan a sok pénz? A Kapitólium ellát minket, hiszen megnyertem a hetvenötödik, tavalyi Éhezők Viadalát. Még mindig nem értem teljesen, hogy hogyan is lehetséges a dolog, de mindenesetre így igaz. Történt egy s más, míg bent voltam arénában, minek következtében elég súlyos amnéziám lett, de aznap, mikor éppen hazafelé tartottunk a Kapitóliumból, Katniss, a mentorom – aki ráadásul Peetával együtt megnyerte a hetvennegyedik Viadalt – megmutatott egy kitűzőt, amiről egyszerre minden eszembe jutott. Ugyan azóta is előfordul, hogy párszor kiesnek dolgok, de a doki szerint ez természetes, és idővel majd teljesen rendbe jövök. Mondjuk én személy szerint azért jobban örülnék neki, ha örökre elfelejthetném azt, ami abban a három hétben történt. Főleg azt, ami az utolsó napon esett meg.

- Vigyázz magadra – puszil meg még egyszer anya, aztán a kezembe nyomja a cetlit, amire felírta, hogy mit kell vennem.

- Oké – mosolygok rá. 

A zsebembe rakom a papírt, felveszem a kabátomat és a sálamat, aztán kilépek a házunkból. A csodás, hatalmas, kétemeletes, vadi új házunkból, amit öt hónapja vehettünk át. Apa szerint nemnormális dolog az, hogy egy családot a gyerek tart el. Erre azt mondtam neki, hogy mostanság elég sok nemnormális dolog történt velünk, mire elhallgatott. Muszáj volt tőle bocsánatot kérnem, mert nagyon megbántottam. Vagyis nem megbántottam, inkább szíven üthette a dolog. Elvégre nincs is annál nemnormálisabb dolog, mint hogy egy szülő a tévében nézze az egész országgal együtt, ahogy vadásznak a haldokló gyerekére - ráadásul semmit sem tehet érte, hogy megvédje.

A friss hó ropog a talpam alatt, minden bizonnyal ma éjszaka esett. Kemény az idei tél. Ez abból is látszik, hogy a Nap hetek óta ki sem látszik a terhes, sötét felhők mögül, és szinte minden este szakad a hó. Hatalmas, hófehér pelyhekben hullik a Tizenkettedik Körzetre. Szeretem nézni a hóesést, mert megnyugtat. Mikor éjszakánként felriadok, általában mindig kiülök az ablakom belső párkányára, és a pelyheket számolom. Most nem esik a hó, de a jéghideg, fehér anyag majd' a térdemig ér. Összehúzom az arcom előtt a sálat, és megszaporázom a lépteimet. A körzet közepén álló apró boltba igyekszem, vagyis az egyetlen helyre, ahol télen lehet gyümölcsöt kapni. Anya maga akart elmenni, de rávettem, hogy engedjen el engem, mert szeretnék sétálni egyet, és jó lenne, ha még utoljára kiszellőztethetném a fejemet. Holnap kezdődik a Győzelmi Körút, aminek én leszek a főszereplője. Holnap megérkezik majd Effie Trinket, a kapitóliumi kísérő, az előkészítő csapat, és Cinna is, a stylistom. Kicsípnek, aztán Katnisszel és velük együtt útra kelünk, hogy bejárjuk Panemet. Mindenhol bemutatnak majd engem, és az emberek szemébe kell néznem. Tudom, hogy mind azt fogják gondolni: miért ez a lány nyerte meg? Miért nem az én körzetemből való gyerek? A huszonhárom halott szülei utálnak, és talán ki is fogják mutatni az utálatukat, mikor végre a saját szemükkel is láthatnak. Azt hiszem, ettől félek a legjobban. Hogy az emberek meg fognak vetni. Legjobban persze azok a szülők, akiknek a gyerekei azért haltak meg, mert én életben vagyok. Huszonhárom nő és férfi... vagyis csak huszonkettő. Huszonkét nő és férfi, mert Maximusnak nem voltak szülei. Maximus Battleship volt az a fiú, aki szintén a Tizenkettedikből ment a Viadalra, velem együtt. Erős volt, mint a bivaly, és mindenkivel sikerült elhitetnie, hogy kemény is. Pedig nem volt az. Ugyanolyan törékeny és elkeseredett volt, mint mindannyian, csak álcázta az érzéseit – miattam. Azért tette, mert anya megkérte, hogy legyen erős. Szerinte akkor én is erős maradok majd, mert harcolni fogok, és nem fogom feladni - de persze Maxnak se rossz, ha felkészültnek látják a többiek. 

Anyának igaza lett, hiszen itt vagyok. De Max meghalt. Ott halt meg mellettem, mi maradtunk utoljára. Bárcsak nekem is lett volna annyi eszem, mint Katnissnek tavaly... Ő megtudta menteni Peetát, így mindketten élve hagyták el az arénát. De nekem azokban a pillanatokban még a hideg fejjel való gondolkodás is valóságos kínszenvedést jelentett, nem hogy még kitaláljak valamit, amivel megmenthetem magunkat. Tehát Maximus meghalt, elvérzett, én pedig ennek köszönhetően megnyertem a Viadalt. Miután hazajöttem, beletelt pár hétbe, mire képes voltam minden egyes apró részletet felidézni a történtekből. Hála a gyógyszereknek, ezt lassan sikerült kiküszöbölni, és ma már minden rémlik. Persze visszatér egyszer-kétszer az amnézia, de aztán visszaállnak a dolgok a régi kerékvágásba, és Sash Candel megint Sash Candel lesz. Vagy talán mégsem. Azt hiszem, én már sosem leszek az a gyáva, csöndes tizenöt éves, aki voltam a Viadal előtt. Abban az egy hónapban, amit a Kapitólium szemei előtt töltöttem, muszáj volt felnőnöm. Azóta tizenhat vagyok, most töltöttem be december nyolcadikán, de nem is ez az, ami igazán számít. Erősebb lettem, és annak is mutatom magam. Nem sírok, csak mikor senki sem látja. Egyedül a szobámban szeretek sírni, éjszaka. Ilyenkor csak bámulok ki az ablakon, és engedem, hogy a forró könnycseppek átmelengessék a bőrömet. Addig engedem, hogy folyjanak, míg meg nem érzem az ízüket. Ilyenkor mindig visszarángatom magamat a valóságba, ami mostanság egy cseppet azért jobb, mint a gondolataimban barangolni. Van egy dolog, amitől rettegek, bár nem mutatom ki. Senki se beszél róla, mert nem is tudják. A Viadal utolsó napján kaptam egy üzenetet a Játékmesterektől, miszerint Radler az első ember, akit miattam öl meg a Kapitólium. Ez pedig kétség kívül azt jelenti, hogy lesznek még. A többiek azért nem tudnak erről a dologról, mert kivágták az összefoglaló videóból, amit a Viadal után vetítettek le nekem, és élő adásban sem adták be. Ezt a félelmet meghagyta nekem a főváros, hogy egyedül cipeljem – én pedig túl gyáva vagyok hozzá, hogy bárkinek is beszéljek róla.