Végre itt a tavasz! Március elseje van, annyira király... :D Meg is hoztam nektek az új részt, remélem, tetszeni fog, mint a többi. Köszönöm a pipákat és a kommenteket, aranyosak vagytok, és megint csak nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jól esnek! :3 <3
Kellemes olvasást,
Dorine Osteen
___________________________________________________
Olyan hirtelen torpanok meg, hogy a
csuklóm kicsúszik Haymitch szorításából. Ő csak pár lépés
után lassít, aztán rám néz. Még azelőtt kell megszólalnom,
mielőtt bármit is mondhatna – bár a szívem mélyén így is
tudom, hogy meg fog győzni a gondolataim ellenkezőjéről.
- Nem hagyhatjuk ott az a sok embert –
rázom meg a fejem.
- Akkor mit akarsz csinálni? -
Haymitch tesz felém egy lépést, mire lesütöm a szemem.
- Vissza kéne mennünk, hogy...
- Rendben – szakít félbe idegesen.
- Menj csak vissza, égesd halálra magad, vagy érd el, hogy
megkorbácsoljanak, nekem tökmindegy.
- Haymitch...
- Sash – utánozza a hangomat -,
hülyeséget csinálnál, fogd már fel! Hidd el, nekem se kellemes
az, ami ott történik, mert az összes pia oda van, de nem tudsz
segíteni az embereken!
Az ajkamba harapok, és kényszerítem
magam, hogy elinduljak előre. Nem vissza, nem a Zug felé, csak
előre, Haymitch, és a biztonság irányába. Nem nézem, hogy ő is
jön-e, csak a homlokomba nyomom a sapkámat, és fújtatva tovább
állok. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy mégsem
azért teszem, mert a szívem mélyén igazat adtam volna Haymitch
szavainak, hanem azért, mert eszembe jutott, mit mondott Snow elnök.
Maradjon csak egyszerű és szürke, mint volt, mint az otthona,
ne törekedjen világmegváltó dolgokra, mert az olyanok, mint maga,
könnyen belebuknak a nagyszabású tervekbe. Attól még, hogy
megnyerte a Viadalt, semmivel sem lett több. Hagyja, hogy a dolgok
úgy történjenek, ahogy történniük kell. És
mivel minden bizonnyal nem csal a megérzésem, hogy Snow keze van a
Zug leégetésében, ezért úgy érzem, a legjobb az lesz, ha inkább
haza megyek, és otthon várom meg, hogy lecsillapodjon az idekint
uralkodó vihar.
Otthon meglepve tapasztalom, hogy
anyáék semmit sem tudnak arról, mi folyik éppen odakint. Először
nincs ínyemre, hogy beszámoljak róla, mert nem szeretném, ha
halálra izgulnák magukat, de végül muszáj előadnom, hogy miért
vagyok csupa szénpor. A reakciójuk az, amit vártam: anya elsápad,
apa meg jól leszid, hogy hogy lehettem ilyen felelőtlen. Szívesen
elmondanám neki, hogy igazából az egész úgy kezdődött, hogy
Haymitch-csel akartam beszélni ott, nála, de aztán tájékoztatott,
hogy minden szavunkat lehallgatják, ezért kellett olyan félreeső
helyre mennünk, azonban természetesen erről hallgatok. Helyette viszont azt mondom, hogy sétáltam egyet, és valahogy a Zug oldalában
kötöttem ki. Aztán azzal az indokkal vonulok el a szobámba, hogy
pihenni szeretnék. Ez nem is hazugság, mert amint becsukom magam
mögött az ajtót, ledőlök az ágyamra, és egy párnába temetem
az arcom. A szemeim előtt látom, ahogy emberek égnek bent a Zug
épületében, ahogy a testüket lassan elemésztik a lángok, és
szinte hallom, ahogy segítségért kiabálnak. Aztán azon kezdek
agyalni, hogy itt vagyok én, aki igazából semmi ehhez a hatalmas,
féktelen gépezethez képest, ami maga a Kapitólium és a
rendszere. Egyszerűen csak belekerültem a mókuskerékbe, és már
nincs kiszállás. Hallottam pár régi győztesről, akik
gyógyszerfüggők lettek, vagy alkoholisták, mint például
Haymitch. Mi van, ha én is olyan leszek, mint ők? Ha egy idő után
nem fogom bírni ezt az egészet, ha elegem lesz a gondolataimból és
a rémálmokból...
A hátamra fordulok, és felsóhajtok.
Bárcsak sosem húzták volna ki a nevem! Bárcsak tovább éheznék
és egy apró, koszos házban élnék a szüleimmel! Bárcsak ugyan
az a lány lennék, aki voltam: egy félénk tinédzser, aki túl
gyáva ahhoz, hogy akárkivel is szembeszegüljön. De most már az
emberek az egész fővárosban ismerik a nevemet, és ez egy kicsit olyan,
mintha egy lennék közülük. Ha megszólalok, figyelnek arra, amit
mondok. Tiszta maradtam, valaki olyan, aki más, mint a többi
győztesük.
Olyan hirtelen ülök fel, hogy a vér
egy pillanatra kiszalad a fejemből, és megszédülök.
Összeszorítom a szemeimet, és mire megint kinyitom őket, már
hangosan kalapál a szívem. Az ablakhoz rohanok, de csalódottan
tapasztalom, hogy nem tudok kimenni, mert már kezd sötétedni.
Fel-alá kezdek járkálni a szobámban, az agyam folyamatosan
kattog, legalább olyan erővel dolgozik, mint egy atomreaktor. Ezer
és ezer "Mi lenne, ha...?" rajzik fel az elmémben, de az
összeset magamba fojtom, és elhatározom, hogy először
Katnissnek beszélek az ötletemről. Végre valami, amit
használhatok. Így már kevésbé érzem magam esetlennek, és a
tudat, hogy tehetek valamit, amivel megvédem a szeretteimet,
magabiztosabbá tesz. Már csak arra várok, hogy Katniss hazajöjjön, aztán lelépünk valahová, és mindenről beszámolok
neki.
A fejemet kapkodva nézek szét a
szobámban. Rengeteg csodaszép holmim van, bár egy részükhöz még
hozzá sem értem. Mikor visszatértem a Tizenkettedikbe, és
beköltöztünk az új lakhelyünkre, a ház már be volt rendezve:
még gyümölcs is volt az asztalon álló tálban, sőt, kenyér a
tartóban, étel a hűtőben – egyszóval minden. A szobám is tele
volt mindenféle cuccokkal, de ahogy mondtam, nagy részüket még
csak meg sem érintettem eddig. Most valami papírféleség után
kutatok a szemeimmel, de végül leteszek arról, hogy leírjam az
ötletemet, mert eszembe jutnak Haymitch szavai, miszerint minden
lépésünket figyelik a Kapitóliumban.
Így hát aztán bizonytalanul, de
izgalommal telve várok. Egész éjjel a széles, utcára néző
ablakpárkányomon ülök: körbebugyolálom magam a takarómmal, a
hátamnak támasztom a párnámat, felhúzom a lábaimat, és azt
várom, hogy megérkezzen Katniss. Szuper, mert innen pont rálátni
a házukra, meg Peetáékéra is, sőt, szinte az egész Győztesek
Falujára is. Mondjuk Haymitch háza egy kicsit lelóg.
Addig mélázom magamban mindenféle
dolgon – persze leginkább az ötletemen -, hogy lassan
elálmosodom. A szempilláim hirtelen mázsás súlyúak lesznek,
lassan lecsukódnak, és aztán elalszom. Mikor legközelebb kinyitom
a szemeimet, először azt hiszem, hogy álmodom. Piszkosfehér színű
havat látok magam alatt, és arra várok, hogy lezuhanjak, de aztán
nem történik semmi. Kell pár másodperc, míg felfogom, hogy nem
lebegek, csak a homlokomat támasztom az ablaküvegnek, és így
olyan, mintha semmi sem tartana. Lassan távolodom el az üvegtől,
aztán egy hatalmas ásítás kíséretében kinyújtóztatom a
tagjaimat. Összevont szemöldökökkel bámulom az elém táruló
látványt, aztán hirtelen, ahogy meglátom a Katnissék házához
vezető lábnyomokat a vastag hóban, izgalom tölt el, és tudom, hogy
dolgom van. Gyorsan lerúgom magamról a takarót, és miközben
meleg holmikat húzok magamra, rájövök, hogy ma éjjel nem riadtam
fel egyetlen rémálomra sem, ebből pedig csak az következhet, hogy
nem voltak rémálmaim. Először nem értem, hogy miért, de aztán
leesik. Azért, mert a tudat, hogy van valami, amit pajzsként
állíthatok magam és a családom elé Snow fenyegetéseivel
szemben, megnyugtat. Kevésbé vagyok tőle törékeny, ez pedig
erősebb annál, ami történt. Hiszen a remény az egyetlen olyan
dolog, ami erősebb a félelemnél.
Fantastico <3 Ennyi az össz amit ide tudok írni. :) Várom a kövit <3
VálaszTörlésxoxo Reni Everdeen <3 :)
Örülök, hogy tetszett! :)
TörlésEz nagyon jó rész volt, az előzővel együtt. Furdal a kíváncsiság, hogy mi az ötlete Sashnek. Hirtelen más nem is jut az eszembe, amit írhatnék, azon kívül, hogy szinte csak ismételhetem magam, mennyire szuperek a részek. :)
VálaszTörlésVárom a következőt! :)
Leia^^
Hamarosan kiderül, mit talált ki Sash. ^^ Köszönöm a kommented, és örülök, hogy tetszenek a részek! :)
Törlés