5. Fejezet - III. rész

Sziasztok! :)

Meghoztam a következő részt. Ezt most nem időzítettről, ugyanis elmarad az első két órám, és csak tízre kell bemennem a suliba. Hmm, milyen jó is lenne, ha minden nap csak akkorra lennék hivatalos! :P Na jó, mindegy, nem akarom sokáig húzni a szót. Köszönöm nektek a díjakat, a pipákat és a kommenteket! <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

____________________________________________

Lerohanok a földszintre, ahol anyut találom. Éppen a konyhában áll, és egy forrón gőzölgő fazék felé hajol.

- Jó reggelt! - köszönök be neki, és közben már húzom fel a lábamra a bakancsomat.

- Neked is, szívem – hangzik a válasz. - Hová mész?

- Csak Katnisshez – magyarázom, miközben felkapom a kabátomat, és az arcom elé tekerem a sálamat.

- Ó, igen – bólint. - Tegnap este érkeztek meg, gondoltam, hogy beszélni akarsz majd vele.

- Igen? - szaladnak össze a szemöldökeim. Ezt nem tudom mire vélni. Elvégre tuti, hogy anya nem vette észre, mennyire bepörögtem... Azt meg pláne nem tudhatja, hogy miért.

- Persze. - Ráteszi a fazékra a tetőt, aztán csípőre tett kezekkel megáll a konyhaajtóban. - Biztos egész nap az esküvőjéről fogtok beszélgetni – mosolyodik el.

- Ja, igen – bólintok egy nagyot, és azon igyekszem, nehogy anya észrevegye, mennyire megkönnyebbültem. Szóval akkor csak erről van szó. - Egész nap – bizonygatom.

- De azért még ma gyere haza, rendben? - Anya megölel és megpuszilja a homlokomat, mielőtt elengedne.

- Oké, legkésőbb estére itthon leszek – mosolygok rá. Még mielőtt kilépnék a házból, megérdeklődöm, hogy hol van apa.

- A városba ment, dolga akadt – válaszolja anya.

Bólintok, elköszönök tőle, aztán kilépek a házból. A hideg levegő úgy hat rám, mint valami frissítő, annak ellenére, hogy már így is eléggé fel vagyok dobva. Ma mindenképpen beszélnem kell Katniss-szel, és úgy érzem, hogy helyeselni fogja az ötletemet. Az ő családja is veszélyben van, és ha összefogunk, biztosan kieszelünk valami használható tervet. Ráadásul ott van még Peeta és Haymitch is. Velük együtt biztosan kiötlünk valamit.

Összehúzom az arcom előtt a kabátot, ahogy átvágok a vastag havon. Majdnem térdig süppedek a fehér anyagban, elég nehézkesen megy a séta, de végül megérkezem Katnissék házához, és bekopogok. A szívem a torkomban dobog, arra számítok, hogy a mentorom fog ajtót nyitni, de nem így történik. Prim áll előttem, a kezében egy köteg tiszta gézzel. Elég gondterheltnek tűnik.

- Szia, Prim! - próbálkozom meg egy kedves köszönéssel.

- Heló – válaszolja, aztán a hangját elnyomja egy fájdalmas kiáltás, ami valahonnan a konyhájukból jön.

- Rosszkor jöttem? - kérdezem. A hangom hirtelen bereked, és hátratántorodom. Valami nagyon nem stimmel.

- Hát... egy kicsit – feleli a lány. - Sajnálom – néz rám. Ismét felhangzik a kiáltás, majd Katniss anyját hallom, amint próbálja csitítani a férfit, aki üvölt fájdalmában.

- Rendben – bólintok gyorsan, és próbálom kizárni a hangokat a fejemből. Gyűlölöm, ha szenved valaki. - Csak Katnisst keresem, szeretnék beszélni vele – hadarom.

- Gale-lel van - feleli Prim, a tekintetét figyelmeztetően fúrja az enyémbe.

- Értem. Akkor megvárom, míg haza ér. Köszönöm a segítséget, és bocsi a zavarásért... - A hangom elhal a mondatom végére.

- Semmi gond. Nekem most mennem kell, szia. - Prim kiprésel magából egy mosolyt, aztán elköszönünk egymástól, ő becsukja az ajtót, én pedig futásnak eredek.

Eszem ágában sincs hazamenni. Most levegőre van szükségem, hidegre és friss szélre, hogy észhez térjek. Az a kellemes érzés, ami eddig kísért, hogy van remény Snow és a kegyetlenkedése ellen, hirtelen megbicsaklott, ahogy hallottam azt a férfit üvölteni. Vajon mi történhetett vele? Megverték, megkínozták, megcsonkították az új Békeőrök? Esetleg mindet egyszerre? Nyilvánosan megalázták, kivágták a nyelvét?

Zihálva rohanok végig az utcákon, szinte nem is figyelem, hogy merre megyek. Házak előtt rohanok el, a fejem kavarog. Katniss, rá van most szükségem, de nincs otthon, Prim azt mondta. Hol is van? Valami Gale-lel... Gale, Gale, Gale. Gale Katniss unokatestvére, ha jól emlékszem. Vajon merre lehetnek pontosan? Meg kell őket találnom.

Annyira eltévedek a saját gondolataimban, hogy észre se veszem, mikor nekimegyek az embereknek.

Először csak egy-kettőnek, végül egyre többen lesznek, és azon kapom magam, hogy a Főtéren vagyok, egy hatalmas tömegben állva. A térdeimre támaszkodva fújom ki magam, aztán az térít észhez, mikor meghallok egy hangot. Kiráz a hideg. Így tudom elképzelni azt a hangot, mikor valakinek széttépik a bőrét. Egy, kettő, három, négy, a csapások folyamatosan jönnek, rendezett egymásutánban, egyik követi a másikat. Néhányan felhördülnek az emberek közül, de legtöbbjük csak áll, és bámul a tér közepére. Nem akarom tudni, hogy mi van ott, de a kíváncsiságom győz az aggodalmaim felett, és kiegyenesedek. Az oldalamra szorítom a kezemet, mert beszorult a levegőm, de az ember azt hihetné, hogy csak a becsmérlő tekintetektől akarom védeni magam. Mert így van: az emberek, akik meglátnak, úgy néznek rám, mint valami állatra, mint egy közönséges bűnözőre. Összeszaladnak a szemöldökeim, de megpróbálok nem foglalkozni velük. Valami azt súgja, olyan helyre csöppentem, ahová nem kellett volna.