Kedves Olvasóim!
Íme a következő rész. Hamarosan fontos momentumhoz érkezik a történet, én már nagyon várom. Persze az más kérdés, hogy még mindig nem írtam tovább a sztorit, de remélem, nem fogom beérni magam. Na mindegy, most szeretnék jó olvasást kívánni, és köszönöm, hogy itt vagytok!
Dorine Osteen
_________________________________________________
A szemeim előtt megjelenik Gale,
akit félholtra vert az új Főbékeőr, és akinek az anyukája
annyira aggódott érte, aki miatt Katniss annyira kiakadt. Ez a
Békeőr kapcsoltatta be az áramot, amivel kizárt minket az erdőbe.
Hirtelen összeszaladnak a szemöldökeim. - Gondolod, hogy direkt
csinálta? - kérdezem.
- Simán kinézem belőle – bólint
a lány. - Tudta, hogy ki fogunk jönni, és ha elkap minket idekint,
akkor megvan az indok, amivel eltehetnek láb alól.
A gondolattól, hogy ma végünk lehet
– hiszen vagy megfagyunk, vagy elkapnak, vagy agyoncsap az áram -,
jeges félelem költözik a szívembe. Hirtelen úgy érzem, megint
az arénában vagyok, és egyetlen dolog kezd lebegni a szemeim
előtt: életben kell maradnom, át kell jutnunk a
kerítés túloldalára.
- Hogy csináljuk? - nyelek egy
hatalmasat.
Katniss összehúzza a szemeit, aztán
kinéz a fa mögül. Megtapogatja a vastag törzset, majd felnéz. A
tekintete elidőzik egy darabig odafönt, végül így szól: - Az az
ág átlóg a kerítés felett. - Felmutat, én pedig követem a
szemeimmel. És valóban: egy vastagabb ág jó hét méterrel átlóg
a kerítés felett. Muszáj ilyen magasan lennie, különben
ropogósra sülünk. - Ott átjuthatunk – teszi hozzá.
- Oké – szorítom össze a fogaimat
-, menjünk.
Én megyek előre, Katniss pedig utánam
mászik. A fa kérge jeges, és ahol a jég átáztatja a nadrágomat,
a víz
aztán azonnal megfagy, és dörzsölni, égetni kezdi a
bőröm. De nem állok meg. Elhatározom, hogy azért is átjutok a
kerítésen. Nem tettem semmi rosszat. Annyira felháborít, hogy
ilyen semmi dolgokért képesek bántani és megbüntetni az
embereket! A körzetben éheznek, rettegnek, és ha nyugalmat meg
ellátást keresnek az erdőben, az már rögtön bűnnek számít.
Undorító világban élünk, és ezt legszívesebben az új Főbékeőr
képébe mondanám – ha nem félnék attól, ami akkor a szüleimmel
és velem történne. Így hát néma maradok, és tűröm, hogy az
ujjaim pirosra hűljenek. Mikor felérek az ághoz, lenézek
Katnissre. Azonnal felér mellém.
- Te vagy az első – mondja. - Mássz
ki a szélére, amíg tudsz, aztán engedd el. Nem fogod megütni
magad, mert a hóra esel – próbál nyugtatni.
- Rendben – sóhajtok fel
szaggatottan.
- Sash?
- Igen?
Katniss előhúzza a zsebéből a
fecsegőposzátás kitűzőt, és a kezembe nyomja. - Ez legyen
nálad.
- Nem – rázom meg hevesen a fejem.
- Nálad marad, mert te is lejutsz! - Valami eltörik bennem. Könnyek
gyűlnek a szemeimbe, de mihelyt az első forró csepp lepereg kihűlt
arcomon, le is törlöm. Összepréselem az ajkaimat, nem engedem,
hogy sírni kezdjek. Mégis megijeszt a tudat, hogy Katniss nekem
akarja adni a kitűzőt.
- De igen – feleli határozottan.
Ráhajtja az ujjaimat a madárra, aztán az ág felé mutat. -
Gyerünk! - utasít.
Még utoljára ránézek, aztán
elindulok. A látásom homályos a könnyektől, nem érzem az
ujjaimat, a lábaim égnek, fázom, és folyton megcsúszom. Azonban
nem állok meg. Mászom és mászom, mikor pedig elérem az ág
végét, lassan leereszkedem. Először egy lábbal, végül
mindkettővel, és mikor már csak lógok, elengedem a fát. Úgy két
másodpercig zuhanok, aztán földet érek. Elmerülök a hóban, a
fehérség teljesen körbevesz. Egy kicsit beverem a kezem, de ezen
kívül semmim sem fáj – ez pedig remek. Nem hogy túléltem, de
egy kicsi zúzódással meg is úsztam. Gyorsan felállok, leporolom
magamról a havat, és arrébb állok, hogy Katniss is lejöhessen.
Nem kell sokat várnom rá: pár pillanat múlva már a hóban
fekszik, pont ott, ahol én is az előbb. Hangosan felnyög, mire
egyből rájövök, hogy valami nem stimmel.
- Mi fáj? - térdelek mellé. A
zsebembe süllyesztem a kitűzőt, és megfogom Katniss kezét, hogy
segítsek felállni neki.
- A bokám – préseli az ajkai
között.
Felajánlom, hogy hozok segítséget,
de azonnal visszautasítja. - Inkább segíts felállni – mondja.
Valahogy lábra kecmereg a
segítségemmel, aztán elindulunk a Győztesek Faluja felé.
Magamban hálát adok, hogy mindketten életben vagyunk, ráadásul
a kerítés másik oldalán. Nem mondom, hogy ez a biztonságosabb
fele, de mindenképpen ez az a hely, ahol nem kaphatnak el azért,
mert ránk bizonyítják, hogy az erdőben voltunk.
Kedves Dorine,
VálaszTörlésRégóta nem kommenteltem, ezért bocsánat. Annyira jól halad a sztori és annyira tetszik, ahogy belefonod az eredeti könyv szálait is! Túlragozni nem akarom, szokás szerint tetszett!
Alcott M.
Örülök, hogy tetszik, és köszönöm a kommented! :)
Törlés