7. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Tudom, hogy késtem, és nagyon sajnálom... de az a helyzet, hogy annyira beposhadt itt az élet, hogy már fáj. :/ Én szeretem ezt a blogot, mert rengeteg munkám van benne, ráadásul ezen "nőttem fel", ha úgy tetszik, ez volt a legelső komolyabb blogom a Bloggeren, és nem szeretném, hogy ilyen csúnya véget érjen. Még mindig nem sikerül írnom az Akik vagyunkhoz, és az az igazság, hogy nem is tudom, sikerülni fog-e egyáltalán. Ám az biztos, hogy szükségem lenne hozzá az olvasóim támogatására, a segítségetekre, mert bizony komolyan elkapott az írói válság. És nem is az a baj, hogy nem tudnék mit írni a folytatásba, hanem pont az, hogy minden érdeklődésem elveszett a témával kapcsolatban. Lehet, hogy kezd kimerülni bennem a HG-elem, és most valami új, friss izgalmakat tartogató téma után kutatok, és úgy érzem, meg is találtam. Viszont az a történet egyelőre nagyon nem publikus, még nem tudom, mi lesz belőle. 

Szóval ez van. Viszont arra kérlek titeket, hogy tartsátok itt a frontot, mert nem lenne jó, ha véglegesen bepunnyadna ez a hely. Én hozom a részeket, amíg vannak, ti pedig írjátok le a véleményeiteket, beszélgessetek a chaten, osszátok meg velem, egymással, hogy mit gondoltok, mert az úgy az igazi.

Most pedig szentbeszéd vége.

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

_________________________________________________________

A Főtérnél járunk, mikor Katniss egyszer csak megáll. - Várj – szuszogja. Hallom a hangján, hogy legszívesebben ordítana a fájdalomtól, így igazítok egy kicsit a kezén, hogy kevesebb súllyal kelljen a lábára támaszkodnia.

- Mi az? - Hunyorogva kapkodom a fejem, hátha meghallok valamit. Hála az új vasszigornak, naplemente után már senki sem jár az utcán, csak a munkások, akik hazafelé tartanak a bányából. Ám mivel jelenleg leállt a termelés a bányában, ők sem mutatkoznak idekint.

- Fogd a táskákat, menj be a boltba, és vegyél valamit – mondja. - Nekem kötszert meg egy csomag cukrot Primnek, magadnak pedig olyat, amit akarsz. A lényeg az, hogy hétköznapi legyen, mintha egész nap a városban mászkáltunk volna.

- Oké – bólintok.

Katniss leül egy padkára, én pedig a táskákkal a kezemben gyorsan elrohanok a bolthoz. Bent kellemes meleg fogad, a gyümölcsök illatától megkordul a gyomrom, és rájövök, hogy ma még semmit sem ettem. Nem foglalkozom az éhséggel: gyorsan veszek egy guriga kötszert, egy csomag borsmentás cukorkát, ahogy a mentorom kérte, aztán magamnak pár narancsot és mogyorót. Fizetek, a táskákba tömöm a cuccokat, és már rohanok is vissza Katnisshez. Ismét segítek neki felállni, a hátunkra vesszük a zsákokat, és elindulunk a Győztesek Faluja felé. A magam előtti utat bámulom, a kérgesre fagyott havat, azt, ahogy a Hold gyér fénye megcsillan rajta. Hamarosan feltűnik a távolban a kapu. Tovább megyünk, ám Katniss egyszer csak megrázza a kezemet.

- Engedj el – suttogja, és a házuk felé biccent.

Összevont szemöldökökkel keresem, hogy miért kell elengednem, miért nem segíthetek neki. Mikor átlépünk a kapu alatt, azonnal meglátom. Két Békeőr áll az ajtajuk előtt, úgy látom, őt várják. Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy talán mindenről tudnak, és le fogják tartóztatni. Sőt, minden bizonnyal rám is ugyanez a sors vár. Éppen ezért, mielőtt a verandához érünk, megállok.

- Haza kéne mennem – suttogom fojtott hangon.

- Rendben. Vigyázz magadra, és tartsd nyitva a szemed – ölel magához.

- Te is. - Magamhoz szorítom, aztán elválok tőle, és elindulok a saját házunk felé. A csendben még hallom, ahogy Katniss a Békeőrökkel beszélget, a hangokba belekeveredik az anyukája is. Lehet, hogy túlzás, de azért imádkozom, hogy mindketten megérjük a reggelt.

Ahogy kilépek a járdára az ösvényről, ahol mindig átjárok a mentoromhoz, azonnal felismerem a fehér ruhás alakokat az ajtónk előtt. Összehúzom a szemeimet, ökölbe szorítom a kezeimet, és elhatározom, hogy azért sem leszek gyáva vagy gyenge. Sőt, úgy fogok viselkedni, mint akinek az égvilágon semmi félnivalója sincsen. Közönyt erőltetek az arcomra, és ráérősen felsétálok a lépcsőn.

- Jó estét! - köszönök rá a Békeőrökre. Látszólag meglepi őket a dolog, de azonnal összeszedik magukat. Két férfi, egész fiatalok.

- Miss Candel – szólít meg az, amelyik szerintem még harminc sincsen.

- Hmm? - Nem nézek rá, inkább a bakancsomat bámulom, ahogy leverem róla a havat.

- Kérem, fáradjon be – szólal meg az idősebbik.

Összevonom a szemöldökeimet, és felrántom a hátamon a zsákot. - Épp azt akartam csinálni – felelem flegmán, aztán benyitok, és direkt elkezdem visszacsukni az ajtót, mintha elfelejtettem volna, hogy ők is ott vannak. - Ja, bocsi – nézek a fiatalabbik pasasra, mikor megfogja az ajtófélfát. Szörnyen szemtelen vagyok, de nem érdekel. Megérdemlik.

- Sash! - Anya szalad felém a konyhából. Mikor elém ér, szorosan magához ölel. Apa követi, aki védelmezően átkarolja a vállamat, ahogy a Békeőrök felé fordulunk. - Hol voltál, drágám? - kérdezi aggodalmasan anya, mit sem törődve a két férfival.

- Csak sétáltam – felelem, folyamatosan tartva a dacos szemkontaktust az idegenekkel. Igen, pont ezt üzenem feléjük: ti itt idegenek vagytok.

- Borítsa az asztalra a táska tartalmát – utasít az idősebb fickó.

Leveszem a sapkám és a sálam, kicipzárazom a kabátom, aztán lehúzom a bakancsokat a lábaimról, és kényelmesen a konyhába sétálok. A többiek követnek. A Békeőrök minden bizonnyal arra számítanak, hogy lesz a tatyómban valami, ami arra utal, hogy törvényt szegtem, de azt leshetik. Kicsatolom a csatokat, majd kiöntöm a zsák tartalmát. A narancsok szétgurulnak, a mogyorók pedig hangosan koppannak. Egy pillanatra megrémülök, mert azt hiszem, hogy a kitűzőt is ide raktam, de ahogy végigsimítok a zsebemen, rájövök, hogy ott van.

- Megfelel? - fordulok hátra.

A két pasas bólint, aztán az idősebb merész kijelentést tesz: - Thread Főbékeőr úr azt üzeni önnek, hogy vigyázzon Katniss Everdeennel. Veszélyes lány, könnyen bajba kerülhet miatta, és a Főbékeőr nem szeretné, ha szenvednie kéne az ő gondatlansága okán.

Nagyot nyelek, a zsebembe süllyesztem a kezem, nehogy meglátszódjon, mennyire idegesít, amit mondanak. - Rendben – bólintok. - Én meg azt üzenem neki, hogy nyugodtan tegezzen. Attól még, hogy megnyertem a Viadalt, gyerek vagyok. Adják át neki, hogy tudom, hogy a Kapitólium mire kényszerít, de nem érdekel. Annyira gyorsan azért nem fogok felnőni. - Kihúzom magam, mély levegőt veszek, és várom a reakciójukat. Apa megszorítja a vállamat: mindannyian tudjuk, hogy ezt talán nem kellett volna. Én is tisztában vagyok vele, de annyira idegesít ez az igazságtalanság, hogy képtelen vagyok uralkodni a nyelvemen.

- Átadjuk – bólint hidegen az idősebb pasas.

Aztán sarkon fordulnak, és kisétálnak az ajtón. Anya gyorsan bezár utánuk, én pedig lerogyok az egyik székre az asztal mellé. A tenyereimbe temetem az arcomat, aztán a fára hajtom a fejem, és mélyeket lélegzem. Már megint mit csináltam?! Nem viselkedhetek ilyen szemtelenül a törvényszolgákkal!

- Elrontottam mindent – suttogom.