Sziasztok!

A tegnapi drasztikus lezárás után elég rosszul éreztem magam, ezért úgy gondolom, muszáj tisztáznom egy dolgot. A blog zárását ne úgy vegyétek, hogy örökké törlöm és soha nem fogom befejezni a történetet! Ezt egy szóval se mondtam, csupán feltüntettem, mint esetleges lehetőséget. Tegnap jöttem rá, hogy az Akik vagyunk és a Nyitott szemek túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy csak így kukába dobjam őket. Vagyis azt, hogy most nem teszek ki részeket, értsétek úgy, hogy a blogon meghatározatlan ideig szünet van. Szerintem ez így sokkal barátságosabban hangzik, nem igaz? 

Engem pedig ezentúl ne úgy képzeljetek el, hogy otthon PZSkkel körülvéve áztatom a párnákat. Rossz érzés ugyan nagyon, hogy nincs ez a sztori itt tovább, de ettől az élet nem áll meg! Aki szeretne tőlem olvasni, az megtalál a személyes blogomon, valamint a másik Éhezők Viadala fanfictionom blogján, az Egy életen áton is. És ha minden jól megy, valahogy a tavaszi szünetben, a szünet után, nyár előtt, vagy nyáron (szóval tavasz és nyár körül) új blogot is fogok nyitni, amin egy nagyon friss projektek futtatok majd. A történet már íródik (ez nem az, amit említettem régebben), de egyelőre nem szeretném publikálni, nehogy úgy járjak vele, mint ezzel. Amúgy még azt kell róla tudni, hogy már a blog is megvan, a dizájnolás és minden, valamint, hogy maga a történet teljesen saját, nem fanfiction. De többet nem árulok el, ez legyen a jövő zenéje.

Huh. Ugyan Sash eltűnik most egy darabig, de én tudom, hogy a ti fejetekben, a fantáziátokban jó helye van. Kérlek, vigyázzatok rá nekem, rendben? :)

Ezer öleléssel egy hálás bloggerina hűséges olvasóinak,

Dorine Osteen

AZ AKIK VAGYUNK CÍMŰ BLOG SZÜNETEL!

Kedves Olvasóim!

A hasam összeugrik, ahogy nekiállok írni ezt a bejegyzést, de egyszerűen muszáj. Bezárom a blogot. 

Erre az elhatározásra tegnap jutottam, és abból a gondolatomból indult, hogy ki kéne raknom a következő részt (mint láthatjátok, ez el is maradt). Nagyon nehéz ezt mondanom, de tényleg, viszont egyszerűen muszáj. Nem is tudom, hogyan szedjem össze a gondolataimat. Már egy ideje olyan érzésem van a történettel kapcsolatban, hogy magamra hagyott, vagy én hagytam magára, fogalmam sincsen. Nincs kedvünk egymáshoz, Sash megunta, az izgalom kiveszett belőle(m), elment a kedvem az írásától - ennyire egyszerű és szörnyű. Tudom, mennyire úgy voltam vele, hogy befejezem, de úgy néz ki, ez egyelőre nem fog összejönni. Sajnálom, de tényleg, nagyon. Tudom, most minden bizonnyal csalódtok bennem, viszont ez van, eddig ment a dolog, tovább nem, és kár lenne erőltetni. Azt hittem, sikerülni fog megírni a második részt, bizakodással álltam elébe, reméltem, hogy nektek is tetszeni fog, de az utóbbi időben a kommentek is elfogytak, az élet lelassult, mondom, hogy ez így nem jó. Többet nem tudok hozzá fűzni, és nem is akarok.

Maga a blog azt hiszem, egy jó darabig, pár hétig még elérhető lesz, de aztán teljesen bezárom, nem lesz megtekinthető. Nem tudom, meddig fog úgy maradni. Vagy örökké, vagy egyszer csak megnyitom, hogy visszaolvashassátok a történetet, ha szeretnétek, vagy egyszer talán mégis befejezem az írását, vagy fogalmam sincs. 

Viszont mielőtt végleg búcsút intenék, szeretnék megköszönni nektek mindent. Tudom, hogy végtelenül sablonos a hálálkodásom, de akkor is hálás vagyok azért, hogy itt voltatok nekem, írtatok, pipáltatok, díjakat kaptam, cseréket kértetek, feliratkoztatok, együtt izgultunk. KÖSZÖNÖM!

Szóval... ennyi. Sajnálom.

Egyelőre utoljára,

Dorine Osteen

2014. 04. 15. - 20:51

7. Fejezet - V. rész

Kedves Olvasóim!

O-ó... Az a helyzet, hogy most látom, hogy tegnap kellett volna kiraknom ezt a részt. oO Elnézést kérek!! Ezt most eléggé benéztem, szóval bocsánat még egyszer, de most itt van. Tettem bele egy részt a filmből, úgy emlékszem ez így pontosan nincs benne a könyvben, de kíváncsi vagyok, rájöttök-e, mire gondolok. 

Kellemes olvasást hozzá, és köszönök mindent! :3

Üdv,

Dorine Osteen

____________________________________________________________

Forró napra esik az Aratás. Békeőrök kísérnek minket a Főtérre, ahol aztán megállunk egy szalaggal elkerített területen a színpad mellett: külön Haymitch és Peeta, külön Katniss és én. Az emberek unottan, szorongva bámulnak ránk. Legalább nekik nem kell most aggódniuk. Nem mintha én aggódnék, mert úgyis tudom, hogy mi vár rám. Mikor Effie fémes színű parókában kitipeg a színpadra és előadja a szokásos szövegét, egy kicsit megremeg a hasam. Talán attól, hogy most nem olyan lelkes, mint általában. Nincs videó,

Effie egyenesen a lányok üveggömbjéhez lép, és egy kis tétova után kihúz egy cetlit. Ha jól látom, remeg a keze, ahogy kibontja. Az ajkai megmozdulnak, mikor felolvassa a nevet, az én nevemet. Felszegem az állam, és a földet bámulom. Nem nézek senkire, ahogy felsétálok a színpadra, csak megállok a gömb mellett, és küszködök, hogy visszatartsam a könnyeimet. Aztán jön a fiú kiválasztott, aki Haymitch, de még ideje sincsen elfoglalni a helyét mellettem, Peeta máris jelentkezik helyette. Mivel ilyen eddig nem volt, vagyis, hogy valakinek önként kell kiválasztottnak jelentkeznie, egy pillanatra néma csend telepszik az összegyűltekre. Mindenki arra vár, hogy mi fog történni, a tekintetek érdeklődve szegeződnek Katnissre és Haymitchre. Aztán a mentorom előre lép.

- Önként... esnek jelentkezem a Viadalra – mondja elbicsakló hangon.

Aztán minden olyan gyorsan történik. Megtudjuk, hogy nem búcsúzhatunk el a családtagjainktól és a barátainktól: Thread Főbékeőr maga tájékoztat erről, undorító vigyorral a képén. Kedvem lenne az arcába mélyeszteni a körmeimet, de attól félek, hogy azt a szüleim bánnák meg, ezért türtőztetem magam.

Egy szót sem szólok, míg az autóban ülök. Úgy érzem, Peeta nem neheztel rám, mégis kínosan ügyelek rá, hogy ne érjek hozzá. Hát persze, Peeta sosem neheztelne rám. Vagyis nem úgy és annyira, mint ahogy mondjuk én tenném. Először valami furcsa gyűlöletet érzek vele szemben azért, mert ő annyira kedves tud lenni, de aztán rájövök, hogy inkább hálásnak kell lennem neki, és ez könnyít egy kicsit a lelkemen. Mégis, a vonatút alatt, ami a Kapitóliumba vezet, nem nagyon mutatkozom. A kabinomban tespedek, önsajnálatba merülve, azon agyalva, hogy hogyan keserítsem meg azoknak a kapitóliumiaknak az életét, akikkel érintkezni fogok. Rájövök, hogy egy éve pont ilyenkor, talán pont itt megígértem magamnak, hogy bosszút fogok állni mindenkin, akin csak tudok, aki hozzájárult ahhoz, hogy részt kelljen vennem a Viadalon. De aztán rá kellett jönnöm – mint ahogy most is rájövök -, hogy nem fog menni. Megszerettem az embereket, akikkel a Kapitóliumban találkoztam, és semmi pénzért sem okoznék gondot például Cinnának vagy az előkészítő csapatnak, hiszen végig segítettek nekem, Cinna pedig a barátom is lett. Rikinek köszönhetem, hogy az emberek megszerettek. Szóval nem hiszem, hogy bárki belerúghatok... Ha csak nem a Játékmesterekbe. Igen, ez lesz az. Valami olyannal kell előállnom a bemutatón, amivel megmutathatom, hogy ki vagyok, kivé váltam miattuk.

Mikor Effie bekopog az ajtómon, hogy menjek vacsorázni, nem ellenkezem. Követem az étkezőbe, ahol már mindenki ott van. Nem beszélgetünk, néma csend van, csak az evőeszközök csattanása hallatszik néha. Végül Peeta töri meg a csendet.

- Tetszik az új frizurája, Effie – bókol.

- Köszönöm – feleli. - Direkt olyanra csináltattam, hogy passzoljon Katniss dísztűjéhez. Arra gondoltam, hogy szerezhetnénk neked egy aranyláncot, Haymitch kaphatna egy arany karperecet, Sash pedig egy arany gyűrűt, vagy valamit, és akkor látszik majd, hogy egy csapathoz tartozunk.

- Szerintem nagyon jó ötlet – bólint Peeta. - Mit szóltok hozzá? - néz rám és Haymitchre.

- Nekem aztán tökmindegy – morogja a pasas.

Mivel tudom, hogy most rajtam a sor, mély levegőt veszek, és a Játékmesterek felé igyekvő bosszúmra gondolok. Biztos vagyok benne, hogy a többieknek sem okozna gondot a dolog, ha odavágnánk nekik. Ebben a tudatban emelem fel a fejem. - Szeretném... - A hangom túl halk, ezért megköszörülöm a torkom, kihúzom magam, és mindenkinek a szemébe nézek, míg beszélek. - Szeretném, ha az emberek tudnák, hogy egy csapathoz tartozunk. Szeretném azt a gyűrűt. - Mikor Effie elérzékenyülten az arcához kap, annyira felbátorodom, hogy Peeta felé fordulok. - Sajnálom, hogy olyan rondán viselkedtem veled, Peeta. Bocsáss meg, ezentúl megpróbálok kevésbé vad lenni, rendben? Mindannyiunknak szüksége van a másikra, csak együtt tudjuk végigcsinálni ezt az egészet.

Peeta szélesen elmosolyodik, a szemeiben máris látom, hogy minden rendben. Kinyújtja felém a kezét, és én megfogom. Aztán én nyújtom a kezem Effie felé. Mikor az ujjaink összekulcsolódnak, Katniss kezét fogja a másik tenyerébe, ő pedig Haymitch-csel kapcsolódik össze.

- Együtt – szipogja Effie.

- Együtt – mondja Katniss is.

7. Fejezet - IV. rész

Kedves Olvasóim!

Meghoztam az újabb részt, ami előtt tényleg nem szeretném húzni a szót, csak ismét megköszönöm, hogy itt vagytok, és kellemes olvasást kívánok. <3 

Üdv,

Dorine Osteen

_________________________________________________________

Jeges félelem lesz úrrá rajtam, és elsírom magam. Felhúzom a lábaimat, belefúrom az arcom anya ölelésébe, és egészen addig így maradok, amíg el nem fogynak a könnyeim. Ez lehetetlen, ilyen nincs. Annyi mindenre gondoltam... Annyit agyaltam, hogy milyen büntetéseket szabhatnak ki rám, ránk, Katnissre és a családjainkra: megkorbácsolnak, nyilvánosan megkínoznak, megölnek, de ez eszembe se jutott. Snow egy zseni, egy őrült, gonosz, romlott zseni, akit mindent bevet annak érdekében, hogy ő kerüljön ki győztesként a játszmából. Még azelőtt eltesz minket láb alól, mielőtt bármivel is visszavághatnánk. Négyen vagyunk győztesek: Haymitch, Katniss, Peeta és én. Valamiért úgy érzem, mindenképpen Haymitch lesz a mentor, és ez azt jelenti, hogy mégis egy arénában fog rám találni a végzet. Semmi esélyem, hogy megnyerjem. Tavaly más volt a helyzet, hiszen gyerekek voltak az ellenfeleim, de idén felnőttek, gyakorlott gyilkosok, olyanok, akiket már egyszer győztessé avattak.

A következő két napban nem mozdulok ki otthonról. Attól tartottam, hogy a bejelentés után rögtön itt lesznek a sajtósok, hogy felvegyék a reakciónkat, de semmi ilyesmi nem történik. Sőt, az élet mintha visszaállna a rendes kerékvágásba. Újra beindul a munka a bányában, Gale meggyógyul (ezt onnan tudom, hogy látom, mikor az édesanyjával hazamegy), az emberek kimerészkednek az utcákra. Én meg csak naphosszat gubbasztok a szobám ablakának belső párkányán, és azon agyalok, hogy a Tizenkettedik Körzet biztosan azért tért magához, mert végre elégtételt kaptak. Valamiért úgy érzem, utálnak engem. És nem csak engem, hanem az összes többi győztest is. Irtóznak tőlünk, mert azt hiszik, mi már egyek vagyunk a kapitóliumiak közül. Pedig ez nem igaz. Sőt, sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, mint a Körzet, vagy a Kapitólium lakói. Persze ez senkit nem érdekel.

Négy nap telik el. Senkihez sem szólok. Aztán egyszer hallom, hogy csöngetnek lent, és anya beenged valakit. Aztán lépések a lépcsőn, végül benyitnak a szobámba. Felhúzom a lábaimat, átölelem őket, a térdeimre hajtom a fejem, és lehunyom a szemeimet. A látogató az ajtóban áll, és biztos vagyok benne, hogy engem néz, de nem foglalkozom vele. Végül akkor nézek fel, mikor egy perc után sem szól semmit. Katniss az. A vadászkabátja alját szorongatva áll, az arca beesett, a bőre jó pár árnyalattal fehérebb, a szemei kisírva, az egész megjelenése zilált. Az én szemeimbe is könnyek szöknek, és azonnal felpattanok. Átrohanok a szobán, és mikor a nyakába vetem magam, már megint sírok. Ő is átölel, olyan erősen szorítjuk egymást, mintha attól félnénk, hogy a másik bármikor eltűnhet.

- Vissza kell mennünk – suttogom zokogva.

- Vissza – bólint szintén sírva Katniss.

El kell telnie pár percnek, mire sikerül összeszednünk magunkat. Hiába, Katniss erős, de egy ilyen hír őt is alaposan padlóra küldte. Leülünk az ágyam szélére, és a mentorom sóhajtásából rájövök, hogy beszélni jött velem. Már előre sejtem, hogy miről.

- Vagy téged, vagy engem fognak kisorsolni a lányok közül, ez egyértelmű – kezdi. - Ha engem választanak és Haymitchet a fiúk közül, Peeta biztosan jelentkezik majd a helyére. Mindenképpen megpróbálom lebeszélni, mert ha mentor marad, akkor biztosan élni fog, de tuti, hogy jelentkezni akar majd, hogy megvédjen engem. Akkor neked kell lenned az önkéntesnek. - Itt rám néz, nyel egyet, és jelentőségteljesen megköszörüli a torkát. - Sash, ha így alakul majd, mindenképpen Haymitchnek kell lennie a mentornak, mert neki a legnagyobb az esélye arra, hogy élve kihozza Peetát az arénából.

- Értem – bólintok üveges tekintettel.

- Nem, nem érted! - Katniss megrázza a vállaimat, hogy észhez térjek. Ahogy a szemeibe nézek, amik még mindig vörösek a sírástól, résnyire nyílnak az ajkaim. - Peetának életben kell maradnia, fogd fel! Vele együtt a tervünk is élni fog!

- Felfogtam – felelem halkan. Dühöngeni szeretnék, Katniss tudtára adni, hogy mennyire önző vagyok, mert élni akarok, és elsősorban a saját életem érdekel ebben a pillanatban, de nem teszem. Semmi értelme, így hát csak bólintok egyet. - Fel fogjuk áldozni magunkat Peetáért.

És ami azt illeti, az elkövetkezendő hónapokban mindent meg is teszünk azért, hogy ez sikerüljön. Úgy viselkedünk, akár csak a Hivatásos kiválasztottak: naponta edzünk, futunk, gyakorlunk. Katniss megtanítja nekem elméletben az íjászat minden csínját-bínját, hiszen az erdőbe nem mehetünk ki, hogy tényleges fegyvert használjak. Haymitch erős, de mivel sokat ivott, az alkohol teljesen hazavágta a szervezetét, és borzasztó hamar kimerül. Ezért Peeta – mert Peeta az edzőnk – megszabja neki, hogy vegyen a hátára, és cipeljen ide-oda, hogy megerősödjön. Normális esetben a hasamat fognám erre az ötletre, de mivel úgy érzem, napról napra egyre jobban megkeseredem, nem ellenkezem. Csak tűrök és tűrök, tűröm, hogy Peeta kiabáljon velem, ha valamit nem csinálok teljes erőmből, leállok a negyedik kilométer után, vagy nem talál célba a botom, amit lándzsaként dobtam el. Aztán egyszer betelik a pohár. Éppen lenyomok egy fekvőtámaszt, mellettem Haymitch és Katniss is, mikor Peeta elkezd arról magyarázni, hogy nem jól csinálom. Lehet, hogy tényleg megőrültem, de egyszer csak felpattanok, és rávetem magam. Mivel váratlanul érte a támadás, elterül a földön, és pedig püfölni kezdem a mellkasát.

- Fogd már be! - üvöltöm. Az arcom eltorzul, a könnyeim elhomályosítják a látásomat. - Fogd be, nem érdekel, mit csinálok rosszul! Úgy csinálom, ahogy akarom! - Valaki durván felemel, leránt Peetáról a derekamnál fogva, és a következő pillanatban már tudom is, hogy Haymitch az. - Utálsz, azért csinálod ezt! - Most Haymitch hátát verem az öklömmel, de még mindig a fiúhoz intézem a szavaimat, aki zihálva, kerek szemekkel, Katniss-szel maga mellett bámul rám. - Nem az én hibám, hogy Max meghalt! Gyerünk, ölj meg, mert meghalt, rajta, Peeta! - Olyan hangosan ordítok, hogy szerintem még a Perem utolsó házaiban is hallják. A nyakamon teljesen kidagadnak az erek, a fejem vörös lesz, nem is hasonlítok önmagamra. A torkom teljesen kikészül, berekedek, és a végén – szánalmas módon – megint bömbölni kezdek.

Haymitch a hátán cipel el egy ház oldalához, aztán letesz a tövébe, és akkora pofont kever le, hogy csillagokat látok.

- Te teljesen megőrültél?! - förmed rám. Látom rajta, hogy nem sok kell neki ahhoz, megint adjon egyet, ezért összehúzom magam, és a kezeimmel eltakarom az arcom. Borzasztóan érzem magam. Szánalmas vagyok.

- Ne üssön meg... – nyöszörgöm rekedt hangon.

Haymitch megragadja a csuklóimat és leszorítja a kezeimet: így kényszerít, hogy ránézzek. - Ha nem hagyod abba ezt a viselkedést, akkor megint lekeverek egyet! - sziszegi az arcomba. - Hidd el nekem, drágaságom, egyikünknek sem kellemes a helyzet, de így még én sem viselkedem! - Egy kicsit hátrébb hajol, és megtörli a száját. - Legalább abban biztosak lehetünk, hogy fegyver nélkül is menni fog a gyilkolás – morogja végül.

Ettől a kijelentésétől csak még jobban erősödik bennem az érzés, hogy szörny lettem, minden bizonnyal tényleg megőrültem. És ez a tudat nem múlik el, sőt, mire elérkezik az Aratás napja, már a saját szemembe se merek belenézni, nem hogy Katnissébe vagy Peetáéba. Mindenki tekintetét kerülöm.  

7. Fejezet - III. rész

Sziasztok!

Itt az ideje az újabb résznek. Láttam, hogy meglepett titeket a dolog, vagyis a Viadal, és ennek nagyon örülööök. :D Remélem, hogy a továbbiak is tetszeni fognak, mert még tartogatok meglepetéseket. És köszönöm nektek a kommenteket meg a pipákat, nagyon jól esnek mindig! <33

Üdv,

Dorine Osteen

____________________________________________________

A szemeim kikerekednek, úgy érzem, mintha a bensőmben hatalmas űr keletkezne. Egy nagy lyuk, valami rémes, hideg feketeség, ami minden energiámat magába szippantja. Talán csak képzelődöm, de mintha valaki elrohanna a házunk előtt. Én viszont nem mozdulok, csak beesett vállakkal, eltátott szájjal bámulok magam elé. Lassan minden elsötétül előttem, a légzésem felgyorsul, végül muszáj lehunynom a szemeimet, mert menten elájulok.

- Ez nem lehet – nyögök fel. A mellkasom egyre gyorsabban, egyre ütemtelenebbül emelkedik fel-le. Anya kezét érzem a hátamon, apa őt próbálja vigasztalni, de ennek az lesz a vége, hogy anya hangos zokogásban tör ki.

Zihálni kezdek, sípolva szívom a tüdőmbe a levegőt, próbálom felfogni azt, ami történt. Vissza kell mennem az arénába! Vissza kell mennem az arénába! Vissza... az arénába!

- Ne!

A hang állati ordításként tör fel a torkomból, és beindítja a tagjaimat. Nem érzem magam embernek a következő pillanatokban. Minden dac és merészség elszáll belőlem, ahogy kitépem magam az óvó karokból, és a levegőt markolászva, anya kétségbeesett kiáltásával kísérve kirohanok a házból. 

A jeges levegő az arcomba csap, de nem foglalkozom vele. Fogalmam sincsen, hová megyek, csak rohanok, akár egy állat, akit éppen vadászok hajtanak. A kérgesre fagyott hó felsérti a lábszáraimat, többször is elesem, remegek, nem látok a könnyeimtől, azonban nem állok meg. Folyamatosan zihálok és üvöltözöm, mint egy őrült, ahogy végigrohanok az utcán. Ki a Győztesek Falujából. Át a hidegen, át bokrokon, át járdákon, át kerteken, át mindenen, ami csak az utamba kerül. Akkor állok meg, mikor ismét elesem, és nincs erőm felállni. Összegömbölyödöm a hóban, leszorítom a szemhéjaimat, és hangosan sírok. Valami meleg kezdi olvasztani a jeget körülöttem, és a szagából lassan rájövök, hogy vér. Az én vérem. Az sem érdekel, ha elvérzem vagy ha halálra fagyok. Annál jobb, legalább nem az arénában kell meghalnom. A gondolataim magukkal rántanak, és a következő pillanatban minden elsötétül.

Valaki halkan beszél mellettem, erre térek magamhoz. Lassan kinyitom a szemeimet, és mikor meglátom anyát, aki éppen telefonál, nyújtózom egyet. Fáj a fejem, valamint a bal alkaromba is éles fájdalom hasít, mire visszarántom. Meglepetten veszem észre, hogy be van kötve. Hirtelen eszembe jut, hogy mit álmodtam ma éjszaka. Jeges borzongás fut végig a hátamon, minden tagom megremeg.

- Anya – szólítom meg. A hangom halk és vékony, akár egy kislánynak.

Mikor anya meglátja, hogy magamhoz tértem, gyorsan leteszi a telefont, és felém fordul. Gyengéden végigsimít a homlokomon, az arcán rengeteg érzelem játszik. - Hogy érzed magad, drágám? - suttogja. Látom, hogy könnyek csillognak a szemeiben, de nem sír.

- Rosszul. - A pilláim megremegnek, és felsóhajtok. A takaróval kezdek babrálni, hogy valahogy eltereljem a figyelmem, de nem megy. - Olyan rosszat álmodtam – kezdem. Úgy érzem magam, mint aki újra ötéves.

Anya nyel egyet, és az orcámra teszi a kezét. - Mit álmodtál? - kérdezi, az ajkai megremegnek.

- Snow elnök különleges Viadalt akart rendezni a születésnapja alkalmából, és azzal az indokkal, hogy most lett kilencven éves, az eddigi győztesek közül arattak. Nekem is kiválasztottnak kellett lennem, mert háromnak kellett visszamennie az arénába – mesélem. A hasam összeszorul, annyira borzasztó ez az egész. Az eddigi legrosszabb rémálmom, az biztos.

Anya sírni kezd, képtelen visszatartani. - Sash... - kezdené, de a hangja elcsuklik.

- Anya? - ráncolom a homlokomat. Felülök, nem törődöm a lüktető fájdalommal a fejemben. - Ne vedd komolyan, ez csak egy álom volt! - próbálom megnyugtatni.

- Nem – rázza meg a fejét. - Nem, Sash, ez nem... - Ismét elcsuklik a hangja, és szorosan magához ölel. Nem értem, miért érinti ennyire érzékenyen a dolog. - Nem álom volt – suttogja végül a hajamba.

Nem kell tovább magyarázkodnia. Egy csapásra eszembe jut minden: hogy mennyire nem voltam nyugodt, hogy mennyire mennem kellett, akárhová, csak el otthonról, és az, amit tegnap láttam a tévében. Hát akkor tényleg igaz, valóban nem álom volt. Vissza fogok menni az arénába.