15. Fejezet - II. rész

Sziasztok!

Bocsánat, hogy tegnap kimaradt az új rész, de valahogy elmaradtam vele... Viszont legalább egy nappal tovább fog tartani a sztori. Ismét köszönöm nektek a visszajelzéseket, és minden mást is! <3

Olvassátok a részletet az ugrás után. :)

Bridget

_________________

"We are trouble indeed"

 - Pedig áfonya volt – morogja a fiú, aztán átlép a négyes srác teste felett, és csatlakozik a két társához. 

A lépteik egyre halkulnak, ahogy tovább haladnak előre, és eltűnnek a fák között. Úgy egy percig még hallom, ahogy Athena nevet, aztán végleg megszűnnek a hangok, és ismét csend borítja be az éjszakai homályt. 

Még vagy tíz percig nem merek megmozdulni. Csak fekszem, visszatartom a lélegzetemet, és bámulom a fiú testét. Halott. Meghalt. Cirius megölte. Ha észrevettek volna, engem is megölnek. Tudom, hogy el kell tűnnöm innen. Minél gyorsabban, minél előbb. További öt percbe telik, míg végül sikerül megmozdulnom, és fel is tudok állni. Próbálok nem tudomást venni a fiúról, aki alig három méterre fekszik tőlem, és próbálok tisztán gondolkodni. A Hivatásosak előre mentek, így nekem mindenképpen hátrafelé kell elindulnom. 

A földön fekvéstől annyira átfáztam, hogy nem is érzem a lábaimat, de muszáj futnom. Próbálok csendesen lépkedni, és legnagyobb örömömre sikerül is. Valahogy úgy nézhetek ki, mint egy rémült szarvas, aki próbál minél távolabbra menekülni az üldözőitől. Nos, valljuk be, így is érzem magam. Nemsokára elkezdek lefelé ereszkedni a lejtőn, ami azt jelenti, hogy az aréna egy alacsonyabban fekvő része felé tartok. Teljesen mindegy, hová megyek. A lényeg az, hogy ez az ellenkezője annak, amerre a három Hivatásos ment. Az órám kilencet mutat, vagyis elég későre jár már. Ideje lenne aludnom egyet, mert mihelyt felkel a Nap, nekem is muszáj lesz vele együtt kelnem. 

Futok lefelé a lejtőn, aztán jobbra indulok, és rohanok tovább. A futástól kimelegszem, ami szuper, de tudom, hogy ez csak ideiglenes állapot. Ha megállok, tíz perc múlva úgyis megint fázni fogok. Az egyik felem azt mondja, hogy ne álljak meg, a másik pedig azt, hogy álljak meg, és pihenjek. Végül aztán az utóbbira hallgatok, és megállok egy jó magas fa mellett. Nem tudom, milyen fa lehet, de egész kényelmesnek néz ki, és ha sikerülne megmásznom, akkor még biztonságban is lennék. 

Kifújom magam, a hátamra igazítom a táskát, aztán belekapaszkodom a fába, és elkezdek mászni. Úgy jó egy métert jutok felfelé, mikor nem találok sehol fogást, és leesem. Jó nagy puffanással érek földet, és egy pillanatra kétségbeesem, hogy talán meghallotta valaki, aki esetleg a közelben van, de mikor egy hangot se hallok, megnyugszom. Iszom egy kicsit, és közben fel-le járatom a szemeimet a fán. Sötét van, alig látok valamit. Esélytelen, hogy megmászom. Valami mást kell kitalálnom, és minél hamarabb. Miután az égvilágon semmi sem jut eszembe, úgy döntök, hogy keresek egy másik bokrot, és ott fogok éjszakázni. Viszonylag hamar rá is akadok egy cserjére, és éppen beletelepszem, mikor egy csomag landol a lábam mellett. Ezüst színű ejtőernyő hull rá, és az egészet beteríti. Egy pillanatig csak bámulom tátott szájjal, mert nem hiszem el, hogy ez az, amire gondolok. Egy ajándék! És az enyém! Hát akkor mégis csak vannak támogatóim! Gyorsan felkapom a csomagot, magamhoz szorítom, és elhelyezkedem a bokor lelógó ágai mögött. Szorosan magam mellé teszem a táskát, aztán az ölembe veszem az ajándékot, és kibontom. Egy puha, selymes, vastag takaró van benne. A hideg futkározik a hátamon, ahogy végigsimítom az anyagot.

- Köszönöm – suttogom halkan. 

Felhúzom a térdeimet, nekitámasztom a hátamat a bokor törzsének, betakarom magam, és lehunyom a szemeimet. Mosoly kúszik az arcomra, ahogy lassan megérzem a meleget a takaró alatt. Kellemes, finom, csodálatos meleg. Úgy érzem, még pár pillanat, és elalszom, de ahogy zsebre dugom a kezeimet, azonnal felpattannak a szemhéjaim. Valami van a jobb zsebemben. Azonnal ki akarom rántani, de abban a pillanatban eszembe jut, hogy mikor Cinna megölelt a katakombában, valamit belerakott a zsebembe. Akármi is ez, nem szabad elővennem, mert kívülről, és nem a játékmesterektől kaptam. Ez a dolog szabálytalanul van nálam, és ha egyszer csak előhúznám a zsebemből, az nem csak rám, de Cinnára, és az egész csapatra is veszélyt jelentene. Így hát a takaró alatt óvatosan a táskámba csempészem a titokzatos valamit, aztán eljátszom, hogy hirtelen eszembe jutott valami. Kicsatolom a csatokat, és mikor meglátom, hogy mit kaptam Cinnától, hatalmas vigyor terül szét az arcomon. A sötétben nem teljesen tudom kivenni az alakját, de azonnal megérzem az illatát, és tényleg megkordul a gyomrom. Egy répás muffin. A kedvencem. Kösz, Cinna, gondolom magamban.

- Hű, ezt eddig észre se vettem! - tettetek meglepettséget. Előveszem a sütit a táskából, aztán az orromhoz nyomom, és magamba szívom az illatát. Gyorsan befalom a felét, a másik részét pedig visszateszem a helyére. Aztán iszom egy kicsit, becsatolom a táskát, az ölembe húzom, jó szorosan magam köré csavarom a takarót, és lehunyom a szemeimet. 

Nem tudom, mennyit alszom pontosan, de mikor reggel megnézem az órámat, hatot mutat. Egész jó. A körülményekhez képest jól is érzem magam, mondjuk a lábaim eléggé elzsibbadtak. Gyorsan összehajtogatom a takarót, elrakom a táskába, és reggeli gyanánt megeszem a muffin másik felét. Aztán kinézek a bokorból – persze nagyon, nagyon óvatosan -, és miután úgy látom, tiszta a levegő, felállok. Ma muszáj lesz elindulnom, hogy megkeressem Janát, még mielőtt esetleg Athena és kis csapata találják meg.

Legszívesebben egész nap a bokorban dekkolnék, de tudom, hogy előbb-utóbb a játékmesterek megelégelnék a dolgot, és kitalálnának valamit, amivel izgalmassá tehetik a műsort. Szóval jobb lesz, ha útnak indulok.
A hátamra igazítom a táskát, leporolom a ruhámat, és belevetem magam az erdőbe. Útközben látok pár kisebb állatot, például madarakat meg rágcsálókat, és esetleg meg is próbálnék elejteni egyet-kettőt – ha lenne fegyverem. Szükségem van Janára. Neki is rám. Nála vannak a fegyverek, nálam meg a kaja.

Útközben iszom egy kicsit, de mivel nincsen meleg, egyáltalán nem is izzadok, és így vizet sem vesztek. Egész nap az erdőben bolyongok, de senkivel sem találkozom. Addig megyek, míg egyszer csak a lábam bele nem ragad a mocsárba. Itt kezdődik a mocsár, vagyis a Bőségszarunál vagyok. Tudom, hogy nem lenne tanácsos a közelébe merészkednem, de szörnyen kíváncsi vagyok rá.

És most, hogy elolvastad, kérlek, dobj egy pipát (vagy kommentet), hogy hogy tetszett!