19. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim!

Újra itt vagyok, hozom az új részt. Köszönöm nektek az előzőhöz érkezett pipákat, örömmel láttam, hogy megint közel van a tízhez a számuk! <3 Mondjuk eltűnt egy rendszeres olvasóm, amit nagyon sajnálok, de az ő döntése - azért remélem, nem a történet miatt iratkozott le, és továbbra is olvasni fogja a sztorit.

Na de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!

Dorine Osteen

__________________________________________

- Ezt meg hogy érted? - szaladnak a magasba a lány szemöldökei.

- Rájöttem, hogy mi az igazi célja azzal, hogy szövetséget kötött velünk. - A hátam mögé tekintek, hátha itt van valahol, de sehol se látom. A biztonság kedvéért azért ismét lőállásba helyezkedem, és kifeszítem az ideget. Jana megérti a dolgot, és ő is előveszi az egyik kését. - Igazából nem mi vagyunk a szövetségesei, hanem a többi Hivatásos. Azért jött ide, mert tudták, hogy lakoma lesz. Természetesen őt küldték, mert senki nem nézné ki a fiúból, aki olyan féltve óvta a beteg húgát, hogy egy kegyetlen gyilkos. - Kilövöm a nyilat, ami most telibe eltalálja a fa törzsét. - Mikor odaérünk majd a Szaruhoz, a másik három barátjával szépen megölnek minket.

- Na de... - Jana értetlenkedve megrázza a fejét, aztán elindulunk a fa felé, hogy összeszedjük a fegyvereinket. - Na de miért nem végzett velünk már akkor, mikor este megtalált? És egyáltalán, mi értelme van ennek az egésznek?

- Miért, ennek mi az értelme? - Kitárom a karjaimat, és körbemutatok. A szívem zakatolni kezd, és hirtelen rettentően ideges és mérges leszek. Kell egy másodperc, míg Jana döbbent arcáról letudom olvasni, és fel tudom fogni azt, hogy mit is mondtam. Gyorsan nyelek egyet, összeszedem magam, és kirántom a fából a nyílvesszőt. - Többen vannak, biztosabb a siker. Ha Radler ránk támadt volna éjszaka, akkor nem biztos, hogy sikerül a tervük. Ráadásul azt hiszem, Athenának még van egy kis elintéznivalója velem...

- Oké... - Jana még áll pár pillanatig a fa mellett, és csak aztán indul utánam. 

Megbeszéljük, hogy egy szót se szólunk arról, amit tudunk, és hogy majd a Szarunál kitaláljuk, mit fogunk tenni. Egészen fél nyolcig gyakorlunk, és a végére már egészen pontosan tudok célozni. Olyannyira belejövök, hogy még vékonyabb ágakat is sikerül eltalálnom. Végül a vállamra veszem a tegzet, a kezembe fogom az íjat, és elindulunk vissza a romokhoz. Radler odabent van, és nagyon úgy néz ki, hogy éppen lázasan töri valamin a fejét, mert először észre se veszi, hogy bejöttünk. Jana gyanúsan néz rá, mire én egy kicsit megnyugszom, mert akkor úgy látszik, hogy felfogta, amit mondtam.

- Hahó – szólalok meg. Erre aztán végre felkapja a fejét, és mikor meglát, elmosolyodik.

- Ó, bocsi... Csak gondolkodtam.

- Ideje indulnunk – mondom anélkül, hogy bármit is reagálnék az előbbi mondatára.

- Hát, rendben. - Radler feláll, leporolja a nadrágját, aztán felkapja a táskáját. 

Mi is a hátunkra kapjuk a sajátunkat, végül mindenki ellenőrzi, hogy meg van-e mindene, ami kell, és elindulunk. Jana vezeti a csapatot, Radler megy középen, én pedig zárom a sort, ahogy ezt hajnalban is tettem. 

Vagy három és fél órán keresztül megyünk a bűzben és a ragacsos nyálkában, ami mindent beborít. Mondjuk a büdöset már nem is annyira érzem, mert nagyjából hozzászokott az orrom. Folyamatosan azon agyalok, hogy hogyan fogunk meglógni a Hivatásosak elől, és ettől pillanatról pillanatra idegesebb leszek.

Óvatosan kiveszek a táskámból egy cukorkát, és bekapom. Lenyugszom, iszom egy kis vizet, aztán ismét az útra figyelek. Magamban kirajzolom a mai napot. Odaérünk a Bőségszaruhoz, aztán kicselezzük a támadóinkat, meglógunk, és... Várjunk csak. Ha meglógunk, akkor nem lesz kajánk. Ha nem lesz kajánk, akkor éhen maradunk, és semmi értelme ennek az egésznek. Lehet, hogy okosabb lenne most végezni Radlerrel, és valahogy teljesen máshogy kivitelezni ezt az egészet? Minden bizonnyal megint elöntene az idegesség, de a cukor nem hagyja, aminek örülök. Teljesen belegabalyodom ebbe az egészbe, és valóságos hideg zuhanyként ér, mikor Jana megszólal.

- Itt vagyunk – suttogja. Kicsit lehajol, lopakodni kezd, mi pedig követjük a példáját. 

Megmarkolom az íjat, és nyelek egyet. Körbenézek. Igazából nem látok semmit a szétmart fákon kívül, de aztán pár pillanat múlva, ahogy behúzódunk egy cserjés alá, felfedezem a távolban a Bőségszarut.

- Mennyi az idő? - kérdezi Radler. 

Akaratom ellenére is remegni kezdenek a kezeim, és ezt azzal próbálom kompenzálni, hogy mielőtt válaszolok, vetek rá egy pár gyilkos pillantást. Biztos azért kérdezi, mert adott időpontban akar találkozni a szövetségeseivel. De mondjuk ennek sincsen értelme, mert mások elvileg nem tudják, mennyi a pontos idő. És mi van, ha nekik is van egy órájuk?

 - Sash, mennyi az idő? - kérdezi ismét, már egy kicsit idegesebben.

- Tizenöt perc múlva dél – vetem oda neki.

- Akkor még van negyed óránk. - Jana kitekint a bokor mögül, aztán hümmög egyet, és ellenőrzi a késeit.

 Míg Radler nem figyel, lopva összenézünk. Mindketten tanácstalanok vagyunk, de elhatározom, hogy nem fogom hagyni a dolgot. Életben akarok maradni, és ebben még négy tizennyolc éves, sőt, a Kapitólium sem fog megakadályozni.  

19. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim! 

Köszönöm a visszajelzéseket, a szelíd, de mégis őszinte szavakat, és azt, hogy olyanok is írtak, akik eddig nem. Köszönöm a pipákat, drágák vagytok! Ígérem, megpróbálok ezentúl jobban hálásnak lenni azért, amim van, hogy ti itt vagytok, és olvastok. Sajnálom, ha bárkit idegesített, mikor kiírtam, hogy hiányolom a kommenteket, ezentúl nem fogok ilyet tenni, legalábbis nem sokszor. 

Valamint van egy bejelenteni valóm: nevet változtatok! Bizony, mától Dorine Osteen néven találhattok meg a bloggeren, legalábbis ebben a felhasználómban - valószínűleg a többi blogomon is megváltoztatom majd a nevemet. 

Most pedig ismét köszönök nektek mindent, és jó olvasást!

Most utoljára így, mint Bridget S.

____________________________________________

- Sash! - Valaki a vállamat rázza. Oldalra nézek, és Janát látom, ahogy értetlenkedve bámul bele a szemeimbe. - Hahó!

- Mi van? - ugranak össze a szemöldökeim. - Bocsi, csak... - Sokatmondóan Radlerre nézek, aki elkapja a tekintetemet, és elmosolyodik, azonban ebben a pillanatban ismét Janára nézek, és szándékosan úgy teszek, mint aki nem vette észre a gesztust. - ...csak gondolkodtam.

- Ja, azt vettem észre – forgatja a szemeit a szövetségesem. 

Most, hogy tudom, Radler mire készül a többi Hivatásossal együtt, már nem tartom a szövetségesemnek, csak ezt nem akarom neki is elmondani, mert a végén még idő előtt végez velünk, és akkor nem lesz időm kitalálni valamit, amivel kijátszhatjuk őket.

- Milyen messze van innen a Bőségszaru? - kérdezi Radler. 

A csizmámat bámulom. Nem fogok válaszolni. Még akkor sem, ha tőlem kérdezi, amit persze kétlek.

- Úgy két-három óra gyalog – vonja meg a vállait Jana. Úgy beszél a fiúval, ahogy velem szokott, holott tegnap még nagyon is ellenségesen viselkedett. 

Beszélnem kell a szövetségesemmel. El kell neki mondanom, amit kiderítettem magamban, mert egyedül nem fogok tudni túljárni négy Hivatásos eszén.

- Akkor legkésőbb kilenckor el kell indulnunk – vonja le a következtetést Radler.

- Nyolckor – vágom rá azonnal. - Inkább nyolckor. - A fiúra nézek, egyenesen bele a szemeibe. - Nehogy elkéssünk. - Ezt neked, gondolom magamban. Ha előbb odaérünk, akkor lesz időm gondolkodni, és Janával kitalálhatunk valami tervet. Az íj és a nyilak minden bizonnyal nálam lesznek, és Jana is messzire tud dobni a késekkel. Szóval nagyon téved ez a fiú, ha úgy gondolja, hogy ilyen könnyű prédák vagyunk.

- Rendben – vonja meg a vállait, de azért látom, hogy gyanúsan méreget. 

Előre megyek, hogy a többiek ne lássák az arcomat. Nem akarom, hogy megtudják, mit gondolok valójában. Janának el fogom mondani, hogy rájöttem Radler tervére, de a fiúnak nem. Szóval muszáj lesz nem annyira mogorvának mutatkoznom, ha nem akarom lebuktatni magunkat. Viszont semmi kedvem jó pofizni, így hát eljátszom, hogy csak az iménti folyós incidens miatt vagyok olyan, amilyen. 

Csendben baktatunk egymás után, csupán a csizmák cuppogását lehet hallani, ahogy beleragadnak a büdös, kénes trutyiba. Végül megérkezünk a romokhoz, ahol szusszanunk egyet. 

Radler azt mondta, hogy szeretne felkészülni a Lakomára. Mit értett vajon ezalatt? Gyakorolni akar, vagy pedig pihenni, és erőt gyűjteni? Úgy döntök, hogy én az első lehetőséget választom, és újra megismerkedem egy kicsit az íjjal.

- Gyakorolhatok az íjaddal? - nézek rá. A hangom semmitmondó, teljesen közömbös. Ez itt most nem a duzzogás helye, mert az életünk a tét, de azért kedvesnek sem mondanám magam.

- Persze. - Az ő hangja bezzeg olyan, amilyen volt. 

Ahogy felém nyújtja a fegyvert és a nyilakkal teli tegezt, a tekintetünk ismét találkozik, ő pedig ismét elmosolyodik. Nem viszonzom a gesztust, csak felállok, és az ajtó felé indulok. Kint akarok gyakorolni, ráadásul ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy beszéljek Janával.

- Kijössz velem? - kérdezem a szövetségesemtől, aki erre megpaskolja a késeit, és feláll.

- Aha.

Nem nézek hátra. Nem érdekel, mi van Radlerrel. Nem akarok hozzászólni, mert áruló. Nagyon ronda dolgot akar csinálni, ráadásul azt hiszi, hogy sikerülni is fog neki. De persze nem fog. Gondoskodom róla, hogy ne sikerüljön. 

Úgy jó húsz méterre távolodunk el az épülettől, majd megállunk egy fától körülbelül tíz méterre. Szeretnék rögtön a lényegre térni, de először meg kell fogalmaznom magamban, hogy mit is fogok mondani. 

Kihúzok egy nyílvesszőt, az idegre helyezem, majd hátrafeszítem, és megpróbálok a fára célozni. Ahogy a karom az oldalamnak nyomódik, egy kicsit megfájdul a tarkómon a seb, amit Max okozott. Tényleg, ő vajon ott lesz délben a Szarunál? Amilyen ügyesen bánt a dárdákkal, simán kinézem belőle, hogy leterít pár kiválasztottat, aztán szerez magának valami kaját. 

Elengedem a nyílvesszőt, ami kettéhasítja a levegőt, aztán elrepül a fa törzse mellett, és egy másikba fúródik, ami a kiszemelt mögött áll egy pár méterrel. Megvárom, hogy Jana eldobja az egyik kését, aztán kikerülöm a zuhanó ágat, amit levágott vele, és elindulok a nyílvessző felé. Megragadom a végét, és kirántom a fából. Éppen visszafelé tartok, mikor Jana elkezdi helyettem a beszélgetést.

- Sash...

Megállok a fával szemben, és ismét az idegre helyezem a nyilat.

- Figyelj, bocsi a reggeliért... Nem kellett volna azzal a dologgal viccelődnöm.

Leengedem a karomat, és Jana felé fordulok. - Nem erről van szó. - A hangom halk, nehogy Radler véletlenül meghallja.

- Akkor meg mi bajod van? Úgy viselkedsz, mint egy hulla! Mint egy fagyos hulla, aki mindenkit utál... - Jana elhúzza a száját, és aggodalmasan végigmér.

- Radler a baj – suttogom. - Átver minket.  

18. Fejezet - V. rész

        Kedves Olvasóim!

Csak én érzem azt, hogy ellaposult az élet a blogon? :( Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem ez így nem tetszik. Se egy pár szó a chatbe, se kommentek, és pipák is alig. A történet az enyém, de megosztom veletek, viszont semmiféle konkrétumot nem kapok vissza tőletek. Az előző részletet például tizenkilencen (!) néztétek meg, és csak öt pipa érkezett rá. Tényleg olyan nehéz kattintani egyet alul? >< Sajnálom, hogy ilyeneket írok, de kicsit bosszant a dolog. És igen, tudom, hogy régen rossz, ha azért írok, mert kellenek a visszajelzések, de emlékeztetnék mindenkit, hogy ezt a történetet már elég régóta nem írom, hanem csak felrakom, mert készen van. Szóval kérlek titeket, írjatok nekem! Mindössze egy perc az életetekből, a pipálás még annyi se, egyetlen másodperc, de nekem annál többet jelent. Vagy pár szó a chatbe, csak lássam, hogy tényleg itt vagytok!

Bridget S.

_____________________________________________

Közel fél óra séta után már hallom is a hullámokat, amik a sziklás partot mossák. A levegő kitisztul és párával telítődik, mire hatalmas szippantásokkal elkezdem magamba szívni az oxigént. Ahogy meglátom a folyót, megszaporázom a lépteimet, és lehagyom Radlert, aki eddig a libasor közepén ment. A végén már kocogok, és nem is figyelek arra, hogy esetleg bárki letámadhat egy bokorból vagy egy fa mögül. Hallom magam mögött a többiek lépéseit, de még így is jócskán előttük járok. 

Mikor már csak tíz méter választ el a víztől, ledobom a táskámat, aztán elkezdem lehámozni magamról a pulóveremet. Abban a pillanatban, ahogy a hideg levegő a bőrömbe mar, visszaesek a valóságba.

Megtorpanok, és azonnal visszahúzom a fölsőmet. Úgy érzem magam, mint egy földnek csapódott madár. Hát persze, hogy is gondoltam? Hogy majd itt, ahol körülbelül öt fok van, levetkőzöm, és úszom egyet a patakban? 

Hatalmasat sóhajtok, és addig bámulom a hívogató hullámokat, míg Jana és Radler be nem ér.

- Azt hittem, bele fogsz ugrani – néz rám kételkedve a fiú.

- Egyszer már megcsinálta – vigyorodik el Jana.

- Komolyan? - Radler szemöldökei a magasba emelkednek, aztán elmosolyodik.

- Aha, és...

- Mi lenne, ha sietnénk egy kicsit? - szakítom félbe Janát. Visszamegyek a táskámért, aztán elcaplatok a folyó partjára. - Még napfelkelte előtt vissza kéne érnünk – vetem oda nekik duzzogva, mikor elhaladok mellettük. 

Hallom, hogy a lány odasúg valamit Radlernek, aki nem válaszol, viszont én érzem a hátamon a tekintetét. A vízhez érve előveszem az üvegemet, kimászom az egyik szikla szélére, leguggolok, és belenyomom a hullámokba. Nagyon ideges vagyok. Haragszom magamra, amiért megengedtem, hogy kilépjek a valóságból, haragszom Janára, amiért szórakozott rajtam, és haragszom Radlerre, mert... mert visszakérdezett. Ők nem tudják, hogy milyen szörnyű volt számomra az a nap. Nem tudják, hogy milyen érzés volt meghallani azt az ágyúdörrenést, és nem tudják, hogy milyen kínzó a tudat, hogy tartozom Maximusnak. Nem tudják. Persze, hogy nem. Soha nem is fogják tudni. 

A palack már régen megtelt, de még mindig a víz alatt tartom. Egyre inkább csak Max jár a fejemben, és az a kérdés, hogy miért nem ölt meg. Miért nem? Nem értem. Fogalmam sincsen. Talán ezzel akarja biztosítani azt, hogy ha majd esetleg mi ketten maradunk a végén, akkor megölhessen? Azt hiszem, engedném neki, mert nem tudnám elviselni azt, hogy egy olyan fiú halt meg miattam, aki egyszer megmentette az életemet – holott végezhetett volna velem. De Maximus nem ismer engem. Akkor honnan tudja, hogy így döntenék?

Megrázom a fejem, és a palackra szegezem a tekintetemet. Észre se veszem, hogy valaki mellém ül, egészen

addig, míg be nem nyúl a vízbe, és meg nem fogja a kezemet. Az ujjaim és a kezem annyira el vannak gémberedve, hogy még elrántani se tudom őket. Ha Radler nem segít kiszedni a kézfejemet a jeges hullámok közül, talán örökre ott is maradnának.

- Jég hideg vagy – mondja. Elkezdi lefejteni az ujjaimat a palackról, de eltolom a kezét, és nagy nehezen ugyan, de saját magam szabadítom ki az üveget a markomból.

- Tök mindegy – vágom rá. Aztán visszacsavarom a palack tetejét, felállok, és elsétálok a part felé. Nem nézek hátra, csak elrakom a vizet, a hátamra kapom a táskámat, és karba tett kezekkel várom a többieket.

A szemem sarkából látom, hogy Radler is a part felé tart, és azt is látom, hogy engem figyel, de direkt nem nézek rá. Kezdek rájönni, hogy elég bunkón viselkedtem vele, de ha most oda megyek hozzá, és bocsánatot kérek, egészen biztos, hogy sírva fakadok. Azt pedig semmiképpen sem szeretném, szóval marad a duzzogás. 

Miután Jana is előkerül a vízzel, és Radler is megtölti a saját kulacsát, elindulunk visszafelé a romokhoz. Az út csendesen telik, aminek örülök, mert ezek szerint a többiek is megértették, hogy érzékenyen érintett a folyó. A Nap éppen kibukik a horizont mögül, mikor meghalljuk Claudius Templesmith hangját. Egyszerre állunk meg, és kezdjük el hallgatni.

- Figyelem, játékosok, figyelem! Ma délben lakoma lesz a Bőégszarunál. Tudjuk, hogy mindannyian szeretnétek már enni egy jót. Nos, biztosíthatlak benneteket, hogy ezúttal a Kapitólium rendkívül bőkezű lesz e tekintetben. - Vár egy kicsit, majd folytatja: - Hmm. Ez volt az egyetlen bejelentés. Szóval ne feledjétek: ma délben lakoma a Bőségszarunál. Boldog Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény!

Miután a hangja elhal, csak egy-két madarat lehet hallani valahonnan nagyon, nagyon távolról, melyek megpróbálkoznak egy kis énekléssel. Mi csak állunk, és bámulunk egymásra. Számítottunk a lakomára, de most, hogy valóban eljött, már nem olyan kecsegtető, mint eddig volt. Végül Radler indul el, mi pedig követjük.

- Mennyi az idő? - néz rám.

- Fél hat lesz – válaszolom, miközben az órámat bámulom, hogy ne kelljen találkoznom a tekintetével. A csizmámat hallgatom, ahogy a ragacsos trutyiban cuppog, aztán meg a madarakra figyelek.

- Akkor még van öt és fél óránk – mondja Radler pár pillanat múlva.

- Mit fogunk addig csinálni? - Jana hangján hallatszik, hogy ideges.

- Felkészülünk. - A fiú nem ideges, holott neki kell majd odamennie a Szaruhoz. 

Lopva rásandítok. Várjunk csak... Mi van, ha pont ez a célja? Ha igazából szövetségben van a Hivatásosakkal, és előre megbeszélte velük, hogy ide jön, barátságot köt velünk, aztán mikor bejelentik a Lakomát, akkor odavisz minket, és a többi Hivatásossal együtt ránk támad? 

Lassan megyek, így lemaradok Jana és Radler mögött. Ettől a hirtelen felismeréstől ideges leszek és remegni kezdek. A késemet szorongatom, és a fiú tarkóját bámulom. A napfény megcsillan szőke haján, és a legkevésbé se néz ki úgy, mint aki éppen egy hidegvérrel kitervelt gyilkosságon töri a fejét. Ez nem jelent semmit, szól egy hang a fejemben. Igaza van. Radler Hivatásos, hiszen az Első Körzetből jött. Nem számít, hogy a húgát úgy óvta. Az más. Ő a testvére volt. De én nem vagyok senkije, csak egy tizenöt éves, gyenge lány vagyok a legcsóróbb körzetből, aki csoda, hogy eddig életben maradt. Ha engem és Janát kinyírnak ma, akkor már csak hatan maradnak: ketten a Másodikból, Tharin a Tizenegyedikből, Radler, Smirk, és Maximus. Ahogy rá gondolok, egyszerre leszek rosszul, és önt el valami különös, kellemes érzés. Ezt az érzelmet nem tudom hová tenni, mert sosem éreztem még ilyet. Létezik egyáltalán ilyen ellentmondásos dolog? Azt hiszem, én bízom Maximusban. De miért? 

Minden bizonnyal azért, mert megmentette az életemet. Ha én nem tudom, akkor azt szeretném, ha ő nyerné meg a Viadalt.

18. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Elnézést a késésért, de úgy elszállt az idő, hogy alig vettem észre, hogy huszadika van... Azonban most itt az új rész, bár nem valami hosszú. Az az igazság, hogy ma nem nagyon leszek itthon, és most is sietnem kéne, ráadásul csomó tanulnivalóm van, szóval remélem megértitek. :)

Köszönöm a pipáitokat, és jó olvasást! <3

Bridget S.

__________________________________

Összeszorul a gyomrom, és úgy érzem, kifut alólam a föld. Gyorsan elhúzom a kezem, és halkan krákogok egyet. - Köszi – motyogom. Akármilyen éhes vagyok, egyszerűen nem tudom magam rászánni, hogy megegyem a csokit. Nem tudok megszólalni. Érzem, hogy az arcom ismét lángol, miközben idegesen babrálok a pulóverem cafatos ujjával. 

A falnak döntöm a fejem, és lehunyom a szemeimet. Azt hallgatom, ahogy kint fúj a szél, majd ahogy Jana mocorog egy kicsit. Szeretnék is visszamenni mellé, meg nem is. Szeretnék, mert akkor nem kéne Radler mellett ülnöm, és talán észrevétlenül befalhatnám a csokit, de mégsem szeretnék, mert akkor egyedül hagynám, márpedig úgy érzem, kötelességem mellette maradni a továbbiakban. Így hát inkább tűröm az éhséget, és hálát adok az égnek, hogy sötét van. Végül valami csoda folytán egyszer csak elálmosodom, és a következő pillanatban már el is alszom.

Reggel arra ébredek, hogy valaki megérinti a karomat. Azonnal kinyitom a szemeimet, és a félhomályon keresztül Radler arcát látom magam előtt.

- Jó reggelt – suttogja mosolyogva. Ásítok egyet, majd kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat.

- Neked is – motyogom. Elég sötét van odakint, legalábbis az ablakon keresztül semmilyen fény se szűrődik be a szobába. Lehet, hogy már régen reggel van, csak a játékmesterek szórakoznak, de az is előfordulhat, hogy Radler most szeretne lemenni a folyóhoz vízért. Ahogy az órámra nézek, az utóbbi látszik bizonyosnak, mert még csak négy óra van.

- Ébreszd fel Janát – mondja a fiú, miközben feláll, és a táskája felé indul.

- Oké – válaszolom álmosan. Én is felállok, majd odasétálok a szövetségesemhez, és megbököm a vállát. Nem mozdul, ezért lerántom róla a takarót. - Ébresztő! - mondom kicsit hangosabban. Jana felkapja a fejét, és azonnal maga elé tartja a kését, azonban mikor meglátja, hogy csak én vagyok az, fintorogva a földre dobja a fegyvert.

- Mi van? - kérdezi morgolódva.

- Fel kell kelned. - Elkezdem összehajtogatni a takarót, majd elrakom a táskámba, és a falnak támasztom a csomagot.

- Mennyi az idő? - kérdezi.

- Hajnali négy – válaszolom. Jana felnyög, aztán elrakja a kését, és feláll.

- Pakoljatok össze, és induljunk – néz ránk Radler. 

Öt perce se telik, és már menetre készek vagyunk. A vállamra kapom a táskát, aztán libasorban kisétálunk a szobából, majd az épületből is. A kén időközben teljesen megrohasztotta a növényeket. Minden ragacsos és büdös, a moha nyálkás, és folyton beleragad a csizmánk. Nagyon undorító. Az orrom elé tartom a pulóverem ujját, hogy valamennyire megszűrje a kénszagot, és ekkor veszem észre, hogy a sebeim szinte teljesen begyógyultak, és már egyáltalán nem is fájnak. Ettől kicsit vidámabb leszek, de mikor telibe belelépek egy hatalmas, szétmállott kéntócsába, egyből elszáll a jókedvem.

- Ez nagyon undorító – hallom meg Jana hangját, aki legelöl megy. Szeretnék helyeslően bólogatni, de inkább nem teszem. Nem leszek kényes. Nem lehetek az. Amúgy se mondanám magam kényesnek. Inkább valaki olyannak, aki utálja, ha piszkos. A Tizenkettedikben nem minden nap fürdünk, és mikor fürdünk is, akkor is csak melegített vízben, egy kopott kádban ülve, de azért mindig is figyeltem arra, hogy ne nézzek ki hajléktalannak.

- Majd a folyónál megmosdunk egy kicsit – vonom meg a vállamat. Mosoly szalad az arcomra, ahogy eszembe jut az, amit akkor éreztem, mikor először vetettem bele magam a vízbe itt, az arénában, és már tudom is, hogy én nem csak "mosdani fogok egy kicsit". Nagyon szeretem a vizet.

18. Fejezet - III. rész

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a kommenteket, amikre ugyan nem válaszoltam még, de szeretném, ha tudnátok, hogy mindet olvastam, és szörnyen jól esnek! <3 A pipákról és a feliratkozókról már nem is beszélve, kellemes a tudat, hogy vannak, akik várják a folytatást. Hogy a látogatottságot is megemlítsem, túlléptük a 15.000-et! Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ennyi kattintás lesz ezen a blogon, köszönöm nektek! 

Most pedig jó olvasást, sose hagyjon el benneteket a remény! :)

Bridget S.

_____________________________________

- A fiú a Hetesből – érkezik pár pillanat múlva a válasz. Aztán Radler visszamegy a sarokba, és leül. 

Jana is visszafekszik, de hallom, hogy előhúz egy kést az övéből, és a kezében tartva a takaró alá rejti. Megbízom benne, és tudom, hogy nem engem akar megölni, szóval emiatt nem aggódom. Biztos vagyok viszont abban, hogy Radler miatt csinálja. 

A nyakamig húzom a pokrócot, és bámulok a sötétbe. Miután elhangzott az ágyú, Jana egyből értem aggódott. Azt hiszi, hogy újdonsült szövetségesünk meg akar ölni minket. Nem tudom érte hibáztatni, de azért ennyire nem kéne paranoiásnak lennie. 

Eltelik tíz, aztán húsz perc is, de valahogy nem jön álom a szememre. Ismerem magam. Tudom, hogy nem fogok tudni aludni. Jár az agyam, pörögnek előttem a történtek, és beszélnem kell valakivel, ha le akarok nyugodni. De kivel? Jana alszik, és rajta kívül csak Radler van még itt, aki partner lehetne ilyesmiben. Vele beszélgessek? Elsőnek rossz ötletnek tűnik, de ahogy a hasam görcsölni kezd, úgy döntök, megteszem. A kezem megállapodik a takaró szélén, és próbálom magam rászánni, hogy felrántsam, de valahogy nem megy. Eszembe jut, hogy van még pár nyugtató hatású cukorkám, és egy olyan biztosan segítene a problémámon, de aztán gyorsan keresek egy ésszerű kifogást: nem akarok csörögni a zacskóval. Megmarkolom a pokrócot, és halkan felhajtom. Aztán óvatosan kimászom alóla, betakarom Janát, nehogy felébredjen, és felállok. Halk léptekkel közeledek Radler felé, de a szívem olyan hangosan ver, hogy attól félek, meghallja. Mire odaérek hozzá, már tudom, hogy tudja, hogy jövök. Megállok előtte. Magamon érzem a tekintetét.

- Őőő... Szia – suttogom.

- Szia. - Hallom a hangján, hogy mosolyog. Olyan halk és nyugodt, ahogy itt ül a sarokban, a sötétben, és a fejét felfelé emelve köszön nekem.

- Leülhetek? - kérdezem. Az arcom a fülem hegyéig pirul, ezért nagyon örülök az éjszakának, mert így nem látja, mennyire kellemetlennek érzem ezt a helyzetet.

- Persze.

Letelepszem mellé, elhelyezkedem, aztán ülünk egymás mellett, és bámuljuk a falat. Egyre rosszabbul

kezdem érezni magam. Mégis, mit gondoltam? Hogy majd idejövök és mindent elmondok neki, ami nyomja a szívemet? Te jó ég, hiszen nem is ismerem! Ő egy másik kiválasztott, egy srác az Első Körzetből, akinek ezerszer több esélye van megnyerni ezt az egész borzalmat, mint nekem. Ő az ellenségem. Janával is így volt először, aztán mindenféle akadály ellenére barátnők lettünk, és egy szó se esik köztünk arról, hogy lassan fel kell majd bontanunk a szövetségünket. De ez a fiú más. Ő tényleg az ellenfelem. Egy olyan valaki, aki megakadályoz abban, hogy hazajussak a családomhoz. 

Éppen a földre teszem a tenyeremet, hogy felálljak, mikor Radler megszólal.

- A legkisebb húgom is szeret énekelni. - A hangja halk, lágy, és kedves. Összerezzenek. Egyáltalán nem olyan, mint egy Hivatásos hangja. Miért mond ilyet? Miért beszél nekem a rokonairól? Nem mondok semmit. 

Kinyitom a szám, mert szeretnék válaszolni, de nem megy. Ha ez így megy tovább, meg fogom kedvelni ezt a fiút, és azt nem szeretném. A kedves emberek mindig belopják magukat a szívembe, ami normális esetben jó, de mivel ez most nem egy normális eset, ezért nem az. Nem jó. Nagyon nem. 

 - Szerintem tetszettél neki – ránt ki a hangja kétségbeesett gondolataim közül. Felé fordulok, és egyenesen a szürkéskék szemekkel találom magam szemben. Radler szája sarkában szomorú mosoly bujkál.

- Biztos neked szurkol – bukik ki belőlem. A hangom olyan halk, hogy még én is alig hallom. Próbálok uralkodni magamon, és próbálom a fejemben tartani, hogy ez a fiú az ellenségem, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy jó egy hete ő az egyetlen, akitől őszinte, vagy egyáltalán akármilyen mosolyt kaptam.

- Az lehet – fordul ismét a fal felé. Aztán nem szólunk semmit, csak megint bámulunk bele a sötétbe. Egy jó fél óra is eltelik, mire ismét meghallom a hangját. - Messze van a patak?

- Folyó – javítom ki. Hirtelen – nem tudom, honnan – beugrik az éjszaka, mikor Maximus megmentette az életemet, és eljuttatott a vízhez. Megborzongok, és kiűzöm a fiút a gondolataimból.

- Akkor folyó – legyint mosolyogva Radler.

- Nem annyira – vonom meg a vállaimat. - Öt-hat kilométer.

- Az tényleg nem sok. - Radler sóhajt egyet, majd folytatja. - Ha a játékmesterek holnapra tervezik a lakomát, akkor valamikor korán fogják bejelenteni, hogy a játékosoknak legyen idejük odamenni.

- Igen, ez elképzelhető – bólogatok helyeslően.

- Ez azt jelenti, hogy holnap korán kell elmennünk vízért.

- Mennyire korán? - kérdezem, majd az órámra nézek. Most éppen éjfél lesz pár perc múlva.

- A lehető legkorábban – mondja a fiú.

- Szerintem korán fent leszünk – mosolyodom el. 

Radler kinyitja a táskáját, és elővesz belőle egy apró, kocka alakú kis valamit. Felém nyújtja, majd a tenyerembe nyomja.

- A tiéd – mondja.

- Mi ez? - vonom össze a szemöldökeimet, majd közelebbről is szemügyre veszem az ajándékot.

- Csoki – mosolyogja.

- Tessék? - Nem hiszek a fülemnek. Csoki? A csoki ehető! Szeretném azonnal széttépni a csomagolást, de hatalmas harcok árán türtőztetem magam, és nem falom be az édességet. - De hát azt mondtad, hogy nincsen kajád – nézek rá kerek szemekkel. - És ezt amúgy se fogadhatom el.

- Ugyan már, Sash – mosolyog rám. - Ezzel semmire se mentünk volna, ezért mondtam, hogy nincsen nálam ehető dolog. És elfogadhatod. - A kezem után nyúl, és a saját tenyerével a csokira simítja az ujjaimat. - Ajándékot nem illik visszautasítani.  

18. Fejezet - II. rész

- Hogyan? - Most rajtam a sor, hogy kérdezzek. Úgy kapok a lehetőség és ezzel együtt a remény gondolata felé, mint egy kiéhezett vadállat. Az is vagy, mondja egy hang a fejemben. Egy éheztetett vadállat vagy egy hatalmas ketrecben.

- Gondolom ti is sejtitek, hogy minden bizonnyal pár napon belül lakomára fog sor kerülni a Bőségszarunál. - Radler lehalkítja a hangját, és suttog, nehogy akárki is meghallja, miről beszélünk. Szerintem ennek semmi értelme. Hülyeség, és teljesen felesleges. Ha a játékmesterek azt szeretnék, hogy a nézők hallják, mi hangzik el közöttünk, akkor hallani is fogják, akármilyen hangerővel társalgunk.

- Igen, gondoltunk már rá – válaszolja Jana. Ő nem törődik azzal, hogy halkan beszéljen. - De ebből mi következik? Kizárt dolog, hogy mi oda menjünk.

- Ti lehet, hogy nem mentek oda – bök ránk Radler -, de én már inkább.

- Oda akarsz menni? - kérdezem kerek szemekkel.

- Igen. - A fiú elég határozottnak néz ki, és most, ahogy így végignézek rajta, meg kell, hogy mondjam, hogy nem is tűnik akkora őrültségnek ez az ötlet. Magas, csupa izom, és egyáltalán nem látszik alultápláltnak. Sőt, még sebek se borítják, csupán egy-két heg látszódik a kézfejein, meg az arcán.

- És mi hogy jövünk ide? - ránt ki Jana hangja a gondolataimból.

- Van egy eléggé rögtönzött tervem, ami talán beválhat – kezdi a fiú. Rám néz, és elkapja a tekintetemet. Még csak most veszem észre, hogy a szemei azért tűnnek olyan világosnak, mert nem tiszta kékek, hanem kicsit szürkék. Mint az esős ég, mikor az esőcseppeket kékre festi az itt-ott előbukkanó tengerszínű kékség. - Ha a Játékmesterek tényleg úgy döntenek, hogy lakomát rendeznek, akkor mindannyian odamegyünk. Ti nem szálltok be a harcba, csak én. - A kezébe fogja az íját, és először Janára néz, de aztán a szemei ismét megállapodnak rajtam. - Tud valamelyikőtök íjjal lőni?

- Hát – vonom össze a szemöldökeimet -, fogjuk rá.

- Jobb vagy te annál – mondja Jana. - A gyakorlásokon simán eltaláltál egy bábut.

- De az bábu volt, és egy helyben állt, ezek pedig mozgó emberek lesznek! - fakadok ki. Kiráz a hideg, ahogy arra gondolok, hogy talán rám bízzák majd az íjat, és nekem kell fedeznem Radlert. Azonban az éhség lassan legyőzi a félelmeimet, és mikor a fiú felém nyújtja a fegyvert, elveszem. A kezeim remegnek, ezért gyorsan megmarkolom a vasat, és az ölembe ejtem a karjaimat.

- Az is menni fog – mosolyog rám Radler. - Én is láttalak a kiképzésen. Ráadásul tizenkét pont se semmi.

- Na jó – vágom rá azonnal. Kicsit megijedek attól, hogy Radler a pontjaimat emlegeti, mert nem szeretném, ha bárki rákérdezne, hogy miért kaptam annyit. Kicsit irónikus ez az egész, hiszen pontosan azért, mert meglőttem valaki íjjal. - De csak akkor fogok lőni, ha muszáj lesz – teszem hozzá gyorsan.

- Rendben – bólint rá Radler. - Te pedig a késeiddel hasznosítsd magad – néz Janára, aki erre összehúzza a szemét, és kiránt egy kést az övéből. Végig Radlert bámulja, és közben fel-le húzogatja az ujját a fegyver élén.

- Igenis – morogja a fiúnak. - De nagyon fogom sajnálni, ha az egyik véletlenül téged fog majd eltalálni, vagy nem fedezlek majd kellőképpen... - Jana hangja vontatott, és eljátssza, hogy mennyire szomorú a lehetséges eshetőségek miatt.

- Tényleg nagyon fogod sajnálni – vágom oldalba.

- Aúúú! Ezt most miért kaptam? - kérdezi felháborodottan.

- Mert ha Radler nem tud kaját szerezni, és esetleg véletlenül meghal, akkor nekünk lőttek! - A homlokomhoz emelem a kezem, és pár hatalmas karcsapással erősítek rá a magyarázásra.

- Igazad van – bólint a fiú. - Ezért gondolom úgy, hogy ez mindannyiunknak jó. Nektek is, mert lesz mit ennetek, és nekem is, mert szintén lesz kajám, és lesz, aki fedez.

A továbbiakban beszélgetéssel ütjük el az időt. Radler visszakapja a krémet, amit a sebekre adott, és miután megissza a Janától kapott vizet, sőt, még az enyémet is, eldöntjük, hogy megmutatjuk neki, hol van a folyó, mert amúgy is újra kell töltenünk az üvegeket. Lassan besötétedik, így ma már nem kelünk útra, de holnap reggel majd lesétálunk a vízhez. Janával bekuporodunk a sarokba, jó távol az ablaktól, aztán betakarom magunkat a takarómmal. Radler vállalja, hogy őrködik. Először ideges leszek a gondolattól, hogy egy olyan fiú fog ránk "vigyázni", aki idősebb és erősebb, mint mi, ráadásul jobb bőrben is van, és az Elsőből jött, de aztán azzal nyugtatom magam, hogy eddig sem ölt meg minket, szóval remélhetőleg ezután se fog. A falnak döntöm a hátamat, lehunyom a szemeimet, és próbálok aludni. Először nem megy, aztán meg már majdnem sikerül, mikor eldördül egy ágyú. Jana azonnal felül, és pedig beleharapok a takaróba, nehogy felsikoltsak.

- Meg vagy? - fogja meg a karomat. Hallom, hogy kapkodja a levegőt, és magamon érzem a tekintetét.

- Igen – motyogom a takaró mögül. Radler ebben a pillanatban pattan föl a másik, ajtó melletti sarokból, és öles léptekkel az ablakhoz indul. - Ki az? - kérdezem remegő hangon.

18. Fejezet - I. rész

"They can never, never be a..."

Először ő is meglepődik, de aztán egyetlen mozdulattal feláll. Én is felpattanok, de túl gyorsan, mert a vér kifut a fejemből, és szédülni kezdek. Az adrenalin hangosan dübörög az ereimben, a pupilláim kitágulnak, és még szaporábban kezdem venni a levegőt.

- Hé! Mi a... - Ez minden bizonnyal Jana lesz, aki felébredt, mikor eltűnt a támasz, akin aludhatott. - Te jó ég! - sikoltja. Egy másodperc alatt kiránt egy kést az övéből, és mellettem terem. 

Mindketten a fiút bámuljuk, aki felvonja egyik szemöldökét, majd lassan a magasba emeli a kezeit.

- Őőő... Ne öljetek meg, oké? - kérdezi. Janával értetlenkedve összenézünk, mire Radler félszegen elmosolyodik, és folytatja. - Furán hangzana, ha azt mondanám, hogy békével jöttem?

- Hát eléggé – morogja Jana. Maga elé tartja a kését, és fenyegetően méregeti a fiút. 

Én meg se merek szólalni. Szeretnék eltűnni innen, amilyen gyorsan csak tudok, de sajnos ez nem lehetséges. Alig van annyi lélekjelenlétem, hogy gyorsan eltüntessem a rémület nyomait az arcomról. Muszáj ezt tennem, mert tuti, hogy most éppen minket mutatnak a tévében.

- Pedig komolyan mondom. - Radler a földön heverő táskájára és íjára mutat. - Látod? Nincs nálam fegyver. És ha ez megnyugtat, már vagy három órája figyeltem, ahogy alszotok. Szerinted nem lett volna alkalmam kinyírni titeket?

- Miért nem nyírtál ki minket? - Jana hadar, a hangja éles, és rettentően gyanakvó.

- Mert van egy ajánlatom nektek – mondja Radler. Leengedi a kezeit, és megvakarja a tarkóját. Aztán ismét belenéz a szemeimbe, és úgy folytatja. - Én adok nektek gyógyszert a sebekre, ti pedig adtok nekem vizet.

Neki is kék szemei vannak, és talán még világosabbak is, mint az enyémek. Nem bírom állni a tekintetét. A földet kezdem bámulni, és Janára hagyom a döntés lehetőségét – noha nagyon is jól jönne az a gyógyszer, és ezt mindketten tudjuk.

- Honnan veszed, hogy van vizünk? - kérdezi a szövetségesem.

- Ott van – bök a táskám felé a fiú. 

Mindketten megfordulunk. És valóban, a földön ott áll a kulacsom, teli vízzel. Este nem tettem be a táskámba, csak magam mellé raktam, mert valamiért úgy éreztem, még szükségem lehet rá az éjszaka folyamán. Talán biztonságot adott. 

- Szóval megegyezhetünk, hogy egy kis időre békét kötünk?

Ahogy felnézek, egyenesen Radler kék szemeivel találom magam szemben. Elmosolyodik, ahogy ismét találkozik a tekintetünk. Összeszorítom az ajkaimat, és nem kapom el a tekintetemet. Dacosan pásztázom a fiút. Ha harc, hát legyen harc.

- Én benne vagyok – jelentem ki határozottan. Időm sincsen meglepődni magamon, már eresztem is le a késemet, és kimérten, lassan odasétálok hozzá. - Legyen béke – nyújtom ki a kezemet. Radler elvigyorodik, ahogy kezet rázunk. Aztán hátrálok pár lépést, hogy Jana is kezet foghasson újdonsült szövetségesünkkel.

- Csak hogy tudd – sziszegi -, tíz méterről is simán átlövöm a torkodat.

- Arra nem lesz szükség – mosolyogja.

 A földet bámulom, de aztán, ahogy ránézek, összeszorul a gyomrom. Próbálok hátul maradni, míg Radler felkapja a cuccait a földről, és együtt odamegyünk a mi felszerelésünkhöz. Letelepszünk, de azért tartjuk a tisztes távolságot. Jana elég mély hangon beszél, amiből arra következtetek, hogy csak miattam tűri meg ezt a fiút. És hogy én miért léptem vele szövetségre? Nem is tudom. Kell az a gyógyszer.

- Add a cuccot – nyújtja ki Jana a kezét Radler felé, aki erre előhúz egy fémtubust a táskájából, és átadja neki. Cserébe megkapja a lány fél liter vizét, amit szinte azonnal be is nyakal. Jana közben kinyitja a tubust, és a sajátjára, meg az én tenyeremre nyom egy adagot a zöld színű krémből. Megszagolom az anyagot, és mivel valami kellemes dologra számítok, elfintorodom, mikor megcsap az ismerős záptojás szag.

- Hú, de büdös... - Először arra gondolok, hogy Radler átvert minket, azonban abban a pillanatban, ahogy utánzom Janát, és felviszem a sebes felületekre a ragacsos krémet, megváltozik a véleményem. Az égető érzés azonnal alábbhagy, és végül teljesen meg is szűnik. - Honnan kaptad? - nézek a fiúra, aki a tenyerei között forgatja a vizes palackot, és mosolyogva figyeli, ahogy összekenem magam.

- Ajándék az égből – vonja meg a vállait. 

Halvány mosoly fut át az arcomon, és ismét a kenegetésre koncentrálok. Annyi mindent kaptam már a támogatóimtól, ráadásul lassan olyan drága lesz akár egy szál gyufa is, hogy meg se fordult a fejemben, hogy esetleg küldenek valamit a sebeimre.

- Kajád nincsen? - kérdezi Jana. Nem vár, egyből a lényegre tér. Bezzeg nekem nem jut ilyesmi az eszembe. 

- Nincsen – rázza meg a fejét a fiú. Erre aztán Jana hatalmasat sóhajt, és háttal a falnak dől. - De azt hiszem, tudunk szerezni.  

17. Fejezet - V. rész

Sziasztok. :)

Megjöttem a következő résszel, és most igazából nem tudok mit hozzáfűzni, így hát csak annyit írnék az elejére, hogy mindenkinek jó sulit hétfőn! Mosolyogjatok, sőt, vigyorogjatok - legyetek polgárpukkasztók!

Szeretettel és köszönettel: Bridget S.

_________________________________________

Ahogy ülök csendben, és hallgatom az eső kopogását meg Jana szuszogását, hirtelen megértem, hogyan jutottam el a sötéttől a Csomag Napig. Úgy, hogy éhes vagyok. Nagyon. Ma még semmit sem ettem, mert minden kajánk elfogyott, és ezért is indultunk el az aréna másik oldalára. Talán állíthattunk volna egy csapdát, vagy vadászhattunk volna valamit, ha a játékmesterek nem húzzák keresztbe a számításainkat. Vajon mi lesz ezután? Az egész erdő le lesz égve? A kén semmit sem kímél, és ha ez a helyzet, akkor nem lesz mit ennünk. Van egy olyan idegesítő érzésem, hogy Seneca Crane-nek pont ez a célja. Talán holnap majd bejelentik, hogy lakoma lesz a Bőségszarunál. Szoktak ilyet csinálni. A nézők szeretik a lakomákat, mert ilyenkor a kiválasztottak kénytelenek egy helyre menni, ha meg akarják szerezni ami kell nekik, és akkor elkerülhetetlen lesz a harc. Az tuti, hogy mi nem mehetnénk oda. Ilyen állapotban semmiképpen sem. De ha nem megyünk, akkor ennünk se lesz mit. Éhesek leszünk, éhezni fogunk, és legyengülünk. 

Örülök, hogy senki se látja azt a kétségbeesett könnycseppet, ami végiggördül az arcomon. Égeti a sebeimet, de ettől csak még jobban sírni kezdek. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Nem is akarom őket visszatartani. 

Addig sírok, míg meg nem hallom odakintről a himnuszt. Kinyitom a szemeimet, aztán óvatosan felnézek, egyenesen ki az ablakon. Jana már régen elaludt, de én kíváncsi vagyok rá, hogy ma ki távozott közülünk. A sárga eső ugyanúgy szakad, így alig tudom kivenni az arcot az égbolton. Végül sikerül benne felfedeznem Nasht. Ő volt a fiú az Ötösből, akiről Katniss azt mondta, hogy felfigyelt rá. Úgy látszik, tévesen ítélte meg.

 Összehúzom magam, és lehunyom a szemeimet. Az éhség folyamatosan mardos, és tudom, hogy még ha el is áll ez a kéneső, akkor se lesz mit ennünk. Ahogy lassan álomba merülök, egyre biztosabb leszek benne, hogy a játékmesterek is erre élezik ki a Viadalt. Elvégre ez az Éhezők Viadala.

Másnap reggelre eláll az eső, de olyan büdös van, hogy semmi kedvünk sincsen kimenni – na meg minden egyes tagunk sajog. A maradék vizünket iszogatjuk, és néha bekapunk egy-egy mentolos cukorkát. Ma nem hal meg senki. Ezt csodálom, mert az aréna most olyan, mint egy hatalmas, rothadó növényekkel, és záptojással teli földkupac. Csak idő kérdése, és akivel nem az éhhalál, azzal a fulladás fog végezni. 

Másnap muszáj lemennünk a folyóhoz vízért. Kínszenvedés az egész. Mindketten csak vonszoljuk magunkat, Jana csomószor elejti a kését, egyenesen bele a poshadó, nyálkás mohába. Engem a hányinger kerülget, de legalább a folyó vize tiszta. Kicsit lemossuk a sebeinket, amik csodák csodájára úgy, ahogy gyógyulgatnak. Aztán megtöltjük az üvegeinket, és elindulunk visszafelé. Sietünk, ahogy csak tudunk, hiszen ha most találkozunk valakivel, akkor nekünk végünk, az biztos. Útközben azért nézelődünk, próbálunk találni valamit, ami ehető, de természetesen nem járunk sikerrel. A nap további részét a romokban töltjük, és beszélgetünk, hogy elüssük az időt. Jana a szokásairól mesél, meg a kedvenc lováról, egy Minute nevű, foltos jószágról.

- Ő a legügyesebb az egész körzetben – mondja. Átkarolja a térdeit, és a falnak döntött fejjel bámul ki az ablakon. - Csak sajnos a gazdája nem tartja valami jól. De ha hazamegyek, akkor megveszem, és... - Elhallgat. 

Én is elhallgatok. Lesütöm a szemeimet. Összeszorítom az ajkaimat, és bámulom a csizmám orrát. Jana olyan dolgot említett, ami jelen pillanatban nagyon kínos. Azt mondta, hogy ha hazamegy, megveszi a lovat. Ha hazamegy. Ha ő hazamegy, akkor én meghalok. Gondolom erre ő is rájött, mert a továbbiakban egyetlen szót se szól. Csak ülünk egymás mellett csendben, és lassan keményre fagy köztünk a levegő. Felhúzom a térdeimet, és átkarolom őket. Az emberek nem láthatják, hogy így megilletődtem egy ilyen elszólástól, így hát iszom egy kicsit, és magam mellé teszem az üvegemet. De végül is teljesen érthető az, amit Jana mondott. Csak furcsa, és nem esett valami jól. Én se kötöm az orrára, hogy mi lesz, ha majd hazamegyek. 

Sóhajtok egyet, és lehunyom a szemeimet. Legközelebb arra nyitom ki őket, hogy valaki énekel. Hamar

rájövök, hogy nem valaki, hanem valami. Egy madár. Vagy nem is egy... hanem több. Sokkal több. Felemeltem a fejem, és kinézek az ablakon. A Nap hatalmas sugarai ömlenek be rajta, és bevilágítják az egész szobát. Ettől aztán rögtön jobb kedvem lesz. Halványan elmosolyodom, ásítok egyet, és kinyújtom a lábaimat. Azonban ahogy végignézek apró szobánkon, a jókedvem azonnal elszáll. Egy alak ül a velünk szemben álló fal tövében, és minket figyel. Egy izmos, szőke hajú fiú. Radler, az Első Körzetből. A Nap megcsillan az arcán és a haján, ahogy összevont szemöldökökkel tanulmányoz minket. 

Kapkodni kezdem a levegőt, a falnak lapulok, és a késem után nyúlok. Abban a pillanatban, amint meglátja, hogy megmozdulok, egyenesen rám néz, és találkozik a tekintetünk.

17. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Elnézést, hogy tegnap nem jelentkeztem, de itt az iskola, én meg hirtelen borzasztó elfoglalt lettem. Azért továbbra is viszem ám a blogot, nem szándékszom abbahagyni. Meg is hoztam az új részletet, jó olvasást! Valamint köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket. <3

Bridget S.

________________________________________

A kén folyton hozzáér a bőrömhöz, és szörnyen fáj. Belehullik a szemembe, ezért résnyire húzom a szemhéjaimat, de így alig látok. Az égett haj, a vér, és a fájdalom szaga összemosódik a kén büdösségével. Hányingerem lesz, és ha Jana nem húzna rendíthetetlenül előre, akkor tuti, hogy el is hánynám magam. 

Az eső lassan mindent elpusztít körülöttünk. Hangosan esik, de még így is hallom az ágyú hangját. Úgy látszik, a játékmestereknek máris sikerül megölniük valakit. Azt persze már nem hallom meg, ahogy egy csomag landol a földön. Egyedül azért veszem észre, mert megbotlom egy kiálló gyökérben, és elhasalok a kénes, füstölgő mohán. Az eső azonnal lemarja a csomagról a borítást, és az ezüst színű ejtőernyő is eltűnik, de magát a tartalmat nem sikerül elpusztítania. Azonnal kibontom a holmit pulóverbe bújtatott kezeimmel, aztán felállok, és megrázom. Egy hosszú nyelet tartok a kezemben, melyen egy hatalmas, piros gomb van. Jana azonnal rácsap egyet a tenyerével, mire a nyélből egy terebélyes karima emelkedik, pontosan a fejünk fölé. Várjuk, hogy a kén mikor fogja végre átégetni, de semmi ilyesmi nem történik. Borzasztóan hálás vagyok a támogatóimnak ezért az ajándékért.

- Kö... köszönöm – motyogom elérzékenyült hangon, de minden bizonnyal semmit sem hallanak belőlem az eső miatt. 

Így, a hatalmas esernyő oltalma alatt haladunk tovább, egyenesen vissza a romokhoz. Nem hallok további ágyúdörrenéseket, de ki tudja, meddig tart még ez az egész. Jó negyed órát kocogunk, mire a távolban feltűnik az épület teteje. A kén már régen leégette róla a növényeket, sőt, még a kövekbe is belemart, szóval most a színe valami furcsa átmenet a fehér, és a sárga között. A kénes eső másodpercről másodpercre, egyre jobban esik, és nagyon úgy néz ki, hogy a játékmestereknek nem áll szándékukban elállítani a közeljövőben. 

Szerencsére alig telik bele pár percbe, és már rohanunk is be a boltíves ajtón. Nem nézzük, hogy van-e bent valaki, csak behúzódunk az egyik szobába, és lerogyunk a fal mellé a földre. A kén beesik az apró ablakon, de elég távol vagyunk tőle, így nem ér el hozzánk, csak a szaga. Jana hangosan kapkodja a levegőt, ezért ledobom az esernyőt a földre, és odakúszom hozzá. A nadrágom is csupa lyuk, és ahol lyuk van a ruhámon – vagyis szinte mindenhol -, ott sebet, vért, és fájdalmat is érzek. Ahogy a kő hozzáér a bőrömhöz, égető fájdalom árad szét bennem, de kényszerítem magam, hogy ne kezdjek el sikoltozni. Jana szörnyen fest, bár gondolom, én sem lehetek jobb. A haja összetapadt a vértől és a kéntől, ráadásul egy csomó le is égett belőle. Az arcán vér folyik végig, és csupa seb a bőre. Egyetlen szeplője se látszik. Fogalmam sincsen, hogy mit kéne tennem, mert életemben nem volt még dolgom ilyennel. A szövetségesem állapota halálra rémiszt. Csak bámulok bele hatalmas, fájdalommal teli szemeibe, és folyamatosan az jár a fejemben, hogy csak nehogy meghaljon, csak nehogy meghaljon. Ha meghal, az az én hibám lesz, mert nem segítettem neki. Egyetlen ember sem halt még meg miattam ezen a Viadalon, és nem létezik, hogy a saját – ráadásul egyetlen – szövetségesem legyen az első. 

Jana a táskája után nyúl, és fogcsikorgatva odadobja a térdeim elé.

- Víz – motyogja, és már azonnal tudom, hogy mit kell tennem. Kikeresem a holmijai közül a vizet meg a másik tartalék zoknit, és óvatosan elkezdem letisztítani az arcát. - Aúú... - Néha felszisszen, de amúgy hősiesen tűri. Miután nagyjából lemosom róla a ként és a vért és megtisztítom a sebeit, már egész tűrhetően 

néz ki. A háta mögé igazítom a copfját, aztán engedem neki, hogy ő is ellásson. - Elég ramatyul nézel ki – mondja, mire elgyötörten mosolyogni kezdek, de abban a pillanatban felszakad egy seb az ajkamon, és elkomorul az arcom.

- Te se vagy szebb – motyogom. 

Jana keserűen felnevet, ahogy végez az arcommal. Egymás mellé telepszünk, aztán tűrjük a fájdalmat, és bámuljuk a ként, ami odakint zuhog. Átfut az agyamon, hogy most simán megtalálhatnak minket, hiszen elvileg éppen mindenki valami menedéket keres, ahol átvészelheti ezt az esőt. Nem mondok egy szót sem ezekről a gondolatokról. Nem akarok beszélni róluk. A testem majdnem mindegy egyes része ég a fájdalomtól. A kén büdös. Csupa seb vagyok. Szörnyű az állapotom. Ha most betéved ide valaki, akkor nekünk végünk van. Tuti, hogy nem fogjuk tudni megölni. 

Kiráz a hideg, ahogy erre gondolok. Megölni valakit. Ha élve akarok innen hazajutni, akkor bizony előbb-utóbb ölnöm kell majd... De lássuk be, elég nevetségesen hangzik az ötlet, hogy majd én fogom megnyerni a Viadalt.

- Szerinted ki halt meg? - hallom meg egyszer csak Jana halk hangját. A vállamra hajtja a fejét, és összegömbölyödik, mint egy kölyökkutya. Már lassan, egyenletesen veszi a levegőt.

- Nem tudom. - Bárki lehetett az. A legjobban annak örülnék, ha valamelyik Hivatásos Kiválasztottal végzett volna az eső, de persze ez elég valószínűtlen.

- Már csak kilencen vagyunk – motyogja Jana.

- Már csak kilencen – ismétlem fátyolos hangon. 

A sötétbe bámulok, magam elé, és elképzelem, hogy otthon vagyok a szobámban. A penészes, fehér színű falat nézem, miközben a fejem lelóg az ágyról, és a hajammal babrálok. Éppen tanulnom kéne, de nem tudok odafigyelni, mert éhes vagyok. Rozi már mióta nem tojt, és valami csúszás van a juttatásokkal, mert apa még nem kapott fizetést. Szóval éppen nincs mit ennünk, mint az összes többi embernek a Tizenkettedikben, miközben a Második Körzetben éppen a Csomag Napot tartják a győztesük tiszteletére. Emlékszem arra a fiúra. Magas volt, erős, és kegyetlen. Mikor nálunk járt, egy szót sem ejtett Pamalie-ről és Ross-ról. Pamalie még csak tizenkettő volt, Ross tizenhét. A kislányt az a fiú ölte meg még a Viadal elején, Rosszal pedig egy lány végzett. Megborzongok. Hogy a csodába jutottam el idáig abból, hogy bámulok a sötétbe? 

Inkább lehunyom a szemeimet, és próbálok aludni. Nem tudom, mennyi az idő, de nem is akarom tudni.

17. Fejezet - III. rész

Sziasztok!

Hát ez is eljött. Itt az utolsó rész... 

__________________________________

/ "Az olyan helyzetekben, amikor mélyponton vagyunk, megjelenik a félelem. Félünk, szorongunk, néha rettegünk. Ezt nem nagyon kerülhetjük el. (...) Nemegyszer a félelem az egyetlen ösztönző erő, ami kilendít bennünket abból az állapotból, amiből addig nem tudunk kikerülni, mert hatékony cselekvésre indít, és egyszer csak valahonnan megérkezik hozzá az erő is." /

Másnap, a tizedik nap reggelén úgy döntünk, hogy mivel itt egyszerűen nincsenek olyan állatok, amiket le lehetne vadászni, és mindkettőnknek elege van a növényekből, valamint a hús is elfogyott és már kenyeret se kapunk, ideje visszatérni a Bőségszaru közelébe. Összeszedjük a cuccainkat, aztán elindulunk. Arra megyünk, amerről jöttünk. Elhaladunk a romok mögött, aztán bevetjük magunkat az erdőbe. Kicsit csepereg az eső, de szerencsére mindkettőnknek van esőkabátja, és a játékmesterek még kapucniról is gondoskodtak. 

Már vagy jó fél órája menetelünk előre, de olyan lassan haladunk, hogy egy teljes órának tűnik. Próbálok nem gondolkodni, de akárhogy erősködöm, nem tudom kizárni a gondolataimból a tényt, hogy már csak tízen vagyunk. Tíz kiválasztott, és a tizedik nap. Egy-egy Viadal általában három-négy hétig szokott tartani, de extrém esetben is csak pár nappal nyúlik túl az időtartam a megszokotton. 

Ahogy ezen pörgök, egyre idegesebb leszek. Ez az egész teljesen kikészít. A tudat, hogy a játékmesterek bármelyik pillanatban kitalálhatnak valamit, amivel beindítják az eseményeket, vagy hogy akármikor összefuthatunk egy-két másik kiválasztottal... És végül az a tény, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Nem csak én, hanem mindenki, aki bent van ebben a nyomorult arénában. Szívesen hangot adnék ezeknek a gondolatoknak, de erőt veszek magamon, és inkább kikeresek egy cukorkát a táskámból. Indulatosan tépem szét a csatokat, hogy ezzel levezessem a feszültséget, de mikor a mentol szétárad a számban, már erre sincsen szükség. 

Csendesen haladunk egymás mellett. Jana, meg én. Én, meg Jana. Lopva rásandítok. Vajon meddig fog még tartani a szövetségünk? Tízen vagyunk. Tíz nap telt el, ami több, mint egy hét. A Viadal még várhatóan két hétig fog tartani. Tudom, hogy nemsokára eljön majd az idő, mikor külön kell válnunk. Rettegek attól a pillanattól. Szeretnék megállni, és elbújni valahová, de nem tehetem. Szeretnék megszűnni, szeretnék végre kiszállni ebből a ronda játékból, de nem tehetem. A fejemben felvillan a kép, mikor a széles faágon fekszem Jana mellett. Szeretném megnyerni a hetvenötödik Éhezők Viadalát. Ami azt illeti, ez a vágyam továbbra is él, és hajt előre, de azóta történt már egy s más, amitől kicsit érettebb lettem, azt hiszem. Én nem megnyerni szeretném ezt az egészet, hanem itt hagyni. Egyszerűen csak haza akarok menni. Élve, nem koporsóban.

- Állj – szakít ki gondolataimból Jana hangja. Beleütközöm kinyújtott karjába, és azonnal a kezembe fogom a késemet.

- Mi az? - A szívem olyan hevesen kezd verni, hogy attól félek, menten kiugrik a helyéről. Adrenalint áraszt szét az egész testemben, a pupilláim kitágulnak, ugrásra kész helyzetbe jövök, és hirtelen már nem is érzem olyan biztosnak magam az előző gondolataimban. Helyette rádöbbenek, milyen gyáva vagyok. Azonban egy csapásra kikerülök a letargikus állapotból, amiben az előbb voltam. Most kész vagyok menekülni – és küzdeni, mégis. Talán.

- Te nem érzed? - suttogja Jana. Összevont szemöldökeivel az erdőt vizslatja, aztán a nyakát nyújtogatva szagolgatja a levegőt.

Én is beleszagolok a levegőbe, de nem érzek semmit a fenyőfák, és a nedves moha szagán kívül. - Nem – rázom meg a fejem.

- Pedig ez... - Jana a kabátujjához kap, és megdörzsöli a karját. A gyomrom egyre kisebbre szűkül, és remegni kezdek. Itt valami nagyon nem stimmel. - ...ez kén – suttogja. 

A következő pillanatban szó szerint leszakad az ég. Az előbbi csepergésből valóságos vihar lesz, és ömleni kezd az eső – vagy kén, ahogy Jana nevezte. Hatalmas, kőkemény cseppekben zuhan ránk a sárgás színű, záptojás szagú anyag. Soha életemben nem hallottam még erről a kénről, de olyan büdös, hogy azonnal hányingerem lesz. Még ennél is rosszabb, hogy mihelyt a ruhánkhoz ér, sisteregve lyukat éget rá. Tudom, hogy ha a ruhával ezt teszi, akkor a bőrünket se fogja kímélni. Ahogy az első csepp hozzáér a kézfejemhez, égető fájdalom terjed szét az érintett felületen, aztán felkúszik a karomon, végül már az egész testemben érzem. 

- Gyere! - Jana éles, erős hangja kiránt a fájdalom keserű világából. Megragadja a csuklómat, és maga után húz. 

Elrejtem a kezeimet a kabátujjaimban, és követem a szövetségesemet. A kén egyre jobban zuhog a sötét, szinte fekete felhőkből, amik az égre gyűltek. A homály egyik pillanatról a másikra fedi be az erdőt. A viharfelhők úgy borulnak fölénk, mintha valaki lefedte volna az eget egy nagy, nehéz fémlappal. A fák felé rohanunk, oda, ahol a fenyőfák a legsűrűbben zárják össze az ágaikat. Szeretnénk elbújni valahová, és talán sikerülne is az erőben, de rá kell döbbennünk, hogy a kéneső nem csak minket éget és mar szét, hanem minden mást is. A vékonyka esőkabátunkra egyre több lyukat égetnek a cseppek.

- Hová megyünk? - kérdezem Janától, aki görcsösen szorítja a csuklómat, és kitartóan fut előre. Próbálom túlkiabálni az eső kopogását és a kén sistergését.

- Vissza a romokhoz! - hangzik a válasz. 

A romok. Tényleg, a romok. A gondolatra, hogy van egy hely az arénában, ahol el tudunk bújni, míg elül ez a szörnyűség, megszaporázom a lépteimet. Fél órán keresztül jöttünk, de talán így, hogy mindketten futunk, kevesebb idő alatt is visszaérünk. Rohanunk, ahogy csak tudunk, de két perc múlva már így is csak cafatok maradnak a kabátainkból.

...az iskola kezdése előtt.

Hmm, meglepődtetek? Remélem igen, ez volt a célom. Na, csak őszintén... Ki ijedt meg, hogy Sash talán nem úgy végzi az arénát, ahogy mindenki sejti? 

Nyugalom, ez csak egy elmaradt április elsejei tréfa volt (haha) - egyelőre. De mi van, ha tényleg nem lesz szép vége a történetnek? Hmm-hmm, ki tudja? 

Olvassátok végig, és megtudjátok.

Hű és hálás írótok: Bridget S.