23. Fejezet/Befejezés - II. rész

Legkedvesebb Olvasóim!

Eljött a pillanat, hogy kitegyem az utolsó részt. Az egyik szemem megint sír, a másik megint nevet, hiszen ez az utolsó, de tudom, hogy milyen hosszú út vezetett idáig... Ne feledjétek, ott a folytatás, amin dolgozom, készül. Most nem szeretnék különösebb dolgokat hozzáfűzni a részhez, mert hamarosan hozok majd egy utolsó bejegyzést, ahol megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Csak annyit mondanék még, hogy csodálatos olvasók vagytok, rengeteg erőt, ötletet, kitartást adtatok, ha ti nem lennétek, a blog sem! Szeretlek titeket, és köszönök mindent! <33 Kérlek, hogy aki olvasta a történetet, írjon pár szót nekem így, a legvégén, hogy tudjam, mi a véleményetek a Nyitott szemek befejezéséről meg úgy általánosságban az egészről, milyen érzések fűznek hozzá titeket, mi jut eszetekbe, ha a hétköznapokban meghalljátok, hogy tartsátok nyitva a szemeteket? 

Addig is, míg újra találkozunk, may the odds be ever in your favor!

Szeretettel,

Dorine Osteen

_____________________________________________

Mivel az interjút a folyosó végi szobában veszik fel, ezért nem kell sokat mennünk, de Katniss mégis végig rohan. Lehet, hogy ideges, de persze sokkal inkább elképzelhető, hogy még így is késésben vagyunk. A mentorom egy szót sem szól hozzám, pedig jól esne tőle pár biztató mondat. Végül megérkezünk, Katniss elmondja, hová kell mennem, és azonnal el is tűnik, hogy beszéljen valamit Haymitch-csel. 

Odalépkedek Caesarhoz, aki mikor meglát, kedvesen elmosolyodik, és megölel.

- Szervusz, Sash. Hallottam, mi történt – mondja, majd megpaskolgatja a hátamat. - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Segíteni fogok, és együtt végigcsináljuk ezt. - Miután elenged, ismét elmosolyodik, és a szemembe néz. - Rendben?

- Rendben – bólintok szintén mosolyogva. - Köszönöm.

A maradék egy percben leellenőrizzük, hogy működik-e a súgó, és a biztonság kedvéért még hatalmas kartonokat meg alkoholos filceket is hoznak, hogy szükség esetén Katniss írásban is segíteni tudjon. Aztán elhelyezkedem az aranyozott trónon, a fejemre kerül a győztesek koronája, és már kezdődik is az interjú. Míg Caesar köszönti Panemet, mosolyt erőltetek az arcomra. Végül a műsorvezető felteszi nekem az első kérdést.

- Örülök, hogy újra találkozunk, Sash – mosolyog rám. - Milyen érzés, hogy ismét a Tizenkettedik Körzeté a győzelem, és hogy most ráadásul te nyertél a Viadalon?

Veszek egy mély levegőt, és lopva Katnissre nézek.

- Mondd, hogy meglepő. Furcsa, hiszen sosem éreztél még ilyet. Sosem voltál még győztes – üzeni.

- Nos... Tudod, Caesar, nagyon furcsa. Persze örülök is neki, mert... mert újra láthatom a szüleimet, és a körzetemben élő emberek is részesednek majd a nyereményekből. - Ismét a mentoromra nézek, aki hüvelykujját feltartva jelzi, hogy minden rendben.

- Azt meghiszem – nevet fel Caesar. - És most beszéljünk egy kicsit arról az éneklésről. Tudom, hogy nem az arénához tartozik, de megveszek a kíváncsiságtól... Mondd csak, fogsz még énekelni nekünk máskor is? - kérdezi izgatottan, és előrébb húzódik a székén.

Nem kell Katnisst keresnem, hogy válaszolni tudjak. - Hmm, egyelőre még nem tudom. Ha így döntök majd, értesíteni fogom, Caesar. - Megkísérlek egy kacsintást, mire a műsorvezető felkacag, és megveregeti a kezemet.

- Remélem is, hogy így lesz. Na de most térjünk rá arra, ami mindenkit foglalkoztat. Mi volt közted, és a fiú, Radler között az Első Körzetből? - Halkan beszél, és így olyan, mintha a legjobb barátok lennénk. De persze közel sem vagyunk azok, így kicsit kényelmetlennek érzem a helyzetet – a kérdésről már nem is beszélve. Szerencsére Katniss már válaszol is helyettem.

- Ezt igazából én sem tudom – ismétlem el, amit hallok a fülemben. - Odabent lenni az arénában teljesen más, mint itt kint, és azt hiszem, az érzéseimre is hatással volt a dolog.

Az emberek várják a további választ, de se Katniss, se én nem tudok hozzátenni már mást. Egy pillanatra kétségbeesem, azonban Caesar – ahogy ígérte – segít.

- Nekem úgy tűnt, hogy te nem is vetted észre, hogy néz rád – mondja kedvesen.

- Igen... Azt hiszem, talán nem vettem észre – hebegem elpirulva. Attól félek, hogy lebuktatom magamat, de aztán megnyugszom, mikor arra gondolok, hogy nem az amnézia az első dolog, ami eszébe jut az embereknek, mikor rám néznek és látják, hogy alig tudok megszólalni, ráadásul még be is pirosodtam, hanem inkább az, hogy egy szerelmes tinilány vagyok, aki próbálja tagadni az érzéseit.

- Mikor Athena megölte a medvét, te pedig leestél a földre az ágyúdörrenés után, ami Radler halálát jelezte, mit éreztél? Volt még reményed, vagy már elhagyott? - Caesar hátradől a székében, és a papírjain dobol az ujjaival. Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül ilyen részletekbe menően teszi fel a kérdéseit.

- Nem, akkor már nem volt. De aztán jött Maximus... - csuklik el a hangom. Nem néztem tegnap a videó végét, így nem tudom, mi történt az utolsó órákban. Úgy teszek, mintha szembelévő falat bámulnám, de közben Katnisst nézem, és segítséget kérek tőle.

- Ó, igen – kezdi szomorúan Caesar. - Maximus. Féltél attól, hogy megöl téged? Hiszen akkor már csak ketten voltatok, ami annyit jelent, hogy egy lépés választ el a győzelemtől.

Egy élet, gondolom magamban, de aztán követem Katniss utasításait, és nem ezt mondom. - Nem. Ez egy furcsa felállás volt, de akkor elég rosszul éreztem magam, és azt hiszem, igazából nem is voltam tudatában a dolgok komolyságának.

- Remélem, most már jól vagy – mosolyog rám Caesar, mire megkönnyebbülten, de azért óvatosan fújom ki a levegőt. Itt az interjú vége.

- Igen – bólintok. - Jól vagyok.

- Sash Candel – nyúl a kezem után a műsorvezető -, a hetvenötödik Éhezők Viadalának győztese. - Csókot nyom a kézfejemre, aztán kikapcsolnak a kamerák, és vége. 

Hatalmas sóhajt szakad fel belőlem, és azonnal Katniss felé nézek. Elmosolyodik, majd ismét a hüvelykujjával jelzi, hogy jó voltam.

Az interjú után fél órát kapok, hogy mindenkitől elköszönjek. Mivel egy kicsit még mindig idegen nekem ez a helyzet – attól függetlenül, hogy elvileg jól ismerem a körülöttem lévő embereket -, feszengve gondolkodom azon, hogy hogyan is búcsúzkodjam. Katniss, Haymitch, Effie és Peeta természetesen velem jönnek a Tizenkettedik Körzetbe, és Cinnával is találkozni fogok nem is olyan sokára, mikor elkezdődik majd a Győzelmi Körút. Ezért hát úgy döntök, hogy először Rikitől köszönök el. Beszélgetünk egy pár percet, aztán megpuszil, és utamra enged. Cinnától egy hatalmas ölelést kapok, és már indulunk is.

***

Keserédesen figyelem a hatalmas, színes házakat a sötétített ablaküvegű autóból. Örülök, hogy elhagyjuk végre a Kapitóliumot, ráadásul nyílegyenesen hazafelé tartunk, viszont a lelkem mélyén valami fura, idegen ürességet érzek. Mit hagyok itt? A lelkem egy darabját? Hülyeség, hiszen nem is emlékszem semmire, és pont ez ejt kétségbe. Talán jó, hogy elveszett az emlékezetem, mert elképzelhető, hogy nem lennék képes normális életre ezzel a múlttal. De mi lesz akkor, ha majd egyszer csak visszatérnek az emlékek, és egyszerre mindenre emlékezni fogok? Mi lesz, ha nem fogom tudni feldolgozni a történteket? És mi van azzal a sok gyerekkel, akik meghaltak az arénában? Az a huszonhárom élet, ami már nincs... Borzasztó ez az egész. Az ember azt hinné, hogy miután valaki megnyer egy Viadalt, az élete habos torta. Eddig én is ezt hittem, de már máshogy látom a dolgot. Az tény, hogy az anyagiakkal nem lesz gondja az illetőnek, de mi van a lelkével?

Oldalra sandítok, pontosan Katnissre. Vajon ő hogyan élt tovább a saját győzelme után? És vajon én hogyan fogok? Amíg nem emlékszem a történtekre, addig úgy, ahogy megleszek, de nem hiszem, hogy miután visszatérnek majd az emlékeim, olyan simán fognak menni a dolgok.

A vonatúton, ami hazafelé vezet, végig csöndben vagyok. A többiek kedélyesen, de azért halkan beszélgetnek vacsora közben – tiszteletben tartják, hogy nincs kedvem jó pofizni, és ezért hálás vagyok nekik. Miután elhagyjuk a Kapitóliumot és az azt körül velő, a határát jelző Sziklás-hegységet, valahogy megkönnyebbülök, és magányra vágyom.

- Azt hiszem, lefekszem – állok fel az asztaltól. Ahogy elindulok a kabinom felé, magamon érzem Katniss tekintetét, és tudom, hogy utánam fog jönni.

Gyorsan lezuhanyzom, lemosom a sminket, és felveszek egy hálóinget. Aludnom kéne, mert úgy hamarabb elmegy az idő, és mikor felkelek, talán már otthon leszek. De nem fogok aludni. Most még nem. Megállok az ablak előtt, és a saját tükörképemet nézem az üvegben. A fekete haj, a fehér bőr, a kék szemek. Mind én vagyok. Semmit sem változtam kívülről. Csak belül lettem más. Hogy mennyire, azt még nem tudom, de nagyon is érzem.

Kopognak az ajtón, aztán valaki belép a kabinomba. Nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam: Katniss az. Felém tart, aztán megáll mellettem, és ő is elkezdi tanulmányozni magát az ablaküvegben. Egy pár percig némán hallgatunk, aztán a mentorom a zsebre vágja az egyik kezét, és megszólal.

- Szeretnék mutatni neked valamit – néz rám. Felé fordulok: így jelzem, hogy figyelek rá. Kihúzza a kezét a zsebéből, és felém nyújt egy apró, kerek kis tárgyat. - Tudod, mi ez?

Elveszem a kezéből, és megforgatom az ujjaim között. Kör alakú kitűző, benne egy repülő madárral.

A térdeim megbicsaklanak, és meg kell kapaszkodnom az egyik szekrényben, nehogy a felszínre törő emlékek és érzések magukkal rántsanak a mélybe. A kitűző a földre esik. Én is majdnem ott landolok, de Katniss megfogja a kezemet, megtart, és a szemembe néz.

- Sash, tudod mi van a kör közepén? - suttogja fojtott hangon.

Összeszorítom a szemeimet, és bólintok. - Egy fecsegőposzáta.

vége

                                 az első könyvnek

23. Fejezet/Befejezés - I. rész

Kedves Olvasóim,

meghoztam az utolsó előtti részt. Ha minden jól megy, szombaton itt a befejezés, a 23. fejezet második része, amivel véget ér a Nyitott szemek. Ez az első blogom, amit befejezek, és nagyon furcsa érzés. Az egyik szemem sír, a másik nevet - tudjátok, hogy szokott ez lenni. Persze az vigasztal, hogy jön majd a második rész, amin már dolgozom. Amint mondtam, a megjelenésének pontos idejét nem tudom, de valamikor tél, tavasz végére várjátok, megpróbálok elkészülni vele addigra - mondjuk összecsapni nem szeretném, de azért sietek, amennyire tudok. Azt javaslom, hogy nézzetek fel majd néha ide a sztori vége után is, mert itt fogom közzétenni, hogy mikorra várható az első rész, valamint azt is, hogy hol fogjátok megtalálni - bár valószínűleg ugyanitt (ezt még nem tudom pontosan). Nekem mindenesetre nagyon otthonos ez a blog, szinte el sem tudom képzelni, hogy máshol látom a Nyitott szemeket. 

Szóval ennyi lennék, a szombati, utolsó rész után majd valamelyik nap szeretnék írni egy ilyen írói utószót, amit ilyenkor szokás, ott összeszedem a gondolataimat, és leírom, hogy mennyire köszönöm nektek azt a sok támogatást, amit kaptam. :') <33

Kellemes olvasást és jó szórakozást,

Dorine Osteen

_________________________________________________

Elfordítom a fejemet, és próbálom visszatartani azt, ami kikívánkozik belőlem. Szeretnék sírni és ordítani, hogy kapcsolják ki, de nem lehet.

- Mindjárt vége – mondja Katniss. 

Ránézek, de nem tud megnyugtatni. Ugyan nem látom, amit vetítenek, azonban a hangokat hallom. Egy lány, és saját magam párbeszéde, aztán ágyúdörrenés, és egy fiúval beszélgetek. Hallom a hangunkat, de lélekben valahol teljesen máshol járok. Azon agyalok, hogy hogyan történhetett meg mindez, és hogy hogyan lehetséges, hogy én nyertem meg a Viadalt. A szoknyámon csillogó gyémántokat bámulom. Megnyertem a Viadalt. Én. Most már tudom, hogy jó, hogy semmire sem emlékszem.

Miután vége a vetítésnek, alig tudok megmozdulni, így magamban hálát adok, hogy továbbra sem kapcsolják fel a világítást, így az emberek nem látják, milyen rémült az arcom, ahogy a színpadra sétáló Snow elnöktől megkapom a győztesnek járó koronát. Caesar gyorsan bedob egy pár poént, hogy kicsit felrázza a döbbent közönséget, aztán végig tapsoltatja őket, míg mi levonulunk a színpadról. Részt kell vennem egy Győzelmi Banketten, amit az elnöki rezidencián tartanak, és én vagyok a főszereplője. Csomó fura ember ugrál körül, mindenkivel fotózkodom, és közben persze vigyorgok, mint a vadalma. Annyi kaját tömök magamba, amennyit csak tudok, de ez nem nagy mennyiség: a második tál leves felénél már attól félek, hogy kidobom a taccsot. Katniss folyton a közelemben marad, de egyszer sem néz rám, viszont van egy olyan érzésem, hogy a Játékmesterek kipécéztek maguknak, mert valamelyikük folyton bámul. Persze ennek nem kéne meglepnie, hiszen én nyertem meg a Viadalt. Ma este mindenki Sash Candelre kíváncsi. Aztán végre valahára véget ér a Bankett, és valósággal Effie nyakába vetem magam, mikor megjelenik, hogy indulhatunk.

Senkivel sem beszélek, míg visszaérünk a Kiképzőközpont tizenkettedik emeletére, sőt, még azután sem. Csak bezárkózom a szobámba, felülök az ágyamra, és a tenyereimbe temetem az arcomat. Effie és Haymitch vacsorázni hívnak, de úgy teszek, mintha nem hallanám őket. Higgyék csak azt, hogy alszom. Igazából szörnyen éhes vagyok - hiszen nem ettem sokat -, de ez semmi ahhoz képest, amit érzek. Huszonegy embert láttam ma meghalni. Mindannyian körülöttem lelték halálukat. És miért? A semmiért. Hogy a hülye kapitóliumiak szórakozhassanak rajtuk. 

Beleharapok a ruhámba, nehogy felordítsak. Elerednek a könnyeim, kitépem a fülemből a súgót, a földre dobom a koronát, és elvágódom az ágyon.

Reggel arra ébredek, hogy valaki dörömböl az ajtómon. Gyorsan kiugrom az ágyból, és beengedem a valakit.

- Drágám! - rikácsolja Venia. - Mi a csuda történt veled? Úgy nézel ki, mint egy... Szóval szörnyen!

Köszönöm szépen, ez igazán jól esik. Az ajkamba harapok, de nincsen időm visszavágni, mert Flavius és Octavia is berontanak a szobámba, és bevágják maguk mögött az ajtót. Venia megragadja a csuklómat, elrángat a tükör elé, és megmutat magamnak. Az tény, hogy nem nézek ki olyan jól, mint tegnap. Az arcom fáradt, a szemeim karikásak, a sminkem lefolyt a sírástól, és gyűrött a ruhám.

- Ne aggódj – pördít meg Flavius. - Ezen se perc alatt segítünk. - Azzal egy mozdulattal megszabadít a ruhától, Octavia gyorsan elküld zuhanyozni, aztán mikor már vagy tíz perce folyatom magamra a vizet, megelégeli a dolgot, és azon címszó alatt, hogy sietnünk kell, megtörölget, mint egy óvodást. 

Mire Cinna is megérkezik, már tiszta és rendezett vagyok. Bőrsarut, és hozzá passzoló, halvány színű ruhát kapok. Octavia az arcomra ken egy kis púdert meg szempillaspirált, de semmi többet. Aztán miután minden megvan, Cinna kiküldi a felkészítőcsapatot, és a fülembe szereli a súgógépet. Igazából eléggé zavar ez a kis kütyü, de közben meg is nyugtat, mert tudom, hogy nem vagyok teljesen magamra hagyva.

- Még van tíz perc addig, hogy elinduljatok az interjúra – mondja halkan Cinna. - Valaki szeretne találkozni veled.

- Kicsoda? - nézek rá. 

Nem válaszol, csak elmosolyodik, és kinyitja az ajtót. Egy öreg néni sétál be rajta egy botra támaszkodva, mögötte egy hosszú szőrű, szürke macska masírozik. Ismerős ez a néni, már egyszer találkoztam vele ott, abban a hatalmas üvegcsarnokban.

- Hát én – hallom meg öreg, magas, érdes hangját. Mintha ismét megfájdulna a fejem, de aztán elmúlik. Az ajtó felé pillantok, ahogy a néni megölel, de Cinna már sehol sincsen. - Riki. - Kibontakozunk az ölelésből, és leülünk az ágyam szélére. - Hallottam, hogy mi a helyzet. Nagyon sajnálom.

Ránézek. Mondanom kéne valamit, de semmi értelmes nem jut eszembe. Azt sem tudom, hogy ki ez a nő. Ebben a pillanatban a macska felugrik hozzánk, és az ölembe mászik. Köszi cica, simítom végig a hátát. Megmentette a helyzetet, mert így legalább van valami, amivel elfoglalhatom magam, és nem olyan kínos a helyzet.

- A maga macskája? - kérdezem.

- Igen – mosolyodik el a néni. - Othie a neve.

- Othie – ismétlem el a nevét. Erre a cica felkapja a fejét, és a karomba dörgölődzik. - Aranyos.

- Tényleg az. - Egy percig némán hallgatunk, aztán Riki töri meg a csendet. - Tudod, mikor bent voltál az arénában, mi mindannyian szörnyen aggódtunk. Kegyetlen érzés az, mikor tudod, hogy valaki, akihez kötődsz, lehet, hogy meg fog halni.

- De túléltem – nézek rá.

- Túl – simítja végig az arcomat. - Annyi volt a támogatód, hogy egyszerűen nem is alakulhatott másképpen.

- Tényleg? - ugranak össze a szemöldökeim. Ugyan Cinna már mesélt erről tegnap, de az nem volt ilyen konkrét.

- Bizony. Rögtön az éneklésed után már jöttek is a szerződések. Katniss nem győzte átnézni őket... Nem csak magánszemélyek, de zenei cégek és egyesületek is támogattak. Az emberek majd' megvesztek, sőt, még olyat is hallottam, hogy levelekkel bombázták Snow elnököt avégett, hogy mindenképpen neked kell megnyerned a Viadalt, mert kell nekik a hangod.

  Az ölembe meredek, és a macskát bámulom. Abban biztos vagyok, hogy van hangom és hogy szeretek énekelni, ráadásul már az is bebizonyosodott, hogy valóban énekeltem egész Panem előtt, de ez azért még mindig hihetetlen egy kicsit.

- Szóval ezért vagyok még életben? - suttogom.

- Nem csak azért, de többnyire igen – bólint Riki. - Mert szeretnek az emberek.

Valaki bekopog a szobámba, és ezzel megtöri a pillanatot. Katniss feje bukkan fel az ajtórésen.

- Mennünk kell – néz rám, mire bólintok egyet.

- Rendben, egy perc. - Katniss feje eltűnik, mi pedig felállunk. 

Othie leugrik a földre, mikor Riki megölel, én pedig magamba szívom az édes illatot, amit a néni áraszt magából. Aztán elköszönök tőle, és kisétálok a szobából.  

22. Fejezet - V. rész

Sziasztok!

Emberek, ez most komoly?! Több, mint 23.000 megtekintés? oO Te jóságos jég, ezt nem is tudom eléggé megköszönni nektek! De komolyan, így, a történet vége felé elértük ezt a számot, hihetetlen! Mikor elkezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutunk idáig. És tessék, itt vagyunk! Wow. 

Nos, most a történetről, és annak folytatásáról. Ez az utolsó előtti fejezet utolsó része, ezután már csak egy befejezés-féleséget fogok hozni, amit nem mondanék epilógusnak, hiszen ha jól számoltam, három részből fog állni, a legvége pedig egészen rövidke lesz (azért nem annyira nagyon). Ami pedig a második részt illeti, folyamatosan dolgozom rajta, a szombaton megnézett film adott hozzá egy jó nagy plusz löketet, szóval azt hiszem, menni fog az írása - és amúgy is nagyon szeretek dolgozni rajta. Tegnap úgy döntöttem, az Akik vagyunk címet adom neki, melyet a hozzá tartozó, amúgy a Futótűz filmzenei listán szereplő Imagine Dragons számból vettem. Ebből pedig asszociálhattok arra, hogy ez lesz a sztori "dala", mint az első résznek volt Taylor Swift Eyes open-je. 

Oké, most pedig elég a szövegelésből, köszönök nektek mindent, és jó olvasást! <3

Üdv,

Dorine

_________________________________________

"I look in the mirror and I try to see myself"

Az izgalom teljesen eláraszt, ahogy meghallom a fejem felett dübörgő himnuszt. A színpad alatt állok, és éppen arra várok, hogy a korong, ami majd felemel, elinduljon. Most a Tizenkettedik Körzet csapatának tagjait mutatják be odafent. Az előkészítő csapat, a stylist, a mentor, a kísérő, és így tovább. Mivel Katniss volt a mentorom, ő is ott lesz a színpadon, valamivel távolabb. Nem tudom, pontosan hogyan akarják kivitelezni ezt az egész súgó-dolgot, de én bízom bennük, hiszen mást nem nagyon tehetek – ráadásul most még nem kell beszélnem, ha minden igaz, de már él a vonal köztem és Katniss között. Ezt onnan tudom, hogy hallom a lélegzését a fülembe ültetett kis mikrofonon keresztül, és azt is hallom, ahogy a közönség egy emberként üvölt, mikor megjelenik a színpadon.

Kihúzom magam, ahogy Caesar felkonferál. Még pár másodperc, és elindulok fölfelé. Mélyeket lélegzem, de máris érzem, hogy a víz folyik a hátamon, és remegni kezdek. Mindig ez történik, amikor izgulok. Összeszorítom a fogaimat, aztán egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat, ahogy a fémkorong megmozdul, de végül sikerül valahogy összeszednem magam. Abban a pillanatban, hogy megjelenek a színpadon, a közönség feláll, és állva tapsolnak nekem. Elvakítanak a reflektorok, de leküzdöm az ingert, hogy eltakarjam a szemeimet. Lassan, a tőlem telhető legnagyobb magabiztossággal lépkedek Caesar felé, és közben végig mosolygok. Senki sem tudja közülük, hogy mi történt – emlékeztetem magam, ahogy vetek egy pillantást a tomboló, tapsoló, kiabáló közönségre. Mikor odaérek a műsorvezetőhöz, átkarolja a vállamat, és rám vigyorog.

- Jó téged újra látni, Sash – mondja a mikrofonba, aztán az emberekre néz. - Jó látni, ugye? - A közönség fülsüketítő ovációval válaszol, én pedig közben végre leülhetek a székre, ami a színpad közepére van felállítva. Nem is szék, inkább trón. Biztos vagyok benne, hogy valódi aranyból van megformázva, hogy igazi smaragd és zafír díszíti, és hogy az alja és a háta selyemből készült. 

Végigsimítom a karfát, aztán oldalra pillantok. Mindannyian ott vannak: Effie, Cinna, a három felkészítős, és természetesen Katniss is. Egy pillanatra összenézünk, ő pedig küld nekem egy biztató mosolyt. Viszonzom, aztán muszáj előre fordulnom, mert Caesar elcsendesíti a közönséget, ez pedig csak egyet jelenthet: kezdődik a háromórás videó. 

Elrejtem a kezemet a szoknyám és a selyemülés közé, aztán belesüppedek a székbe. Caesar vigyorogva rám kacsint, aztán minden elsötétül, és megjelenik a Kapitólium címere egy hatalmas kivetítőn. Hát akkor lássuk, gondolom magamban, de a következő pillanatban már meg is gondolom magam. Mi van, ha olyan fogok látni, amit nem akarok? Ha tettem vagy mondtam valami olyasmit, amire most nem leszek büszke?

- Nyugi – hallom meg egyszer csak Katniss hangját a fülemben. Olyan váratlanul ér, hogy megugrom, aztán lopva felé nézek. - Ne tűnj ilyen rémültnek. Nem lesz semmi baj.

Halványan bólintok egyet. Mikor ismét a képernyőre téved a tekintetem, már az Aratást mutatják. Halálra váltan felsétálok a színpadra. Tátva marad a szám, mert tényleg én vagyok. Kicsit fájni kezd a fejem, de nincsen időm foglalkozni vele, mert aztán ismét magamat látom, ahogy kigördül a szekerünk a Köröndre. Hatalmas uszályom van, és egy magas, kreolbőrű fiú áll mellettem. Biztosan ő Maximus – fut át az agyamon. A többieket is mutatják, különösképpen egy velem egykorú lányt a Tizedikből, és egy szőke fiút az Elsőből. Mikor odaérkezünk, hogy hány pontot kaptam a játékmesterektől, már alig kapok levegőt. Hát még akkor, mikor meglátom, hogy tizenkettőt kaptam! Hogy én, tizenkét pontot! Fogalmam sincsen, ez hogyan lehetséges. Figyelj a videóra! – parancsolok magamra. Most jönnek az interjúk: ismét a szőke fiú, akinek Radler a neve. Ő az a fiú, akiről Haymitch beszélt. Tiszta, szürkéskék szemei vannak, és a beteg húgával jött a Viadalra. A lány a Tizedik Körzetből nem más, mint Jana, a szövetségesem. Aztán én jövök. Szánalmasnak, aprónak és sebezhetőnek tűnök, de aztán énekelni kezdek, és kő kövön nem marad. Ahogy magamat nézem, az állam valahol a földet súrolja. Hát akkor tényleg igaz. Csak tartsd nyitva a szemed, csak tarts ki, és minden szebb lesz, ígérem. Ismerős ez a dal, de tényleg. Talán kezdek emlékezni? A többi kiválasztott arca ránt vissza a valóságba. Olyan hideg és gyilkos pillantásokat vetnek felém, hogy még most is megijedek. Aztán jön az aréna. Vérfürdő jó részletesen, de szerencsére sokat mutatnak engem is, így előbb-utóbb vége lesz. A Hivatásosak a szemem előtt nyírják ki a srácot a Negyedikből, lemerészkedek a Bőségszaruhoz, ami egyébként egy mocsár kellős közepén áll, madarakkal éneklek, találkozok Janával, és együtt elmegyünk egy helyre, amit ő folyton Romoknak hív. Elég részletesen leadják a jeleneteket egy drámai zenével aláfestve, mikor Jana lemegy a folyóhoz vízért, és eldördül egy ágyú. Ő is megrémül, de persze nem az ő halálát jelezte az ágyú, hanem egy lányét, akit farkasok téptek szét. Én ezt nem tudom, berohanok az éjszakai erdőbe, és összefutok azzal a fiúval, Maximusszal. Nem öl meg, csak leüt, és a folyópartra visz. Érzem, hogy a torkomban gombóc nő, ahogy végignézem, amint a tarkómból kifolyó vérrel három szót ír egy kőre: "Nyitott szemek, Candel". Aztán lecsatol valamit a ruhámról, azt is oda teszi, és eltűnik. Reggel felébredek, megdöbbenek a felirattól, végül felcsatolom a ruhámra azt a valamit, fürdöm a folyóban, és gyorsan eltűnök az erdőben. Egy esés és egy rosszullét után kapok egy kis gyógyszert, és újra megtalálom Janát. Elhatározzuk, hogy visszamegyünk a hegyekbe, azonban elkap minket egy eső, ami elég maró hatású. Vágókép arról, hogy három Hivatásos megöli Radler húgát, akinek menekülnie kell az eső elől. Mi ugyan kapunk egy savlepergetős esernyőt, de mire sikerül visszajutnunk a Romokhoz, már elég rossz állapotban vagyunk. Míg éjszaka alszunk, a fiút, Radlert mutatják, aki megtalál minket. Nem támad ránk, sőt, szövetséget kötünk. Együtt elhatározzuk, hogy ő szerez kaját a várható Lakománál, mi pedig cserébe fedezzük. Este elég meghitten beszélgetek vele, másnap pedig lemegyünk a folyóhoz vízért, ahol berágok Janára és Radlerre, aztán kitalálom, hogy a fiú igazából csak csapdába akar minket csalni. Ezt elmondom Janának, de miután Claudius Templesmith bejelenti a Lakomát és már ott vagyunk a Szarunál, meggondolom magam. Látom a többi kiválasztottat is a képernyőn, aztán minden olyan gyorsan történik. Egy hatalmas, pirossal jelzett hőhullám újjávarázsolja az egész arénát és eltűntet minden mocskot, amit a savas eső hagyott maga után, és mindenkit a földre lök. Aztán felmászom egy fára, ugyanis hatalmas burok emelkedik a mocsár és a Szaru fölé, és onnan lövöldözök Radler íjával. A fiú megöli a Tizenegyes srácot, ugyanebből a körzetből a lány eltalálja az Egyes lányt és fiút egy bénító tüskével. A csaj életben marad, de Maximus megöli a fiút. Abban a pillanatban, hogy végez vele, az üvegfal leereszkedik, én pedig leesem a fáról. Mindenféle hülyeséget kiabálok, és követelem Radlertől (amúgy Ciriusnak hívom), aki időközben sikeresen odaért hozzánk, hogy engedjen el. Végül egy fán kötünk ki, és Radler karjai között térek magamhoz. A következő jelenet az, hogy én és a fiú Janát keressük. Meg is találjuk, de aztán egy fekete bőrű lány előront egy bokorból, és elvágja Jana torkát. Én a hátába döfök egy kést és a szövetségesem mellé térdelek, Radler pedig végez az eszelős tekintetű lánnyal. Végignézem, ahogy Jana meghal és én mellette vagyok, végül Radlerrel a csillagok alatt éjszakázunk. Vagyis hogy én éjszakázom, ő pedig engem néz. Nem alszik semennyit, csak bámul. Az arca gondterhelt, végül egyszerűen fogja magát, összepakol, kirak nekem pár doboz kaját, és ott hagy. Reggel felébredek, látszólag eléggé megdöbbenek a dolgon, de végül csak összerámolom a cuccaimat, és megpróbálok felállni. Ahogy magamat nézem a képernyőn, amint a földre rogyok, ismét megfájdul a fejem. Eszembe jutnak az eddig látott esések és az orvos szavai, és máris tudom, hogy minden bizonnyal innen ered az emlékezetkiesésem. Egy fa felé tartok, és jó pár zuhanás meg sikertelen próbálkozás után végül sikerül feljutnom. Ekkor vált a kamera, és Radlert látom, amint darabokra tépi egy hatalmas medve. 

22. Fejezet - IV. rész

Kedves Olvasóim!

Nagy, nagy, nagy nap ez a mai, hiszen végre a mozikba került a Futótűz, amit már mindannyian vártunk. Igazából annyira hihetetlen, annyira fantasztikus, hogy még nem is nagyon fogtam fel. Viszont akkor is itt van, és szombaton, este hétkor végre én is látni fogom. Már alig várom! Csodás, csodás, csodás, ráadásul lassan ismét a végére érek a a második résznek könyvben, ugyanis elhatároztam, hogy kicsit felelevenítem a történetet, hogy világos képet kapjak a filmbéli különbségekről. Azért remélem, tényleg annyira szuper lesz, mint az előzetesek! :D 

Na mindegy, elég a szövegelésből, itt a következő részlet.

U.I.: Ez megint extra hosszúságú rész, most így ünneplem a premiert. :)

Jó olvasást,

Dorine Osteen

________________________________________

Kerek szemekkel iszom magamba mindazt, amit Haymitch mond. Tényleg nem öltem meg senkit a Viadal alatt, viszont volt egy szövetségesem, akit Janának hívtak, és egy Smirk nevű, őrült lány végzett vele. Smirket ugyan megsebesítettem, de egy Radler nevű fiú ölte meg. Haymitch szerint Radler szeretett engem. Megvédett, mikor rosszul éreztem magam, és én is kiálltam érte. Volt egy Lakoma, ahol felmásztam egy szörnyen magas fára, és íjjal belelőttem a Tizenegyedik Körzet fiú kiválasztottjába. Maximus, akivel a Viadalra jöttem, erős fiú volt, de a végén mellettem halt meg, és elmondta nekem, hogy igazából az egész csak színjáték volt, mert anya kérte meg, hogy legyen ilyen. Maimus egyszer megmentette az életemet, mert a sötétben találkoztunk az erdőben, mikor Jana lement a folyóhoz vízért, és eldördült egy ágyú, én pedig teljesen elvesztettem a fejemet, és elkezdtem Jana nevét kiabálva rohanni. Ahogy mesél, egyre rosszabul leszek. Túl sok az információ, és túl kicsinek érzem magam, hogy egyedül elcipeljem az összeset. Hogy volt egy fiú, aki szeretett engem, és egy másik, aki az arénában megmentette az életemet? Teljes képtelenség. Már éppen kezdek azon agyalni, hogy talán ezek itt mégis átvernek, mikor Haymitch valami olyasmit mond, ami még ezeknél is sokkal, sokkal nagyobb hülyeségnek hangzik. Elvileg az aréna előtti interjún énekeltem a közönségnek. 

- Na persze! - csattok fel, és hozzá fel is állok az ágyról. - Ez nem igaz! Soha nem énekelnék mások előtt, főleg nem a Kapitóliumban!

- Ülj vissza! - parancsol rám Haymitch, én pedig duzzogva engedelmeskedem neki. Lehuppanok, összefonom a karjaimat a mellkasomon, aztán tűröm, hogy Effie is mellém üljön, és megint átkarolja a vállmamat, mint valami tyúkanyó. Nem nézek fel, de érzem, hogy a nő éppen farkasszemet néz Haymitch-csel.

- Nem fogok felállni – sziszegi Effie fölényes hangon. - Ne is akarjon rákényszeríteni. Ez a szegény lány éppen erős amnéziában szenved, és szüksége van egy segítő karra, aki támaszt nyújt neki. Főleg olyan durva informátor mellett, mint maga, Haymitch – néz végig a férfin, aki erre ökölbe szorítja a kezeit, és már éppen lendítené a karját, de Katniss mellé lép, és visszatartja. - Ugye, drágám? - kérdezi Effie mézes-mázos hangon, és szabad kezével végigsimítja az arcomat.

- Igen – füllentem. - Köszönöm. - Igazából semmi szükségem sincsen erre a nőre meg a pátyolgatásra, de látszik rajta, hogy annyira szívből teszi, amit tesz, hogy nem akarom megbántani.

- Oké, elég a nyáladzásból – int csöndre minket Haymitch. Megvakarja az állát, és hümmög egyet. - Cinna majd felkészít az interjúra, mi pedig addig kitalálunk valamit, amivel megtudjuk menteni a helyzetet.

Miután mindenki kimegy a szobából, és csak Cinna meg én maradunk bent, megkönnyebbülten felsóhajtok. Cinna nem engedi be azt a három alakot, pedig annyira be akartak jönni, hogy muszáj volt elküldenie őket egy igazából teljesen felesleges dologért.

- Ha vége az interjúnak, hazamehetek? - kérdezem tőle, mikor leül velem szemben, hogy felvigye a sminkemet.

- Azt hiszem, igen – válaszolja halkan.

Ettől kicsit megnyugszom. Semmiben sem vagyok biztos, ami az elmúlt egy hónapot illeti, így hát öröm tölt el, hogy valószínűleg hamarosan visszamehetek oda, ahol biztos vagyok az emlékeimben. 

A további percekben, amik a sminkelésemmel telnek, Cinna arról mesél a kérésemre, hogy mi volt az arénában. Megtudom, hogy kaptam Katnisstől egy takarót, meg hogy egyszer majdnem megtalált három Hivatásos Kiválasztott. Szerinte végig bátran viselkedtem, és Katniss büszke rám. Jó lenne tudni, hogy milyen a kapcsolatom azzal a lánnyal.

- Jól kijövünk egymással? - kérdezem Cinnától.

- Katniss és te? - Ahogy bólintok, elmosolyodik. - Igen. Míg odabent voltál, alig aludt. Végig a Viadalt nézte. Senki sem tudta megnyugtatni.

Kellemes melegség önt el, ahogy meghallom ezeket a szavakat. Szóval Katniss aggódott értem.

- Hogy tudtam megnyerni? - bukik ki belőlem, mikor lehunyom a szemeimet, hogy Cinna kifesthesse a szemhéjaimat.

- Sok volt a támogatód – válaszolja tömören.

- Az éneklés miatt? - rázom meg halványan a fejemet, mert még mindig nem tudom elhinni, hogy énekeltem egész Panem füle hallatára.

- Igen. - Hallom Cinna hangján, hogy mosolyog. - Nyisd ki a szemed, kérlek.

Miután végez a simnkeléssel, felállhatok, ő pedig előhalászik egy finom tapintású, hófehér ruhát az egyik szekrényből. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű darabot. Otthon is van egy fehér ruhám, abban szoktam menni az Aratásra, de az közel sem olyan eszméletlen, mint ez. Ennek selyemből van a felső része, a válla lelóg a karomra, a szoknyát pedig valódi gyémántok díszítik a deréknál.

- Ez lesz rajtam az interjún? - kérdezem elképedve.

- Ez – mosolyodik el Cinna. - Tetszik?

- Gyönyörű – suttogom. 

Ez egy régi, nyári rajz Sashről. Elhatároztam, hogy
beszúrom majd ehhez a részhez, fogadjátok sok szeretettel
(és inkább csak a ruhát nézzétek :).

A stílustanácsadó segít felvenni, aztán szintén fehér, gyémántos topánt ad rám, és beállít egy magas, egész alakos tükör elé. Tátott szájjal nézek végig a lányon, aki előttem áll. A bőröm gyönyörű, a szemhéjaim fehérek, a jobboldali, szolidan kék szemem alatt pedig gyémántpor csillog. Úgy nézek ki, mint egy tündér. Már csak a szárnyaim hiányoznak.

Míg Cinna nekilát a hajamnak, végigtapogatom a ruhát. Valahogy éreztem, hogy egy Viadal után nem lehet ilyen jó alakom. Biztosan nincs is, de a ruha felső része finoman ki van párnázva, így eltünteti a kiálló bordáimat. A hullámos loknik pedig, amiket Cinna készít nekem, eltakarják vézna vállaimat. Mire a stylistom mindennel végez, megérkezik a három alaki is, akiket eddig sikerült eltűntetnie. Név szerint ők Venia, Flavius és Octavia.

- Bejöhetünk? - visítja valamelyikük. Olyan izgatottan kopog az ajtón, hogy látom Cinnán, hogy egy pillanatra meggondolja, hogy beengedi őket, de azért rám néz előtte. Megvonom vállamat, ezzel jelezve: nekem mindegy.

- Gyertek – adja meg erre az engedélyt, és a három alak azonnal be is ront a szobába. Majdnem átesnek egymáson, ahogy megpillantanak.

- Ó! - kált fel Venia. - Te gyönyörű vagy!

Ebbe a dicséretbe aztán rendesen belepirulok, és hirtelen nem tudok hová nézni. Flavius odamasírozik hozzám, és a kezembe nyom egy hatalmas csomagot.

- Ez mi? - kérdezem meglepetten.

- Csak egy kis finomság – kacsint rám. - Muszáj lesz meghíznod kicsit.

Cinnára nézek, aki éppen próbál valamit megbeszélni a két nővel. Mikor ismét Flaviusra terelődik a tekintetem, a pasas egyenesen a két szemem közé bámul, és elfogottan vigyorog.

- Hát... köszönöm – mosolyogok rá. Ebben a pillanatban Haymitch és Katniss robog be a szobába. Én azonnal észreveszem őket, de a többiek nem.

- Megvan a megoldás – dörmögi a fickó. Rajtam kívül senki se figyel rá, így megköszörüli a torkát, és elismétli magát kicsit hangosabban is. - Megvan a megoldás! - üvölti. Erre aztán síri csönd lesz a szobában, és minden szempár rászegeződik. - Na végre. - Felém biccent a szemöldökével, aztán int, hogy menjek oda hozzá. - Ez lesz a füledben – húz elő a zsebéből egy apró kis pöcköt.

- Mi ez? - nyúlok felé, azonban elrántja a kezét, idegesen beletúr a hajába. Lépek egy lépést hátra, mert nem szeretném, ha véletlenül eltalálna.

- Engedd meg, hogy végigmondjam. Ez itt egy súgógép. Ezen keresztül leszel összeköttetésben Katniss-szel, ami annyit jelent, hogy ő fog válaszolni helyetted Caesar kérdéseire holnap, és neked csak el kell ismételned azt, amit ő mond. Ma is kipróbáljuk élesben, hogy megy-e.

- De Katniss honnan fogja tudni, hogy én mit válaszolnék? - nézek a lányra, aztán megejtek egy mosolyt, mert hát elvileg jóban vagyunk, de ő nem mosolyog vissza.

- Én és Peeta nyertük meg az előző Viadalt – jelenti ki.

- Mindannyiunk közül ő tudja a legjobban, hogy mit válaszolnál – helyesel Haymitch. - Caesar pedig nem fog olyan hű de komoly dolgokat kérdezgetni, ne aggódj. Riki beszélt vele.

Fogalmam sincsen, hogy ki az a Riki, de ezt nem teszem szóvá, inkább csak bólintok egyet. 

22. Fejezet - III. rész

Üdv, kedves olvasóim!

Ez a rész most egy kicsit hosszabb, mint általában szokott, ami azért van, mert először kevésnek találtam, ezért hozzá toldottam még majd' egy fél részletnyi írást, és így ennyi lett. Kívánok hozzá kellemes olvasást, köszönöm a pipáitokat és a kommenteket, valamint kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondoltok a fennálló helyzetről? :)

Szeretettel,

Dorine

____________________________________

Cinna egy gyönyörű szobába vezet, és becsukja mögöttünk az ajtót. Egy pillanatig élvezem a csendet, ami hirtelen ránk telepedett, de aztán kínossá válik. Körbenézek a szobában. Kicsit ismerősnek tűnik. Mintha már jártam volna itt.

- Ismerem ezt a helyet? - nézek a férfire, aki kerít nekem valahonnan egy pohár vizet, és a kezembe nyomja. Aztán leülünk az ágy szélére, ő sóhajt egyet, és bólint.

- Igen. Most a Kiképzőközpontban vagyunk, és ez volt a szobád a Viadal előtti napokban.

Beleiszom a vízbe, hogy legyen időm eldönteni, mit fogok válaszolni. - Ez most komoly, vagy csak valami hecc?

- Hogy megnyerted a Viadalt? - néz rám Cinna.

- Igen – bólintok.

- Komoly. - Összehúzza a szemöldökeit, és mélyen a szemeimbe néz. - Mondd, Sash, tényleg nem emlékszel semmire?

A tenyereim között forgatom a poharat, aztán a padlón fekvő szőnyegre nézek. Onnan a sarokra terelődik a figyelmem, majd a hatalmas, faltól-falig ablakon keresztül kibámulok a városra. Ez a Kapitólium. Azt tudom, hogy én a Tizenkettedik Körzetben születtem, és hogy vannak szüleim. Még egy csirkénk is van: a neve Rozi, és nagyon öreg. De ha a Tizenkettedikbe valósi vagyok, akkor hogy kerültem a Kapitóliumba, és honnan ismer ez a sok ember? Lehet, hogy igazuk van, és tényleg megnyertem a hetvenötödik Éhezők Viadalát?

- Nem – rázom meg halványan a fejem. - Semmire sem emlékszem, ami a Viadallal kapcsolatos.

Cinna felsóhajt, és hátrasimítja a haját. - Hogy lehet, hogy ezt nem vették észre az orvosok?

- Embert öltem? - kérdezek vissza halkan. Ha megnyertem a Viadalt – márpedig minden jel erre utal -, akkor egészen biztos, hogy gyilkoltam is.

- Nem. Senkit sem öltél meg – néz rám Cinna. - Tényleg nem, de ezt most bonyolult lenne elmagyarázni, és szorít az idő. - Feláll, és az ajtóhoz sétál.

- Mi fog most történni? - nézek utána.

- Mindenképpen látnia kell egy orvosnak. Beszélek a többiekkel, addig maradj itt. - Elég kétségbeesett fejet vághatok, mert Cinna halványan elmosolyodik, és bólint egyet. - Minden rendben lesz, ne aggódj. - Aztán kisétál a szobából, és magamra hagy. 

Egyedül maradok a kínzó gondolattal, hogy talán gyilkos vagyok, csak eltitkolják előlem. Bár ha elhittem ennek a férfinak, hogy megnyertem a hetvenötödik Viadalt, akkor azt is elhihetem neki, hogy tiszták a kezeim. Ez nagyon nehezen megy, főleg ha arra gondolok, hogy vajon milyen szörnyűségeken mentem keresztül? Ki volt a fiú kiválasztott, hány pontot kaptam, milyen volt az interjúm? Minek köszönhető, hogy életben vagyok még? Az biztos, hogy ez hatalmas csoda, mert én úgy érzem, az elsők között kellett volna lennem, akiket kinyírnak.

Felmászom az ágyra, és bevackolom magam a párnák közé. Ahogy lehunyom a szemeimet, próbálom felidézni a történteket, de csak egy férfit és egy nőt látok. Ők a szüleim, ez biztos. A fekete hajú, magas, szénporos arcú apa, és a csinos, gyönyörű mosolyú anya, ahogy a fa konyha asztalnál ülnek, és éppen beszélgetnek. Milyen jó lenne látni őket! Talán ők eltudnák magyarázni, hogy pontosan mi történt. Ha emlékezetkiesésem van, akkor előbb-utóbb eljön majd a pillanat, mikor minden eszembe jut. Lehet, hogy jobb is így? Mi van akkor, ha nem leszek képes tovább élni az emlékekkel? Ha olyan borzasztóak, hogy azt fogom kívánni: bárcsak sose jött volna vissza az emlékezetem? A tenyereimbe temetem az arcomat, és szabadjára engedem a fantáziámat, hátha megtalál valamit a fejemben. Egy darabig várok és agyalok, azonban végül elkezd idegesíteni, hogy semmi nem jut eszembe, ezért gyorsan felülök. Furcsa, kínzó érzés, hogy ebben a szobában aludtam, ha minden igaz. Tényleg így lett volna? Itt töltöttem a szabad perceimet, itt öltöztem, innen indultam el az arénába? Végigsimítom a selymes takarót, és közben a ma estére gondolok. Ma este lesz a győztes interjúja Caesar Flickermannel, ahol le fogják vetíteni neki – vagyis nekem – a Viadal legfontosabb, "legjobb" részeit. Aztán holnap interjúnk lesz, ha minden igaz. De ha nem emlékszem semmire, akkor hogy fogok neki válaszolni?

Hallom, hogy nyílik az ajtó, így gyorsan összeszedem magam. Először a pávának öltözött nő ront be csöndes gondolataimba, aztán őt követi a borostás fickó, utána a lány, aki először megszólított, szorosan mellette a szomorú szemű fiú, aki végig a lány kezét fogja. Utoljára Cinna jön be egy orvossal az oldalán. A színes ruhát viselő nő azonnal odarohan hozzám – olyan gyorsan, ahogy csak hatalmas magassarkúja engedi -, leül mellém az ágy szélére, és átkarolja a vállamat.

- Jaj, Sash! - gügyögi. - Igaz? Tényleg nem emlékszel ránk? - A lányra nézek, és némán megrázom a fejemet. - De hát ez szörnyű! Szegény drágám! - Nagyokat sóhajt, én pedig kezdem magam egyre kellemetlenebbül érezni. Szerencsére a borostás fickó egyszer csak legyint egy hatalmasat a karjával, és a nőre morog, hogy menjen arrébb, hadd vizsgáljon meg az orvos. 

Puffogva ugyan, de békén hagy, én pedig felállok, és hagyom, hogy a doki egy éles lámpával megvizsgálja a szemeimet, aztán valamit a homlokomra tegyen, és mindenkit csöndre intsen. Úgy jó öt percig végzi a különféle vizsgálatokat, leszedi a kötést a fejemről és a vállamról, kérdezget egy csomó dolgot az otthonomról, aztán engedélyt ad, hogy leülhetek. Hátrál egy lépést, irkál valamit a jegyzetfüzetébe, aztán végignéz rajtam, és összevont szemöldökökkel megvakarja az állát.

- Kinyögné végre, hogy mi a helyzet?! - dörrent rá a borostás arcú férfi. A kezei ökölbe vannak szorítva, és ahogy ránézek, van egy olyan érzésem, hogy mindjárt lekever egyet a dokinak.

- Nos – csapja össze a füzetét az -, azt hiszem, sajnos retrogád amnéziával állunk szemben.

Összerezzenek, ahogy néma csend telepszik az összegyűltekre. Pár másodpercig senki se mozdul, aztán végül megint a borostás, piros arcú férfi töri meg a fagyot.

- Vagyis? - dörmögi idegesen.

- Vagyis Sash képtelen emlékezni a Viadalra, és a közvetlenül az előtt történt dolgokra – válaszolja az orvos.

- És ez minek a következtében alakulhatott ki? - kérdezi a fiatal lány.

- Minden bizonnyal a sok eséstől – magyarázza a doki. - Például a Lakománál, vagy mikor az utolsó napon minden áron felakart mászni arra a fára. Elég erős ütések érték a koponyát, ennek következtében pedig sérült az agy hippokampusz nevű része, mely az emlékezetért felelős.

- És gyógyítható valamivel? - sürgeti a borostás férfi. - Ma este, és holnap is jelenése lesz.

- Azt hiszem, hogy nem. Idővel majd maguktól visszajönnek az emlékek – vonja meg a vállait a doki, de mikor a fickó közelebb lép hozzá, és megragadja a köpenyét, helyesbít. - Vagyis van rá egy gyógyszer, de az nem fog ma estig... hatni - nyögi.

- Akkor találjon ki valamit, ami hatni fog! - kiáltja a férfi, majd elengedi az orvos köpenyét, és egy határozott mozdulattal hátra löki.

- Haymitch! - visítja a páva nő. A borostás – akit akkor minden bizonnyal Haymitchnek hívnak – nem foglalkozik vele, csak mindenkit maga köré állít, elém áll, és beletúr a hajába.

- Na figyelj – néz a szemembe. - Nem tudom, mire emlékszel és mire nem, de nem is érdekel. Talán jobb is, hogy kiesett az egész. Most viszont akkor van még... - A háta mögé pillant Cinnára, aki erre megnézi a karóráját.

- Öt – mondja halkan.

- Öt óránk arra, hogy interjú-kész állapotba hozzunk. Ők itt a csapat – mutat végig a köré gyűlt embereken, aztán elkezdő őket egyenként bemutatni. - Effie, a kísérő, Katniss, a mentorod, Peeta, a fiú kiválasztott, Maximus mentora, Cinna, a stílustanácsadód, és én, Haymitch.  

22. Fejezet - II. rész

Sziasztok! (:

Meghoztam a következő részt, de egy csöppet elszámoltam magam, és több rész van még hátra, mint mondtam. Persze nem olyan sok, csak két-három részlet, talán külön prológus.

Várom a véleményeteket, és köszönöm szépen az eddigi támogatásotokat! <3

Dorine

____________________________________________

Óvatosan belépek a liftbe, aztán a Cinna nevű férfit figyelem, aki megnyom egy gombot a falon, mire bezáródnak az ajtók. Egy pillanatra ismét kétségbeesem, de végül elmúlik az érzés, és csak a csönd marad. A homlokomat ráncolva bámulom az ajtót.

- Hová megyünk? - dobom fel egyszer csak a labdát. A szavaim pár pillanatig csak lebegnek a levegőben, aztán a mellettem álló alak óvatosan sóhajt egyet, és válaszol.

- A lakosztályunkba. A felkészítőcsapat helyrehoz a ma esti interjúra. - Rám néz, egyenesen a szemeimet fürkészi. 

Összevonom a szemöldökeimet, aztán kisimul az arcom, és megrázom a fejem. - Nem értem. Lemaradtam a lakosztálynál.

A férfi ismét felsóhajt, ezúttal már kicsit hangosabban és gondterheltebben. - Sash – mondja -, ki vagyok én?

- Cinna – nézek rá. Kezdem egyre furcsábbnak érezni ezt a helyzetet, de szerencsére kinyílik a lift, mi pedig kilépünk belőle. Egy átlátszó hátuljú csarnokba érkezünk, aminek gyönyörű, zöld füvű park van a háta mögött. Átszállunk egy másik liftbe, aztán az ajtók ismét becsukódnak, és mi tovább utazunk fölfelé.

- És mi a foglalkozásom? - kérdezi Cinna. Úgy nézek rá, mint egy dilisre, hátha ebből majd leveszi, hogy nem tudom, és azt sem tudom, hogy honnan kéne ilyen ismeretekkel rendelkeznem.

- Fogalmam sincsen. De honnan kéne tudnom? - vonom meg a vállaimat. 

Cinna erősen koncentrál a szemeimre, aztán a zsebeibe süllyeszti a kezeit. - És azt tudod, hogy mi az az Éhezők Viadala?

Na tessék. Szóval erről van szó. Végigfut a hátamon a hideg, ahogy bólintok. - Persze. Egy elmebeteg... vagyis ronda valóságshow, amiben ártatlan gyerekeknek kell halomra ölniük egymást, hogy a Kapitólium lakosságát szórakoztassák. - Azért javítom ki magam, mert elég sok rémtörténetet hallottam emberekről, akik rejtélyes módon eltűntek, miután valami rosszat mondtak a rendszerre. Már csak az hiányzik, hogy a végén Snow elnök fülébe jussanak a szavaim. Mondjuk... honnan tudná meg, amit mondtam? Elvégre otthon vagyok. Vagyis... Nem biztos. Az előbb elég szép helyen voltunk, de a Tizenkettedikben nincsen ilyesmi - sőt, még normális lift sem. Eléggé kezdek összezavarodni, amitől egy kicsit ismét megijedek. Igazából nem tudom, hogy hol vagyok, és ez így elég ijesztő. A lift falának lapulok, mikor megállunk, de Cinna egy gombbal visszatartja az ajtókat. 

- Elárulod végre, hogy mi ez az egész? Miért vagyok itt? És ti kik vagytok? Miért gratulál nekem mindenki? - fakadok ki.

Cinna egy darabig a földet bámulja, aztán rám néz. A szemeiben nem nagyon látok mást, csak halvány szomorúságot.

- Sash... - kezdi, de abban a pillanatban az arcom elé kapom a kezemet, és félbeszakítom.

- Ne hívj így! Nem ez a nevem! - A hangom hisztérikus, amitől földbe gyökerezik a lábam. Sosem viselkedtem így. - A nevem... - Elhallgatok, és az ujjaimon keresztül Cinnára nézek. Nem tudom eldönteni, hogy a fejem melletti falat, vagy engem néz-e. - A nevem... - dadogom egyre halkabban. Végül a torkomra forr a szó, és lassan leengedem a karomat. - Nem tudom, mi a nevem – suttogom élettelenül.

- A neved Sash Candel, és megnyerted a hetvenötödik Éhezők Viadalát – mondja Cinna.

Úgy érzem, mintha egy jeges kéz markolna a szívembe. Megrogynak a térdeim, de a korlátba kapaszkodva sikerül állva maradnom. Kerek szemekkel bámulom a férfit, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Fájni kezd a fejem. A fájdalom lüktet, és nem folyamatosan érzem, csak egy-egy pillanatra – de akkor nagyon.

- Na persze – motyogom. A hangom halk, de nem azért, mert nem tudok hangosabban tiltakozni, hanem azért, mert a sírás fojtogat. - Nem tudom, hogy mi ez az egész, és hogy ti kik vagytok, de az tuti, hogy én nem nyertem meg a Viadalt! - Az ajkaimat harapdálom, és hol Cinnát, hol pedig a falakat bámulom. Néma csönd tölti be a liftet, aztán lépek egyet előre. - Ki akarok menni – mondom a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. A férfi rám néz, de egy pillanatig tétovázik. - Ki akarok menni – sziszegem a fogaim közül. Egyre idegesebb leszek a tudattól, hogy itt akar tartani. Mi ez az egész?!

- Ha kimész... - kezdené, de abban a pillanatban ismét lépek egyet, és egyenesen zöld íriszébe bámulok. A lábaim remegnek, azonban tartom magamat. Ki kell jutnom innen, és segítséget kell hívnom.

- Engedj ki. - Végre enged a szavaimnak, de elém áll, így mikor elengedi a gombot és kitárulnak az ajtók, a három alak - akik az állítólagos nevemet skandálják - nem ér el hozzám.

- Sash! - kiáltja izgatottan az egyik. Furcsán selypít, és elharapja a mondatok végét.

- Saaash! De jó, hogy megint itt vagy! - mondja a másik. Egy pillanatra látom, hogy zöld színű a bőre.

Mindennél jobban vágyom arra, hogy végre eltűnhessek innen, és mindenki békén hagyjon, de ez jelen pillanatban lehetetlennek tűnik. 

Cinna mellém áll, megfogja a csuklómat, és magabiztosan elindul a lakosztály ajtaja felé. Nem ellenkezem, csak követem. Folyamatosan beszél a három akárkihez, akik szörnyen furcsán néznek ki, és ahogy félmondatokból kiveszem, valami olyasmit ad be nekik, hogy nem vagyok jól, és ezért egy kicsit még nyugalomra van szükségem.

- De nem leszünk készen! - szisszen fel csalódottan a nő, akinek ezüst színű tetoválások vannak a szemöldöke felett.

- Nem hallottad, mit mondott Cinna? Hagyd békén szegény lányt! - csapja le egy narancssárga hajú, rúzsos férfi. Erre a nő elhallgat, és ahogy lopva hátrapillantok, még látom, hogy valamit odasúg kövér, zöld társának.

22. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Megint egy lépéssel közelebb a végéhez. Ezen kívül még azt hiszem négy vagy öt rész lesz, attól függ, hogy lesz-e külön epilógus. Ehhez a részlethez csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy remélem, kellőképpen összezavar titeket. :D Akármennyire is érthetetlen, ígérem, mindenre választ fogtok majd kapni, csak türelem. 

Meg készül ám a második rész, most megint belekezdtem, és már tudom is, hogyan fog kapcsolódni a hamarosan a mozikba kerülő ujjééé Futótűzhöz. Szerintem tetszeni fog nektek, nekem legalábbis határozottan bejön az elképzelés, így már csak a kivitelezés marad, ami pedig elég hosszú munka. Ebből az következik, hogy a második kötetet nem egyből ennek a vége után fogom

közzétenni, hanem majd csak egy idő után, bár pontosan még nem tudom, hogy mikor. Szeretnék előre dolgozni, szóval várható, hogy esetleg majd csak valamikor tél végén, tavasz közepén, bár ki tudja, mennyi idő lesz megírni. Egyelőre még a pontos címét sem tudom, de majd kialakul. Szóval ennyi lenne, remélem, akkor is velem tartotok! :)

Jó olvasást és szórakozást a történet maradék részeihez,

Dorine <3

________________________________________________

Fogalmam sincsen, hogyan kerültem egy hóviharba. Egy biztos: itt minden hideg, fehér és fényes. Sosem jártam még itt, pedig elég jól ismerem a Tizenkettediket. Valami keményen fekszem. Idegennek érzem ezt az egészet, ráadásul egy hatalmas kötés van a bal vállamon és a fejemen. Valami be van kötve a karomba, és érzek valamit a lábamon. Azért különös ez az egész, mert nem esik a hó, csak egyszerűen hideg van. Senkit nem merek megkérni arra, hogy fűtsön be egy kicsit, mert egyszer már próbálkoztam ilyesmivel, mikor megjelent itt egy almazöld hajú nő, de válasz helyett csak elkerekedtek a szemei, és gyorsan belém nyomott valamit, amitől pillanatokon belül elaludtam. Amúgy ez a másik furcsaság. Néha feltűnik egy-egy ember, de ilyenkor mindig lehunyom a szemeimet, mert attól félek, hogy ismét kiütnek. Mikor egyedül vagyok, a plafont bámulom, és próbálom kideríteni magamban, hogy vajon hogy kerültem erre a havas helyre. Napok telnek el így, és lassan rájövök, hogy talán jobb ötlet lenne tényleg kiüttetni magamat, mert így csak egyre éhesebb leszek. Így hát, mikor legközelebb ismét bejön egy ember, egy férfi a havas helységbe, meg is ragadom az alkalmat.

- Helló – szólítom meg. 

Felém fordul, egy pillanatra meglepődik, aztán elmosolyodik, és felvonja egyik cikkcakkos szemöldökét. - Jó reggelt – köszön. - Hogy vagyunk?

- Éhesen. Kaphatnék valamit enni?

A férfi felnevet, aztán bólint. - Persze. Máris szólok valakinek. - Azzal sarkon fordul, és eltűnik egy láthatatlan ajtón keresztül, ami a hóból nyílik.

Betartotta az ígéretét, mert pár pillanat elteltével már ott gőzölgött az ágyam melletti éjjeliszekrényen egy tál étel. Nem túl nagy, nem is olyan kiadós, de azért elfogadható. Felülök az ágyban, és gyorsan magamba lapátolom a kaját. Miután befejezem, oldalra rakom a tányért, és ölbe tett kezekkel várom, hogy mi jön ez után. Eltelik egy-két óra, végül a földből felemelkedik egy állvány, rajta egy nadrággal meg egy pólóval. Egy percet sem tétovázom: lerántom magamról a takarót, de abban a pillanatban, hogy észreveszem, hogy egy szál fehérneműben vagyok, gyorsan visszatakarózom. Érzem, hogy fülig pirulok, de gyorsan összeszedem magam, és mivel a kíváncsiságom nagyobb, mint az érzés, hogy esetleg bárki is megláthat így, magamhoz húzom a ruhákat, és pár pillanat alatt magamra kapom őket a takaró alatt. Aztán kibújok az ágyból, és felállok. Legnagyobb meglepetésemre semmi sincsen rajtam a két kötésen kívül, sőt, a bőröm valósággal olyan, mint egy újszülött kisbabáé. 

Körbenézek a helységben, és ebben a pillanatban rájövök, hogy ez igazából nem is hó, csak az kavart be, hogy egyszerűen minden fehér. Összevont szemöldökkel tanulmányozom a szobát, mikor egyszer csak kinyílik egy ajtó a falban. Valahogy érzem, hogy arra kéne mennem. El is indulok, aztán átlépek a küszöbön, és egy üres, üvegszerű szobában találom magam. Se ajtó, se ablak, se semmi. Csak üvegfalak, csak üvegpadló. Ide-oda mozgatom a lábujjaimat, a karjaimmal átölelem a mellkasomat, ahogy lépésről lépésre egyre beljebb haladok a falak között. Eltelik egy pár perc, aztán mikor úgy érzem, nem akarok tovább menni, megállok. Az ajkamat harapdálom, és próbálom kitalálni, hogy vajon miért kellett ide jönnöm, és hogy hol is vagyok. Túl gazdagnak tűnik ez a hely a Tizenkettedik Körzethez képest... Először egy fura, fehér szoba, ahol bekötötték a vállamat és a fejemet, most meg ez az akváriumnak látszó építmény. Jó lenne tudni, hogy hol vagyok, és miért.

- Sash! - hallom meg a hangot. Összeszaladnak a szemöldökeim, de abban a pillanatban megpördülök, és már látom is. Egy velem egyidős lány áll olyan tíz méterre tőlem, mögötte még pár emberrel. Van köztük egy pávának öltözött nő, egy szőke hajú, borostás fickó, egy inget és nadrágot viselő fiatal férfi, egy öreg, görnyedt hátú néni, és egy srác, akinek szomorúság bujkál a szemeiben. A lány, aki az előbb kiabált, elindul felém. Először csak sétál, aztán rágyorsít, végül már rohan, és mikor odaér hozzám, jó erősen magához szorít. - Sash – suttogja -, sikerült! Megcsináltad!

Nem értem, mire céloz. Csak állok ott, mint egy szobor, és kerek szemekkel bámulom a többieket, akik szintén felém tartanak. Óvatosan eltolom magamtól a lányt, és gyanakodva végigmérem. Kicsit ismerős, de szeretném megkérdezni tőle, hogy kicsoda, azonban nincs rá időm, mert a borostás pasas hozzám lép, és ügyetlenül átölel.

- Téged nem hívlak drágaságomnak, de azért szép munka volt – morogja. 

Szerencsére aztán már el is enged, de jön a következő. Idegesít, hogy ezek itt mind így üdvözölnek. A fiatal férfi megáll előttem, és a szemeimbe néz. Aranyszínű pöttyök tarkítják zöld íriszét. Egy pillanatra fájdalom hasít a fejembe, mire megrándul az arcom, de aztán már el is múlik. A férfi minden bizonnyal észreveszi rajtam, mert egy másodperc erejéig összeszaladnak a szemöldökei. Azért finoman megölel, én pedig kihasználom az alkalmat.

- Kik vagytok ti? - suttogom olyan halkan, hogy csak ő hallja. Érzem, hogy egy másodpercre megfeszül, mintha meglepődne. - És mi ez az egész?

Nem válaszol, csak elenged, és hátrébb húzódik. Ahogy az öreg néni is megölel, még egyszer a férfira nézek, aki aggodalmas tekintettel néz vissza rám, aztán odasúg valamit a borostás fickónak. Hirtelen valami édes illat árasztja el az orromat, mire ismét fájdalom hasít a fejembe, de aztán megint elmúlik.

- Büszke vagyok rád – mondja a néni. Öreg hangja érdes és rekedt, de annyira magas, hogy képtelen vagyok nem odafigyelni rá. - Ügyes vagy.

Aztán elenged, és még a fiú is megölel egy pillanatra, de ő nem mond semmit.

Végül a színes ruhás nő is odatipeg hozzám, és miközben átölel, mindenféle hülyeséget csacsog a fülembe. Nem értem, miről beszél, de jelen pillanatban egyre jobban összezavarodom, így nem is foglalkozom vele. Nem válaszolok, még rá se nézek, mikor kibontakozom az ölelésből. A borostás férfi gondterhelt szemekkel bámul rám, aztán vált pár szót a lánnyal, aki az előbb kérdezett tőle valamit. Hátrálok egy lépést, és végignézek a társaságon. Miért nem rémlik az arcuk? Mind arról beszélnek, hogy ügyes voltam, hogy megcsináltam, és hogy büszkék rám. Mit csináltam meg? Miért büszkék rám? És most komolyan: hol vagyok?!

- Menj Cinnával – mondja egyszer csak a szőke pasas, és a zöldszeműre mutat, aki erre rám mosolyog. Tétovázom egy kicsit, de végül elindulok felé. A szívem a torkomban dobog, ahogy együtt haladunk tovább, de ő nem tesz semmilyen váratlan mozdulatot, így hát kicsit megnyugszom. Még utoljára hátranézek a többiekre, mielőtt beszállnánk a liftbe. Egy csoportba álltak, és az utolsó pillanatban pont látom, hogy a lány, aki először megölelt, kiválik közülük.

- Jaj, ne! - kiáltja. Felemeli a karjait, és olyan mozdulatot tesz, ahogy a halántékához viszi őket, mintha egy madár lenne. Egy ijedt madár. Ismét fájdalom hasít a fejembe.

21. Fejezet - V. rész

Sziasztok!

Elnézést kérek, hogy nem tegnap hoztam a részt, de nyomós okom volt rá... Na mindegy, most itt van, ehhez a ponthoz is elérkeztünk. Annyira hihetetlen számomra, hogy a huszonegyedik fejezettel befejeződik az aréna! Nem is írnék mást, nem akarom húzni az időt felesleges pötyögtetéssel, szóval... jó olvasást! <3

Dorine

_______________________________________

Két kiválasztott a Tizenkettedik Körzetből, akik közül egy meghal, egy életben marad. Egyikük megnyeri a hetvenötödik Éhezők Viadalát. 

Maximus összeszedi magát, és térden kúszva tovább indul felém. Közben végig a mohát bámulja, aztán mikor odaér hozzám, kirántja Athena hátából a lándzsát. Végigjáratja rajtam a tekintetét, aztán az egyik kezével megtörli az arcomat. Elég letörtnek látszik annak ellenére, hogy csak egy mozdulat, és máris győztes. Hatalmas, barna szemeiben valami olyan tükröződik, amit nem tudok hová tenni. Mély, kegyetlen fájdalom. Igazságtalanság. 

- Max – kapom el a tekintetét -, semmi baj.

- Én nem akartam ezt – suttogja. - Elhiszed... elhiszed, hogy soha nem akartam?

- Persze. - Megrémiszt a viselkedése, mert ez nem az a fiú, akinek Peeta kihúzta a nevét az Aratáson. Nem tudom eldönteni, hogy vajon az volt-e az igazi Maximus Battleship, vagy pedig ő. Ez egy kétségbeesett, reményvesztett fiú, aki még beszélni is alig tud.

- Muszáj volt erősnek látszanom – motyogja. A kést szorongatja, és a sebet bámulja, ami a nyakamon van. - Miattad.

- Miattam? - nézek rá. Ez annyira meglep, hogy egy pillanatra elfelejtem a fájdalmat. - Ezt hogy érted?

- Te nem tudod, de az Aratás napján, miután kihúztak minket, az anyád bejött hozzám, és megkért, hogy... - Max nyel egyet, aztán egyenesen belenéz a szemeimbe. - Hogy tűnjek erősnek.

- De miért?

- Azt mondta, ha én erős leszek, te is jobban kitartasz majd. Aztán végül a stílustanácsadók is ezt találták ki, és így... így nem volt nehéz a dolog. Testhezálló szerep, nem gondolod?

- Miért vállaltad? - kérdezek vissza anélkül, hogy bármit is reagálnék a szavaira. Teljesen ledöbbent az, hogy Max anyám kérése miatt volt egész végig olyan, amilyen.

- Nem tudom – szorítja meg a kést. - Talán mert össze voltam zavarodva, és ez egész biztos pontnak tűnt.

- Max, nem kell rosszul érezned magad miattam – érintem meg a kezét. - Azt fogod tenni, amit mindenki más is tenne ebben a helyzetben.

A fiú arca megkeményedik, és egy pillanatra felegyenesedik. Nem hosszú időre, de ez éppen elég ahhoz, hogy lássam a hatalmas, véres foltot a hasán. - Megvárom, míg vége? - kérdezi elkínzott arccal.

Szívesen megkérdezném tőle, hogy mi történt, de ehelyett csak megrázom a fejem. - Végzel velem, és hazamész. A Kapitóliumban meg tudnak gyógyítani.

- Engem senki nem vár otthon, Sash – suttogja. Úgy érzem, mintha lehullana róla egy lepel, és végre meglátnám az igazi Maximust. - Nekem nincsen otthonom. Neked viszont van, és vannak szüleid is.

A hideg futkos a hátamon. Könnyek szöknek a szemeimbe, ahogy Max karjai elernyednek, és elterül a mohán. Semmit se lehet hallani. Az erdő csöndes, még a madarak sem énekelnek. Nem akarok belegondolni abba, hogy vajon min ment keresztül ez a fiú. Nincsenek emberek, akiknek fontos. Nincsenek emberek, akik szeretik. Kihúzták a nevét, eljátszott egy testhezálló szerepet, és ilyen borzasztóan, vérbe fagyva, fájdalmak között kell meghalnia. 

A kezem lassan, szinte tudatomon kívül kúszik az ujjai felé, aztán mikor elérem, megszorítom őket.

- Csak tartsd nyitva a szemed – suttogom elhaló hangon. - Csak tarts ki... - Hallom, ahogy lélegzik. Látom is, de aztán hirtelen megjön a korai este, és egy pillanat alatt mindent beborít a sötétség. 

Az eget bámulom, és közben azon gondolkodom, hogy vajon mi lesz holnap. Az egészen biztos, hogy egyikünk addigra halott lesz, így már csak az a kérdés, hogy melyikünk. Ahogy arra gondolok, hogy valószínűleg Maximus fog meghalni, egyszerre szakad meg a szívem, és áraszt el valami különös, keserédes érzés. Egyszer megmentette az életemet, és azzal, hogy végig ilyen rideg volt, tudtomon kívül is segített nekem. Ráadásul most sem ölt meg, pedig megtehette volna, és akkor már régen egy kapitóliumi műtőasztalon feküdne, és a kiválóan képzett orvosok azon dolgoznának, hogy megmentsék. 

- Max – suttogom. Olyan távoli és rideg a hangom, hogy alig merek ismét megszólalni. - Max, még megteheted. Odakint megmentenek, és végre boldog lehetsz. Hidd el nekem... Még előtted áll az egész élet. Hazamész, lesz egy szép barátnőd, aztán egy csodálatos esküvőd, és aranyos gyerekeid. Nem hiszem, hogy én ezek után képes lennék a további normális életre.

- Sosem lehetek boldog – hangzik a válasz.

- Dehogynem – sóhajtok fel. Mihelyt felemelkedik egy kicsit a fejem, ismét borzasztóan fájni kezd, mire felszisszenek. - Lehetsz boldog. És leszel is. Csak tedd meg, és máris az lehetsz. Végezz velem, és odakint ünnepelni fognak.

Max helyett az ágyú válaszol. Felkiáltok, de már késő. Nem törődöm a fájdalommal, csak felülök, és a hátára fordítom a fiút. A hasa alatt hatalmas vértócsa van, az arca pedig fájdalmasan eltorzult. Megragadom a kezét. 

- Max! Ne! Ne hagyj itt, kérlek! - Ömleni kezdenek a könnyeim, és a karját rázom, hogy magához térjen. 

De nem tér magához, mert meghalt. A fülemben dübörgő véren keresztül hallgatom a himnuszt, és azt, ahogy Claudius Templesmith beharangozza, hogy én nyertem. Túlüvöltöm a hangját, de mikor megjelenik fölöttem a légpárnás repülőgép, és leereszt pontosan mellém egy kötélhágcsót, már nem sikerül olyan hangosan ordítanom, hogy elnyomjam a hangját. Csak kiabálok, mint egy állat. A düh és a harag keserű masszája összevegyül az embertelen fájdalommal, és ilyen hangok formájában hagyja el a testemet. A fejem sajog, a szívem zakatol, de ennek ellenére felállok. A homlokomhoz kapok, és miközben eltakarom a légpárnás fényszórói elől a szemeimet, a fájdalom miatt a bőrömbe mélyesztem a körmeimet. Hátrálni kezdek, de nekiütközöm egy fának. A fekete és a fehér fények teljesen elvakítanak, ettől pedig annyira összezavarodom, hogy ismét földre rogyok. Hallom, hogy egy hang felszólít arra, fogjam meg a kötélhágcsót és azonnal felhúznak, de eszem ágában sincsen engedelmeskedni neki. Ki tudja, mit fognak velem csinálni odafönt. Szeretnék Maximus mellett maradni, hogy megvédjem a Kapitóliumtól, de ehelyett mást teszek. Próbálok minél messzebbre kerülni a repülőtől, azonban a fájdalom a fejemben és a vállamban teljesen elveszi az eszemet. Értelmetlen szavakat kezdek kiabálni, összegörnyedek a fa tövében, és csak zihálok. Aztán az egyik pillanatban érzem, hogy valami a vállamnak ütközik, és fokozatosan elkezd elmúlni a fejfájás és a vállam sajgása. Végül a hangok is csendesednek, a légzésem lelassul, és minden elsötétül.

Vége, fut át utoljára a fejemen. Vége mindennek.

21. Fejezet - IV. rész

Kedves Olvasóim!

Huhh, egyre nehezebb hoznom nektek a részeket, mert bevallom őszintén, egy kicsit fáj a szívem... Még mielőtt bármire is gondolnátok, se nem veletek van a baj, se beteg nem vagyok, csupán annyi a problémám, hogy lassan vége a történetnek... Gondolom nem árulok el sokat azzal, hogy ez itt az aréna utolsó napja, és azután már valóban nincsen sok (azt hiszem tíz oldal, vagy egy kicsit több). De azért nagyon jó érzés visszagondolnom arra, hogy milyen szeretettel, élvezettel, izgalommal, és néhol szomorúsággal írtam Sash kalandjait, és hogy mekkora lépés volt a részemről, hogy a nagyközönség elé tártam a Nyitott szemeket. Ez az én Viadalom, de egy pillanatra sem bántam meg soha, hogy blogot csináltam neki. Olvasók nélkül nem teljes egy regény szerintem... Köszönök tehát nektek mindent! <3

Üdv,

Dorine Osteen

alias

Bridget

___________________________________________

A medve abban a percben ugrik neki a fának, mikor eldördül az ágyú. Felsikoltok, két kézzel kapaszkodom, de mikor lenézek, és a hatalmas, barna testet látom, amint elszántan tolja egyre feljebb magát, hirtelen még ez is kevésnek bizonyul. Megszédülök, aztán mikor medveordítás rázza meg az erdőt, zuhanni kezdek. Pár másodpercig érzem csak súlytalannak a testemet, míg végül a földbe csapódom. A kínzó fájdalomtól, ami a fejembe és a vállamba hasít, felkiáltok és magzatpózba görnyedek. A másik doboz étel valahol a medvén landolhatott, mert ő is a földre zuhan, nem messze tőlem. Remélem, hamar végezni fog velem. Nem akarok tovább szenvedni, és nem akarok arra az üzenetre gondolni, ami a papíron állt. Meghalt egy ember miattam. Ő volt az első, és mindez azért történt, mert ártottam a Kapitóliumnak. Nem csak azt a Békeőrt lőttem meg, de Snow elnököt is megsértettem, mikor átütöttem az arcképét, aztán kidobtam az ablakon. Nem akarom, hogy miattam bántsák a szeretteimet, de annyira gyávának, kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam, hogy ezer örömmel hagynék hátra mindenkit, és menekülnék az elmúlásba. Hallottam párszor, hogy emberek azt mondták, mielőtt meghal valaki, lepereg előtte az élete. Én is látom most ezeket a képeket, azzal az apró eltéréssel, hogy az enyémekbe belerondít a lüktető fájdalom, a röhögő Játékmesterek, a medve pedig nem mozdul. 

A hajamba markolok, eldobom a piros dobozt, és a saját szívdobogásomat hallgatom. A moha körbeölel, de semmit sem segít. Érzem, hogy valaki megböki az oldalamat. Félelem és öröm árad szét bennem. Félek, mert még pár perc, és végem van, de örülök is, mert végre véget fog érni ez a szörnyű fájdalom. 

Nyomást érzek a hasamnál, aztán egy erő a hátamra fordít. Felgyorsul a légzésem, de nem nyitom ki a szemeimet. Várom, hogy a medve mikor liheg végre bele az arcomba, de ehelyett valami egészen más történik.

- Nocsak, nocsak – hallom meg a hangját. Azonnal felpattannak a szemeim. Először csak a vakító napsugarakat látom, de aztán kitisztul a kép, és ott van ő. Athena vézna alakja úgy tornyosul fölém, mintha csak egy csontváz lenne. Jeges félelem árad szét bennem. Ő rosszabb, mint a medve. Biztos vagyok benne, hogy szeretne show-t rendezni a nézőknek. - Kit látnak szemeim...? - Lehajol hozzám, és a mellkasomra térdel. Érzem az arcomon a leheletét, amitől alig kapok levegőt, és a fájdalom minden eddiginél elviselhetetlenebb lesz.

- Ne – nyöszörgöm halkan. Oldalra fordítom a fejemet az oxigénért, de abban a pillanatban megragadja az államat, és úgy fordítja, hogy muszáj legyen a szemeibe néznem.

- Ó, dehogynem! - vigyorodik el. Csupa vér az arca. - A Viadal kezdete óta arra várok, hogy végre találkozzunk... - Lehunyom a szemeimet, de Athena a torkomnak nyomja a kését, ezért muszáj kinyitnom őket. - Hogy is volt az a dal? - kérdezi mézes-mázos hangon. - Tartsam nyitva a szemeimet?

- Csináld már – suttogom. Hirtelen megérzek valami mást is a fájdalmon kívül. Harag. Ez az érzés árad szét bennem. Az a dal az én dalom, senki másé. Egyedül én énekeltem, egyedül én ismerem igazán. Ennek a lánynak nincsen joga ahhoz, hogy a szájára vegye. Megpróbálom felemelni a kezemet, de égető fájdalom árad szét a vállamban, mire felnyögök.

- Miért, te nem élvezed? - Athena felnevet, aztán sóhajt egyet, és egy pillanatra elnéz a távolba. - Látom, megpróbáltál összebarátkozni a medvével... Csak tudod, az a baj, hogy akárkivel barátkozol, mind meghalnak, mint a mackó... Először Jana, a kis barátnőd, aztán meg Radler... - Lehunyom a szemeimet. Az sem érdekel, ha Athena elvágja a torkomat. Szóval akkor Radler halálát jelezte az az ágyúdörrenés. - Hmm, van egy olyan érzésem, hogy te több voltál... - Elhallgat, aztán valami meleg ömlik az arcomra és a nyakamra. 

A következő pillanatban megérzem, hogy a penge belevág a bőrömbe, de a lány teste végül elernyed, és oldalra zuhan. Meghalt, ebben egészen biztos vagyok, az ágyú hangja is bizonyítja. Valaki megölte, és az a valaki nem lehet más, mint Maximus. 

A vér lüktet a füleimben, de még így is hallom, hogy felém tart. Hát akkor így lesz vége. Maximus fog megölni, és megnyeri a Viadalt. Pár másodperc múlva vége lesz ennek az egésznek. 

Az ép kezemmel letörlöm az arcomról a meleg valamit - ami az ízéből ítélve vér -, aztán kinyitom a szemeimet. Nem merek felemelkedni, mert akkor a fájdalom ismét földnek nyomna, de kicsit oldalra fordítom a fejemet, hogy láthassam. És valóban ő az: Maximus. Elég siralmas állapotban van. Csupa vér, vágás és seb, a haja az arcára tapadt, és hatalmas, lila táskák éktelenkednek a szemei alatt. Szinte csak vonszolja magát, aztán az egyik pillanatban térdre rogyik, de még mielőtt elterülhetne a földön, megtámaszkodik a karjain.

- Max – suttogom halkan. Tudom, hogy hallja, de ő úgy tesz, mintha észre se venne. - Max, megnyerted – folytatom. - Kérlek, vigyázz rájuk, jó? - A családomra gondolok, és ezt Maximus is tudja jól. 

Felemeli a fejét, és rám néz. Egy néma pillanatig megszűnik a világ, és csak mi vagyunk.

21. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim!

Újra itt vagyok, újra megköszönöm nektek a pipákat és a kommenteket, és újra jó olvasást kívánok!  Valamint a részlethez csak egy hozzáfűznivalóm van: tartalmaz egy nyitott ajtót, amitől remélem, izgalomba jöttök. :D

Üdv,

Dorine Osteen

alias Bridget

_____________________________________________

A gondolatra, hogy ez lehet életem utolsó napja, összeszorítom a fogaimat, és négykézláb kezdek kúszni a dobozok, a takaróm, és a táskám felé. Óvatosan összepakolok, az összes zsebet telegyömöszölöm cuccokkal, aztán a kezembe fogom a késemet, a hátamra dobom a táskát, és megpróbálkozom egy felállással. Ahogy egyre magasabbra emelkedem, a nyakam lüktetni kezd, és hirtelen minden elfehéredik. A tagjaim mázsás súlyúak lesznek és visszarántanak a földre. A késem a mohába fúródik, a táska leesik a hátamról. Zihálva próbálom összeszedni az eshetőségeket, amik a rosszullétemet okozhatják. Esetleg mérgezett volt az étel? Vagy Radler adott be nekem valamit az éjjel? Minden lehetetlennek tűnik. Mondjuk a kajás lehetőség még egészen elképzelhető, és az se baj, hogy se Jana, e Radler nem lett rosszul. Lehet, hogy a Játékmesterek csak egy-egy dobozt mérgeztek meg, és én pont kifogtam egy ilyet. 

Nyelek egyet, és elhatározom magamban, hogy felmászom egy fára. Hogy hogyan és mennyi szenvedés árán, nem érdekel. Ismét felkapom a táskámat, az övembe szúrom a késemet, és körbenézek. Egyből kiszúrok egy hatalmas, lapos levelekkel borított magas fát. Lassan, centiméterről centiméterre kezdek el felé kúszni. A fejem egyre jobban fáj, és párszor az is előfordul, hogy egy-két dologból kettőt látok. Minden egyes másodperccel egyre jobban megrémülök, mert érzem, hogy valami nagyon nincsen rendben. Ez valami olyasmi, mint mikor visszafelé tartottam valahonnan itt, az arénában. A baj csak az, hogy nem emlékszem, honnan. Megállok egy kicsit, és próbálom felidézni az esetet, de úgy érzem, minden pillanat elteltével egyre távolabb kerül tőlem. 

Veszek egy mély levegőt, egyenesen a fára összpontosítok, és tovább kúszom. Egy perc elteltével oda is érek, és jó erősen megmarkolom a törzsét. Hozzásimulok, aztán elkezdek mászni. Szörnyen nehezen megy, és mikor már hatodjára esem vissza a földre, kicsordulnak a könnyeim. Kétségbeesem. Ha nem jutok fel a fára, én leszek a legkönnyebb préda. Egyedül az a gondolat ad erőt, hogy nem akarom, hogy Athena találjon rám. Összeszorítom a fogaimat, kitörlöm a szemeimből a könnyeket, és újra nekirugaszkodom. Még kétszer leesem, de aztán végre sikerül felszenvednem magam egy alacsonyabb ágra. Pihenek egy kicsit, aztán tovább indulok. Egyszer majdnem lezuhanok, de szerencsére sikerül elkapnom egy gallyat, így fent maradok. Végül úgy négy-öt méteres magasságban állapodom meg. Egy kiálló ágcsonkra akasztom a táskámat, aztán felhúzom a lábaimat, és a térdeimnek nyomom a homlokomat. Időközben szinte teljesen megtébolyult a látásom, így most mindenből kettőt látok. Kapkodva veszem a levegőt, de még így is légszomjam van. Mikor elfog a hányinger, már azon gondolkodom, hogy vajon mikor fejti ki teljesen a hatását a méreg, és hogy meddig fogok még szenvedni. Potyogni kezdenek a könnyeim, aztán még erősebb lesz a hányinger. Iszom egy kicsit, hátha az segít, de semmi hatása sincsen.

- Katniss... - suttogom. Felemelem a fejemet, összeszorítom a szemeimet, és olyan erősen, ahogy csak tudom, ismét kimondom a mentorom nevét. - Katniss... - Csak egy halk, nyöszörgő hang hagyja el a torkomat, aztán meg a számra kell tapasztanom a kezemet, nehogy kidobjam a taccsot. Talán Katniss így is hallotta a hangomat, és talán van annyi pénz, hogy tudjon küldeni nekem valami gyógyszert... Ami persze szinte lehetetlen álom csupán, mert ilyenkor már egy szál gyufa is valóságos vagyonba kerül. Szóval marad a remény és a kitartás.

Óvatosan elengedem a számat, aztán leengedem a lábaimat, és jó mélyeket lélegzem a hideg, párás levegőből. Valami azt súgja, hogy legkésőbb holnap vége lesz ennek az egésznek. Vagy így, vagy úgy, de nemsokára véget érnek a szenvedéseim, és végre otthon leszek. 

Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemeimet, hallom, hogy valaki van a közelben. Lenézek, és már látom is, hogy ki az. Athena. A vér megfagy az ereimben, és visszatartott lélegzettel figyelem a lányt. Egyik kezében egy köteg, míg a másikban pedig csupán egyetlen dobócsillagot tart. Még soványabb, mint volt. Az arca beesett, a bőre fehér, és kicsit sántít. 

Megkapaszkodom az ágban, nehogy leessek, miközben végig próbálok a lehető leghalkabb lenni, mert ha ez a lány most meghall, akkor nekem végem. Szerencsére Athena gyanútlanul elbiceg a fám alatt, és pár másodperc múlva már el is tűnik egy bokor mögött. Lehunyom a szemeimet, és magamban hálát adok, hogy feltudtam mászni a fára. Hirtelen ismét valami recsegést hallok, mire felpattannak a szemeim. A sűrű bozótosból, amiben Radlerrel éjszakáztunk, egyszer csak előbukkan egy hatalmas, barna fej. Egy medve. Ledermedek. A medvék tudnak fára mászni, ráadásul akkor is észrevesz, ha nem lát, mert érzi a szagomat. Biztos vagyok benne, hogy eddig is a szagok alapján követett minket, és most meg is talált. Egyetlen késsel nem sokra megyek egy több mázsás, bivalyerős medve ellen. 

Az állat a földet szaglássza, és egyre közelebb ér a fához, amin vagyok. Talán csak kaja kell neki, az pedig van nálam. Ha mázlim van, még meg is mérgezem. Óvatosan a táskám felé nyúlok, de mikor a fájdalom ismét a fejembe hasít, megszédülök, és az utolsó pillanatban kapok el egy ágat. A karom súrol egy vékony kis gallyat, mire az recsegve letörik, és a földre hullik. Nagyszerű. Az ajkamba harapok, halkan felnyögök, és lenézek a medvére. Egy hosszú pillanatig csak bámulunk bele egymás szemébe, aztán az állat fújtat egyet, és megindul felém. Amilyen gyorsan csak tudok, fogcsikorgatva kiveszek két dobozt a táskámból, aztán elhelyezkedem, és a kezembe készítem a kaját. Mikor a medve odaér alám, ismét megáll, és felnéz. Azért kezdek fohászkodni, hogy vagy elfogadja az ételt és tovább álljon, vagy érezze meg Athenát, és induljon utána. Úgy látszik, nem tudja eldönteni, hogy mit is kéne tennie. Veszélyes vagyok rá nézve, vagy nem? Van-e nálam valami, ami neki jó lehet, vagy nincsen? 

Kinyitom az egyik dobozt, és gyorsan a földre szórom a tartalmát. A tárolót is utána hajítom, mert ismét rám tör a hányinger az étel szagától. Eltalálom a medvét, aki erre felháborodottan megrázza a fejét, és megszaglássza a kaját. Nem eszik bele, csak ismét felnéz rám. Összeszaladnak a szemöldökeim. A medve felmorog, megvillantja a fogsorát, és egyik mancsát a fa törzsébe vágja. Kétségbeesem, remegni kezdek, és könnyek szöknek a szemeimbe. Valahogy el kell intéznem, vagy ő intéz el engem. 

- Mit akarsz? - kiáltok le neki. Erre rám néz, és megforgatja a füleit. - A Játékmesterek küldtek, vagy magadtól jöttél? Hidd el, velem nem sokra mész. Eddig se voltam egy nagydarab, de tudod itt nem sok dolog van, amitől kövérebb lehetnék. - Összeszorítom az ajkaimat, és megpróbálok nem a szavaim súlyára gondolni. - Szóval ha megölsz, azzal se neked, se neked nem lesz jobb. 

A medve felbőg, a másik mancsát is a fába vágja, aztán kapar egy kicsit, végül hátrálni kezd. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és megmarkolom a fa kérgét. Úgy látszik, megértett. Csak egyetlen pillanatra hunyom le a szemeimet, de ez is elég ahhoz, hogy nem várt dolog történjen. Halk pityogásra leszek figyelmes. Ez a hang nem mást jelent, mint hogy csomagom érkezett a támogatóktól. Hirtelen boldogság önt el, ahogy felnézek. Az ezüst színű ejtőernyő pontosan a velem szemben lévő ágra akad rá, így egyetlen mozdulattal a kezembe tudom venni az apró, piros dobozt, amit aranyszínű szalaggal kötöttek át. Furcsa, mert az ajándékok, amit a támogatók küldenek, nem így szoktak kinézni. De nem vacakolok vele, hiszen biztosan gyógyszer van benne, vagy valami, amitől jobban leszek. Kibontom a masnit, aztán leveszem a dobozka tetejét. Nem gyógyszer van benne, hanem segítség. Legalábbis első pillantásra annak hiszem, aztán ahogy közelebbről is megnézem az egyetlen szelet kenyeret, és a pontos papírcsíkot, ami bársonypárnán nyugszik a kenyér alatt, rá kell jönnöm, hogy tévedtem. A szeleten egy kormos, fekete ábrát látok: egy tűzben égő nyílvesszőt. A papíron pedig valami olyan áll, amitől kihagy a szívverésem: "Ebben a pillanatban végzünk az első emberrel, aki miattad hal meg."