Prológus

Ha nem lennék már ébren, egészen biztos, hogy erre a sikoltásra most felébredtem volna. De ébren vagyok, és éppen mosogatok. A koszos ablaküveg előtt állok, s éppen egy ferde villát próbálok tisztára suvickolni egy kopott, elszíneződött szivaccsal. A víz hideg, a mosogatószer már vagy harmadjára van felhígítva a mocskos, barnás folyadékkal ami a csapból folyik néha, a konyhában pedig csak egyetlen gyertya világít. A tavasz ugyan beköszöntött már, de még csak hajnali négy van, s az utcákat a sötétség lepi be. Talán jobb is, gondolom. Így legalább nem látszik, hogy milyen szürke odakint minden. A Tizenkettedik Körzetben szinte minden a kopott kék és a szürke színeiben játszik. Vagyis inkább csak próbál játszani, mert a körülményekből adódóan játszani csak azok szoktak itt, akik még nem nagyon fogják fel a dolgokat. Például a gyerekek. A tizenkét év alatti gyerekek. Azok a gyerekek, akiknek még nem kell részt vennie az Aratáson.

Ismét hallom a sikoltást, mire a vízbe dobom a villát, és a fa lavór két oldalára támaszkodva felemelem a fejem. Fekete – vagy csak nagyon sötét barna – fürtjeim hosszan lelógnak, mire az egyik, a szemembe lógó tincset a fülem mögé tűröm. Az Aratás hajnalán nem ritkák az ilyen sikoltások. Általában olyan házakból jönnek, ahol az első Aratásukra ébredő lányoknak (de néha fiúknak is) rémálmuk van a rájuk váró nap miatt. Miközben alszanak, talán épp Effie Trinketet látják, ahogy kitipeg a színpadra, hosszasan, idegtépően elmondja a szokásos szövegét, aztán kihúzza az álmodó illető nevét a hatalmas üveggömbből. Kinyitja a papírkát, elegánsan krákog egyet, talán még bele is túr természetellenes színű parókájába, aztán magas hangon felolvassa a két szót. Aztán a gyerek, akinek a nevét húzta, jó esetben elsápad és lassan, botladozva előre megy, rossz esetben pedig először fel sem fogja a dolgot. Aztán mikor már mindenki ránéz, mikor mindenki megkönnyebbülten sóhajtozik, akkor lassan elér adrenalintól elvakított elméjébe a valóság, s egészen különös dolgokra képes rászánni magát. Egyszer például megesett, hogy az egyik kiválasztott fiú hangos sírásban tört ki, toporzékolt, és az egész Tizenkettedik Körzet szeme láttára levetette magát a földre. Az emberek körbeállták, és végül a békeőröknek kellett odavinniük a pódiumra, aztán végig ott is maradtak vele, nehogy valami egyéb ostobaságot csináljon. Én akkor pont tizenkét éves voltam, az volt az első Aratásom. Elég fura látványt nyújtott az a fiú, ahogy próbált küzdeni a sorsa ellen, sok kislány meg is ijedt tőle, de hát végül is nem lehet érte hibáztatni. Párszor láttam már azt a srácot a suliban, és meglehetősen félénknek tűnt, ráadásul kiválasztottnak lenni nem egy leányálom. Ez persze olyan dolog, amiről azt gondolja az ember, hogy csakis mással történhet meg, vele soha – aztán ha egyszer mégis, hát az eléggé odavág. Ha valakit kihúznak az Aratáson, az a mi körzetünkre vonatkozóan szinte egyet jelent a halálos ítélettel. Az illetőnek ugyanis részt kell vennie az Éhezők Viadalán, ahol a többi tizenegy körzet saját, egy fiú és egy lány, tizenkét évtől tizennyolc évig terjedő életkorú kiválasztottjával kell megküzdenie életre-halálra a Kapitólium által kijelölt arénában, ahol végül a huszonnégyből huszonhárom meghal, és csak egy marad életben. Az utolsó életben maradtat, a nyertest és a körzetét elhalmozzák mindenféle földi javakkal: pénz, bőséges étel, hírnév, az emberek szeretete és elismerése, valamint egy csodálatos, gazdagon berendezett és ellátott ház a Győztesek Falujában. A Tizenkettedik Körzetben is van ilyen hely, de a sok gyönyörű építményből csupán három foglalt. Az egyikben az ötvenedik Éhezők Viadalának nyertese, az iszákos Haymitch Abernathy él. Legfőképpen onnan tudom hogy iszákos, hogy a legutóbbi Aratáson hót részegen támolygott fel a színpadra. Elmosolyodom, ahogy felidézem az emlékeket: zaklatta kicsit Effiet, aztán olyan fejest ugrott a színpadról, hogy utána Panem mind a tizenkét körzete, sőt, még a Kapitólium is róla beszélt egy jó darabig. A másik két lakos aki a Győztesek Falujában él, az Katniss Everdeen, és Peeta Mellark – Peetát nem tudom, de Katnissel ott lakik még a családja is: az anyja, meg a húga, Prim. Az apja egy bányászbalesetben halt meg még régen, talán hat éve. A hosszú időről eszembe jut a tavalyi Aratás és a Viadal is, melyek meglehetősen furcsák voltak. Úgy esett ugyanis, hogy múlt évben Katniss húgát húzták a lányok közül, aki pont akkor volt tizenkét éves, vagyis az volt az első olyan Aratása, mikor lehetséges kiválasztottnak számították. A kislánynak akkora balszerencséje volt, hogy Effie fehérre meszelt és agyon manikűrözött kacsója pont az ő papírkáját húzta ki, mire Katniss egyszer csak kivált a tömegből, előre rohant, és önként jelentkezett a testvére helyett. Ez rendkívül megindította az embereket, s mikor Effie tapsot kért tőlük, három középső ujjukat az ajkukhoz érintették, majd felfelé emelték a kezüket: ezzel fejezték ki csodálatukat és elismerésüket a lány önfeláldozása miatt. Aztán kihúzták a pék fiát, Peetát, aki – mint később kiderült – bele volt zúgva Katnissbe, így hát duplán rossz volt, hogy őt húzták, hiszen elvileg csak egyikük nyerhet, a másikra pedig halál vár. A sors azonban úgy hozta, hogy a Viadal végére csak ők ketten maradtak, s mivel reménytelenül szerették egymást, egyikük sem akart végezni a másikkal. A kezükbe fogtak egy-egy marék éjfürt nevű mérgező bogyót, aztán háromra a szájukhoz emelték őket. Az utolsó pillanatban azonban megszólaltak a harsonák, és a műsorvezető bejelentette, hogy mindketten győztesek – hiszen ha meghalnak, nincs győztes, az pedig a Kapitólium felbolydulásához, és az ottani emberek elégedetlenségéhez vezetett volna.