2013. június 30.

12. Fejezet - III. rész

Mire mi megérkezünk, már mindenki ott van az ebédlőben. Ahogy leülök, látom, hogy Effie rosszallóan méreget. Gondolom az a baja, hogy alig látszik ki az arcom a pulóverből, de nem foglalkozom vele. Nézzen csak. Úgysem fog már sokat látni. Ma este Avoxok szolgálják fel a vacsorát, ami előételből, háromféle főételből, és desszertből áll. Mindenki cseverészik, de legnagyobb meglepetésemre a játékmesterek előtti bizonyításunkról egy szó sem esik. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem is fog. Néha Maximus-ra nézek, és kicsit reménykedem benne, hogy elkaphatom a tekintetét. Nem bírom, de azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit csinált.
 - Mesélhetnétek – csicsergi egyszer csak Effie, miközben a villájára szúr egy apró, sárga színű valamit. - Mi történt? - Rám néz, aztán Maxra, aki még arra se méltatja, hogy felnézzen a tányérjából. Nem nagyon kapcsol, és Peetának kell oldalba böknie, hogy végre megszólaljon.
 - Nem sok érdekes – vonja meg a vállát. - Átlyukasztottam pár bábut.
Lopva Haymitchre nézek, aki éppen egy pohár bort önt magába. Kicsit kezdek kétségbeesni, hiszen tudom, hogy most én jövök. Pár pillanatig csak az evőeszközöket hallani, aztán Effie folytatja.
 - Ennyi? Na és mit szóltak hozzá a játékmesterek?
 - Nem néztem – feleli mogorván a fiú. Effie Trinket elég sértődékeny, ráadásul kapitóliumi, ami annyit tesz, hogy elég egy rossz szó, és akár egy életre képes leírni, én pedig máris látom Maximus szavainak a következményét. Effie úriasan körbetörölgeti sárgára rúzsozott ajkait, aztán eltolja magától a tányérját, és sóhajt egyet.
 - Rendben. Értem. Akkor nincs más kérdésem. - Egy pillanatig már kezdek örülni, hogy talán megúszom a kérdezősködést, de Effie most felém fordul. Az arca komor, és még komorabb lesz, mikor ismét meglátja bebugyolált fejemet. - Sash, asztalnál nem illik az ilyesmi – mondja, miközben szúrós szemekkel végigmér. Nem láttam még mérgesnek, de ahogy így elnézem, Max eléggé felhúzta, és nem lenne jó, ha rám is berágna.
 - Micsoda? - Úgy teszek, mint aki nem érti, mire céloz. A pulóver hosszú ujjait gyűrögetem az asztal alatt, és próbálok nem ránézni.
 - Az, hogy... - A hangja egyre csak emelkedik, én pedig összeszorítom a fogaimat, nehogy valami olyat mondjak, amit később megbánok. Effie nem tudja, hogy mi történt. Jó is, hogy nem tudja. Nem kell tudnia. Nem tudhatja. Azért viselkedik így, mert nem tudja, de engem akkor is idegesít, hogy ilyen apró dolgokon kiakad. Szerencsére nem tudja végigmondani, amit akar, mert Haymitch félbeszakítja.
 - És te? - kérdezi. Ránézek. - Hogy teljesítettél? - Összehúzom a szemeimet. Pontosan tudja, hogy hogy teljesítettem, de tuti, hogy nem azt akarja kiszedni belőlem. Csak a helyzetet akarja megmenteni. Muszáj lesz kitalálnom valamit, de semmiképpen sem akarok hazudni. Nem szoktam, és nem is tudok.
 - Lövöldöztem – nyögöm ki. - Nyilakkal.
 - Csodás – csapja össze a tenyereit Haymitch, aztán egy Avox behoz egy hatalmas, lila színű tortát, aminek azonnal nekilát. - Ki kér sütit?
Miután a kedélyek úgy, ahogy lenyugodnak, és mindenki teletömi magát a tortával, közösen átvonulunk a nappaliba, amit Effie szalonnak hív.
 - Ez a kedvenc helyem ebben az egész épületben – csacsogja Portiának. Úgy látszik, már el is felejtette, milyen morcos volt az előbb. - Olyan kényelmes, és olyan nagy. A színei is gyönyörűek.
Letelepszünk a félkör alakú díványra, aztán fojtott beszélgetés közepette megvárjuk, míg elkezdődik az adás, amiben elmondják, hogy egyes kiválasztottak hány pontot kaptak a játékmesterektől. Lélekben felkészülök rá, hogy teljesen mindegy, hány pontot kapok. Nem éri meg izgulni. Mikor azonban megjelenik Caesar Flickerman, és elmondja, amit mindenki tud, vagyis hogy mi következik, a gyomrom teljesen összemegy. Libby beesett arca villan a képernyőn. Négy pontot kapott. Aztán Radlert látom, aki viszont kilencet. Ez azért nem rossz. Athena szintén kilenc pontot, Cirius tizenegyet kapott. Idegesen markolászom a pulóveremet, ahogy meglátom a tizenegyest. Az Ötödik Körzet két kiválasztottja, Sly és Nash közepes pontszámot szerzett, Nontha viszont egész jól teljesített, mert a fényképe alatt a nyolcas villan fel. A Kilencedik Körzet fiú kiválasztottja szörnyű pontszámot kap, pontosan kettőt. Egy kicsit feldob, mikor meglátom, hogy Jana is nyolc pontot szedett össze. Azia hetet, Tharin tízet, Smirk hatot. A képernyőn felvillan a Tizenkettedik Körzet címere, mire a kezem önkéntelenül kutatni kezdenek valami után, amibe kapaszkodhatom, ugyanis annak ellenére, hogy elvileg nem kéne izgulnom, a szívem olyan hevesen ver, hogy majd' kiugrik a helyéről. Egy kézbe botlok. Nem tudom, kié, de nem is érdekel. Csak jó erősen megszorítom. Maximus arcát látom a képernyőn. Caesar Flickerman a papírjaiba, aztán a kamerába bámul. Max fényképe alatt felvillan egy tízes. Peeta örömében felkiált, és a levegőbe csap. Effie sikítozik, Portia tapsol. Még erősebben szorítom a kezet, ahogy az én arcom jelenik meg a képernyőn. Caesar arcát fürkészem: papírok, aztán a kamera. Mintha mosolyogna a szeme. A számat harapdálom, érzem a vér ízét, de nem érdekel. Lélegzetvisszafojtva bámulom a képernyőt. Aztán pár kínkeserves, órának tűnő másodperc múlva meglátom a számot.

2013. június 27.

12. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasók!
Szombaton nyaralni megyek, ezért ez az utolsó rész, amit még én rakok be így közvetlenül. A többi időzítettről fog menni, de nem két, hanem háromnaponta, hogy ne legyek lemaradva a véleményekről
Köszönöm a hat pipát, ÉS A 8000 KATTINTÁST! <3
_________________________________

- Minden oké lesz – suttogja Katniss.
- Semmi baj – mondom halkan. - Már beletörődtem.
Katniss elenged az öleléséből, és összevont szemöldökökkel végigmér. - Mibe törődtél bele?
- Abba, hogy semmi esélyem. - A hangom megint kezd élettelen lenni.
- Ne mondj ilyeneket! - csattan fel. - Tavaly én is eléggé elszúrtam a dolgokat, és látod, még mindig itt vagyok...
- Ez nem egészen ugyan olyan, Katniss. - Érzem, hogy megint sírni fogok. A könnyeimet még a beletörődés nyugalma sem tudja visszatartani, így hát gyorsan megdörgölöm a szemeimet, és még jobban az arcomba húzom a kapucnit. Katniss a két keze közé fogja az államat, és belenéz a szemembe.
- Nem adhatod fel. Érted? - Olyan elszánt képet vág, hogy egy pillanatra elszégyellem magam, amiért ilyen könnyen megadtam magam. És ebben a pillanatban világosság gyullad a fejemnek abban a kis zugában, ahol az az utolsó remény mocorgott. - Ígérd meg, hogy nem adod fel!
- Ígérem – motyogom az orrom alatt. Katniss elengedi az államat, és abban a pillanatban beállít Cinna. Mély levegőt veszek, mielőtt megfordulok, és sokatmondóan Katniss-re nézek, aki bólint egyet. Aztán elrejtem az érzéseimet, ahogy a stílustanácsadóm tanította, és mosolyogva ránézek. - Szia!
- Szia, Sash! – Legnagyobb megkönnyebbülésemre nagyon úgy néz ki, hogy Cinna semmit sem vesz észre rajtam. Persze az is lehet, hogy ő is csak a szokásos nyugalmával és a mosolyával takarja, mit is gondol valójában.
Felnyalábolok az asztalról egy szendvicset, aztán míg útban vagyunk Riki felé, gyorsan megeszem. Az énektanáromnak se nagyon tűnik fel a lelkiállapotom, de mintha Othie másképp viselkedne egy kicsit. Mikor két éneklés között lehajolok, hogy megsimogassam, megáll közvetlenül előttem, és a szemembe néz. Ijesztő, mert még sosem nézett macska a szemembe. Kinyújtja az egyik lábát, és puha mancsát az arcomnak nyomja. Aztán nyávogni kezd, mintha csak azt kérdezné: "Mi baj?". Erre aztán megint könnyek szöknek a szemembe. Nem akarok sírni, most semmiképpen sem, így hát gyorsan megcirógatom az állát, és felállok. Csomót éneklünk, Riki betanít pár egyszerű lépést, és megmutatja, hogy melyik a legelőnyösebb mosolygás, mikor vesz a kamera.
- Mindig az megy éppen, aminek pirosan világít a teteje – magyarázza. Nagyokat bólogatok, de végig figyelek rá, hogy a kapucni eléggé takarja a képemet. Igazából ez az éneklés és az interjú az utolsó hegy, amit meg kell másznom. Aztán már csak az aréna van, ahol számolhatom, hogy hány napig maradok életben. Kihúzom, amíg tudom, de a játékmesterek úgyis kinyírnak. Nem fogják hagyni, hogy egy ilyen közveszélyes valaki nyerje meg a Viadalt. Arról már nem is beszélve, hogy még ha nem is rontottam volna el mindent ezzel a szörnyű alakítással, akkor se lenne sok esélyem. Megint megszólal a fejemben a vészcsengő, hogy mi van, ha mégis...? A mikrofonba kell kapaszkodnom, és egy pillanatra a szemeimet is kénytelen vagyok lehunyni, mert émelyegni kezdek. Fura ez az egész. Feladom. Belenyugszom. Közben reménykedem. Megígérem Katniss-nek, hogy mégsem fogom feladni. A fejem összezavarodik, és sóhajtok egyet. Mikor kinyitom a szemeimet, Katniss szavai visszhangoznak a fejemben. Nem adhatod fel. Nem adhatod fel. Nem adhatod fel. Nagyokat nyelek, de ez sem segít. Végül odasétálok a kanapéhoz, és lehuppanok rá. Riki megsimogatja a hátamat.
- Elég lesz mára? - kérdezi magas, érdes, de azért nagyon kedves hangján. Ahogy felém hajol, megcsapja az orromat az édes illat.
- Azt hiszem – mondom. Próbálok erősnek és határozottnak tűnni. Végül is tényleg elég lesz mára a gyakorlásból, mert kiválóan tudok már mindent, arról nem is beszélve, hogy nemsokára itt a vacsoraidő. Elköszönünk Rikitől, aztán elindulunk visszafelé. Míg be nem csukódik mögöttünk a liftajtó, visszatartom a lélegzetemet, és szinte eltűnök a hatalmas pulóverben. Nem nézek Cinna felé, de magamon érzem a tekintetét. A lift csigalassúsággal vánszorog fölfelé. Persze az is lehet, hogy csak nekem tűnik így. Szeretnék minél előbb kiszállni, mert attól félek, ha Cinna észrevette rajtam – márpedig tuti észrevette -, hogy valami nem stimmel, akkor rá fog kérdezni, én pedig megint sírva fogok fakadni. Már az ötödik emeleten járunk, mikor aztán tényleg szóba hozza a témát.
- Van valami baj, Sash?
- Nincs – vágom rá kapásból, de tudom, hogy Cinna nagyon is tisztában van azzal, hogy nem teljesen mondok igazat. Hetedik emelet. Siess már!
- Biztos? - érdeklődik Cinna. - Csak mert olyan csöndes vagy. Ha gondolod, nyugodtan elmondhatod. Szívesen meghallgatom.
- Tényleg nincs. –Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy rátudjak nézni, sőt, még egy mosolyt is eleresztek. Látom a szemén, hogy még mindig nem győztem meg, de van olyan jó fej, és nem kezd el faggatni. Mikor a tizedikre érünk, eszembe jut Jana ajánlata. Talán ez elterelné a gondolataimat. - Képzeld – újságolom Cinnának -, a lány a Tizedik Körzetből szövetséget ajánlott nekem.
- Tényleg? - Cinna egyik szemöldöke a magasba ugrik, mire hevesen bólogatni kezdek.
- Igen. Jana a neve, pont egykorú velem. - Megérkezünk a tizenkettedikre, és beszélgetve lépünk be a lakosztály ajtaján.
- Katniss-nek mondtad már?
- Még nem – vallom be, de azt már nem teszem hozzá, hogy azért nem, mert más vonta el a figyelmemet.  

2013. június 25.

12. Fejezet - I. rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt. Eléggé leálltatok a kommentekkel, aminek nem örülök... :/ De legalább néhányan pipáltok, ezt pedig köszönöm nektek. <3 Nem tudom, hogy hányan olvastátok más blogokon ezt a bloglovinos dolgot, de akkor most én elmondom nektek: július elsejétől megszűnik a Google Reader opció, ami annyit jelent, hogy el fognak tűnni a rendszeres olvasók. Ha nem szeretnél mindig azon parázni, hogy miről maradsz le, hiszen nem tudod nyomon követni a kedvenc blogodat (;D), akkor katt a kis kockára a jobb fölső sarokban, és kövess. Ugyan olyan, mintha Google Reader lennél, mert a Bloglovin is megjeleníti az új bejegyzéseket. Ez nektek is jó, mert minden olvasnivaló egy helyen lesz, és nekem is, mert látom, hogy hányan vagytok kíváncsiak a folytatásra. Tényleg nem nagy munka, csak két kattintás az egész. Köszönöm, ha követtek. :3 É még annyit, hogy dartbirivel létrehoztunk egy közös blogot, amit említettem már itt, és ahová várjuk az olvasókat és a véleményeket. 
És most jó olvasást, kommentekre fel! ^^
___________________________

Fogalmam sincs, hogy mit ért "tinilány-szindróma" alatt, de jelen pillanatban ez foglalkoztat a legkevésbé. Rá kell magam szánnom, hogy megszólaljak, mert attól félek, hogy ha bármit is mondok, azonnal elsírom magam. - Sírsz még egy kicsit? - kérdi Haymitch.
- Nem... - suttogom. Rekedt vagyok és erőtlen, de szerencsére Haymitch itt van, és rajta kívül senki sem lát ilyennek. - Nem... - Újabb öt perc csendben. Aztán lassan kibontakozok az ölelésből, Haymitch ad egy zsebkendőt, és kifújom az orromat. Ülünk egymás mellett. - Én... - kezdem halkan. Alig hallani a hangomat.
- Igen?
- Én...
Megint egy perc.
- Hmm?
- Meglőttem. - Elcsuklik a hangom, és megint kicsordul egy könnycsepp a szememből. Nem azért, mert már megint felzaklatott a dolog, hanem a tudat miatt, hogy ki fognak nyírni az arénában.
- Kit lőttél meg? - Haymitch hangja ugyan olyan, mint az előbb. Megtörlöm az orromat, aztán a zsepivel babrálok, míg rászánom magam a válaszra.
- Egy Békeőrt.
Haymitch hallgat egy darabig. Nem látom az arcát, még a szemem sarkából sem, mert lefelé lógatom a fejem, és a copfom pont eltakarja előlem. Félek, hogy mi lesz a reakciója. 
- Hogy történt? - Csak ennyi. Hogy történt? Azt hittem, kiabálni fog, és mindenféle ronda dolgokat vág majd a fejemhez, végül kirobog a szobámból, én meg megint sírva fakadok. Ehelyett teljesen normális hangon egyszerűen csak megkérdezi, hogy hogy történt.
- Csak szerettem volna, ha emlékezetes leszek – suttogom fojtott hangon. Kicsit aggódom még, hogy esetleg megint rákezdenek a könnyeim, de szerencsére semmi ilyesmi nem történik. Úgy látszik, tényleg kisírtam magam. - Megkértem a játékmestereket, hogy oltsák le a villanyokat, miután tüzet rajtam két bábu előtt. Megtették. Aztán leguggoltam, hogy átlőjem a tűzön a nyilat, egyenesen bele a bábuba. Már pont lőttem volna, mikor az egyik játékmester megzavart, aztán a következő pillanatban bejött két Békeőr, én meg kibillentem az egyensúlyomból, és lábon lőttem az egyiket... Mivel a nyilam átment a tűzön, majdnem fel is gyújtotta a férfit. Aztán két doki meg a társa elvitte, Seneca Crane meg elküldött. - Pár szipogással fejezem be a történetet. Haymitch hallgat egy pár pillanatig, de aztán végül megszólal.
- Hát úgy hallom, sikerült emlékezeteset alakítani.
 Bólintok. Igazából nem tudom, hogy ezt hogy érti, de az biztos, hogy ezt a dolgot nem akarom mások orrára kötni. Már csak azért sem, mert nem akarok csalódást okozni a többieknek, de persze nagyon szégyellem is a dolgot.
- Én igazából csak azt bánom, hogy így véglegesen megpecsételtem a sorsomat – suttogom. Még mindig nem merek hangosabban beszélni.
- Ezen nem éri meg agyalni – vonja meg a vállait Haymitch. Megigazítom a hajam, és ránézek. - Tavaly Katniss egyenesen a játékmesterekre lőtt rá, mégis tizenegy pontot kapott.
Összeszorul a gyomrom. - Miért van az a furcsa érzésem, hogy nem fogok olyan jól járni, ha esetleg valamilyen csoda folytán magas pontot adnak nekem?
- Nos... mert találkoztál már a többi kiválasztottal. - Haymitch egyenesen a szemeimbe néz, ahogy folytatja: - Érted, mire gondolok?
- Azt hiszem, igen – bólintok. Haymitch arra gondol, hogy ha magas pontszámot kapok, akkor a többiek tudni fogják, hogy tudok valamit, amit ők nem, vagyis minden bizonnyal eltökélt szándékuk lesz, hogy minél előbb kinyírjanak az arénában. Az ajkamat harapdálom, aztán a falat kezdem bámulni. Nem akarok erről tovább beszélgetni. Átadom magam annak a hátborzongató, keserű nyugalomnak, amit a liftben éreztem. Elfogadom, hogy semmi esélyem az életben maradásra. Hacsak... - És ha esetleg kevés pontot kapok?
- Akkor eljátszhatod, hogy semmit sem tudsz. Talán sikerülne jól alakítanod. - Haymitch a vállait vonogatja, mire fájdalmasan felsóhajtok. Ezen nincs mit gondolkodni. Már minden eldőlt. Tök mindegy, hogy hány pontot kapok. Nincs esélyem. Nem vagyok különleges. Nem tudok harcolni. Elbénáztam az egyetlen bizonyítási lehetőségemet. Soha többé nem fogom látni a szüleimet, és ők is már csak a hullámmal fognak találkozni, amit hazaszállítanak majd a Tizenkettedikbe. Akárhogy próbálkozom belenyugodni a dologba, hogy végem van, valahogy akkor sem megy. Megállapodom ugyan a végzetes nyugalomban, azonban a fejem egyik elrejtett, apró kis sötét zugában folyamatosan ott motoszkál a gondolat, hogy mi van, ha mégis...?
- Szedd össze magad – áll fel Haymitch. Ennek megörülök, mert abban a pillanatban, ahogy megszólal, kiránt a gondolataim világából. - Cinna akármikor itt lehet.
Először nem értem, mire gondol, de aztán ahogy bólintok és én is felállok, rájövök. Próbára megyünk. Ma lesz az utolsó előtt próbám Rikinél. Cinna semmiképpen sem tudhatja meg, hogy mi történt. Nem láthat ilyen nekikeseredettnek. Haymitch már az ajtó felé tart, de a keze után nyúlok, és megragadom.
- Haymitch – nézek rá -, ne mondja el senkinek Katniss-en kívül, jó?
- Jó. - Haymitch bólint, aztán elengedem a kezét, és kilép az ajtón. Noha tudom, hogy nekem kéne, de hálás vagyok neki, hogy vállalja helyettem, hogy beszámol a mentoromnak arról, ami történt. Remélem, Katniss nem lesz nagyon kiakadva, és remélem, megért majd. 
Gyorsan lehámozom magamról az edzőruhát, aztán szépen összehajtogatom – többet úgysem lesz rá szükségem. Lezuhanyzom, a forró víz égeti a horzsolásaimat, amiket akkor szereztem, mikor elhasaltam a betonon, de azért hajat is mosok. Végül felveszek egy hosszúnadrágot, és addig kutakodom a szekrényemben, míg rá nem találok egy akkora pulóverre, ami talán még Maximus-on is lógna. Fogalmam sincsen, hogy hogy került ide, de nem is érdekel. Majdnem a térdemig ér az alja, az ujjai meg jó tizenöt centivel hosszabbak a kelleténél. Finom, bolyhos anyag borítja a belsejét, és nekem ez most pont megfelel. Felveszem, a fejemre húzom a kapucnit, és kilépek a szobámból. A hajam valamelyest eltakarja az arcomat, s így talán a többiek majd nem veszik észre, mennyire elgyötört vagyok. Nem tudom, Haymitch mikor szándékszik beavatni Katniss-t a dolgokba, de mikor az ebédlőbe érve a mentorom elém siet, és jó erősen megölel, valahogy sejtem, hogy már megtörtént a dolog.

2013. június 23.

11. Fejezet - V. rész

DARTBIRIVEL KÖZÖS BLOGUNK: ELREJTETTÜK ŐT
Nézzetek be! :)
Kedves Olvasóim,
ezt most utólag írom nektek, de olyan dolog, amiről tudnotok kell... Ma, 2013. 06. 23-án, 13:12-kor befejeztem a Nyitott szemeket. Összesen 136 oldal lett, és nagyon örülök neki. :3
______________________________

A társa óvatosan lábra segíti, aztán a két orvos is belekarol, és hármójukra támaszkodva lassan kibiceg a teremből, miközben éktelenül káromkodik. Valamit hadovál a kiválasztottakról, meg arról, hogy van egyszerűbb módja is annak, hogy kinyírják ezt a sok hülye kölyköt. Normális esetben megsértődnék, de jelen pillanatban minden figyelmemmel arra koncentrálok, hogy valahogyan fel tudjak állni. Mikor végre sikerül, reszkető kezekkel lehajolok az íjért, és óvatosan a helyére teszem. Mindent lassan csinálok, hogy minél később kelljen a játékmesterek felé fordulnom, de végül eljön a pillanat, és nincs választásom. Pillanatról pillanatra, másodpercről másodpercre fordulok meg. Aztán rettegve felnézek rájuk. Mindannyian állnak - élükön Seneca Crane -, és engem bámulnak. A Főjátékmester selyemgallérján végigfolyik az itala, aztán lecsöpög, pontosan a széttört pohárra, ami a lába mellett hever. Visszafojtom a lélegzetemet. Akkora a csend, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetne. A szívem a torkomban dobog, a tenyerem izzad. Látom, hogy Seneca Crane szemei ide-oda járnak. Hol a bábuk előtti vértócsát nézi, hol engem tanulmányoz. Az arcáról nem nagyon tudom leolvasni, hogy mit gondol. Egy darabig így állok csöndben, és várom, hogy értem jöjjenek a Békeőrök. Már csak szólni kéne nekik... Elvégre elvisznek, nem? Meglőttem az egyik társukat. Tegnap meg átütöttem az elnök portréját, és kivágtam az ablakon. Veszélyes vagyok a Kapitóliumra nézve. 
Ahogy a csönd tovább nyomja a vállaimat, és végre kifújom az eddig visszatartott levegőt, megértem, hogy senki sem fog értem jönni. Hiszen ők ott fent a játékmesterek. Ha bosszút akarnak rajtam állni, akkor majd az arénában megteszik. És én egészen biztos vagyok benne, hogy bosszút akarnak állni rajtam.
- Elmehet – mondja egyszer csak Seneca Crane. A hangja így, a valóságban sokkal mélyebb és ridegebb, mint tegnap a tévében. El akarok indulni a lift felé, hogy minél hamarabb eltűnjek innen, de egyszerűen nem tudok megmozdulni. A lábaim szó szerint földbe gyökereznek. - Elmehet – ismétli Seneca Crane. A szavai visszaverődnek az üres falakról, és a hanghullámok kifordítják a gyökereimet a földből. Megfordulok, és remegő lábaimon a lift felé veszem az irányt. Csak addig tarts ki, zakatol a fejemben. Csak a liftig.
Ahogy a fémajtók becsukódnak mögöttem, az üvegnek dőlök, és lecsúszom a földre. Mindkét kezemet a számra kell tapasztanom, nehogy eleresszem azt a sikoltást, ami attól a pillanattól érlelődik bennem, mióta belenéztem Seneca Crane hideg szemeibe. De végül a sikoltás bent marad, lassan felszívódik, és átveszi a helyét valami rideg, furcsa nyugalom. Ahogy a lift felér a tizenkettedik emeletre és kitárulnak az ajtók, megértem, hogy miért érzek így. Semmi esélyem. Egyszerűen tudat alatt is beletörődtem, hogy nem fogok kijönni az arénából. Ha volt eddig bennem egy halvány kis reménysugár, hogy esetleg, valamilyen csoda folytán sikerülhet megnyernem ezt az egészet, az most egészen biztos, hogy elveszett. Belül már nem szürke, hanem fekete vagyok. Nem maradt semmi. Ha nem a kiválasztottak, akkor majd a játékmesterek végeznek velem. Lassan felállok, és valahogy kitámolygok a folyosóra. Aztán a falba kapaszkodva sikerül eljutnom az ajtóig. Mire lenyomom a kilincset, már vagy a fél vakolatot lekaparom reszkető ujjaimmal. Hallom a többieket, hogy a nappaliban vannak. Katniss és Peeta éppen fennhangon beszélgetnek. Talán veszekszenek. Haymitch is beleszól néha, elég hangosan, és a hangja olyan, mintha víz alól beszélne. Effie és a stylistok sehol. Nem is baj. Szépen besétálok a szobámba, de az ajtó előtt megbotlok, és leverek egy vázát. A víz ráfröccsen a cipőmre. Ezért mondom, hogy jó, hogy nincsenek itt a többiek. Effie már most sikítozna, Cinna meg látná, hogy összekoszolom a ruhát, amit nekem csinált. Szerintem a mentorok is meghallották a csörömpölést, de szerencsére még pont időben sikerül becsuknom az ajtót, és így nem látnak meg. Vizes lábnyomokat hagyok magam után, és a szemem sarkából látom, ahogy a folyadék bekúszik az ajtóm rése alatt a szobámba. Odalépek az ágyamhoz, ledőlök rá, aztán sírni kezdek. Elvégre mi mást csinálhatnék...? Nem bömbölök, nem kiabálok, csak sírok. Csendesen, halkan, óvatosan. A lelkem olyan, mint egy szétdurrant luftballon. Vékony, szakadt, és lapos. Az arcomat egy párnába temetem, és hagyom, hogy felszívja a könnyeimet. Úgy két perc múlva a párna teljesen elázik, és nekilátok a kezemmel, hogy kitapogassak egy másikat. Ahogy keresgélek, egyszer csak valami melegbe botlok. Nem akarom megnézni, hogy mi az, de úgy látszik, ő nagyon is kíváncsi rám. Ahogy megfogja a vállaimat és felemel, rögtön rájövök, hogy ez bizony egy kéz. Nem is egy: rögtön kettő. A kezek felemelnek, aztán valaki magához húz. Egy percet se tétovázok. Belekapaszkodok az ingbe, az arcomat pedig belefúrom a gallérba. Egy ideig csak folynak a könnyeim, aztán ahogy lélegzem egy jó nagyot, megérzem, hogy ki ez. Haymitch. Csak neki van ilyen mindent átható piaszaga. Lehet, hogy most nincsen berúgva, de az idő során annyit ivott, hogy az egész lénye átvette az alkohol szagát, és még a pórusaiból is az párolog. Nem nagyon érdekel, hogy Haymitch az. Nem számít, hogy olyan csúnyán összevesztünk, sőt, még a piával sem foglalkozom. Egyszerűen csak jó, hogy itt van, és megengedi, hogy kisírjam magam a vállán. Csendesen ülünk az ágyamon, és Haymitch néha finoman megveregeti a hátamat. Aztán úgy húsz perc múlva elfogynak a könnyeim. További tíz perc telik el, míg a falat bámulva megnyugszik a testem, és nem kell folyton szipognom. Aztán Haymitch egyszer csak megszólal.
- Na halljam – mondja halkan. - Tényleg ennyire elrontottad, vagy ez csak a tinilány-szindróma?

2013. június 21.

11. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!
Először is, köszönöm az új feliratkozónak, hogy feliratkozott, aztán köszönöm a több mint 7000 (!) kattintást, az újabb három kommentet, és a sok pipát. Ez rengeteget jelent nekem. :3
Na és akkor most itt a következő rész. Erre mindenképpen várom a kommenteket! Mi a véleményetek Sash alakításáról, vagy mire számítottatok? Gondolom nem erre... ;) De nem mondok mást ezzel kapcsolatban, olvassatok! És itt egy kis bónusz: Hide and seek. Nem tudom, fel fogjátok-e ismerni a lányt, aki szerepel a videón, de ha nem esne le: ő Sash, vagyis az a lány, aki nekem ő. Ez most szörnyen értelmes volt, de gondolom értitek... Szóval így néz ki. A videót nem én csináltam, hanem Kitty Gallannaugh, akitől Sash képei is származnak. Mi a véleményetek róla? :3 Vagy ti hogyan képzelitek el a főszereplőt?
Várom válaszaitokat, és jó olvasást! <3
____________________________

Furcsállom, hogy a vezetéknevemen szólít, de úgy vagyok vele, hogy nem nagyon érdekel. A suliban a fiúk mindig a vezetéknevükön szólítják egymást, szóval gondolom Maximus sincs ezzel másképpen a tizenegyedikesek köreiben. 
Miután az ajtó becsukódik mögötte, olyan egyedül maradok, mint a kisujjam. Eszembe jut, hogy már nem kell eljátszanom, mennyire jól bírom ezt az egészet, és elengedem magam. Lehet, hogy be van kamerázva az ebédlő, de nem foglalkozom vele. Oldalra dőlök, és egyszerűen elfekszem az asztalon. Senkit sem érdekel, hogy mit csinálok. Becsukom a szemeimet, és halkan eléneklem a dalomat, amit Rikivel és Cinnával tanultam. Ma este is lesz egy utolsó előtti próbánk. Akkor már túl leszek ezen az egészen, és csak az interjú miatt kell aggódnom. Bárcsak ott tartanánk már! Aztán eszembe jut, amit Max mondott az előbb. Hogy Haymitch majdnem felpofozta, mikor azt mondta, hogy ez a játék nem nekem való. Miért tette? Nem tudom. Nem is akarok most ezen agyalni. Kinyitom a szemeimet, aztán a terítővel kezdek babrálni, és eldöntöm magamban, hogy majd akkor találom ki, mit fogok csinálni a pontjaimért, mikor már bent leszek a játékmesterek előtt. Csak telnek a percek, aztán mikor azt hiszem, hogy ennek sosem lesz vége, egyszer csak meghallom a saját nevemet.
- Sash Candel – mondja a gépi hang érthetően, tagoltan, nyugodtan. Azonnal felülök, lepattanok az asztalról, és elindulok az ajtó felé. A szívem a torkomban dobog, kicsit remegni kezdek, de azonnal nyugodtságot erőltetek magamra, ahogy átlépek a küszöbön. Az edzőteremben vagyok, ahol gyakoroltunk. Ugyanolyan hideg és sötét, mint amilyen volt. A játékmesterek a falba vájt kis színes mélyedésben ücsörögnek. Észre se veszik, hogy bejöttem, de nem húzom fel magam, sőt, inkább örülök neki. Míg nem látnak, van időm kicsit gondolkodni. Egyre közelebb érek. Látok egy hosszúkásabb részt, ami nagyjából a következőképpen van felépítve: a végében van két habszivacsbábu, középen egy kis növényes rész, legelöl pedig kétoldalt két állvány, mindenféle fegyverekkel. Elnézek balra, és amint meglátom a fát, hirtelen beugrik egy ötlet. Mikor odaérek a fegyverek mellé, és meglátom az íjat, elkezdem harapdálni az ajkamat. Ez sikerülhet, gondolom magamban. Már csak az kell, hogy a játékmesterek együttműködjenek. Mély levegőt veszek, és felnézek rájuk. Azonnal meglátom Seneca Crane-t, aki középen ücsörög egy vörös bársonyfotelben keresztbe tett lábakkal, és miközben valami furcsa színű löttyöt szürcsölget, kedélyesen elbeszélget egy ősz hajú, kerek fejű férfival.
- Sa... - Azonnal elhallgatok, mert a hangom nem hogy remeg, de egyenesen reszket. Ismét egy mély levegő, aztán kihúzom magam, és jó hangosan, erőltetett magabiztossággal kimondom a nevemet. - Sash Candel. - Seneca Crane egy pillanatra rám néz, aztán megint beszélgetőpartnere felé fordul. Eszembe jut, hogy azt mondta Caesar Flickerman-nek, hogy minden egyes kiválasztottra kíváncsi. Ennyit erről. - Tizenkettedik Körzet – kiáltom. Erre aztán felkapja a fejét, a többiekkel együtt. Alaposan végigmér, végül belekortyol a löttybe, és int, hogy enyém a pálya. Tétovázom egy kicsit. Igazából lenne egy kérésem, de képtelen vagyok rászánni magam a dologra, így hát inkább gyorsan hozok pár faágat balról, és pár perc alatt szépen tüzet rakok – addig is van egy kis időm, hogy elég bátorságot gyűjtsek. Hallom a hátam mögül a beszélgetést, de csak nagyon halkan. Biztosan érdekli őket, hogy a tavalyi merész lány után mit akar csinálni a mentoráltja. Miután a tűz már eléggé lobog, megfogom az íjat, és a kezembe veszek egy nyílvesszőt is. Összeszedem minden bátorságomat, és a játékmesterek felé fordulok. Most, vagy soha – gondolom magamban. - Megkérhetném, hogy oltsák le a villanyokat? - Seneca Carane szemöldökei összeszaladnak, aztán elvigyorodik, és odasúg valamit az ősz pasasnak, aki erre felnevet. Aztán beleiszik az italába, és bólint. - Köszönöm – nézek bele a szemeibe, de azonnal el is kapom a tekintetemet. Elég hátborzongató, mert neki is olyan világítóan kék szemei vannak, mint nekem, ettől pedig ideges leszek. Talán ő is jól lát a sötétben? Miközben megállok a növényes rész előtt két méterrel és lövőállásba helyezkedem, lerázom magamról ezeket a gondolatokat. Gyorsan szemrevételezem a felállást, mert tudom, hogy akármelyik pillanatban lenyomhatják a világítást. Én, tűz, végül a két bábu. Ha ügyes leszek, akkor sikerülni fog. Ebben a pillanatban sötétség lepi be az egész termet. Még a játékmesterek fülkéjét is elsötétítik, így egyedül csak az általam rakott tűz világít valamelyest. Nem valami erős, de pontosan megvilágítja a köztem, és a bábuk közötti teret, ráadásul még jól is néz ki, ahogy a lángok vörös fénye táncot jár a lányon – vagyis rajtam -, aki éppen felajzza az íjat. Fojtott csend ül a a csarnokon, még a játékmesterek is hallgatnak. Pontosan hallom a saját szívverésemet, a vérem a nyakamban lüktet, és minden egyes dobbanással egy csomó adrenalin árad szét a testemben. Tudom, hogy az életem múlhat most ezen a lövésen. Ha elvétem, akkor a játékmesterek egy életre leírnak majd, ha pedig sikerül, akkor talán megkedvelnek. De még akkor se biztos, mert végül is nem olyan nagy dolog, amit csinálni akarok. Egyszerűen szeretném átlőni a nyilat a tűz fölött úgy, hogy belelőjek a bábuba. Eszembe jut még egy dolog. Óvatosan leguggolok, mert ha egyenesen a tűzön lövöm át a nyilat, talán még meg is gyullad, és az úgy azért már valami. Abban a pillanatban, hogy a bábu szívére célzok, hirtelen az egyik játékmester mond valamit – nem túl hangosan, de ahhoz elég nagy hangerővel, hogy megzavarjon -, aztán a következő pillanatban kinyílik egy ajtó a bábuk mögött, és két alak robog be rajta. Megállnak a bábuk mögött, én meg rájuk nézek. Ez kár, ugyanis véletlenül kicsit előre dőlök, a kezeim bemozdulnak, és a nyílvessző már repül is. Át a tűzön, aztán lángcsóvát húzva maga után beleáll valamibe. Sötét van, nem tudom megmondani, hogy mi az, na meg az egyensúlyom elvesztése következtében az íjat a földre dobom, és elterülök a növények előtt. A fémes csörömpölés egy férfi üvöltésével, és valami olyan hanggal vegyül, mint mikor valami üvegből készült dolog széttörik a földön, aztán kivágódik egy másik ajtó, és további két alak rohan be rajta. Nagy nehezen, levegő után kapkodva felnézek. A tűzön keresztül látom, ahogy egy test a földön fetreng. A körülötte felcsapó lángnyelvek megvilágítják, és látom, hogy fehér ruhát visel. Talán Békeőr. Aztán egy másik alak, akin hosszú köpeny van, ráfúj a fetrengő és kiabáló combjára valami sprayt, mire kialszik a tűz. Hangos kiabálás és fájdalmas ordítozás hallatszik, aztán valaki felcsapja a villanyt. Fény árad szét a teremben. Kell egy pillanat, hogy a szemem megszokja az erős világosságot. Hunyorogva próbálom megfejteni, hogy mi történik. Két Békeőrt, és két köpenyes férfit látok. Orvosok. Az egyik Békeőr a földön fekszik, és ordítozik. A ruháján itt-ott fekete égésnyomok vannak, valamint a jobb combján egy hatalmas, piros folt éktelenkedik. Vér, fut át az agyamon. Aztán meglátom a nyilat. Az én nyílvesszőm áll ki a combjából. Az, amit kilőttem a bábura.

2013. június 19.

11. Fejezet - III. rész

Kedves olvasóim,
különösen kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok majd ehhez a fejezethez. Kérlek, írjátok meg a véleményeteket! :) És köszönöm az előző két hozzászólást, meg a négy pipát! <3
____________________________

Egy asztalnál ül az ebédlő szélén, és görnyedt háttal bámul maga elé. Sötét haja a szemébe lóg, napbarnított bőrén mintha veríték csillogna. Ő nem jól palástolja, amit érez. Az órára nézek: a mutatók csigalassúsággal vánszorognak. Valahogy aztán mégis eljutunk a Tizedik Körzet fiú kiválasztottjához. Ekkor Jana átnyúl az asztalon, és megragadja a csuklómat. A keze hideg és nedves, de nem hibáztatom érte. Az enyém se jobb.
- Figyi – néz rám izgatottan. Barna szemei csillognak, mint a gyémánt. - Az jutott eszembe... vagyis nem is nekem, hanem... szóval... ajj, tökmindegy. A lényeg az, hogy esetleg... mi lenne, ha szövetséget kötnénk? - Mi van? Ez az első kérdés, ami eszembe jut. Összeugranak a szemöldökeim, mire Jana közelebb hajol hozzám, és suttogni kezd. - Frima ragaszkodik hozzá, hogy kerítsek magamnak egy szövetségest. Ő Smirket tanácsolta, de előre leszögeztem, hogy nem fogok összejátszani egy dilissel. Szóval? Mit szólnál hozzá?
Egy gépies hang Janát szólítja, aki erre idegesen dobolni kezd a lábaival. Nem meri elengedni a kezemet. Biztos attól fél, hogy akkor majd nemet mondok.
- Megbeszélem a mentorommal. - Erre aztán mosolyogva bólint egyet, és elereszti a csuklómat. - Sok sikert! - kiáltok utána, de minden bizonnyal már nem hallja, mert az ajtó abban a pillanatban becsukódik mögötte, és magamra maradok. Szövetséges. Jana azt akarja, hogy legyek a szövetségese... Nem is tudom, mit érzek most valójában. Egyszerre vagyok ideges és kételkedő, miközben valamiféle jóleső melegség árad szét a testemben. Eddig bele se gondoltam abba, hogy milyen új lehetőségeket tár fel az ember előtt az, ha van egy szövetségese az arénában. Persze az ilyesmi csak egy darabig tart, mert előbb-utóbb úgyis muszáj lesz felbontani a szövetséget. De akkor is... így nagyobb az esély az életben maradásra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Katniss mit fog szólni a dologhoz. Mihelyt felmehetek majd a lakosztályunkba, azonnal elmesélem neki Jana ajánlatát. Szívem szerint én egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy benne lennék, amitől mosoly kúszik az arcomra. Szerintem Katnissnek is tetszeni fog az ötlet...
Körbenézek az ebédlőben. Már csak négyen vagyunk: Smirk, a Tizenegyesből a srác, Maximus, és én. Lassan letelik a negyed óra, aztán szólítják a fiút. Tharin a neve, és ahogy elsétál az asztalom előtt, vet rám pár pillantást. Őszintén meg kell mondanom, hogy görcsbe rándul a gyomrom attól a pár pillantástól. Olyan sötétek a szemei, mint a bőre. Elég gonosznak néz ki ez a Tharin. Jó kis párost alkothatnak Smirkkel... Dobolni kezdek a lábaimmal, hiszen azt senki sem látja. Már jó ideje ülök itt egy helyben, és a tagjaim kezdenek elgémberedni, ami nem valami jó. Be kéne melegítenem, mielőtt a játékmesterek elé megyek. Felállok, és ide-oda kezdek járkálni az ebédlőben, miközben a karjaimat nyújtogatom. Magamon érzem Smirk és Maximus tekintetét is, de nem nagyon érdekelnek. Megacélozom az arcomat, ahogy Cinna tanácsolta, és tudomást sem veszek róluk. Mire sor kerül Smirkre, már elég jó állapotba hozom a testemet. Ahogy eltűnik az ajtó mögött, hallom, hogy valamit nagyon magyaráz, de azt már nem, hogy mit. Aztán a zár kattan, és már csak ketten maradunk. Kényelmesen leülök az egyik asztalra, és közömbösséget erőltetek az arcomra. A lábaimat lóbálom, és próbálok úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne, és nem is izgulnék. Persze ez nem igaz, mert valójában nagyon is izgulok. Tudom, hogy még nagyjából fél órám van, aztán én jövök, és még mindig nem tudom, hogy mit fogok csinálni. Gondoltam már rá, hogy esetleg kést dobálok, de abban nem vagyok még olyan ügyes, és rettegek attól, hogy csúnyán elrontom, aztán jól beégek a játékmesterek előtt. Aztán ott vannak még a nyilak, és az íj. Biztos tetszene nekik, ha én is íjjal lövöldöznék, de még csak a közelébe se érek Katnissnek, ami már csöppet sem ilyen biztató. Legvégső esetben bemutathatom nekik a mérgező és ehető növényekről való ismereteimet... Felsóhajtok, aztán Max felé nézek. Szórakozottan bámul maga elé, és közben malmozik az ujjaival. Nincs itt senki más, csak ő, és én. Azelőtt szólalok meg, mielőtt végig tudnám gondolni a dolgot.
- Hallottam – mondom hangosan, és mikor felnéz, egyenesen a szemeibe bámulok. Egy másodpercre megijedek, hogy talán simán átlát rajtam, de aztán mély levegőt veszek, és összeszorítom a fogaimat. Nem fogom hagyni, hogy fölényben érezze magát.
- Mit? - kérdezi.
- Amit tegnap este mondtál az étkezőben – vágom rá azonnal. - Hogy ez a játék nem való olyanoknak, mint én. - Nagyon erősnek kell lennem, hogy ne kezdjen el remegni a hangom. Maximus felhorkan, aztán bólint egyet.
- Ja, hogy azt. Én azt hallottam, ahogy bevágod az ajtót.
- Haymitch az asztalra csapott – mondom.
- Ühüm. - Maximus megvonja a vállát, aztán megvakargatja az arcát. - Majdnem pofon vágott.
Összeszaladnak a szemöldökeim. - Megütött?
- Mondom, hogy csak majdnem. Ha Effie nem kezd el sikítozni, simán lekever egyet – mondja, s közben végig az arcomat fürkészi. Furcsa vele így, kettesben beszélgetni, de legalább attól nem kell tartanom, hogy megtámad. Ha ilyesmit tenne, azonnal berontana két Békeőr, és megfékeznék.
- Szerintem megérdemelted volna – húzom össze a szemeimet, mire Max idegesen felnevet. Valamit motyog az orra alatt, de azt már nem hallom, végül pedig visszatér a malmozáshoz. Nem bánom, amúgy sem akarok többet beszélni vele. Csak azt szerettem volna, ha tudja, hogy nagyon is jelen vagyok a lakosztályunkban zajló életben. Az idő további részét csendben töltjük, aztán Maxot szólítják.
- Sok sikert – mondom, miközben az ajtó felé sétál. Nem vagyok gúnyos. Tényleg sok sikert kívántam neki, és úgy látszik, ő sem vette gúnyolódásnak, mert odabiccent nekem.
- Neked is, Candel.  

2013. június 17.

11. Fejezet - II. rész

Sziasztok!
Ne lepődjetek meg, hogy mostanában nem mindennap hozom az új részeket, mert úgy döntöttem, hogy beállok a kétnapos elosztásra, vagyis ezentúl egy nap szünet lesz két részlet között. Ez az első közlemény, a második pedig az, hogy szeretném felhívni a figyelmeteket az "új" történetemre, melyet ITT érhettek el. Várom a véleményeket akármilyen formában oda, és természetesen ide is. A harmadik dolog pedig az, hogy eléggé el vagyok maradva a játékkal, ezért elnézéseteket kérem. Megpróbálom majd folytatni, de nem biztos, hogy a napokban ez sikerülni fog, mert éppen a Nyitott szemek vége felé járok a sztori írásában, ezért most inkább arra koncentrálnék. De azért jó olvasást nektek, és köszönöm az eddigi támogatásokat és biztatásokat, meg a feliratkozásokat, pipákat és kattintásokat... Szóval mindent! <3 (U.I.: Gondolom észrevettétek az új dizájnt. Milyen lett? :) + Cserébe a kétnapos részekért egy-egy részlet hosszabb!)
______________

 - Igen. - Bólogatni kezdek. Tényleg értem. Cinna arra céloz, hogy könnyű préda leszek a többieknek, ha látják rajtam, amit érzek. Tudom, hogy igaza van, és azt is tudom, hogy meg kell fogadnom a tanácsát. Belül még mindig fortyogok Maximus és Effie megjegyzése, meg a saját "arclyukasztós" hülyeségem miatt, de rögtön ki is próbálom az újonnan szerzett ismereteimet, és mosolyt erőltetek az arcomra. - Tudod, szerintem nagyszerű mentor válna belőled – nézek Cinnára, aki szintén elmosolyodik, aztán megvárja, míg felkapom a tányér kaját, és együtt megyünk át a nappaliba. Mindenki köszön nekem, csak Maximus nem – de hát ez természetes. Végig mosolygok, udvariasan válaszolok, mikor Effie megkérdezi, hogy jól vagyok-e, aztán letelepszem Katniss mellé, felhúzom a lábaimat, és a térdeimre téve a tányért, enni kezdek. Annyi kaját tömök a számba egyszerre, amennyit csak tudok, hogy a többiek lássák: most sajnos nem tudok beszélgetni. A tévét nézzük, de semmi érdekes nem megy benne. Egy-két tudósítás, pár interjú, aztán az elnök beszél, végül leadják a beszélgetést, ami Caesar Flickerman és Seneca Crane között zajlott. Néhányszor oldalra sandítok, hátha látom Haymitchet, de Cinna eltakarja előlem. Aztán mikor végzek a kajálással, előre hajolok, hogy kirakjam a tányért az asztalra, és akkor kihasználom az alkalmat. Megint úgy ül, mintha otthon lenne, tök egyedül. A lábai azt asztalon, a feje előrebukva, a szemei csukva. Egy italos poharat tart a kezében, de már üres. Biztos jól leitta magát, és most elaludt. Sóhajtva dőlök hátra, de mivel nem köt le a tévé, úgy döntök, hogy inkább visszavonulok a szobámba, és alszom egy nagyot. Felpattanok, elköszönök a többiektől, aztán Effie Trinket szemeinek kereszttüzében elindulok a szobámba. Idegesít, hogy bámul, mert tudom, hogy azért teszi, mert meg van róla győződve, hogy ki akarom csinálni magam. Eszembe jutnak Cinna szavai, és elrejtem az érzéseimet. Ami azt illeti, egész jól megy a dolog. Mikor fürdés után belenézek a tükörbe, még én sem tudnám megmondani, hogy belül mennyire ideges vagyok, ha nem érezném. Az mindenesetre tuti, hogy az arcomon az égvilágon nem látszik semmi, és ez jó érzéssel tölt el. Bebújok az ágyamba, és vetek egy pillantást az órára. Este tíz van. Aztán kényelmesen bevackolom magam a süppedős párnák közé, s miközben azon filózom, hogy most milyen könnyedén fogok tudni elaludni ezen a puha ágyon, lassan álomba merülök. Az az utolsó gondolatom, hogy az órát minden bizonnyal egy Avox rakta vissza az éjjeliszekrényemre. Úgy érzem, nem fogok álmodni semmit. Apuval kiskoromban mindig elmeséltük egymásnak reggel, hogy mit álmodtunk. Sokszor volt, hogy nekem csak a nagy feketeség rémlett, és ilyenkor azt mondtam apának, hogy én nem álmodtam semmit. Szerinte ilyen nincsen. Az ember minden éjszaka álmodik, csak néha előfordul, hogy nem emlékszik rá. Olyankor, mikor ez velem esett meg, a suliban egész nap próbáltam felidézni, hogy mi volt az álmom. Ma egyetlen egy dolgot álmodok. Újra ötéves vagyok, és apa ölében ülve számolgatom a virágokat a Réten.
Másnap reggel kicsit későn kelek, és még izgulni sincsen időm. Gyorsan reggelizek, aztán magamra kapom az edzőruhámat, és Katniss jókívánságai után már trappolok is a lifthez. Ma már nincsen kiképzés. Ma mutatjuk be a játékmestereknek, hogy mit tudunk. Atala megvárja, míg mindenki megérkezik, aztán beterel minket az ebédlőbe. Rögtön Janához csapódom, de persze ügyelek rá, hogy nagyon nyugodtnak tűnjek. Miközben arra várunk, hogy szólítsák az Első Körzet fiú kiválasztottját, a tegnap interjúról, és arról beszélgetünk, hogy mit fogunk csinálni majd a játékmesterek előtt.
- Én még nem tudom – vonom meg a vállaimat, aztán minden egyes izmomat megfeszítem, nehogy elkezdjek remegni. Jana sóhajt egyet, aztán elvigyorodik.
- Én szerintem megkérem az egyik játékmestert, hogy jöjjön le mellém, és játssza el, hogy egy tehén, hogy el tudjam kapni lasszóval. - Elnevetjük magunkat, mire minden szempár ránk szegeződik, de nem foglalkozunk velük. Mindketten tudjuk, hogy a legjobb módja a hidegvér megőrzésének, ha elvicceljük ezt az egészet.
  - Remélem, belemegy... és lesznek kamerás felvételek – vigyorgok rá, aztán egy gépies hang Radlert szólítja. A fiú puszit nyom a húga arcára, aztán elindul, és eltűnik az ajtó mögött. Ha egyszer bementél azon az ajtón, akkor negyed órád van, hogy lenyűgözd Seneca Crane-t és társait, aztán már nem jöhetsz vissza ide. Huszonhárman vannak előttem. Még jó, hogy Jana a Tizedikből jött és lány, szóval utána már csak hárman lesznek előttem. Az idő vaslábakon lépked, de olyan lassan, hogy még a beszélgetés se bizonyul megfelelő ellenszerének. Egy jó fél óra után, mikor éppen Ciriust szólítják, elmegy a kedvünk a társalgástól. Csak ülünk az asztalnál, Jana a terítővel babrál, én meg szemrevételezem a többieket. Athena a Tizenegyedikből jött sráccal beszélget. Talán ez nála valamiféle beteges kényszer, de minden erejével azon van, hogy levegye a lábáról a fiút. Illegeti-billegeti a fejét, csavargatja a haját, rebegteti a szempilláit, meg minden. A srác nem nagyon veszi a lapot, ezért aztán Athena egy idő után megunja, és otthagyja a fiút. Nash, az okos fiú próbál pihenni, mellett két székkel Sly beesett vállakkal ücsörög. Mikor ránézek, a tekintetünk találkozik, de abban a pillanatban, ahogy meglát, elkapja a fejét. A haja még mindig olyan egyenes, mint a felvonuláson. Nontha majd' megveszik az izgalomtól. Az asztalt kapargatja, és folyton krákog, meg nyeldes. A csaj elég kövér, és egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy ez hogyan is lehetséges. A Hetedik Körzet sem valami gazdag, így hát meglepő, ha valaki túlsúlyos... Na mindegy, biztos jobban megy a családja sora, mint az átlagnak. Smirk az egyik sarokban kuporog. A csuklója be van kötözve, és most éppen a fehér szövettel babrál. Az ajkai mozognak, talán sutyorog is valamit, vagy az is lehet, hogy egyszerűen ő így adja le a feszültséget. A karjai, és az arca is csupa heg, na meg persze a szája, amit most is bámulok egy darabig. Aztán ott van még Maximus.

2013. június 15.

11. Fejezet - I. rész

Mikor Haymitch levágja az öklét az asztalra, ijedtemben beugrom a fal mögé. A tányérok egymásnak koccannak, és valami széttörik a földön. Egy pillanatig néma csönd van, aztán Effie Trinket kezd visítani.
- Haymitch! Fékezze már magát! - Még így is hallom, ahogy levegő után kapkod. Elrohanok néhány Avox mellett, akik éppen az étkezőbe sietnek, és a szobámba érve olyan erővel vágom be magam mögött az ajtót, hogy a falak ismét megremegnek. Ezt most nem véletlenül teszem. Azt akarom, hogy mindenki hallja. Legfőképpen Maximus Battleship. Az ágyamhoz robogok, és leülök a szélére. Nem fogok kimenni. Soha többet. Ha ki akarnak mozdítani, akkor Békeőrökkel kell elvitetniük, mert hogy én egy lépést sem fogok önszántamból tenni, az tuti. Összefonom a karjaimat a mellkasomon, és elszántan bámulom a falat. Sírnom kéne, de valahogy nincs hozzá kedvem. Eleget sírtam már. Eszembe jutnak Effie szavai. Szörnyen idegesít, hogy azt gondolja, talán öngyilkos akartam lenni. Soha az életben nem vinne rá a lélek, hogy ilyesmit csináljak. Talán ez a nő mégsem jó fej. Talán mégis olyan felszínes páva, mint amilyennek először gondoltam, és a kedvessége is csak az öltözéke része. Reggel kiveszi a szekrényéből az aznapi arcát, és felveszi a ruhájához. Simán kinézem belőle. Így ülök egy darabig az ágyam szélén, aztán előveszem a Katniss-től kapott papírt, amin az erősítő gyakorlatok vannak, és nekilátok, hogy elvégezzem őket. A földre fekszem, és addig csinálom a felüléseket, míg úgy érzem, már nem bírom tovább. Aztán megfordulok, a földre illesztem a tenyereimet, és lenyomok egy csomó fekvőtámaszt. A végére annyira kikészülök, hogy lihegve terülök el a szőnyegen. Bámulom a plafont. Szürke, mint én most. Vagyis kívülről nézve eléggé piros lehetek a kimerültségtől, de a bensőmben egy nagy, szürke lyuk tátong. A mellkasom szaporán emelkedik fel-le, ahogy újra meg újra levegőt szívok bele. A szőnyeg puha és meleg, de most idegesít, hogy ilyen. Arrébb kúszok, de a padló is meleg. Az öklömmel rácsapok a szőnyegre, és felszisszenek a fájdalomtól. Ez a játék nem való olyanoknak, mint ő. A lelkemben fortyog a düh. Tényleg így gondolja? Ez Max véleménye rólam? Már az első nap leszögezte, hogy mi nem vagyunk haverok, és azóta hozzám se szólt. Teljesen levegőnek nézett. Hirtelen beugrik, hogy mi van, ha közben Peetával alaposan kibeszélt, és már csináltak is egy tervet, hogy hogyan nyírjon majd ki az arénában? Felhúzom magam, és megint beleharapok a nyelvembe. Vér ízét érzem, de tökre nem érdekel. Csak rágcsálom tovább és fekszem a földön. Hirtelen valaki kopog az ajtómon.
- Tűnj el! - ordítom, de a biztonság kedvéért még a digitális fémórát is nekivágom az ajtónak, hogy biztosan elhúzza a csíkot. A kütyü csattan egyet, aztán pár másodperc múlva a betolakodó benyit a szobámba. Hátrafordulok, kinyitom az éjjeliszekrény egyik ajtaját, és kiveszem az első dolgot, ami a kezeim közé akad. Egy könyv. Ez pont megteszi. Ha jól találom el, nő egy szép monokli a fején, és nem lesz kedve barátkozni velem. Mikor visszafordulok, már lendítem is a könyvet, de az utolsó pillanatban még sikerül elrántanom a kezem, és a könyv a fürdőszobaajtónak csapódik, nem Cinna fejének. Összehúzom a szemeimet. Szegény Cinna, majdnem fejbe vágtam egy kemény könyvvel. Ott áll a szobám közepén, a kezében egy tányéron valami kaja van, és engem néz. Látom rajta, hogy meglepődik, de a legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy bármi problémája lenne a mostani állapotommal. Pedig van. Tuti. Máskülönben nem lenne itt. Gyorsan lábra állok, de nem nézek rá. - Bocsi – motyogom. Hát ez nagyszerű. Ha volt benne valami gondolat afelől, hogy az aranyos lány, akinek be akar állítani, talán nem én vagyok, hát most egészen biztos, hogy bebizonyosodott. Egy vadállat lakik bennem, akit sikerült felhúzni.
- Semmi baj – mondja Cinna. Hallom a hangján, hogy mosolyog. Leteszi a kaját a öltözőasztalra, és még csak most látom, hogy egy hatalmas adag steak mellett még a kedvenc muffinjaimból is hozott.
- Köszi a kaját. - Továbbra se nézek rá. Olyan farkaséhes vagyok, hogy folyamatosan a tányért bámulom, és azon gondolkodom, hogy milyen kifogást találhatnék rá, hogy menten felfaljam az egészet.
- Nincs mit. - Cinna csöndben van egy darabig. Talán azt várja, hogy én szólaljak meg, de arra várhat. Nem vagyok beszélős hangulatomban. - Tudod – mondja végül -, szerintem nyugodtan kijöhettél volna. Mindannyian megijedtünk, mikor Katniss megtalált a takaród alatt ájultan, de már minden rendben. Nem kell félned, hogy...
- Én nem félek – vágok a szavába. Igazam van. Mióta meghallottam, hogy Maximus mit gondol rólam, a félelem, amit az Aratáson és a kiképzés előtt éreztem, valahogy eltűnt belőlem. Végre rá tudok nézni Cinnára. - Nem azért nem mentem ki, mert félek.
- Értem. Nézd – zsebre teszi a kezeit, és felsóhajt. - Én nem vagyok mentor, és ez csak életem második Viadala. Az a helyzet, hogy elég sok mindent látok, amit a kiválasztottak nem, és ebből rengeteg feszültség adódik. Láttál már feszültnek? - Megrázom a fejem. - Lehet, hogy azt gondolod, hogy ez természetes, hiszen nem nekem kell az arénába mennem, de ez nem ilyen egyszerű. Részese vagyok ennek az egésznek, és az a tapasztalatom, hogy az Éhezők Viadala nem csak a kiválasztottak számára megterhelő. Portia, Haymitch, Effie is nagy nyomás alatt van, a mentorokról már nem is beszélve. Én is izgulok, Sash. Az én felelősségem, ha valami nincs rendben a megjelenéseddel. De sosem láttál feszültnek. És tudod, hogy miért? Mert megtanultam azt, hogyan rejtsem el az ilyesmit. - Kicsit furcsának tartom, hogy Cinna ilyenekről beszél nekem, de végül is egész jókat mond, szóval úgy gondolom, megéri végighallgatni. - Rengeteg múlhat azon, ha mások látják rajtad, mit érzel valójában. Ugye érted, Sash, hogy miért mondom most ezt neked?  

2013. június 13.

10. Fejezet - V. rész

 - Sash – kezdi halk, lágy hangon. Sosem hallottam még így beszélni. A könnyeimtől csak homályosan látom az arcát, de azért bólintok egyet, hogy lássa: figyelek. - Nem fognak értünk jönni, ne aggódj. Akkor már megtették volna. - Na ezzel aztán most alaposan megnyugtatott, mondhatom. - De meg kell ígérned, hogy soha többé nem csinálsz ilyet. Tanuld meg fékezni az... - Katniss elhallgat, és összevonja a szemöldökeit. Megrázza a fejét, én pedig a szabad kezemmel megtörlöm a szemeimet, és kicsit feljebb húzódom az ágyon.
- Az indulataimat? - kérdem halkan, mire a homlokát ráncolva bólint.
- Igen. De nem mondhatom ezt neked pont én.
- Miért nem? Hiszen te vagy a mentorom – mondom szipogva. Kezd visszatérni a hangom.
- Mert én sem fékeztem a saját indulataimat... tavaly. – Katniss nyel egyet, aztán hirtelen elmosolyodik.
- Ezt hogy érted?
- Te is tudod, hogy tizenegy pontot kaptam a játékmesterektől. – Rám néz, mire bólintok. - Rájuk lőttem íjjal.
- Hogy micsoda? - Összeszaladnak a szemöldökeim. Alig fogom fel, amit az előbb hallottam. Katniss ismét kinéz az ablakon, és vigyorogni kezd. Én nem tartom ennyire viccesnek a dolgot.
- Ahogy mondom – bólogat. - Én voltam az utolsó, akit megnéztek. Legtöbbjük teljesen részeg volt, és észre se vették, hogy bementem. Csomó dolgot csináltam a nyilakkal, még egy lámpát is kilőttem, de a játékmesterek figyelmét teljesen lekötötte egy hatalmas sült malac, amit éppen akkor hoztak be. Én meg annyira felhúztam magam azon, hogy figyelemre se méltatnak, hogy egy nyíllal a falnak szegeztem az almát, ami a malac szájában volt.
Mindenféle feszültség és szégyenérzet ellenére hirtelen elnevetem magam. Megjelenik előttem az ideges Katniss Everdeen, aki rálő a játékmesterekre. - Na és mit szóltak hozzá?
- Meglepődtek... Egyikük annyira, hogy beleült a puncsos tálba. - Erre aztán még jobban nevetni kezdek.
- Hát ez jó – mondom félig kacagva, félig sírva. A könnyeim még mindig nem fogytak el, sőt, ami azt illeti, most még jobban folynak, mint ezelőtt.
- De te azért ne csinálj ilyesmit, rendben? - Katniss vigyorgása mosollyá szelídül, mire ismét megtörlöm a szemeimet, és bólintok egyet.
- Rendben.
A mentorom egészen addig velem marad, míg teljesen meg nem nyugszom, és abba nem hagyom a sírást. Aztán hív egy orvost, aki megvizsgál, és miután úgy ítéli meg, hogy nincsen semmi bajom, kiveszi a karomból az infúziót, kikapcsolja a pittyegős izét, és elenged, én viszont nem megyek sehová.
- Nem akarok kimenni – rázom meg a fejem az ajtóban állva. Katniss felsóhajt, és megpróbál meggyőzni.
- A többiek már vacsoráznak, Sash. Neked is enned kell valamit. – Egyenesen a szemeimbe néz, mire megdörzsölöm a karomat, és elfordítom a fejem.
- Mind utálnak.
- Dehogy utálnak! - A mentorom lenyomja a kilincset, és kinyitja az ajtót. - Egyikük sem utál. Ha hiszed, ha nem, még Haymitch sem.
- Akkor sem megyek ki – makacsolom meg magam, pedig a nyitott ajtón keresztül megérzem az ínycsiklandozó ételek illatát, és a gyomrom hangos korgásba kezd. Látom, hogy Katniss bólint.
- Rendben, te tudod. - Azzal kilép a szobámból, és becsukja az ajtót. Ahogy hallgatom távolodó léptei zaját, átfut az agyamon, hogy talán mégis illene tiszteletemet tennem a vacsoránál... mindenféle rossz érzésem ellenére. Nagyot nyelek, halkan lenyomom a kilincset, és követem Katniss-t. A szívem a torkomban dobog, ahogy nesztelenül, mezítláb közeledem az étkező felé. A boltív előtt aztán végül megállok, mert sehogy sem tudom magam rászánni, hogy tovább menjek. Csak ácsorgok ott egyedül, miközben a kaják illata egyre feljebb kúszik az orromban. Mit meg nem adnék most egy répás muffinért!
- Sash nem akart kijönni? - hallom egyszer csak Portia hangját. Ezek szerint akkor ő is itt van, amiből az következik, hogy Cinna is.
- Nem – válaszolja Katniss.
- De jobban van már, ugye? - érdeklődik finoman Cinna. Akkor tényleg itt van.
- Igen. - Szinte látom magam előtt, ahogy Katniss a szájába lapátol valami kaját, és ilyen kurta válaszokkal próbálja a kérdezősködők tudtára adni, hogy nincs kedve az állapotomról csevegni. Természetesen a stylistok veszik a lapot. Egy darabig csak az evőeszközök csattogását hallani, aztán valaki hangosan felsóhajt.
- Én nem értem azt a lányt – csicsergi Effie. - Talán végezni akart magával? Tudjátok, szerintem lehet, hogy végezni akart magával... - Megáll a fémes csörömpölés. Óvatosan kisandítok a boltív mögül, és látom, hogy minden szempár a nőre szegeződik, aki aggodalmaskodva bámulja saját magát egy kis kézitükörben, miközben az arcát törölgeti egy fehér pamaccsal.
- Nem csodálnám – szól egy hang. Azonnal felismerem. Maximus. - Ez a játék nem való olyanoknak, mint ő.  

2013. június 12.

10. Fejezet - IV. rész

Mikor legközelebb kinyitom a szemem, valami pittyeg mellettem. Folyamatosan, másodpercről másodpercre. Idegesít. Minden egyes pittyegésnél úgy érzem, beszakad a dobhártyám. Kicsit hányingerem is van. Először nem tudom, hol vagyok, de aztán lassan leesik, hogy még mindig a szobámban. Vagyis a Kiképzőközpontban, vagyis a Kapitóliumban. Vagyis még három nap, és az arénában. Részt veszek a hetvenötödik Éhezők Viadalán. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, de aztán maguktól felpattannak, és oldalra fordítom a fejem. Igen, ez kétség kívül a szobám. Kint éppen lemegy a Nap, s a vöröses fény megcsillan a falakat borító csillámporon. A szobában egyre kevesebb lesz a fény, s ahogy a lámpa hirtelen felkapcsol és lassan betölti a helységet egyre erősödő fényével, észreveszem, hogy nem messze az ágyamtól egy lány álldogál. Leszegett fejjel bámulja a padlót. Gyönyörű, vörös haja van, és fehér tunikát visel. Hirtelen bevillan előttem egy kép: egy Békeőr felpofoz egy ugyan ilyen ruhába öltözött nőt, aztán ráordít, hogy takarodjon. Ez a lány egy Avox, fut át az agyamon. A felismeréstől aztán minden eszembe jut. Hogy összekaptam Haymitch Abernatyvel, hogy bőgve a szobámba rohantam, és hogy keresztül ütöttem Snow arcképét, aztán kivágtam a szobám ablakán. Rémület árad szét az egész testemben. Katniss hangját hallom: "Ja, és Sash, vigyázz, hogy mit csinálsz. Minden lépésünket figyelik." Látták. Mindent láttak. Megsértettem Panem elnökét, és ezért egészen biztos, hogy büntetést kaptam. Reszketni, és kétségbeesetten harapdálni kezdek. Fájdalom árad szét a nyelvemben, ahogy elsőre eltalálom. Olyan ideges vagyok, hogy a harapás erejétől egy pillanat múlva megérzem a vér ízét, de nem érdekel. Örömömben, megkönnyebbülésemben és fájdalmamban felsóhajtok. Az Avox lány felkapja a fejét, majd mikor meglátja, hogy ébren vagyok, mintha egy másodpercre elmosolyodna, aztán kisiet a szobámból. Nem érdekel, hogy hová megy, vagy hogy egyáltalán miért volt itt. Csak az érdekel, hogy megvan a nyelvem. Nem vágták ki. Nem csináltak belőlem szolgát. Nem vagyok Avox. Egy pillanatig csak bámulom a falat, aztán azon kezdek agyalni, hogy mi pittyeg. Kicsit feljebb emelem a fejem, és egyből meglátom, hogy mi az. Egy vasállvány van az ágyam mellett. Infúziós tasak lóg le róla, és a gép valami átlátszó löttyöt csepegtet a csőbe, ami aztán befut a takaróm alá. Megmozgatom a kezemet. Kiráz a hideg, mikor megérzem, hogy valami bele van szúrva a könyökhajlatomba, és kényszer érzek rá, hogy kitépjem, de leküzdöm magamban. Helyette figyelem a cseppeket, és hallgatom a monoton pittyegést. Aztán valami mást is hallgatok. Nem akarom hallgatni, mert ismét egyből elönt tőle a félelem, de egyre hangosabb lesz. Megvan a nyelvem, és nem büntettek meg. Még. Lehetséges lenne, hogy ez a magyarázat? Elvégre annak, aki kivágja az ablakon az elnök képét - és még lyukat is üt az arcára -, elég komoly büntetés járna. Aztán rájövök. Azért van még meg a nyelvem, és azért kapom az infúziót, hogy minél hamarabb magamhoz térjek. Ez itt nem egy kórház, ahol fájdalom nélkül akarják elintézni a beavatkozást. Ez itt a Kapitólium. Ezek azt akarják, hogy ébren legyek, mikor kivágják a nyelvemet. Igen. Az a vörös hajú lány azért ment el, hogy hívja az orvosokat meg a Békeőröket, akik majd az ágyhoz láncolnak. Egyre közelebb érnek, én pedig megpróbálok felülni. Az agyamban egyetlen dolog zakatol: el kell tűnnöm. Minél előbb. Gyorsan kirajzolom magamban, hogy merre tudnék elmenekülni. Talán ha kitépném a karomból az infúziót, a tű lehetne fegyver. Felállnék, aztán mikor ideérnek a dokik meg a Békeőrök, nekik rontanék. Nincs több időm. Benyúlok a bal kezemmel a takaró alá, összeszorítom a fogaimat, és a tövénél megmarkolom a csövet. Kitágult pupillákkal figyelem az ajtót, miközben magamban visszaszámolok. Egy... kettő... három. Katniss! Az utolsó pillanatban engedem el a csövet, de még így is belerántok egy kicsit, mire fájdalom árad szét a hajlatomban. Ahogy Katniss belép a szobámba, feszülten figyelek. Várom, hogy mikor jönnek utána az orvosok vagy a Békeőrök. Lehet, hogy azért hozták ide, hogy végignézze, ahogy kivágják a nyelvemet? Elvégre ő a mentorom. Neki kellett volna megakadályoznia, hogy megsértsem Snow elnök személyét. De Katniss-t csak az Avox lány követi, aki megáll az ajtóban, és ismét a földnek szegezi a tekintetét. A mentorom odasétál az ágyamhoz, majd leül egy székre, ami oda volt készítve. Észre se vettem eddig. A kezem megállapodik a hasamon, és Katniss-re nézek. Arca aggodalmasnak tűnik.
- Jobban vagy? - kérdi.
- Fogjuk rá – suttogom, mert tudom, hogy a hangom remeg az előző pillanatoktól. Az adrenalin még mindig ott lüktet az ereimben.
- Mindenkire ráhoztad a frászt – mondja Katniss. Elfordítom a fejem. Egyáltalán nem akarok most ilyesmiről beszélni, de tudom, hogy elkerülhetetlen. Nem válaszolok, csak hallgatom a hangokat. Pitty, pitty. Pitty, pitty. - Megtaláltam a földön a képet – folytatja. Erre aztán megint ránézek, és nyelek egyet. - Sash, ez...
- Voltak itt a Békeőrök? - vágok a szavába, mire megrázza a fejét.
- Nem. Pedig vártuk őket. Azt hittük, elvisznek. - Katniss felsóhajt, aztán kinéz az ablakon. A haja oldalra van fonva, és tisztára úgy néz ki, mint mikor tavaly az arénában volt. - Mindnyájunkat.
Kiráz a hideg. Mindnyájunkat. Az én hülyeségem miatt az egész csapatból Avoxot csinálhatnak... Peetából. Katniss-ből. Effie-ből. Haymitch-ből. Cinnából. Portiából... És persze Maximus-ból is, rólam már nem is beszélve.
- Sajnálom – suttogom. Érzem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek. Olyan ostoba vagyok! És olyan gyerekes... Haymitch-nek igaza volt. Tényleg meg kell tanulnom elfogadni a véleményeket, mert nem fogom sokáig húzni. Annyira szánalmasnak érzem magam. Tuti, hogy így nem leszek képes a többiek szeme elé kerülni. - Én nem akartam, hogy ez... – Nem tudom befejezni, mert potyogni kezdenek a könnyeim. Katniss benyúl a takaróm alá, megfogja az infúziós kezemet, és kihúzza. Az egész szituáció olyan, mintha a mentorom most a nővérem lenne, aki megvigasztalja a buta kishúgát, és elmagyarázza neki, hogy úgy semmit sem lehet megoldani, ha a haragunkra hagyatkozunk.  

2013. június 11.

10. Fejezet - III. rész

Sziasztok!
Ezt itt nem mondanám egy teljes fejezetnek, de most mégis olyasmi lesz. Ez a bejegyzés időzítettről megy, és ha minden igaz, akkor pontban éjfélkor rakja majd be a rendszer, szóval egy kis éjszakai... hmm, nasi. :) 
________


Erre aztán nem tudok mit mondani. Valahol a lelkem mélyén tudom, hogy igaza van. Tényleg nem mondott ilyesmit. De akkor is tudhatná, hogy mit érzek jelenleg... hiszen ezt egyszer már ő is átélte, nem igaz? Érzem, hogy pillanatokon belül sírva fogok fakadni, így hát egy erős, váratlan rántással kiszabadítom a kezeimet Haymitch szorításából, és elrohanok a szobámba. Bevágom magam mögött az ajtót, aztán nekitámasztom a hátamat, és lecsúszom a földre. Ömlenek a könnyeim, és olyan hangosan zokogok, hogy egészen biztosan mindenki hallja, aki a lakosztályunkban van. De nem érdekel. Nem érdekel most senki. Felőlem aztán most még maga Coriolanus Snow elnök is felszólíthatna rá, hogy hagyjam abban ezt a gyerekes bömbölést, még neki sem engedelmeskednék. Ahogy így eszembe jut, felemelem a fejem, és a könnyeimen keresztül meglátom az ágyam fölötti arcképét, ami még mindig himbálódzik a az ajtócsapás erejétől. Olyan hihetetlen harag árad szét az egész testemben, amit eddig még sosem éreztem. Ha ilyen egy dühkitörés, akkor egészen biztos, hogy nekem most az van. Felállok, odarobogok az ágyamhoz, felugrok rá, aztán letépem a képet a falról. Miközben lelépek az ágyról, az öklömmel keresztülütöm Snow fejét. Utána kinyitom a hatalmas ablak felső részét, és miközben torkom szakadtából azt üvöltöm, hogy "Minden a te hibád!", kivágom az ablakon. A könnyeim még jobban folyni kezdenek. Csak figyelem, ahogy a kép zuhan lefelé, aztán a következő pillanatban egy fényes villanás tölti be a szobámat, és a kép visszarepül az ablak résén a szobámba. Még csak elképzelni sem tudom, hogy vajon mi, vagy ki a csoda dobta vissza, de nem is érdekel. Otthagyom a képet a földön, az ágyamra vetem magam, és a fejemre húzom a takarót. Aztán az utolsó emlékem az, hogy lassan elfehéredik minden, és elájulok. Biztos elfogyott a levegő.

10. Fejezet - II. rész

 - Tényleg? - Elnevetem magam. Arról már tudok, hogy Riki Prosena valamikor híres énekesnő volt és az egész Kapitólium a lábai előtt hevert, na de ilyet...! Tuti nem fogom tudni megállni mosolygás nélkül, mikor majd egy színpadon leszek azzal a pasassal.
- Bizony – bólogat a néni. Egy darabig még beszélgetünk, és ismét teljesen elfelejtem, hogy hol is vagyok, és hogy miért. A további próbákban úgy egyezünk meg, hogy holnap csak este kell átjönnöm, aztán pedig főpróbát tartunk vasárnap szintén este, az interjú előtti napon. Mikor kilépünk az ajtón, ami Riki lakosztályába vezet, valami kellemes nyugalom árad szét bennem. Csak most jövök rá, hogy hogy milyen jól esett az a beszélgetés. Cinnával csendben megyünk egymás mellett. Most nem zavar a csend, sőt még élvezem is. Azonban abban a pillanatban, hogy belépünk a Tizenkettedik Körzet lakóépületébe, megérzem, hogy valami nagyon nem stimmel. Katniss és Haymitch az étkezőben ülnek, és beszélgetnek.
- Szerintem rád várnak – mondja halkan Cinna, mire bólintok, elköszönök tőle, és belépek a szobába. Haymitch kitárja a karjait, mikor meglát.
- Itt is van! - Aztán megpaskolja a mellette lévő széket. - Ülj csak le.
Odasétálok, és lehuppanok. Várom, hogy mikor fog megcsapni az alkohol jellegzetes szaga, de semmit sem érzek. Ezek szerint a mentorom mentora teljesen józan. Katniss-re nézek, aki visszabámul rám.
- Haymitch-csel arra jutottunk, hogy a legjobb az lesz, ha egyszerűen csak beleadsz apait-anyait, és megmutatod minden tudásodat a játékmestereknek – magyarázza Katniss.
- Persze ha közben eszedbe jut valami király dolog, akkor csak rajta – egészíti ki a férfi. Őszintén szólva ez meglep, mert azt hittem, hogy majd kitalálnak valami olyat, amitől jó magas pontot kapok. De ha azt mutatom be, amit tudok, akkor abból még talán egy ötös sem fog összejönni. Én nem jártam vadászni, nem vagyok jó lövő... Az igazság az, hogy bennem az ég világon semmi különleges sincsen, amire biztosan felfigyelnének a játékmesterek. Én nem tudok harcolni.
- Oké – nyögöm ki végül, és próbálom palástolni, hogy mennyire kétségbeestem. A gyomrom összezsugorodik, aztán a szám is kiszárad.
- Mit tanultál két nap alatt? - néz rám Haymitch.
- Ööö... - Kell egy pár másodperc, hogy összeszedjem magam. - Kardozást. Meg azt, hogy hogyan lőjek íjjal. Ismerem a mérgező és az ehető növényeket, és tüzet is tudok gyújtani. - Így összefoglalva ez elég silány kis tudásnak hallatszik számomra, de mégis jó érzéssel tölt el, hogy tényleg tudom mindezeket.
- Nem is rossz – bólogat Haymitch. Ez ismét meglep.
- Azt hittem, kevés – nézek rá összevont szemöldökökkel.
- Hát nem sok, de valami. Őszintén szólva én biztos voltam benne, hogy semmit sem fogsz tudni megtanulni. - Haymitch előkap a zsebéből egy fém színű, lapos kis üveget, lecsavarja a tetejét, és jó nagyot húz belőle. Úgy érzem magam attól, amit mondott, mint akit hasba vágtak. Tényleg ezt hitte rólam? Hogy semmi esélyem? Meghallom Katniss hangját, és tudom, hogy éppen a segítségemre kel, de nem engedem neki, hogy tovább mondja. Félbeszakítom.
- Szóval egy buta libának nézett? - A hangom hideg és mogorva. Életemben talán csak egyszer beszéltem így: a szüleimmel, miután közölték, hogy meghalt a nagyapám.
- Na azt azért nem mondtam – vágja le Haymitch az asztalra a fémkulacsot. Megérzem a piaszagot. - Csak azt, hogy nem hittem volna, hogy ennyi mindent megtanulsz.
- Vagyis teljesen hülyénk nézett! - fakadok ki. Legszívesebben most azonnal a szobámba rohannék, de előtte talán jól beverném az orrát ennek a pasasnak. Nagyon, nagyon rosszul esik, amit mondott. Normális esetben már sírnék, de jelen pillanatban egyre idegesebb és mérgesebb leszek, a harag pedig belém folytja a könnyeket. Ennyit a nyugalomról, amit alig fél órával ezelőtt éreztem.
- Sash, nyugi már! - Katniss próbál csitítani. A vállamra teszi az egyik kezét, de lerázom magamról, és felugrok a székről. Egyenesen Haymitch két szeme közé bámulok.
- Majd mikor az arénában leszünk, akkor csak Maxot meg Peetát fogja támogatni? Ó, persze, hogy igen... Hiszen ez a buta liba nem is ért semmihez! Milyen szerencsétlenség, hogy Katniss Everdeen kihúzta a nevét! - Haymitch-nél minden bizonnyal ebben a pillanatban telik be a pohár, mert feláll (olyan indulatosan, hogy a széke a falnak vágódik), és a karom után nyúl. Próbálom kiszabadítani a csuklómat a szorításából, de olyan erős, mint egy bivaly. Az asztalra csapja a kezemet, aztán elkapja a másik karomat is, és megállít magával szemben. Dühösen bámulok bele a szemeibe.
- Na ide figyelj – morogja mély, ideges hangon. A leheletéből áradó alkohol szagától felfordul a gyomrom. - Semmi ilyesmit nem mondtam. Csak annyit, hogy kellemesen csalódtam benned. Ez olyan nagy baj? Próbálj meg hozzászokni a véleményekhez, kislány, mert így egy napig sem fogod húzni az arénában.

2013. június 8.

10. Fejezet - I. rész

Ez aztán annyira meglep, hogy azonnal kiapadnak a könnyeim. Kibontakozom az ölelésből, megtörlöm a szemeimet és az arcomat, és hitetlenkedve rápislogok. Othie az ölembe ugrik, letelepszik a karjaim között, és dorombolva követeli, hogy simogassam. A kezeim fel-le szaladgálnak a hátán, miközben Rikit bámulom. El sem tudom képzelni, hogy hogy értette az előbbi kijelentését.
- A Kapitólium kegyetlen hely, drágám – meséli. - Ez leginkább abból látszik, hogy ilyen szép. Ellátja a lakóit mindenfélével. Azt hinnéd, hogy itt mindenki boldog. Pedig nem – kinyújtja a kezét, és mosolyogva végigsimítja az arcomat. - Ez a legveszélyesebb hely az egész világon.
- Ezt hogy érti? - kérdem tőle. A sírástól berekedt a hangom.
- Nézz csak rám, édesem. A Kapitólium szeretett engem. Ünnepelt sztár voltam... – Riki szemei mintha szomorúan csillognának. - Fiatal voltam, gyönyörű és szép hangú... Ó, bármit és bárkit megkaphattam volna. De aztán elkezdtem öregedni, és a menedzserem azt tanácsolta, hogy kezdjek valamit az arcommal... a ráncokkal, meg a táskákkal. Tudod, hogy miért olyan szépek itt az emberek?
- Tudom – bólintok, de azt persze nem teszem hozzá, hogy szerintem az összes itteni agyonsminkelt, természetellenes színű majom ronda.
- Az a sok kencefice előbb-utóbb beteggé teszi az embereket. Ha megengedtem volna, hogy használják őket rajtam, talán már nem is lennék itt. - Riki Prosena meglepően őszinte, és attól, amit mond, kiráz a hideg. Eszembe jut, hogy a felkészítő csapat engem is bekent mindenféle trutyival, s borzongva megdörzsölöm a felkaromat. - A Kapitólium szépen lassan megöli azt, akit elfogad – fejezi be a mondatot a néni. Egy pillanatig őt nézem, de aztán Othiet kezdem bámulni. Az ujjaim között csavargatom a szőrét, ő pedig elégedetten dorombol az ölemben.
- És akit nem fogad el... - Nyelek egyet. Úgy érzem, a szó a torkomra forr, és egyszerűen nem tudom folytatni.
- Azzal gyorsan, és látványosan végez – mondja Riki. Aztán felsóhajt, nehézkesen hátra fordul, majd egy lapot és egy tollat nyom a kezembe. A papíron a dal szövege van. - Szeretnél rajta változtatni? - kérdezi, mire egy pillanatra ránézek, bólintok, aztán megfogom a tollat, és elkezdem olvasni a szöveget.

Egy buta kis dolog,
Hogy tegnap még
Csak gyerekek voltunk,
De most itt a lehetőség!

Kihúzom az utolsó sort, és átírom.

Álmokat álmodtunk,
Hittük, hogy valóra válhatnak.
Olyan boldogok voltunk,
De most itt a lehetőség!

Ismét az utolsó sort változtatom meg. A refrén és a következő versszak maradhat, így már csak egyetlen rész van, amin változtatok.

Rugaszkodj el,
Figyelj rám,
Ne küzdj a sors ellen,
Csak higgy bennem!

A toll engedelmesen siklik keresztül az utolsó két soron, aztán szinte magától írja le a saját szövegemet. Még egy darabig nézegetem a sorokat, többször át is olvasom őket, végül átadom a lapot Rikinek, aki mosolyogva bólogat, miközben a szemei végignézik a szöveget.
- Igen – mondja. - Így már jó lesz.
Megbeszéljük, hogy elpróbáljuk párszor a dalt. Éppen felállnék, hogy a mikrofonhoz menjek, mikor kinyílik az ajtó, és a stylistom lép be rajta.
- Szia! - köszönök neki széles mosollyal az arcomon. Cinna visszaköszön, és meg is ölel. Aztán letelepszik a kanapéra, de a következő pillanatban már fel is áll, és összevont szemöldökökkel végigmér.
- Sash, hol a cipő?
Tényleg, a cipő. Teljesen elfeledkeztem róla a beszélgetés és a szöveg átírása miatt, de most, hogy a stylistom eszembe juttatta, egy perc alatt felkapom. Hófehér platform, legalább tíz centis sarokkal. Muszáj Cinnába kapaszkodnom, míg valahogy elcsámpázom a mikrofonig.
- Ugye nem lesz ekkora a sarka a cipőnek, amit majd az interjún fogok viselni? - kérdezem aggodalmaskodva. Cinna megnyugtat, hogy nem, aztán megmutatja, hogyan álljak benne, végül leül, Riki bekapcsolja a zenelejátszót és a karaoket, én pedig énekelni kezdek. A falra már az új szöveg van kivetítve. Vigyorogva figyelem, hogy Cinna mit szól az újításhoz, amit Riki engedélyével vezettem be. Először meglepődik, de aztán hüvelykujját feltartva jelzi, hogy tetszik neki. Két órát gyakorlunk. Az új szöveg hamar a fejembe megy, és a cipőt is sikerül megszoknom valahogy annak ellenére, hogy rettenetesen sajog benne a sarkam, sőt, még lépkednem is sikerül, míg a lábamon van. Miután Riki úgy dönt, hogy mára ennyi elég, lehuppanok közéjük a kanapéra, és lerúgom magamról a cipőt. Eszembe jut egy kérdés. - Riki – fordulok a néni felé, aki erre elmosolyodik, és a szemembe néz -, hogy lesz idő a dalra, ha egy interjú csak három perces?
- Ó, ezen egy percet se aggódj – legyint. - Caesar Flickerman réges-régi jó barátom. Már beszéltem vele. Tesz majd egy-két célzást, neked csak válaszolnod kell. Aztán majd minden megy magától. Caesar igazi showman, megoldja – kacsint rám Riki.
- Komolyan? - Boldogság, izgalom, és megkönnyebbülés árad szét bennem. - Ilyen jóban vannak Caesarral?
- El sem hinnéd, mennyire – nevet. Aztán a nevetése mosollyá szelídül, és bizalmaskodva közelebb hajol hozzám. - Én voltam élete első nagy szerelme.  

2013. június 7.

9. Fejezet - V. rész

Sziasztok!
Bocsi a kihagyásért, de év végi melankóliában szenvedek, azt hiszem... Valahogy semmihez sincsen kedvem, teljesen eltunyultam ma a suliban. De most itt a fojtatás, kicsit hosszabb is, mint általában. Várom a kommenteket! :)
_______________________

 - Persze. - Katniss feláll, otthagyja Peetát, elsétál Maximus előtt, aztán megáll velem szemben. - Valami baj van? - Az arca aggodalmasnak tűnik.
- Nos... - Vetek egy pillantást Maximus-ra, és látom, hogy nagy, sötét retinája a szeme sarkában van, vagyis figyel minket. Talán Katniss is észrevette, mert egyszerre indulunk el az étkezőbe. Mikor elég messzire kerülünk a tévétől és a többiektől, megállok. - Az van, hogy nekem eddig teljesen kiment a fejemből, hogy be kell majd mutatnom holnap azt, hogy mit tudok... - Elharapom a mondat végét. Hirtelen rájövök, hogy talán mégsem kellett volna elmondanom neki. Mi van, ha jól lehord, amiért ilyen felelőtlen vagyok? Elvégre nagyrészt a játékmesterektől kapott pontjaimtól függ, hogy lesznek-e támogatóim az arénában... Katniss arcát fürkészem. Gondolkodik, aztán összevonja a szemöldökeit.
- Hát, az nem jó. Beszélek Haymitch-csel, rendben? - néz rám, mire bólintok. Aztán elmosolyodik, és biztatóan megszorítja a vállam. - Ez nem a világ vége, Sash. Simán kitalálunk addig valamit.
- Oké – mosolygok vissza rá idegesen. - Köszönöm.
Elindulunk visszafelé a nappaliba, azonban Katniss egyszer csak megáll, és a homlokára csap.
- Ja, tényleg – fordul felém. - Cinna azt üzeni, hogy csak később tud majd veled elmenni Rikihez, de hagyott itt neked egy cipőt. Azt mondta, ha akarsz, menj át egyedül, és olyan öt körül majd ő is odamegy.
Elkomorodik az arcom. Egyedül Rikihez?
- Hova ment Cinna? - kérdem fojtott hangon. Nagyon nem tetszik, hogy nélküle kell átmennem az egész Kiképzőközponton... Azt ígérte, hogy segíteni fog. Önző és hálátlan vagy, Sash, fut át a fejemen. Cinna már így is csomót segített. Elkísért Rikihez, bemutatta nekem, megtanította, hogyan álljak, ráadásul ezt az egészet ő találta ki. És még cipőt is hagyott itt. Nem várhatom el, hogy minden egyes pillanatban kísérgessen. A színpadon is egyedül leszek – leszámítva persze a huszonkét ellenségemet és Janát, akire egyszerűen nem tudok ellenségemként tekinteni. Ja, és Caesar Flickermant. Ő is ott lesz.
- Nem mondta – vonja meg a vállait Katniss. - Most mész át, vagy megvárod?
- Most – vágom rá azonnal. A mentorom bólint, aztán eltűnik valahová, majd a következő pillanatban visszatér egy táskával, és a kezembe nyomja.
- Ebben van a cipő.
- Köszi – szorítom magamhoz a csomagot, de nem nézek bele. Nincs kedvem hozzá. Majd Rikinél.
- Nincs mit – mosolyog rám Katniss. - És ne aggódj a holnap miatt. Haymitch tuti kitalál valamit.
Aztán a mentorom megölel, megbizonyosodik arról, hogy minden rendben van-e, végül sok sikert és jó gyakorlást kíván, aztán visszamegy a nappaliba, én pedig elindulok a lift felé. Görcsösen szorongatom a kék sporttáskát, ahogy belépek az ólomkristály falak közé. Benyomom a földszintet jelző egyes gombot, aztán az ajtók becsukódnak, és elindulok lefelé. Tizenegyes, tízes, kilences, nyolcas. Hetes, hatos, ötös, négyes, és hármas. A lift megáll. A szívem hirtelen a torkomban kezd dobogni, és egészen a falnak simulok. Ha a lift megáll, az csak egyet jelenthet: társat kapok. Kinyílnak az ajtószárnyak, és egy kisfiú bámul vissza rám. Tudom, hogy ő a Harmadik Körzet kiválasztottja, a tizenkét éves fiú. Egy hosszú pillanatig csak bámulunk egymásra, aztán belép.
- Földszint? - kérdezi halkan, mire bólintok, ő pedig benyomja a gombot. Az ajtók ismét bezáródnak, és ketten maradunk. A lift kattog és suhog. Eszembe jut, mikor a felkészítő csapattól mentünk lefelé Maximus-szal, Portiával és Cinnával az Átalakító Központ alatti istállóba az első napon. Ugyan ilyen hangokat hallottam akkor is, és ugyan olyan ideges lettem tőlük, mint most. Szó nélkül utazunk, de a levegőben érezni lehet a feszültséget. Te jó ég, hiszen három nap múlva meg kell ölnünk egymást! Ahogy a lift megáll a földszinten, és a fiú után kilépek az ajtón, megértem, hogy ezzel az egésszel a Kapitólium igazából még nagyobb szenvedést okoz a kiválasztottaknak. Egy percig sem kell gondolkodnom azon, hogy vajon ez baj-e neki, vagy nem. Természetes, hogy nem. Felgyorsítom a lépteimet, belemarkolok a táskába, és pár pillanat múlva már a lépcsőn rohanok lefelé, ami a fényes folyosóra visz. Aztán elhaladok a lámpák mellett, végül megállok Riki ajtaja előtt, és gondolkodás nélkül belépek. Othie azonnal üdvözöl, és természetesen Riki se marad le. Kapok tőle egy hatalmas puszit meg egy jó nagy ölelést, aztán mindketten leülünk a kanapéra. Riki rám néz, elmosolyodik, aztán meleg kezei közé fogja az arcomat.
- Jól vagy, drágám? - A hangja idegesítően magas, de a szemeiből olyan kedvesség sugárzik, hogy hirtelen teljesen elérzékenyülök. Az ajkaimat harapdálom, és próbálom visszatartani a könnyeimet. - Elmondhatod ám, ha nem – mosolyog rám, mire azonnal kitör belőlem a sírás. Még csak kétszer találkoztam vele ezelőtt, ráadásul kapitóliumi, de Riki úgy viselkedik velem, mintha csak az unokája lennék. Magához ölel, és a fejemet puha vállára hajtja. Aztán addig simogatja a hajamat, míg meg nem nyugszom.
- Csak túl nagy... - szipogom, s próbálom összeszedni a gondolataimat. - Szóval ez az egész...
- Jól van, drágám. Minden rendben.
Rikiből árad az az émelyítően édes illat, ami az egész szobát betölti. Lehunyom a szemeimet, és belefúrom az arcomat a gyapjú pulóverébe. - Utálom a Kapitóliumot – suttogom. Nem is tudom, hogy hogyan jut eszembe ilyesmit mondani neki. Az ereimben megfagy a vér, a testem pedig megfeszül. Várom, hogy mikor tol el magától, de ehelyett csak még jobban magához ölel, és megpaskolja a vállamat.
- Tudom. Én is.  

2013. június 5.

9. Fejezet - IV. rész

 - Azért hívtalak ma ide, hogy mesélj nekünk egy kicsit. – Caesar összefonja a lábait, előre hajol, és bizalmasan megpaskolja a Főjátékmester kézfejét. - De nehogy lelőj nekem valami poént!
- Nem fogok – nevet visszafogottan Seneca Crane. Elfintorodom.
- Akkor jó – néz mosolyogva a kamerába Caesar, aztán a papírjaira pillant, végül Senecának szegezi a tekintetét. - Kérlek, beszélj kicsit az idei csapatról.
Megint fintorgok. Mi nem vagyunk csapat.
- Nos... – Seneca Crane megvakargatja a borostáját, és csak aztán válaszol. - Azt hiszem, idén különleges lesz a Viadal. Nagyon vegyes a mezőny. Van visszahúzódóbb, van erősebb, van gyengébb, van cserfesebb... – Összehúzom a szemeimet, mert tudom, hogy Janára és rám gondol. - ...és van... lobbanékonyabb is. - Jana, gondolom magamban. Tuti, hogy rá célzott és arra, amikor tegnap nekiment Cirius-nak.
- Nahát! - kiált fel Caesar. - Egy újabb kiválasztott, aki lángra lobbant?
- Nem egészen így értettem – mosolyog Seneca Crane. - Ez a kiválasztott inkább vad.
Csak nem bírja a suttyókat, gondolom. Ez a pasas semmit se tud. Jana egyáltalán nem vad. Csak megvédett. Olyan nagy baj ez? Ja, persze. Ha én ülnék ott fent a színes falak között, és semmi más dolgom se lenne, csak hogy azon agyaljak, hogy hogyan befolyásoljam az arénát, ahol majd huszonhárom gyerek fogja halálát lelni, akkor minden bizonnyal én is vadnak látnám azt, aki rátámad egy másikra.
- De hát az jó, nem? - kérdi Caesar.
- De, de, persze – bólogat a Főjátékmester.
- Na és szerinted hogyan fognak majd boldogulni a kiválasztottak az arénában? - Caesar felemeli a fejét, és résnyire szűkíti a szemeit.
- Hmm. – Seneca Crane gondolkodik egy kicsit, aztán titokzatosan folytatja. - Ezt majd három nap múlva megtudjuk.
- Frappáns – bök vendége felé nevetve Caesar. A kamera telibe mutatja Seneca Crane képét, aki csak mosolyog, és lesütött szemekkel bámulja a térdeit. - Beszéljünk egy kicsit a holnapról, mikor a kiválasztottak bemutatják majd, amit tudnak – tér egy másik témára Caesar. Összeszaladnak a szemöldökeim. Erről eddig teljesen megfeledkeztem! Holnap lesz a kiképzés utolsó napja, mikor is mindenkinek meg kell mutatnia a játékmestereknek, hogy mit tud. Megfájdul a hasam, és felsóhajtok. - Mire számítasz?
- Sok mindenre. – Seneca Crane még szeretné folytatni, de a műsorvezető vigyorogva félbeszakítja.
- Nyilakra is?
Hallom, ahogy Haymitch felröhög, aztán látom, ahogy vállon veri Katniss-t. A mentorom tavaly tizenegy pontot kapott a maximális tizenkettőből, de senki se tudta meg, hogy miért. Magamban gyorsan összerakom a képet, és arra a következtetésre jutok, hogy Katniss nyilakkal csinált valamit, míg odabent volt.
- Nem – rázza a fejét mosolyogva a Főjátékmester. - Nyilakra idén már nem. Viszont ahogy említettem, a mezőny nagyon vegyes. Minden egyes résztvevőre kíváncsi vagyok, és remélem, hogy mindannyian lenyűgöznek majd valamivel.
Arra mérget vehetsz, gondolom magamban, aztán felállok, és elzsibbadt lábaimon bebicegek a szobámba. Két dolog kavarog a fejemben: Caesar Flickerman hangja, és az, hogy mivel fogom holnap lenyűgözni Seneca Cranet. Odabent először az ablaküvegnek tapadok, és pár percig bámulom a Kapitóliumot, aztán gyorsan lezuhanyzom, és felveszek egy tiszta ruhát. Utána az ágyamhoz megyek, leülök a szélére, és bámulok magam elé. Hallom, hogy odakint Caesar Flickerman és Seneca Crane még mindig beszélgetnek a tévében. Nemrég még úgy voltam vele, hogy semmi kedvem az énekléshez, de miután láttam ezt az interjút, megváltozik a hozzáállásom a dologhoz. Erőt veszek magamon, felállok, és kilépek a szobámból. Elindulok a nappaliba, majd megállok a félkör alakú kanapé mögött. A csapat minden tagja ott van - kivéve Cinnát meg Portiát -, és a képernyőt bámulják. Katniss és Peeta egymás mellett ülnek. Ez először meglep, és kicsit meg is haragszom a mentoromra, hogy az ellenségem támogatója mellett ücsörög, de a következő pillanatba jól lehordom magam, hogy hogy lehetek ilyen. Hiszen ők ketten szeretik egymást, és inkább hálásnak kéne lennem Katniss-nek, amiért képes kicsit szüneteltetni a felhőtlen boldogságát Peetával miattam. Odalépek a háta mögé, majd megérintem a vállát. Azonnal hátrafordul, és rám néz.
- Szia! - köszön, és még el is mosolyodik hozzá.
- Katniss – suttogom halkan -, beszélhetnénk?