2013. április 30.

2. Fejezet - III. rész


 - Köszi – motyogom végül, aztán elengedem őket. Anya mosolyogva végigsimítja az arcom. O-óó, ez nem jó jel. Akkor szokott így viselkedni, mikor készül valamire. Már attól tartok, hogy apával együtt valami szörnyen rossz hírt akarnak közölni, de végül csak odalép a szekrényemhez, és kinyitja.
- Ideje lesz keresni valami ruhát – mondja, s a hangja már nem is tűnik elérzékenyültnek. Halk sóhajtás hagyja el a számat, hiszen tudom jól, hogy nincs értelme keresni.
- Csupán egy ünneplőm van, anyu. – Mellé állok, és azonnal ki is veszem a ruhát. Fehér, selymes tapintású öltözet, melyet még anyától örököltem. Ilyesmi ruhát visel az esküvői fotókon, csak az sokkal nagyobb, és gyönyörűen csillog. Ez a rongy ugyan bírja még, és a maga nemében – na meg itt, a Tizenkettedikben – nem is olyan rossz, de azért el tudnám magamat képzelni egy olyan habos hercegnőruhában, mint amilyenekben a kiválasztottak pompáznak néha az interjúkon. A gondolatra ismét összezsugorodik a gyomrom, s idegesen megmarkolom a fehér anyagot. Még jó, hogy anya nem látja, mert olyan erősen szorítom, hogy attól félek, még a végén kilyukad az amúgy is kopott textil. - Mennyi az idő? - kérdem inkább, s gyorsan lehajítom az ünneplőt az ágyamra.
- Tíz óra – feleli anya. Hű, már egy egész óra elment? Ennek örülök is, meg nem is, hiszen kevesebbet kell őrlődnöm tovább, de egyre közelebb is érek a kettőhöz.
Miután anya kiment a szobából, becsukom az ajtómat, és leülök a ruha mellé. Kényszeredetten simogatom a fehér anyagot, s eszembe jut a reggel, mikor találkoztam Katniss-szel az erdőben. Fura érzés belegondolni, hogy tényleg találkoztunk. Az is fura, hogy megnyerte a Viadalt, hogy ennyien ismerik, és hogy csak egy évvel idősebb nálam. Pedig olyan érettnek tűnik, és a viselkedéséből ítélve tényleg az is lehet.
- Bárcsak én is ilyen lehetnék, és nem paráznék folyton mindentől – motyogom az orrom alá, és örülök, hogy nem hallja senki. Ami azt illeti, tényleg erre vágyok, mert rengeteg dolog van, amitől félek. Például utálom a kutyákat, főleg a vadakat, a patkányoktól meg egyenesen falra tudok mászni. Ha vért látok, azonnal képes lennék kidobni a taccsot, de szerencsére elég erős az önuralmam, így általában sikerül magamban tartani az aznapi betevőt. Mondjuk az is igaz, hogy hála az égnek, nem sokat találkozom vérrel. Kiskoromban rettegtem a víztől, de miután apa megtanított úszni, mikor hét éves voltam, egészen megkedveltem. Ezen kívül szeretem még az éjszakát, mert akkor el lehet bújni, el lehet menekülni akárki elől, s a sötétség gondoskodik róla, hogy senki se lássa, mit érzek éppen. Na meg rendkívül nyugtató hatással van a két tengerkék szememre, melyekre anya szerint rettentően kell vigyáznom, mert mivel kékek, érzékenyebbek is, mint az átlag. Ebben mondjuk lehet valami, hiszen mindig megfájdul a fejem attól, ha huzamosabb ideig tükröződik a szemembe az erősebb napfény.
Igazából nem is tudom, hogy hogyan, de a szemhéjaim egyszerre lecsukódnak, lehajtom a fejem a ruhára, s kényelmesen elhelyezkedve álomba merülök. Talán kifárasztott ez a sok gondolat, vagy a testemnek elege van a sok adrenalinból, és így próbál ellene védekezni. Ki tudja, akármi lehetséges, én ezen a helyen már semmin se lepődöm meg. Szóval minden bizonnyal szépen elaludtam, mert egyszer csak azon kapom magam, hogy rázkódik a vállam. A szemeim azonnal felpattannak, s fel is ülök. Anya áll mellettem, arcára nyugalmat erőltetett, de tudom, hogy ő is izgul, és ettől belém is visszatér ez az idegesítő lüktetés – na meg a remegés.
- Sash, öltöznöd kéne, már fél kettő van!
- Hogy micsoda? - nézek rá értetlenkedve, de aztán lassan felfogom, hogy mit mondott. Fél óra, és kezdődik az Aratás! Azonnal felugrom az ágyról, lekapom magamról a nadrágot meg a pólót, s anyu segítségével magamra húzom a fehér ruhát. Anyám – mint mindig – most is el van ragadtatva, hogy milyen jól áll, meg hogy milyen csinos vagyok benne, de engem jelen pillanatban az érdekel a legkevésbé, hogy hogy nézek ki. Kirángatom a gumit a hajamból, mire a fekete fürtök a vállamra omlanak, és körbeölelik a nyakamat. - Köszi, hogy ébresztettél – szólok hátra anyának, miközben kifelé trappolok a konyhába. Hallom, ahogy azt mondja, hogy "nincs mit", majd eltűnik a fürdőszobában. Én is oda igyekeztem amúgy még az előbb, csak valamiért a konyha felé vettem az irányt. Így, hogy elfoglalta a fürdőt, kénytelen vagyok a konyhában tükörbe nézni. Lóg egy a bejárati ajtó meg a mosogatópult között, mely meglehetősen kopott már, és ami azt illeti, kicsit torzít is. Nem baj, nem nagyon érdekel, inkább csak azért akarok vetni magamra egy pillantást, hogy megnézzem: tényleg olyan szörnyen rémült fejet vágok-e, mint ahogy azt én érzem. Ahogy odalépek elé, megnyugodva észlelem, hogy egyáltalán nem. Hatalmasra tágult pupilláimon kívül semmi sem látszik abból, ami most valójában vagyok – vagyis egy halálra rémült tizenöt éves. Szerencsére pár pillanat múlva feltűnik a színen anya, miközben egyik kezében apa kopott, fehér ingét tartja, és annál fogva húzza kifelé a fürdőszobából.
- Palcal, igyekezz már! - süvíti, mire apu engedelmesen követi, s nemsokára már mindhárman a cipőnket húzzuk. Van egy apró, barna topánom valahol, amit szintén anyától örököltem még régen, de jelen pillanatban fogalmam sincsen, hogy vajon merre lehet, és őszintén szólva nem is nagyon érdekel. Az ajtóban a csizmám után nyúlok, felhúzom, aztán idegesen, kezeimet tördelve nézem a szüleimet, ahogy készülődnek. Legszívesebben rájuk szólnék, hogy siessenek, de azzal semmit nem érnék el, így hát amennyire tőlem telik, türelmesen várok. Körülbelül három perc múlva aztán végre kilépünk az ajtón, és elindulunk a főtér felé. Vetek egy pillantást Rozira, aki a ketrec rácsai mellett csipeget valamit a földről, de mikor elhaladunk mellette, felnéz, és kotkodácsol egyet. Mintha elköszönne tőlünk. Nyelek egyet, s magamban én is búcsút veszek tőle, hiszen az is lehet, hogy soha többé nem látom.

2. Fejezet - II. rész


Mindegy, én ezt nem is értem, mert nem vagyok szülő, de nem is akarom érteni, mert eléggé felhúztam magam az előbbi gondolataimmal. Felpattanok az asztaltól, az arcomra erőltetek egy mosolyt, ami mögött talán el tudom rejteni felkavarodott lelkemet, aztán elindulok a hálóm felé.
- A szobámban leszek – mondom még utoljára, mire anyu vissza szól, hogy "Rendben!", s tovább folytatja a fecsegést Rozi ellátásáról. Nem tudok rá haragudni, hiszen ő jól csinálja. Talán nekem is így kéne. El kéne foglalnom magam valamivel arra a keserves öt órára, míg "végre" kisétálunk a főtérre. És tényleg megpróbálom. Előveszek egy régi könyvet, melyet vastagon fed a por. A lapjai sárgák, a betűk itt-ott ki vannak kopva, a gerincén megfeslett az illesztés, de azért úgy ahogy még használható. Letelepszem vele az ágyam szélére, majd törökülésbe helyezkedem, és felcsapom a vaskos olvasnivalót valahol a közepén.
" - Mégis, mire készül, Mylord?
- Megmentem a hazámat, Sophie – felelte Michael, majd még utoljára magához ölelte a szolgálólányt, s kiviharzott a teremből."
Na jó, ez nem jött be. Semmi kedvem egy csöpögős, ősrégi regényt olvasni. Úgy helyezkedem, hogy kilássak a konyhába, s megkeresem a faliórát. Az óra ugyan kicsi, a mutató pedig még kisebb, de elég jók a szemeim, és könnyedén le tudom olvasni, hogy kilenc van. Még csak kilenc! A kínkeserves gondolatra hatalmas sóhajtás szakad fel belőlem, és összecsapom a könyvet, mire por árasztja el a szobámat. Tüsszentenem kell, s annak lendületével keresztbe el is vágódom az ágyamon. A regényt oldalra dobom, s a fejemet lógatva bámulni kezdem a falat. Egyszerű fehér, pár apró penészfolton kívül semmi érdekes sincsen rajta. Csönd van. Annak ellenére, hogy odakint beszélgetnek a szüleim, hogy az óra – idegesítően lassan – ketyeg, és hogy az utcán néha egy-egy ember baktat keresztül, miközben a madarak vidáman zengedeznek a feje fölött. Elképzelem, hogy madár vagyok: egy aranytorkú fecsegőposzáta, aki szabadon repül a felhők között, és nem tartja a markában semmi. Nem kell tartania a Békeőröktől, akik a körzetek biztonságáért és zavartalan működéséért felelnek, nem kell félnie a Kapitóliumtól, és azért sem kell aggódnia, hogy kihúzzák a nevét egy Aratáson. Mivel kétségbeesetten szeretnék kilépni ebből a rideg valóságból, lehunyom a szemhéjaimat, és énekelni kezdek. Ez kicsit furán hangozhat, de a sötét mindig megnyugtatja a szemem, és igazából egyáltalán nincsen rossz hangom – bár sosem szoktam mások előtt énekelni. Most csak a szüleim vannak itthon rajtam kívül, de előttük nem vagyok szégyenlős, és amúgy se hallanak, hiszen éppen elmélyülten beszélgetnek. Minden gondolatomat dallamokba öntöm, miközben képzeletben két fekete-fehér szárnnyal az eget hasítom. Alattam Panem terül el, mind a tizenkét körzetével. A körzetek gyönyörűek, mindenhol virágok nőnek, s látom, ahogy a gyerekek a réteken játszanak. A családok boldogok, férj és feleség együtt nézi, amint csemetéjük önfeledten labdázik a testvéreivel. Aztán felemelem a fejem, s pontosan a kék ég felé tartok. Feljebb, egyre magasabbra szárnyalok. Nem érzek fáradtságot, a lábaimat magamhoz húzom, a szárnyaimat kitárom, s a kellemes szél olyan könnyedén emel fel, mintha papírból lennék. Nincs megállás, már a felhők felett járok, és egyre csak emelkedem. Erős vagyok, a Nap sugarai megcsillannak a hátamon, a torkomból pedig csodaszép dallamok hullanak a földre. Az emberek meghallják őket, és boldogok lesznek.
- Csak tartsd nyitva a szemeid, csak tarts ki, és minden szebb lesz, ígérem – dalolom, majd piruettet dobok a levegőben, s tovább szárnyalok.
A szám mosolyra húzódik, ahogy fecsegőként magam alatt hagyom minden gondomat. Öröm tölt el, s ezt az örömöt még akkor is érzem, mikor végre kinyitom a szemeimet. A penészes falat látom, s ettől lassan visszatér az eszem. Felülök, és próbálom magam abban a kellemes állapotban tartani, mint amiben az előbb voltam, azonban minden egyes pillanattal egyre jobban, és gyorsabban zuhanok a föld felé. Sóhajtok egyet, majd a hátam mögé igazítom a copfomat, s oldalra fordulok. A kép, amit látok, enyhén szólva meglep. A szüleim ott állnak az ajtómban: anya az ajtófélfának támaszkodik, apa mögötte áll, egyik keze a felesége vállán nyugszik, és mindketten engem bámulnak. Nem vagyok benne biztos, de mintha anyu szemei könnyektől csillognának... Az viszont tuti, hogy mindkettejük arcán valamiféle bágyadt, szomorú, elfogult mosoly terpeszkedik.
- Ti meg mit csináltok itt?! - rivallok rájuk a kelleténél talán kicsit szigorúbban. - Tudjátok, hogy utálom, ha bámulnak!  
 - Gyönyörűen énekeltél, kicsim – suttogja anya, aztán szipog egyet, s letöröl egy kibuggyanó könnycseppet az arcáról. Aha. Akkor tényleg sírt. Nem tudom, mit kéne tennem. Köszönjem meg, küldjem el őket, vagy egyszerűen csak menjek oda hozzájuk, és öleljem meg őket? Mindhárom eshetőség furának hangzik, de végül az utolsó mellett döntök. Felpattanok az ágyról, odalépek hozzájuk, és átölelem őket. Mindketten viszonozzák a gesztust, s úgy állunk ott legalább két percig, mint valami hatalmas, szeretettől túlcsorduló szobor.  

2013. április 29.

2. Fejezet - I. rész


Még egy ideig ülünk a rönkön, hallgatjuk a koncertet, és közben ismét elfelejtem az aggodalmaimat. Legszívesebben egész nap itt maradnék Katniss-szel és az erdővel. Szimpatikus lánynak tűnik, jó lenne, ha megismerhetném. Ki tudja, talán még barátnők is lehetnénk. Abból, amit eddig láttam belőle – többnyire a tévében -, egy aranyos, vicces, őszinte, ravasz, és fülig szerelmes lány köszönt vissza rám. Az erdő pedig... nos, szerintem ezt a földöntúli nyugalmat meg tudnám szokni.
- Fél kilenc – szólal meg egyszer csak hirtelen Katniss, mire ránézek.
- Jól elment az idő...
A lány feláll, leporolja a nadrágját, aztán bólint egyet.
- Hát, igen. Ahhoz képest, hogy a mai napon szokás szerint vaslábakon lépked, és így is csak vonszolja magát.
Pontosan tudom, hogy mire céloz, és ismét visszatér belém az a rémes émelygés. Mivel már így szóba került a dolog, nem tudom megállni, hogy ne mondjak róla valamit. Akármit. Csak végre ki tudjam adni magamból a gondolataimat.
- Te is ott leszel?
Katniss nem néz rám. Mintha szándékosan kerülné a tekintetemet. Előhúz egy nyilat, s annak ellenére, hogy nem is koszos, letörölgeti. Vár egy kicsit, visszateszi a vesszőt a tegezbe, s csak aztán válaszol.
- Persze. - Nem nagyon ismerem ugyan, sőt, ami azt illeti, mondhatjuk, hogy egyáltalán nem, de minden emberen látszik, mikor van még benne valami, amit nem mer, vagy talán nem akar elmondani. Ez a lány pedig pontosan úgy néz ki, mint egy ilyen ember. Nincsen jogod mindent tudni, mondja egy hang a fejemben. Hagyd békén.
- Nos... azt hiszem, én akkor talán megyek is.
Katniss ekkor végre rám néz, elmosolyodik, és bólint.
- Rendben. Örülök, hogy megismerhettelek, Sash.
- Én is örülök – mosolygok vissza rá hunyorogva, mert a Nap a levelek között pont az arcomra süt. - Hát akkor viszlát – mondom még egyszer. A lány int egyet, én pedig megfordulok, és elindulok visszafelé. Fura, mert mikor így elköszönök valakitől, általában érzem a hátamon a tekintetét, de most semmit se észlelek. Az is lehet, hogy Katniss már nincs is ott. Nem csodálnám, ha az erdőben úgy tudna közlekedni, mint valami fantom, vagy egy tigris. De vajon Katniss mit fog csinálni itt az erdőben? És mikor tér majd vissza a körzetbe? Csak az Aratás előtt pár perccel, és vadászruhában fog beesni a sorsolásra? Na jó, azt nem hiszem. Mindig álomszép ruhákban tündököl az emberek előtt, mikor kamerák is veszik... Legalábbis egyszer sem láttam még, hogy csizmát meg vadászkabátot viselt volna, egészen a mai napig. Ezek a gondolatok is le tudnának kötni hazafelé menet, de eszembe jutnak a vadkutyák, és megszaporázom a lépteimet. Meglepődöm, mert az avarnak hangja sincsen, ahogy végigmegyek rajta. Egyre jobban kiérek a fák árnyékából, de még mielőtt a magas fűbe gázolnék, egy pillanatra megállok, és figyelem, hogy vannak-e emberek az utcán. Elvégre az erdőben lenni szabályellenes, és nem nagyon szeretnék korbácsütésekkel a hátamon hazamenni. De a körzet meglehetősen kihalt, egy lélek se mutatkozik. Így hát elindulok, azonban a fejemet azért folyamatosan ide-oda kapkodom, hátha látok valami mozgást. Végül elérem a kerítést, s úgy bújok át a drótok között, hogy meg se nézem: van-e bennük áram. Egy pillanat alatt a túloldalon termek, s az aggodalom abban a pillanatban megtelepszik a vállamon, mintha csak azt suttogná: innen úgysem menekülsz! És hát valljuk be, igaza is van. Próbálok ellenállni ezeknek a buta gondolatoknak, de olyan ügyesen és gyakorlottan másznak bele a fejembe, hogy teljesen védtelen vagyok. Ennyi, kampec, minden egyes porcikám érzi, hogy visszatértem a Tizenkettedik Körzetbe. Ahogy sétálok a poros úton, néha szomorúan belerúgok egy-két kőbe, melyek kereszteznek az utamban. Akármilyen élettelenek is, arra gondolok, hogy most még egy kő is szívesebben lennék, mint az a tizenöt éves Sash Candel, akinek talán Effie Trinket kihúzza ma a nevét. Nehéz erre gondolni, rettentően nehéz, még annak ellenére is, hogy egyszerűen el se tudom képzelni, hogy ilyesmi megtörténik. Szerencsére az a két perc, ami elválaszt az otthonomtól, hamar letelik, én pedig még kint, a kilincsre támaszkodva leveszem a poros csizmámat. Aztán belépek a házba, ahol a szokásos szénpor tompa szaga, és a szüleim fogadnak. A rozoga faliórára nézek, ami nyolc óra negyvenet mutat – vagyis Katniss nem tévedett sokat. Anya és apa az asztalnál ülnek, és éppen azt tárgyalják, hogy mit adjanak jövő héten a csirkének enni.
- Már megint arról a vén tyúkról van szó? - huppanok le melléjük, s anyu arcából már látom, hogy mi lesz a válasza.
- Azt a vén tyúkot Rozinak hívják, és nagyon is sokat jelent nekünk, kisasszony.
Ami azt illeti, ez igaz. Rozi már vagy két éves, az összes – eredetileg fehér – tolla sötétre sárgult, a csőre kopott, fél szemére vak, de a kevéske kenyérmorzsáért és a rengeteg földigilisztáért, na meg a szüleim nyújtotta védelemért cserébe olyan hűséges, mint valami tollas kutya. Néha még szórakozni is lehet vele. Mondjuk arra nem sokszor kerül sor, mert én általában csak a tojások miatt látogatom meg, és szegény olyan öreg, hogy a nap nagy részét az apa által tákolt kis házikóban tölti, ahol korához képest szorgosan tojik: napjában legalább két tojással ajándékoz meg minket. Nem tudni, hogy Rozi – vagy ahogy én hívom néha, "Rozoga Rozi" – még meddig bírja, de amíg velünk van, addig biztos, hogy van fehérjeforrásunk.
- Oké, oké – adom meg magam nevetve, ahogy felidézem a baromfihoz kapcsolódó emlékeimet. Aztán átfut az agyamon, hogy esetleg beszélhetnék apáéknak a Katniss-szel való találkozásomról, de le is teszek róla, mert akkor azt is el kell mondanom, hogy az erdőben találkoztunk, és ha a szüleim megtudják, hogy kimentem oda, biztosan alapos fejmosást kapok. Előadást tartanak majd arról, hogy milyen veszélyes az erdő, meg hogy biztosan nem tudom, milyen büntetés jár azoknak, akiket a kerítés túloldalán látnak. De. Pontosan tudom. Ők viszont nem tudják, hogy milyen őrjítő érzés a délután kettőt várni, hogy milyen őrjítő érzés bámulni Effie Trinket kezét, ahogy végighullámzik a papírok felett, aztán kihúz egy nevet. Ők nem tudják, milyen borzasztó ez az egész. Vagyis... valamilyen szinten csak tudják, mert ők szülők, és ugyan nem nekik, de a gyereküknek kell átélni ezt a sok szörnyűséget minden évben.

2013. április 28.

1. Fejezet - V. rész

Ez egy kicsit hosszú lett, de azért remélem, hogy kapok rá pár kommentet. A következő bejegyzéssel kezdődik a 2. fejezet! :)


 - Várj! - kiáltja. Ismerősnek tűnik. Azonnal megfordulok, és a látványtól még a lélegzetem is eláll. Katniss Everdeen áll előttem teljes életnagyságban, mind a tizenhat életévével. A kezében felajzott íj van, a hátán tegez lóg, és az íjat nekem szegezve, egyenesen a szemembe bámul. Barna haja oldalt lóg egy hosszú, erős fonatba rögzítve, csizmát, hosszúnadrágot és vadászkabátot visel. Én meg csak állok vele szemben, és tekintetemet hol rajta, hol az íjon tartom.
- Ugye nem akarsz lelőni? - kérdem végül, mikor túl hosszúra nyúlik a csend. Katniss csak néz tovább, egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét.
- Az attól függ – mondja, s végigjáratja rajtam a szemeit. - Ki vagy te?
Hűha, úgy látszik, elég komolyra veszi a dolgot. Tudtam én, hogy az erdő mégis veszélyes hely... De azt sosem gondoltam volna, hogy pont Katniss Everdeen miatt lesz az, aki most éppen egy nyilat szegez a két szemem közé. Egy pillanat erejéig átfut az agyamon, hogy talán ez a lány még a végén tényleg lelő, ha nem drukkolok elő valami épkézláb szöveggel, s ettől megrémülök. Tudom, hogy végső esetben akár képes is lenne rá. Láttam az arénában. Mikor az egyik srác keresztüldöfte egy dárdával a kis szövetségesét, a tizenkét éves Rutát, akit a Tizenegyedik Körzetből választottak ki, a másodperc törtrésze alatt rántott elő egy nyilat a hátán lógó tegezből, és lyukasztotta ki a támadó nyakát. Nyelek egyet. Semmi kedvem úgy végezni, mint az a fiú, így hát a magasba tartom a kezeim, és engedelmesen válaszolok a kérdésére.
- Sash Candel vagyok – nézek rá, de úgy látszik, nem nagyon hatom meg. Ennyi egyértelműen nem elég, hiszen bárkit takarhat ez a név. - Én csak... szóval most jöttem ki életemben először ide, az erdőbe, és tökre ártalmatlan vagyok, de tényleg! Csupán egy kis nyugalomra vágytam, de ha akarod, azonnal eltűnök... - Az íjra nézek. - Csak ne lőj le, kérlek.
Katniss először meglazítja a felajzott fegyvert, majd lassan le is ereszti, és felemeli a fejét. Arca azonnal megenyhül: látszólag rájött, hogy tényleg nem kell tőlem tartania. A nyilat ennek ellenére nem teszi vissza a tegezbe, csak a markába fogja. Na mindegy, nekem ez is elég, legalább végre nem szegezi nekem.
- Most jöttél ki ide először? - néz rám kétkedve, mire bólintok. Mivel említettem, hogy csak egy kis nyugalmat akartam, gondolom tudja, miért bóklászom errefelé. - De a körzetből valós vagy, nem?
Bólintok. Mégis, honnan máshonnan jöhettem volna?
- Ja, persze – ugranak össze a szemöldökei. - Most, hogy így belegondolok, láttalak már párszor a suliban régebben. – Aztán felém lép, és kezet nyújt. - Én Katniss Everdeen vagyok. Bár gondolom tudod.
- Persze, hogy tudom – mosolygok rá, miközben kezet fogok vele. Még csak most veszem észre, hogy barna bőrkesztyűt visel. Pont olyat, amilyet a vadászok szoktak. Átfut az agyamon egy gondolat, mitől kicsit meglepődök, de a szemeimben azonnal új oldala tárul fel ennek a lánynak. Talán vadászik? Ez az eshetőség tetszik. Tetszik, hogy ilyen bátor, hiszen nem úgy néz ki, mint aki először jár errefelé, ráadásul tavaly az arénában mindenkinél ügyesebben boldogult az erdős vidéken. És ha igazam van ebben az észrevételben, akkor minden bizonnyal valóban szokott vadászni. Ha pedig vadászik, akkor azért bátor, mert ezt szigorúan tiltják Panem törvényei – igazából nem is értem, hogy miért. A törvények rengeteg olyan dolgot tiltanak, melyek áthágásával az ember élete sokkal könnyebb és boldogabb lehet. Szóval ez a Katniss nagyon érti a dolgát. Gondolataimból az ránt ki, hogy a lány a farönk felé veszi az irányt, és leül. Miután megbizonyosodott arról, hogy ártalmatlan vagyok a számára – persze a nyílvessző azért készenlétben áll -, úgy látszik, lassan feloldódik. Vagy talán mégsem annyira.
A két térdére támaszkodik, és vállait beejtve bámul maga elé. Ahogy elnézem, jelen pillanatban nem éppen a legboldogabb. Pedig az ember azt hinné, hogy annak az élete, aki megnyert egy Viadalt, csupa móka és kacagás. Soha többé nem kell nélkülöznie, gyönyörű házban élhet, rengetegen szeretik, nincs több tanulás meg suli, és soha, soha, de soha többé nem kell részt vennie az Aratáson. Ehhez képest Katniss úgy néz ki, mint aki a hátán hordja a világ összes gondját. Nem tudom, hogy illetlenség lenne-e olyat kérdezni amit tervezek, de végül mégis megteszem.
- Esetleg... rosszul érzed magad?
Felnéz, és látszik rajta, hogy gondolkodik. Azon töri a fejét, hogy merjen-e nekem bármit is mondani erről, elvégre csak most találkozott velem először. Kicsit elpirulok. Rájövök, hogy a kérdésem minden bizonnyal eléggé tolakodó volt. Szóra nyitom szám, hogy bocsánatot kérjek tőle, mikor egyszer csak leengedi a fejét, és ismét a leveleket kezdi bámulni.
- Csak aggódom – mondja őszintén. Furcsa tőle ilyet hallani, mert a tavalyi Éhezők Viadalán egyetlen egyszer se láttam sírni, aggódni vagy félni. Vagy kitűnően leplezte az érzéseit, vagy valóban nem érzett ilyesmit. Ehhez képest most itt ül mellettem, egy számára teljesen vadidegen mellett, és azt mondja nekem, hogy aggódik. Ez meglep. Meglep, hogy ilyen őszinte, és meglep, hogy tényleg látom azt, amit érez. Úgy látszik, ma rengeteg új dolgot tapasztalok.
- Az Aratás miatt? - kérdem gondolkodás nélkül, s mikor rájövök, mit kérdeztem, a számra tapasztom a kezeim, de már késő. Magamban jó alaposan leszidom magam, amiért ilyen meggondolatlan vagyok, de igazából tudom, hogy miért tettem, hiszen jól ismerem a saját agyamat. Annyira kikészültem reggel óta, hogy a lelkem szinte sóvárog egy lény után, akivel beszélhetek erről a dologról... Mármint az Aratásról, és örülök, hogy talán nem csak én érzem magam egyenlőnek egy agyonhasznált zoknival, noha tudom, hogy természetesen nem vagyok egyedül. Úgy látszik, az erdő csak egy ideig nyugtatott meg, mert ezekre a gondolatokra lassan ismét rám tör az izgalom. - Bocsi, én csak... szóval... - Próbálok szabadkozni, de Katniss csak legyint egyet, és felül.
- Ugyan, semmi baj. - finoman babrálni kezdi a kopott tollakat a kezében lógó nyíl végén. Nem tudom, hogy akar-e válaszolni a kérdésemre, így hát csak állok mellette csöndben, egyik lábamról a másikra táncolva, és figyelem, ahogy elfoglalja magát. - Ami azt illeti – szólal meg végül -, igen. Az Aratás miatt.
Legelőször nem esik le, hogy mi oka lehet az aggodalomra. Aztán ahogy eltelik öt másodperc, lassan megértem. Így, hogy élve került ki tavaly, már ő is mentor Haymitch-csel és és a szintén tavalyi győztes Peetával együtt. A mentornak az a dolga, hogy elkísérje a körzete kiválasztottját a Kapitóliumba, ő szerez neki támogatókat, majd mikor már a játékos az arénában van, ő dönti el, hogy milyen ajándékokat – melyek ez esetben az életben maradáshoz szükséges dolgok – kaphat meg. Katniss a Tizenkettedik Körzet lány kiválasztottjának lesz a mentora, ami azért nehéz, mert élete szerelme, Peeta Mellark meg a fiút kapja. A két kiválasztott közül csak egy jöhet ki élve, a másikra biztos halál vár, hacsak nem olyan egyedi eset történik, mint tavaly. Szóval Katnissnek ez nyomja a szívét.
- Én is aggódom – vallom be neki. Az aggódom talán enyhe kifejezés, hiszen valójában akárhányszor eszembe jut az ami ránk vár ma délután, összeszorul a gyomrom, és valósággal szétvet az izgalom.
- Hány éves vagy? - néz rám Katniss.
- Tizenöt – felelem, miközben egyenesen belenézek tiszta, szürke szemeibe. Erős lány, az már egyszer biztos. Miután az apja meghalt, a családja nagyon nehéz helyzetbe került, és neki kellett ellátnia mind az anyját, mind a húgát, mind saját magát. Hoppá, gondolom. Akkor tényleg vadászik. Aztán jelentkezett Prim helyett kiválasztottnak, végül hatalmas harc és rengeteg szenvedés árán életben maradt az arénában, sőt, még a szerelmét is megmentette.
- Hmm – sóhajt egy hatalmasat, aztán elrakja a nyílvesszőt. Nem tudom, mit kéne mondanom, de még azzal se nagyon vagyok tisztában, hogy kell-e egyáltalán akármit is mondanom. Talán jobb, ha csak hallgatok, és megvárom, míg ő kezdeményez. Elvégre nem is ismerjük egymást. Ahogy így ülünk egymás mellett, egyszer csak elrepül a fejünk felett egy fecsegőposzáta-pár. Mindketten felnézünk, és pontosan jól látjuk őket: szárnyaikat hatalmasra tárva manőverezik magukat a sűrű lombkorona között, de látszólag egyáltalán nem zavarja őket, hogy az erdő ilyen tömör odafent. Mindent kikerülnek, még hangjuk is alig van, egyedül akkor szólalnak meg, mikor letelepszenek egy magasabban kinyúló, tökéletesen szemrevételezhető ágra. Akkor aztán rendesen rázendítenek. Hangosan dalolnak, elismétlik azt, amit hallanak. Hallgatnak egy kicsit, hogy füleljenek, majd átköltik az énekesmadarak gyönyörű dallamait. Igazi koncertet rendeznek, nekünk – de legalábbis nekem – pedig remekül esik ez a zenebona. Bár, gondolom Katnissnek sincsen ellenére, hiszen a kitűzőjén is ilyen madár van, melyet az aránéban viselt, és melyet ma is mindig visel, ha a nyilvánosság elé áll. Ezeknek a madaraknak a koppintási vágyát használták fel Rutával, mikor jelezni akartak egymásnak a Viadalon, hogy minden rendben.
- Sosem láttam még ilyen közelről fecsegőket – mondom egyszer csak óvatos, halk hangon, nehogy elijesszem a madarakat.
- Pedig gyönyörű állatok – állapítja meg Katniss.
- És okosak is – teszem hozzá, majd jó hangosan eldúdolok egy dallamot, mire a fecsegőposzáták elismétlik. A lány rám néz, s kuncogni kezd.
- Ó, igen – bólint. - Nagyon okosak.  

2013. április 27.

1. Fejezet - IV. rész


 - Kimegyek kicsit sétálni – nézek anyára, aki kezeit a konyharuhába törölgetve mosolyog, és bólint egyet. Épp most fejezte be a mosogatást. Felhúzom a csizmámat, lenyomom a rozsdás kilincset, s miközben kilépek a házból és becsukom magam mögött az ajtót, hálát adok, hogy nem reszketett a hangom. Ami azt illeti, a remegés ennek ellenére lassan kezd visszatérni, így megszaporázom a lépteimet. Körülbelül fél hét, hét óra lehet, már eléggé világos van. Arra gondoltam mikor elindultam, hogy valami nyugodt helyet szeretnék keresni, így hát egy pillanatra megállok a poros úton, és szétnézek. Balra ott az erdő, jobbra meg a város. A várost kapásból kihagynám, mert tudom, hogy már zajlanak az előkészületek a délután két órakor kezdődő Aratásra, és ha oda megyek, tuti kidobom a taccsot. Így hát balra fordulok, de még habozok egy kicsit. Próbálom magam meggyőzni, hogy semmi rossz sem történhet arrafelé, hogy a kerítésen túl már legalább nincs ott a Kapitólium, és mivel világos van de még elég korán, az éjszakai ragadozó állatok biztosan elmentek aludni, a nappaliakat meg meglátom, de legalábbis biztosan meghallom, és akkor azonnal visszarohanok a körzetbe. Úgysem fogok messzire eltávolodni az áramos zsinóroktól. Nagy levegőt veszek hát, és elindulok balra. Olyan gyorsan lépkedek, ahogy csak tudok, de még így is legalább két percbe telik, mire eljutok a határt jelző kerítésig. Azonnal megállok mellette, s letépek egy fűszálat a földről. Mivel nem fúj a szél, ez a módszer kiválónak bizonyul ahhoz, hogy megnézzem: van-e a kerítésben áram. A fűszálat ketté hajtom, s a hajtásnál óvatosan ráhelyezem az egyik zsinórra. Aztán lélegzet visszafojtva várok, és figyelem az eseményeket. A fű meg sem mozdul, sőt, még azt a jellegzetes áramos zizegést sem lehet hallani. Tehát nincs áram. Ettől kicsit meglepődök, mert meg mertem volna esküdni, hogy ebben a kerítésben mindig van áram, ha esetleg valaki szökésre adná a  fejét. De persze örülök is, hiszen így eggyel kevesebb dolog van, ami miatt aggódnom kellene, ha esetleg vérengző vadkutyákkal a sarkamban kéne visszaloholnom ide, hogy átvessem magam a túloldalra. Szóval miután megbizonyosodom róla, hogy a kerítés teljesen ártalmatlan, óvatosan átbújok két drót között. Egész könnyen megy, bár nem is tudom, mire számítottam. Elvégre nem nagy dolog átbújni egy elég nagy hézagon. Különös érzés a kerítés másik oldalán állni. Visszanézek a körzetre, mely olyan szánalmasan terül el a túloldalt, és mely most olyan távolinak tűnik. Aztán teleszívom a tüdőmet az erdő illatával, és meglepően tapasztalom, hogy nem is olyan ijesztő ez a hely. Ahogy elindulok a fák felé, a zsenge, zöld fű kellemesen hajladozik a lábam mellett, ahogy a hűs szellő simogatja. Ez ismét különös, hiszen a körzetben teljes volt a szélcsend. Talán ez is bizonyítja azt, hogy az erdő valamilyen teljesen más hely. De tényleg, az ember mintha csak egy tündérmesébe csöppenne. Gyönyörű fák minden felé, hullámzó fűtenger, és aranytorkú madarak zengik be ezt a csodálatos helyet. Elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy reggel pont arra gondoltam, milyen ijesztő egy dolog az erdő. Pedig nem az. Egyáltalán nem. Persze azért óvatos vagyok és körültekintő, minden idegszálam figyel, de a reszketés már most elmúlt, és érzem, ahogy lassan a többi feszültség is elhagy. Ha az erdő ilyen hatással van az emberekre – de legalábbis rám -, akkor nagyon bánom, hogy még csak most merészkedem ki ide először. Egyre beljebb megyek, már a fák között vagyok. Felnézek az égre: a lombkoronák suhognak és hajolgatnak, néhány fekete-fehér fecsegőposzáta ide-oda repked, s meglátok egy mókuspárt is, amint éppen vidáman fogócskáznak egy hatalmas, mohás tölgy törzsén. Nem állok meg, tovább sétálok, de olyan óvatosan és csendesen, ahogy csak tudok. Egyetlen ág sem reccsen meg alattam, egy levél sem zörren, ahogy odaérek egy kidőlt fához. Száraznak tűnik, én pedig leülök rá. Átfut az agyamon, hogy talán ülve veszélyes lehet, mert könnyű préda vagyok akárminek, de aztán elhessegetem a gondolatot.
- Ne rinyálj már annyit – suttogom magam elé, majd lehunyom a szemem, és egyszerűen csak élvezem, ahogy a lenge szél simogatja az arcomat. Így ülök legalább fél órán keresztül. A fejem lassan, kellemesen kitisztul, elhagynak az aggodalmaskodó gondolatok. Csukott szemhéjaim alatt elsötétül a világ, és valami olyan nyugalom lesz rajtam úrrá, amit ezelőtt még sosem éreztem. Nem aggódom amiatt, hogy vissza kell mennem a körzetbe, nem zavar az Aratás. Most már tudom, hogy az erdő megnyugtat, és hogy itt mindenféle rémálmom ellenére biztonságban vagyok. Körbe leng ez a fura nyugalom, és hatalmasakat lélegezve szívok magamba még többet belőle. Az agyam teljesen kikapcsol, az izmaim elernyednek, a szám mosolyra húzódik.
Reccs!
Azonnal kinyitom a szemem, az adrenalin szétáramlik a testemben, beindítja az agyamat, és ugrásra kész helyzetbe hozza minden egyes porcikámat. Felpattanok a farönkről, és idegesen körbepillantok. Nem látok semmit, minden ugyan olyan meghitt, mint az előbb. Talán csak egy madár volt? Nem. Megreccsent egy ág, szóval valami nehezebbnek kellett lennie, mint egy ártalmatlan kis madárka. Akkor a szél? Eddig is fújdogált a szél, de nem olyan erősen, hogy recsegtette volna a gallyakat. Hirtelen úgy érzem, hogy valaki vagy valami figyel. Szemmel tartja minden egyes léptemet, és ki tudja, hogy mióta van a közelemben, és mióta bámul. Ökölbe szorítom a kézfejem, és már éppen elrohannék, mikor meghallom a hangot.  

2013. április 26.

1. Fejezet - III. rész


Miután mindannyian ott vagyunk, a szüleim nekilátnak az ételnek, én pedig elégedetten figyelem őket. Úgy látszik, egyikük sem hiányolja a rántottából a sót, de apa pár falat után felém fordul, és olyan fejet vág, mint amikor valamit kérdezni akar. A szemöldökei összeszaladnak, s mutatóujjával apró köröket ír a levegőbe.
- Van itthon kenyér?
Ó, tényleg. A kenyér. Úgy látszik, akármennyire próbáltam odafigyelni mindenre, mégsem ment. Az egyik legalapvetőbb dolgot felejtettem el. Elég ciki! Felpattanok a székről, és a szekrényhez lépek. Kinyitom az egyik kékes szárnyat, és benézek. A sarokban van valami kenyérféle, de nem vagyok biztos benne, hogy még ehető. Minden esetre utána nyúlok, a karom épp elég hosszú ahhoz, hogy elérje - annak ellenére, hogy nem vagyok egy langaléta típus. Ahogy kihúzom a kenyér sarkot és megtapogatom, a szüleim felé fordulok.
- Ömm... ez inkább kő, mint kenyér.
Apa elveszi, ő is megfogdossa, megszagolgatja, aztán a szájába tűr egy villa rántottát. A kenyeret lemondóan az asztalra teszi, s megrázza a fejét, ezzel jelezve, hogy valóban nem lehet megenni. Visszatelepszem a székre, egyik lábamat fent hagyom az ülőkén, és kényelmesen ráülök.
- Te miért nem eszel? - kérdi egyszer csak anya, miközben száját finoman beletörli a fehér szalvétába. Igazából nem értem, hogy miért kérdeznek ilyen badarságot. Vajon csak azért teszik, hogy tereljék valamire a szót, vagy tényleg nem tudják az okát? Legszívesebben rávágnám, hogy azért mert Aratás van és a gyomrom körülbelül ping-pong labda méretű, de aztán lenyelem ezeket a paprikás szavakat. Elvégre anya nem tehet róla, és ronda dolog lenne rajta levezetni a feszültséget.
- Nem vagyok éhes – ismétlem el végül neki is azt, amit már egyszer apának is mondtam. Anya megértően bólint, és biztatóan elmosolyodik, de azért látom rajta, hogy eszébe jut, valójában miért nem reggelizek.
Miután a szüleim befejezik a reggelit, egy-egy puszival hálálják meg az ételt, aztán anya öltözés után nekilát, hogy befejezze a mosogatást, amit én még hajnalok hajnalán kezdtem el. Apa a fürdőszobában borotválkozik, én pedig a szobámba sietek, hogy lefoglaljam magam valamivel. Talán a tanulás elvonná a figyelmem, de hamar leteszek erről az ötletről, mert ilyen napon mindenről az Aratás jutna eszembe. Aztán arra gondolok, hogy olvasnom kéne. Az sem jó, mert egy könyv által nyújtott álomvilág után még borzasztóbb lenne szembe nézni a rideg valósággal. Végül csak elvágódom az ágyamon, az ujjaimat összekulcsolom a hasamon, és bámulom a plafont. Elképzelem, hogy egy hatalmas vetítővászon, és mindenféléket nézhetek rajta. Nem szoktam tévézni, mert rengetegszer van áramszünet, és azon a rozoga, ezer éves őskövületen amúgy sem valami nagy élvezet megnézni egy műsort. Na meg semmi érdekes se megy benne. Egyetlen alkalom van, mikor muszáj tévét néznem: az Aratást követő napok. Akkor Panem összes lakójának kötelező megnéznie a Kapitólium által sugárzott adást. Először este az összefoglalót, aztán a kiválasztottak felvonulását a nagyközönség és a támogatók előtt, aztán az interjúkat, és végül a Viadalt. A Viadalt mindig közvetítik, és akkor is meg kell nézni, ha az ember minden testrészével tiltakozik ellene. A Kapitólium senkinek sem kegyelmez ha erről van szó, még a kicsiket is kénytelenek leültetni a képernyő elé a szülök. A felnőttek is, de a gyerekek aztán végképp rettegve követik figyelemmel az eseményeket, és a főváros lakóival ellentétben a panemiek nem az egy-egy játékosra feltett pénzük miatt aggódnak, hanem körmüket tövig rágva, a körzetük kiválasztottjainak életéért fohászkodnak adás alatt. Emlékszem, mindig rettegve ültem a tévé előtt, mikor az Éhezők Viadalát sugározták. Folyton elképzeltem, hogy a következő Aratáson engem húznak majd, és nekem kell először hajbókolnom és tenni a fejemet a sok kapitóliumi majom előtt hogy megszeressenek aztán támogassanak és ajándékot küldjenek amikor szükségem lesz rá, majd szintén nekem kell életre-halálra harcolnom másik huszonhárom gyerekkel. Nekem kell végignéznem, ahogy hatalmas vérfürdő közepette agyonverik egymást egy-egy kővel, vagy elvágják a másik torkát, csapdába ejtik, esetleg keresztül döfik dárdával a másikat. Netán pont nekem kell ilyen szörnyűséget elkövetnem. A gondolatra kiráz a hideg, erősen összeszorítom a szemhéjaimat, és oldalra fordulok. A kopott éjjeli szekrénnyel kezdek babrálni, de a gondolat sehogy sem hagy nyugodni. Pillanatról pillanatra átfut az agyamon, hogy ha ne adj' Isten mégis bekerülnék egyszer abba a szörnyű arénába, akkor előbb-utóbb kénytelen lennék megölni valakit. Egészen biztos, hogy addig bujkálnék, amíg végül csak egy valaki marad. És hogy aztán mi lenne? Na ez az, amitől rosszul szoktam lenni. A gondolattól máris érzem, hogy a gyomrom elindul a torkom felé, a szemeim felpattannak, és fel kell ülnöm, mert attól félek, hogy menten elhányom magam. Az ajkaimat valamiféle halk, hisztérikus kacagás hagyja el, ahogy próbálom meggyőzni magam, hogy ilyen egészen biztosan soha, de soha nem fordulhat elő. Sohasem fog olyan történni, hogy az arénába kerülök. Soha. Megerősítésképpen határozottan bólintok egyet, aztán felállok, majd kisétálok a szobámból, és az utca ajtó felé veszem az irányt.  

1. Fejezet - II. rész


Magam sem értem, miért vagyok ilyen körültekintő, holott általában inkább a felszínesség jellemez (főleg a tanulásban), de kiszaladok a ház elé, és letépek két szál vérvörös tulipánt, meg három szál nárciszt. Aztán visszarohanok az asztalhoz, kerítek egy régi befőttes üveget váza gyanánt, megtöltöm vízzel, belerakom a törékeny virágokat, majd gondosan elhelyezem az asztal közepére. Ismét hátrálok pár lépést, aztán vissza a virágokhoz, és idegesen, de óvatosan megigazítom őket. Megint jön a szemrevételezés, de ezúttal minden tökéletesnek tűnik. Elégedetten elmosolyodom, s magamba szívom a rántotta illatát. Normális esetben, mikor éppen nem Aratás van, három tojásból csak magamnak készítettem volna ezt a reggelit, a szüleimnek még ütöttem volna bele másik hármat fejenként, ugyanis rettenetesen szeretek enni – akármikor, akárhol és akármilyen mennyiségben. Ez minden bizonnyal nem látszik rajtam, mert apa folyton azt mondogatja, hogy milyen kis vézna vagyok. Elmosolyodom, ahogy eszembe jutnak az ilyen esetek: apám odaáll mellém, megfogja a felkaromat – az egyetlen helyet, ahol igazán csiklandós vagyok -, és ismét odaszól anyunak a poénkodós orrhangján, hogy "Hé, Tess, ezt akarod te elvinni a henteshez?!". Anya erre csak mosolyog, és megrázza a fejét: "Palcar, most miért buktattál le?". Aztán belebokszolok apa vállába, és mindannyian nevetünk.
Hangokat hallok a hátam mögül, és az elkopott papucs kényszeredett csoszogásából már tudom is, hogy ki az. Megfordulok, és apát látom, amint szénporos pizsamában, hatalmasakat ásítva kivánszorog a szülői fészekből. Amint meglát, fáradtan odabiccent nekem, de látom, hogy felderült az arca. Akkor pedig még jobban csillogni kezdenek a szemei, mikor meglátja a rántottával teli pakolt tányérokat az asztalon. Odarobogok hozzá, megölelem, majd puszit nyomok az arcára.
- Jó reggelt – mondom. - Anyát hol hagytad?
Furcsa, hogy az Aratás reggelén egyedül látom aput, mert ilyenkor általában pont az anyám az, aki kirángatja az ágyból, munkanapokon pedig apa már hajnalban a bányában van. Az átlagos időszakokban anya engem kelt, vagy legalábbis próbál kelteni – kisebb nagyobb sikerrel.
- Nem tudom hol van, az ajtóban még mellettem volt. Lehet, hogy elment mosdóba.
Apa odacsoszog az asztalhoz, és leül egy székre. Látszik rajta, hogy legszívesebben azonnal nekilátna a rántotta belapátolásához, de a jólneveltség arra készteti, hogy várja meg a feleségét. Így hát csak bele iszik a pohár hideg vízbe, aztán felém fordul, hogy elüsse az időt.
- Te nem eszel? - néz rám összevont szemöldökökkel, mire a mosogatópultnak támaszkodom, és megrázom a fejem. Tudom, hogy a következő kérdése a "Miért?" lenne, amitől ismét rám tör az izgalom és az ebből következő reszketés, szóval inkább előbb válaszolok, mielőtt megint megszólalna.
- Nem vagyok éhes - mondom egyszerűen.
Apa bólint, hátra simítja rövid, fekete haját, s ebben a pillanatban előbukkan anya is. Tényleg a fürdőszoba felől jön, s barna haja kicsit kócos ugyan és smink nélkül van, mint mindig, az arcán pedig még néhol ott vannak az éjszaka nyomai, de azért így is nagyon szép. Anya mindig szép, annak ellenére, hogy a körzetbéli nőkhöz hasonlóan sosem festi magát. Ennek két egyszerű oka van: semmi szükség rá, és a kevéske pénzből sem futja ilyesmikre, amit a családom két felnőtt tagja keres. Anyát egyedül talán az esküvői fotóin láttam kisminkelve, de akkor olyan gyönyörű volt, mint egy angyal. Hófehér ruhát viselt, a haja úgy csillogott, mint valami értékes, különleges és ritka barna gyémánt, tengerkék szemeit pedig fekete kontúrral húzta ki, mely finoman kiemelte a dekoltázsát – apa meg úgy feszített mellette, mint valami nyakkendős, drága öltönyös, büszke hérosz. Tudom jól, hogy anya maga készítette azt a királynőhöz illő, de mégis egyszerű sminket, mert anya elképesztően ügyesen sminkelt, és sminkel a mai napig is annak ellenére, hogy nem szokott. Ő is besétál a konyhába, bár kevésbé hangosan, mint apa. Normálisan emeli a lábait, így nem csoszog. Oldalra simítja a haját, s mikor meglátja az ételt az asztalon, csodálkozva rám néz.
- Nahát, Sash, villás reggeli?
- Azt azért nem mondanám – mosolygok, majd anyával együtt leülök az asztalhoz. - De valami olyasmi.  

2013. április 24.

1. Fejezet - I. rész

Várom drága kommentjeiteket a fejezet alá hozzászólásban! ^^

Azon kapom magam, hogy előre hajolok, és letörlöm a párát az ablakról. A cseppek összegyűlnek alul, és hosszú csíkot húzva maguk után, legördülnek a párkányra. Ahogy az üveg kicsit letisztul, meglátom a Napot. A sugarai elég gyengék, és még csak most kel fel éppen a távoli hegyek mögül, de így is gyönyörű. Vörösre és lilára festi az eget,s ettől a magas fenyőfák tűlevelei sötét árnyként olvadnak bele az erdőbe. Fura hely lehet az erdő, és néha szívesen kimennék oda, de sajnos túl gyáva vagyok hozzá. Teli van állatokkal: vérszomjas vadkutyákkal, veszélyes és hatalmas szarvasokkal, és még ki tudja milyen furcsaságokkal. Mivel apa a bányában dolgozik, anya árul néha a Zugban, a körzet "feketepiacán", és én vagyok az egyedüli gyerek, egész jól megvagyunk, s nincsen szükség arra, hogy plusz élelmet kelljen szereznünk.
Felsóhajtok, és otthagyom a mosogatást. Igazából semmi kedvem hozzá, nem is volt, csak azért kezdtem bele, mert nem tudtam aludni, és el akartam magam foglalni valamivel. A gyomrom már akkor görcsben volt, mikor este lefeküdtem, s az éjszaka körülbelül két órát tudtam aludni, ha nem kevesebbet. Hajnali háromkor felpattantak a szemhéjaim, de nem keltem fel azonnal, csak egy jó háromnegyed órányi hánykolódás után, mikorra egészen megbizonyosodtam arról, hogy nem fog menni a további pihenés. Úgy éreztem, mintha minden egyes idegszálam megfeszülne, az izmaim teli voltak energiával, és olyan izgalom lüktetett bennem, mitől szokásomhoz híven remegni kezdtem. Fogalmam sincsen, hogy miért jön elő ez a szörnyű reszketés, de életemben most érzem negyedjére, ugyanis csak az Aratás napján vagyok ilyen vacakul. Szóval miután kibújtam a takaró alól, a konyhába lopakodtam, töltöttem magamnak egy pohár vizet (szerencsére akkor éppen nem olyan barna trutyi folyt a csapból), és a tölgyfa asztal mellett ülve lassan elkortyolgattam, hátha elmúlik, de legalább is csillapodik a remegés. A víz ugyan jól esett, de semmit sem segített, így elkezdtem mosogatni. A lavórban még ott volt a tegnapi víz, aminek örültem, mert ha nekem kellett volna vizet engedni bele, egészen biztosan a földre öntöm az egészet a kezeim akkori instabilitása miatt. Az, hogy lefoglaljam magam valamivel, nagyszerű ötletnek bizonyult, ugyanis nemsokára már el is felejtettem hogy milyen nap van ma, és a reszketés is elmúlt. Sőt, ami azt illeti, még most sem akar visszatérni, ahogy besietek a szobámba. Úgy döntök, hogy ideje felöltözni, hátha még anyuék ébredése előtt össze tudok nekik dobni valami reggelit. Mivel ma szünet van a suliban az Aratás miatt, nem kell leckével, és egyéb dolgokkal foglalkoznom. Mondjuk... azt hiszem sokkal inkább írnék most házi feladatot és magolnék be egy egész könyvet Panemről, mint hogy átéljem ezt a napot. De nincs mit tenni. A Kapitólium vasmarokkal szorítja a körzeteket, melyek jól tudják, hogy ha nem viselkednek, úgy járnak mint a sok évvel ezelőtt fellázadt Tizenharmadik Körzet, melyet atombombákkal pusztítottak el.
Ledobom az ágyamra a buggyos, halványkék hálóinget, és felveszek egy egyszerű farmernadrágot egy barna pólóval. A barna az egyik kedvenc színem, a farmerben pedig azt szeretem, hogy az egyszerű utcai viselet legkényelmesebb megoldása. Miután megvagyok az öltözködéssel, felkapok egy hajgumit, és a konyhába menet lófarokba fogom fekete fürtjeimet, nehogy véletlenül hajjal dúsítsam a rántottát – annyira még a Tizenkettedik Körzet sem szegény. A kis helységbe érve előkapok egy serpenyőt meg három tojást, melyek még megmaradtak az egy szem, királynőként tartott tyúkunk utolsó tojásából, s a serpenyőt a tűzhelyre teszem, majd bekapcsolom a villanyrezsót. A tojásokat egy tányérba ütöm, összekeverem őket, aztán a sóért nyúlok, de szomorúan észlelem, hogy sajnos elfogyott.
- Hát ez így fincsi lesz – mondom, majd előkerítek egy kis maradék kecsketejet, és a felvert tojásokhoz adom. Találok még valami fűszert is az ablakpárkány belső oldalán. Letépem pár levelét, aztán apró darabokra szaggatom őket, és szintén a tojásokhoz keverem őket. Miután a keverék összeállt, egy kiskanállal zsírt pottyantok a serpenyő közepére, és figyelem, ahogy elolvad. A disznózsír az egyetlen olyan dolog a szénporon kívül, ami minden Tizenkettedik Körzet-béli házban megtalálható. Ahogy megérzem a jellegzetes, orrfacsaró szagot amit a folyadékká alakult zsiradék bocsájt ki magából, azonnal beleöntöm a keveréket. Kikapok egy fa kanalat a fiókból, mert anyu minden egyes alkalommal a lelkemre köti mikor serpenyőt lát használni, hogy a teflonhoz sosem nyúlunk fémmel. A kanállal a tojások alá nyúlok, kicsit kapargatom őket, aztán várok, aztán ismét megpiszkálom, és végül megint várok egészen addig, míg az étel éppen megfelelő állagú nem lesz. Akkor lekapcsolom a tűzhelyet, és két tányérra szedem az eredményt. A tányérokat leteszem az asztalra, rakok melléjük egy-egy villát is meg egy-egy szalvétát, végül mindkét teríték kap poharat vízzel. Hátralépek, hogy megcsodáljam a művemet, de észre veszem, hogy valami még hiányzik.

2013. április 23.

Prológus


Ha nem lennék már ébren, egészen biztos, hogy erre a sikoltásra most felébredtem volna. De ébren vagyok, és éppen mosogatok. A koszos ablaküveg előtt állok, s éppen egy ferde villát próbálok tisztára suvickolni egy kopott, elszíneződött szivaccsal. A víz hideg, a mosogatószer már vagy harmadjára van felhígítva a mocskos, barnás folyadékkal ami a csapból folyik néha, a konyhában pedig csak egyetlen gyertya világít. A tavasz ugyan beköszöntött már, de még csak hajnali négy van, s az utcákat a sötétség lepi be. Talán jobb is, gondolom. Így legalább nem látszik, hogy milyen szürke odakint minden. A Tizenkettedik Körzetben szinte minden a kopott kék és a szürke színeiben játszik. Vagyis inkább csak próbál játszani, mert a körülményekből adódóan játszani csak azok szoktak itt, akik még nem nagyon fogják fel a dolgokat. Például a gyerekek. A tizenkét év alatti gyerekek. Azok a gyerekek, akiknek még nem kell részt vennie az Aratáson.
Ismét hallom a sikoltást, mire a vízbe dobom a villát, és a fa lavór két oldalára támaszkodva felemelem a fejem. Fekete – vagy csak nagyon sötét barna – fürtjeim hosszan lelógnak, mire az egyik, a szemembe lógó tincset a fülem mögé tűröm. Az Aratás hajnalán nem ritkák az ilyen sikoltások. Általában olyan házakból jönnek, ahol az első Aratásukra ébredő lányoknak (de néha fiúknak is) rémálmuk van a rájuk váró nap miatt. Miközben alszanak, talán épp Effie Trinketet látják, ahogy kitipeg a színpadra, hosszasan, idegtépően elmondja a szokásos szövegét, aztán kihúzza az álmodó illető nevét a hatalmas üveggömbből. Kinyitja a papírkát, elegánsan krákog egyet, talán még bele is túr természetellenes színű parókájába, aztán magas hangon felolvassa a két szót. Aztán a gyerek, akinek a nevét húzta, jó esetben elsápad és lassan, botladozva előre megy, rossz esetben pedig először fel sem fogja a dolgot. Aztán mikor már mindenki ránéz, mikor mindenki megkönnyebbülten sóhajtozik, akkor lassan elér adrenalintól elvakított elméjébe a valóság, s egészen különös dolgokra képes rászánni magát. Egyszer például megesett, hogy az egyik kiválasztott fiú hangos sírásban tört ki, toporzékolt, és az egész Tizenkettedik Körzet szeme láttára levetette magát a földre. Az emberek körbeállták, és végül a békeőröknek kellett odavinniük a pódiumra, aztán végig ott is maradtak vele, nehogy valami egyéb ostobaságot csináljon. Én akkor pont tizenkét éves voltam, az volt az első Aratásom. Elég fura látványt nyújtott az a fiú, ahogy próbált küzdeni a sorsa ellen, sok kislány meg is ijedt tőle, de hát végül is nem lehet érte hibáztatni. Párszor láttam már azt a srácot a suliban, és meglehetősen félénknek tűnt, ráadásul kiválasztottnak lenni nem egy leányálom. Ez persze olyan dolog, amiről azt gondolja az ember, hogy csakis mással történhet meg, vele soha – aztán ha egyszer mégis, hát az eléggé odavág. Ha valakit kihúznak az Aratáson, az a mi körzetünkre vonatkozóan szinte egyet jelent a halálos ítélettel. Az illetőnek ugyanis részt kell vennie az Éhezők Viadalán, ahol a többi tizenegy körzet saját, egy fiú és egy lány, tizenkét évtől tizennyolc évig terjedő életkorú kiválasztottjával kell megküzdenie életre-halálra a Kapitólium által kijelölt arénában, ahol végül a huszonnégyből huszonhárom meghal, és csak egy marad életben. Az utolsó életben maradtat, a nyertest és a körzetét elhalmozzák mindenféle földi javakkal: pénz, bőséges étel, hírnév, az emberek szeretete és elismerése, valamint egy csodálatos, gazdagon berendezett és ellátott ház a Győztesek Falujában. A Tizenkettedik Körzetben is van ilyen hely, de a sok gyönyörű építményből csupán három foglalt. Az egyikben az ötvenedik Éhezők Viadalának nyertese, az iszákos Haymitch Abernathy él. Legfőképpen onnan tudom hogy iszákos, hogy a legutóbbi Aratáson hót részegen támolygott fel a színpadra. Elmosolyodom, ahogy felidézem az emlékeket: zaklatta kicsit Effiet, aztán olyan fejest ugrott a színpadról, hogy utána Panem mind a tizenkét körzete, sőt, még a Kapitólium is róla beszélt egy jó darabig. A másik két lakos aki a Győztesek Falujában él, az Katniss Everdeen, és Peeta Mellark – Peetát nem tudom, de Katnissel ott lakik még a családja is: az anyja, meg a húga, Prim. Az apja egy bányászbalesetben halt meg még régen, talán hat éve. A hosszú időről eszembe jut a tavalyi Aratás és a Viadal is, melyek meglehetősen furcsák voltak. Úgy esett ugyanis, hogy múlt évben Katniss húgát húzták a lányok közül, aki pont akkor volt tizenkét éves, vagyis az volt az első olyan Aratása, mikor lehetséges kiválasztottnak számították. A kislánynak akkora balszerencséje volt, hogy Effie fehérre meszelt és agyon manikűrözött kacsója pont az ő papírkáját húzta ki, mire Katniss egyszer csak kivált a tömegből, előre rohant, és önként jelentkezett a testvére helyett. Ez rendkívül megindította az embereket, s mikor Effie tapsot kért tőlük, három középső ujjukat az ajkukhoz érintették, majd felfelé emelték a kezüket: ezzel fejezték ki csodálatukat és elismerésüket a lány önfeláldozása miatt. Aztán kihúzták a pék fiát, Peetát, aki – mint később kiderült – bele volt zúgva Katnissbe, így hát duplán rossz volt, hogy őt húzták, hiszen elvileg csak egyikük nyerhet, a másikra pedig halál vár. A sors azonban úgy hozta, hogy a Viadal végére csak ők ketten maradtak, s mivel reménytelenül szerették egymást, egyikük sem akart végezni a másikkal. A kezükbe fogtak egy-egy marék éjfürt nevű mérgező bogyót, aztán háromra a szájukhoz emelték őket. Az utolsó pillanatban azonban megszólaltak a harsonák, és a műsorvezető bejelentette, hogy mindketten győztesek – hiszen ha meghalnak, nincs győztes, az pedig a Kapitólium felbolydulásához, és az ottani emberek elégedetlenségéhez vezetett volna.