2013. július 30.

15. Fejezet - II. rész

Sziasztok!
Bocsánat, hogy tegnap kimaradt az új rész, de valahogy elmaradtam vele... Viszont legalább egy nappal tovább fog tartani a sztori. Ismét köszönöm nektek a visszajelzéseket, és minden mást is! <3
Olvassátok a részletet az ugrás után. :)
Bridget

2013. július 27.

15. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!
Elmondhatatlanul örülök nektek, hogy egyre többen vagytok, és egyre gyűlnek a pipák meg a kommentek - egyszóval köszönöm, köszönöm és köszönöm!! <3
Remélem, továbbra is tetszeni fog nektek a sztori alakulása, és ismét számíthatok rátok. Még egyszer hálám mindenért!
Bridget
(Kattint a "További bejegyzések"-re a folytatásért!)

2013. július 26.

14. Fejezet - V. rész

Húha, annyira örülök, hogy írtok kommentet és pipáltok, köszönöm! <33
U.I.: Mit szóltok az új dizihez? Nekem nagyon bejön! 
___________________________

A gondolatra, hogy esetleg a szövetségesem halott, ismét ideges leszek. Jól esne még egy olyan cukorka, de nem merek többet enni belőle, mert tudom, hogy még szükségem lesz rá. Inkább folytatom tovább a visszaemlékezést. Mivel az elején nem láttam a Hivatásosakat, ez azt jelenti, hogy ők pont velem szemben, a Bőségszaru másik oldalán álltak valahol. Maximust is csak éppen, hogy észrevettem, vagyis ő a közelükben volt valahol. Vajon ő él még? Ha minden igaz, nemsokára kiderül. 
Miután vége a vérfürdőnek a Szarunál, a Kapitóliumban összeszámolják a halottakat, és aztán ágyúdörrenésekkel adják a kiválasztottak tudtára, hogy hányan vesztették életüket. Minden dörrenés egy halott. Végül este, a himnusz után kivetítik az arcképeket is az égboltra, hogy tudjuk, pontosan ki halt meg. Alig, hogy ez a dolog végigfut a fejemen, már meg is hallom az első dörrenést. Az ujjaimon számolom, hogy mennyi van, és mindegyiknél összerezzenek. Végül összesen kilenc ágyú dörren, aztán ismét csend lesz. Kilenc dörrenés, vagyis kilenc halott. Nem is olyan sok ahhoz képest, hogy mennyi szokott lenni. A Hivatásosak általában mindenkit megölnek a Szarunál az elején, akit csak tudnak - és persze akit csak utolérnek. Erre a gondolatra aztán elmosolyodom, mert minden rossz érzés és aggodalom ellenére igazán örülök neki, hogy meglógtam a behemót Cirius elől. 
A további időmet azzal töltöm, hogy a térdeimet az államhoz húzva gondolkodom. A szüleim – ugyan csak képernyőn keresztül – végre láthatnak, és biztos vagyok benne, hogy megnyugtatja őket, hogy még élek. Aztán eszembe jut Katniss is. Megtapogatom a fecsegőposzátás kitűzőt. Cinna azt mondta, a mentorom azért nem személyesen adta oda nekem, mert tudta, hogy tőle nem fogadnám el. Nos, ez tényleg így van. Nem engedtem volna, hogy Katniss nekem adja azt a tárgyat, ami a jelképévé vált. Nem csak azért, mert ez túl nagy ajándék, hanem azért sem, mert tudom, hogy nem vagyok méltó a viselésére. Mégis, mit tudok én? Semmit. Nem tudok harcolni, irtózom egy csomó dologtól, és sokszor még saját magammal sem vagyok tisztában. Az egyetlen dolog, amivel le tudtam nyűgözni a közönséget, az a hangom. Csak ennyim van, de ezzel nem sokra megyek az arénában egy rakás gyerek mellett, akik azon vannak, hogy kinyírjanak. Elég egy apró figyelmetlenség, és nekem végem. Csupán abban bízhatom, hogy tényleg olyan sok támogatóm akadt, ahogy Katniss gondolta, és ezért majd Snow gondoskodik róla, hogy legyen értelme fizetni az ajándékokat, amiket nekem akarnak küldeni. Ahogy ez eszembe jut, reménykedve felkapom a fejem. A mentorom azt mondta, hogy még ma küld nekem valamit. Ez lesz a jel, hogy minden rendben odakint. Ami azt illeti, elég hideg van, szóval leginkább valami kabátnak vagy takarónak örülnék – persze ha egyáltalán kapok valamit. 
Sóhajtok egyet, még kisebbre húzom magam, és előveszem a vizes palackot a táskámból. Iszom két kortyot, aztán visszateszem, és ismét becsatolom a zsákot. Ahogy végighúzom a kezem az anyagon, valami púposra leszek figyelmes. Összeszaladnak a szemöldökeim. Ez meg mi? Nem vettem észre valamit, mikor leltárt tartottam? Minden bizonnyal ez a magyarázat, mert a táska tetején találok egy rejtett zsebet. Ahogy kihúzom a cipzárt, a meglepetéstől még a lélegzetem is eláll. Egy karóra. Egy karóra van a zsebben! Az ember azt hinné, hogy ez értelmetlen ajándék egy ilyen helyzetben, de igazából egy óra nagyon is hasznos dolog. Kiveszem, és felcsatolom a csuklómra. Az egész átlátszó, csak a digitális kijelzőn villogó számok látszanak. Ez a kütyü mutatja az időt, és ez remek. Segít megkapaszkodni a valóságban. Délután három lesz nyolc perc múlva. Otthon ilyenkor szoktam elindulni hazafelé a suliból. 
Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ahogy ismét eszembe jut az otthonom. Tudom, hogy nem kéne rá gondolnom, de rettentően nehéz megállni, mikor ezen a helyen folyamatosan szembesülnöm kell azzal, hogy mi a helyzet. 
Kinyújtom a lábaimat, és oldalra fordítom a fejem. A zöld levelekkel babrálok, mikor egyszer csak észreveszek a bokron egy kékes-lilás bogyót. Ahogy jobban szemügyre veszem, rájövök, hogy ez bizony áfonya. Soha életemben nem ettem még áfonyát, de egyszer a suliban egy órán tanultunk róla, és emlékszem, hogy annyira jól nézett ki, hogy pontosan megjegyeztem, milyen. Nagy szemű, kékes színű, és viaszos réteg fedi. Igen, semmi kétség hozzá, ez tényleg áfonya. Hatalmas vigyor terül szét az arcomon, hiszen ez a gyümölcs ehető, és nem is egy, nem is két darab van belőle, hanem egyenesen egy halom, ugyanis egy áfonyásban ülök. Tudtomon kívül ugyan, de ezt a cserjést választottam búvóhelynek. 
Feltérdelek, a markomba szedek egy adag gyümölcsöt, aztán az egészet a számba tömöm. Friss, hideg, és nagyon finom. A nap további részét azzal töltöm, hogy jól teletömöm a hasam áfonyával. Egyszer sem hallok gyanús hangot vagy mozgást, így amennyire tudok, próbálok ellazulni. Miután jóllakom, ismét összekuporodom: így próbálok védekezni a hideg ellen. Már este hét óra van, és elég sötét. Tudom, hogy nemsokára megszólal majd a himnusz, és a játékmesterek kivetítik az égre a halottakat. 
Pár perc elteltével vacogni kezdek, ezért a karjaimat dörzsölgetem – próbálok valahogy felmelegedni. Iszom még egy korty vizet, aztán lehunyom a szemeimet, és a homlokomat a térdeimre támasztva elrejtem az arcomat az esetleges kamerák elől. Egészen biztos vagyok benne, hogy most is vesz egy, a kapitóliumi emberek meg otthon, a kényelmes foteljeikben ülve nézik, ahogy majd' megfagyok. Nem fogom megadni nekik azt az örömöt, hogy szenvedni lássanak. Összeszorítom a fogaimat, és elrejtem az érzéseimet, ahogy Cinna tanácsolta. A szemeim csukva vannak. Úgy érzem, simán el tudnék aludni, ha nem lenne ilyen borzasztóan hideg. Katniss igazán küldhetne egy takarót, vagy valamit, amit felmelegít... Már egészen este van, és még semmit sem kaptam. Ez akkor azt jelenti, hogy nincsenek támogatóim? Minden bizonnyal.

2013. július 24.

14. Fejezet - IV. rész

Halihó!
Köszönöm nektek az előző fejezetrészlethez érkezett kommenteket és pipákat, azt hiszem, rekordot döntöttetek az egy részlethez írt megjegyzések számával. :) 
És itt van most az újabb, a negyedik, ahol úgy igazán elkezdődik az aréna. Remélem, továbbra is tetszeni fog nektek, és ismét írtok! <3
Bridget
_______________________________


A mellettem álló fiú leugrik a fémlapról, és azonnal bokáig süllyed a mocsárban. Jana felé nézek, de már nem látom sehol. Hatalmas kavarodás támad, mindenki rohan a Szaru vagy az erdő felé, de én egyszerűen képtelen vagyok bármit is csinálni. Állok a helyemen, és bámulom a többieket. Elindult a Viadal. Valahogy nem jut el a tudatomig. Elindult a Viadal. Elindult a Viadal! 
Az adrenalin beindítja a lábaimat, és azonnal a táska felé vetem magam. Le a fémlapról, bele a ragacsos, indás mocsárba. Már várom, hogy belesüllyedjek, de legnagyobb meglepetésemre csak a csizmám sarka ragad be egy kicsit, amúgy teljesen jól haladok előre. Végre van valami haszna annak, hogy ilyen vékony vagyok. Nem nyel el a mocsár. 
A szívem a torkomban dobog, ahogy odaérek a táskához. Egy pillanat alatt felkapom, és már rohanok is vissza, egyenesen az erdő felé. A hátam mögül, a Bőségszaru felől kiabálás és dulakodás hallatszik, de eszem ágában sincsen megfordulni. Csak szorítom magamhoz a zsákmányt, és futok, ahogy csak tudok. Útközben felkapok a földről még egy fém kulacsot meg egy banánt, és majdnem orra bukom, mikor meghallok egy vérfagyasztó sikolyt. Aztán valaki kiabálni kezd, de a füleim úgy lüktetnek, hogy egyik hangot sem ismerem fel. 
Már éppen elérem a biztonságot jelentő fákat, mikor egy kés repül el a fejem mellett. Ösztönösen behúzom a nyakam, mire elvesztem az egyensúlyom, és nekivágódom az egyik fának. Mivel most nincs itt Jana, hogy megfogjon, elterülök a földön. Nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy vajon kié a kés. Cirius. Ő dobta, és a hangokból ítélve máris úton van, hogy elkapjon. Eddig talán csak azért nem ért ide, mert van vagy százhúsz kiló, és a mocsár eléggé megnehezítheti a dolgát. 
Reszkető kezekkel kapom fel a táskát, és gyorsan összeszedem a banánt, mert a kulacs elgurult valahová, és nem látom sehol. Aztán rohanni kezdek a mocsár szélén. Itt már nőnek fák, de még nem szilárd a föld, ami nekem pont kapóra jön. Ha a szárazon futnék, Cirius könnyű szerrel utolérne, de nem éri meg neki, ha sokáig üldöz. Szlalomozni kezdek a cserjék és apró fenyőfák között, miközben nagyon figyelek arra, nehogy elejtsek valamit. Úgy jó öt percet futok előre, mikor egyszer csak véget ér a süppedős rész, és a talpam alatt tűlevelek ropognak. Egy kicsit lassítok, és kocogás közben hátranézek. Legnagyobb örömömre senki sem követ, és Cirius is eltűnt. Ég a tüdőm, de tudom, hogy nem állhatok meg pihenni. Ide hallom, hogy a Szarunál még mindig folyik a harc, ami azt jelenti, hogy elég közel vagyok. Nekem pedig minél messzebbre el kell tűnnöm innen. Balra kanyarodom, és elindulok felfelé egy emelkedőn. A vékony törzsű fákba egész könnyen meg tudok kapaszkodni, és ennek köszönhetően még futni is tudok – mondjuk nem olyan gyorsan, mint az előbb. Mélyeket lélegzem, aztán mikor már elég magasra jutok, elindulok befelé az erdőbe, a lehető legtávolabb a Bőségszarutól. A szívem már egyre inkább csak a futás miatt zakatol, aminek örülök, hiszen ez Csak egy kicsit, gondolom magamban. Nem maradhatok itt, mert viszonylag akkor is közel vagyok még a harctérhez, és a lehető legtávolabb kell kerülnöm a többi kiválasztottól, még mielőtt leszáll az éj. Egy magas fenyőfa csupasz törzsének támasztom a hátam, és a térdeimre dőlök. Az arcomról folyik az izzadság, és nagyon melegem van. Ennek ellenére nem húzom le a kabátomat, mert mikor a kapszula a felszínre dobott, nagyon is hideg volt a levegő. Túl hideg, és már csak az hiányzik, hogy megfázzam. 
A szívem már egyre inkább csak a futás miatt zakatol, aminek örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy lassan kezdek lenyugodni. Úgy fél óra futás és kocogás után a hangok végleg elülnek, és és egyedül maradok a zihálásommal. Érzem, hogy muszáj lesz megállnom.
Felemelem a fejem, és körbenézek. Erdőben vagyok, az biztos. Fenyőfák, kisebb-nagyobb cserjék, és néhány nyírfa vesz körül. A talajt vastag, süppedős, nedves moha borítja, amit tűlevelek milliói fednek be. A moha vizes, ami jó hír a számomra, mert ha kell, akár abból is lehet vizet nyerni. Nincs több időm, ideje tovább állni. Kihúzom magam, a hátamra dobom a táskát, és ekkor veszem észre, hogy a banán teljesen szétnyomódott. Összekente a kezemet, de mivel jelenleg ez a gyümölcs az egyetlen kajám, amiről tudok, nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy eldobjam. Na meg persze nyomot sem szeretnék magam után hagyni. Fogom tovább a kezemben, és úgy indulok el. Kocogva haladok befelé, egyre beljebb az erdőben. Egy óra, talán kettő is eltelik, míg végül úgy nem döntök, hogy ismét megállok. Egy terebélyes cserjést választok ideiglenes lakhelyül. Az apró, világoszöld levelek olyan szorosan simulnak egymáshoz, hogy ahogy bemászom az ágak közé és letelepszem az egyik bokor tövében, biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem is látszom ki. Egy kicsit kifújom magam, aztán leteszem a banánt, a mohára dobom a vörös oldaltáskát, és miközben ismét izgalom árad szét bennem, kicsatolom. Az első dolog, ami a kezeim közé akad, az egy nejlonzacskó, benne három darab zsemlével. Szuper, van még kajám. Aztán ismét egy zacskót találok, de ebben zöld-fehér csíkos, kocka alakú cukorkák vannak. Összeugranak a szemöldökeim. Mégis, mi értelme van annak, hogy cukorkákat raknak egy táskába a Viadalon? Felsóhajtok, kibontom a csomagot, és bekapok egyet. Finom, intenzív mentolos íz árad szét a számban, és legnagyobb meglepetésemre az izgalom szinte abban a pillanatban alábbhagy. Szóval ez akkor nem csak egyszerűen egy csomag cukorka, hanem valami nyugtató-féleség lehet. Lerakom a zsemlék mellé, aztán tovább kutakodom. Találok még egy palack vizet, és egy apró, kézbe illő távcsövet. Megfogom a kütyüt, és belenézek. Nagyon modern, legalábbis ahhoz képest, amit egyszer még a suliban láttam az egyik órán. Örülök ezeknek a holmiknak, mert mind nagyon hasznos, és mindre szükségem lehet. Miután szépen elrendezem a cuccokat, óvatosan visszateszem őket a táskába, aztán becsatolom a csatokat, és miközben nekilátok a szétnyomódott banánnak, megpróbálom sorra venni, hogy mi történt azóta a három-négy óra óta, mióta már itt vagyok az arénában. Szereztem egy táskát, van kajám és vizem, meg valami fura gyógyszerem, ami finom és lenyugtat, és ezen kívül még egy távcsővel is gazdagabb lettem. Túléltem Cirius támadását, ami két dolgot jelent. Először is, könnyebb és fürgébb vagyok, mint ő, másodszor pedig, így már egészen biztos, hogy először engem akar elkapni. Jó messzire kerültem a Szarutól, és igazából fogalmam sincsen, hogy hol vagyok – mondjuk nem mintha ez akkora probléma lenne jelen pillanatban. Hacsak nem abból a szempontból nézzük, hogy azt sem tudom, vajon Jana merre lehet. Él még egyáltalán?

2013. július 22.

14. Fejezet - III. rész

Sziasztok!
Köszönöm a kommenteket és a pipákat, ezek szerint tényleg itt vagytok még nekem. <3
Nos hát, itt az aréna. Igazából ez csak egy aréna-bevezető rész akar lenni, az igazi csak holnap után jön, hogy húzzam egy kicsit a dolgot, és visszatérjetek. ;D Hogy milyen lesz szerintetek a mélyebb, belsőbb terep, arról örömmel fogadom az elképzeléseket. Mindenesetre nagyon remélem, hogy tetszeni fog. Valamint ez nem annyira ide tartozik, de azért mégis: mindenkinek tetszett az új trailer?? Mert szerintem egyszerűen fantasztikus lett, és hála Ancsinak és az előzetesnek, meg is találtam a megfelelő zenét ehhez a Nyitott szemek részlethez. Szóval a Futótűz második előzetesének tiszteletére hallgassátok olvasás közben a dalt amit linkelek, garantáltan kiváló lesz az összhatás! 
És akkor nem is húznám tovább a szót, kellemes, hidekirázós izgalmakat kívánok, and may the odds be ever in your favor! 
___________________________________


Aztán kibontakozom az ölelésből, és reszkető lábaimon elindulok a fémlap felé. Egy, kettő, három. Fellépek rá. Az üvegburok azonnal körbezár, mire megfordulok, és a hideg üvegnek nyomom az arcomat és a kezeimet. Cinna megérinti a szemeit, aztán ő is az üvegre teszi a kezét, és bátorítóan elmosolyodik. Így állunk egészen addig, míg a kapszula el nem kezd emelkedni felfelé. A stílustanácsadóm lassan eltűnik a szemeim elől, én pedig kétségbeesetten szeretnék kiszabadulni ebből a börtönből. Szeretnék üvölteni és kiabálni, szeretném belevágni az öklömet az üvegbe, de nem tehetem. A szívem a torkomban dobog, az adrenalin rendesen dolgozik bennem, a nyakam lüktet. Úgy negyed percre teljes sötétség vesz körül, aztán mikor már azt hiszem, vaksötétben fogjuk megkezdeni ezt az egész őrületet, hirtelen hideg levegő ömlik be a börtönömbe, és a kapszula valósággal felrepít a felszínre. Jó mélyeket lélegzem, és talán az adrenalintól, talán a friss oxigéntől, de egyik pillanatról a másikra kitisztul a fejem. Látok. Látom a hatalmas, sötét ezüst színű, matt Bőségszarut. Látom a többi kiválasztottat, azonban arra nincsen időm, hogy felmérjem, ki hol van.
- Hölgyeim és uraim – szólal meg egyszer csak Claudius Templesmith, a Viadalok konferansziéja -, kezdődjék hát a hetvenötödik Éhezők Viadala!
Elindul a Bőségszaru tetejére szerelt visszaszámláló, ami hatalmas, piros számokkal adja a kiválasztottak tudtára, hogy hány másodpercük maradt még a hatvanból, mielőtt megszólal a gong. Ötvenkilenc. Ötvennyolc. Körbenézek. Meglehetősen hűvös az idő, és úgy látom, a Szaru mögött van ugyan egy erdő magas, csúcsos fenyőfákkal, de elég távol. Lopva magam mögé pillantok, és felfedezem, hogy legnagyobb örömömre mögöttem alig két méterrel kezdődnek a fák. Ismét előrefordulok. Egy tisztáson vagyunk, amit mindenféle nedves, lapos növények borítanak. A Bőségszaru természetesen középen áll, és teli van olyan cuccokkal, amiket egy kiválasztott szeretne. Tudom, hogy az ott nem az én pályám, de valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy itt van egy csomó holmi, én pedig egyet sem fogok megszerezni belőlük. Mi van, ha Katniss sejtése mégsem igazolódik be, és nincsenek támogatóim? 
Ökölbe szorulnak a kezeim, ahogy a szemem megakad egy sötétvörös oldaltáskán. Tőlem alig öt-hat méterre van. Simán meg tudnám szerezni... Az órára nézek. Még huszonnyolc másodperc. Nem gondolkodom tovább. Elmegyek a táskáért. Körbejáratom a tekintetemet a többieket. Janát keresem, de először Maxot látom meg. Éppen, hogy kilátszik a Szaru mögül, mert majdnem velem szemben áll. Ciriust, Athenát és Tharint sehol sem látom, ellenben a testvérpár egymás mellett van, Libby és egy fiú között pedig ott van Jana. Tőlem jobbra áll, és mikor észrevesz, egyik szemöldöke a magasba emelkedik, és a Bőségszaru felé bök a fejével. Bólintok, és a táskára nézek. Jana rájön, hogy mire készülök, mire óvatosan, de meglehetősen vadul megrázza a fejét. Azt akarja, hogy ne menjek oda. Ki fognak nyírni! - üzeni a tekintetével. Nem érdekel. Amúgy is eldöntöttem már, hogy nekem kell az a táska, és mivel a Hivatásosakat sem látom sehol, tényleg bízom a képességeimben. Tíz másodperc. Ahogy tudatosul bennem, hogy még tíz másodperc, és elkezdődik a hetvenötödik Éhezők Viadala, amin egy tizenöt éves Sash Candel nevű lány is részt vesz a Tizenkettedik Körzet jelöltjeként, újabb adrenalinlöket árad szét a testemben. A vér lüktet az ereimben, és a táskára szegezem a tekintetemet. Olyan erősen bámulom, ahogy csak tudom, és hirtelen
meglátok valamit mellette. Egy apró, sárga pont. Egy virág. Mocsári gólyahír, ez a neve. Szereti a vizes területeket, főleg a mocsaras helyeket.
Janára nézek, és jó mély levegőt veszek, nehogy elkiáltsam magam. A felismerés áramütésként ér. Egy mocsáron vagyunk. Ezért kell a vízálló, térdig érő gumicsizma. Ezért olyan laposak és nedvesek a növények. Ezért van a táska mellett a virág.
Gong. Gong. Gong.




Megjegyzés: Eszti! Erről beszéltem, ez a második hasonlóság a történeteink között: a Bőségszaru helye, mármint ahol elhelyezkedik. De komolyan mondom, becsszó, hogy nem tőled vettem! :$ Ugye nem haragszol?

2013. július 20.

14. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim,
hová tűntetek, miért nem írtok? :(
Pedig tudom, hogy itt vagytok, és nagyon reménykedem benne, hogy tetszik nektek a történet...
Számítok rátok!
Ne feledjétek: ma késő este itt a Futótűz új előzetese!
_________________________

Reggel Cinna ébreszt. Az ágyamban kelek fel,és még csak elképzelésem sincsen, hogy vajon hogyan kerültem vissza a szobámba. Hajnal van, pontosabban hajnali hat óra. Kint már kezd világosodni, de a Nap még nem kelt fel. Cinna elküld a fürdőszobába, és mivel sík ideg vagyok, pontosan, lépésről lépésre megmondja, hogy mit csináljak. Követem az utasításait: először fogat, aztán arcot mosok, kifésülöm a hajamat, végül felveszem a nadrágot, a pólót és a dzsekit, amit ő nyomott a kezembe, mikor beküldött a fürdőbe. Aztán kézen fog, és felsétálunk a tetőre. Így, félhomályban már nem is olyan barátságos ez a hely, ráadásul nem a fa felé megyünk, hanem a másik irányba. Nem kérdezek semmit, de Cinna elmagyarázza, hogy bármikor itt lehet egy légpárnás repülőgép, ami először engem, aztán őt fogja felhúzni a fedélzetre.
- Odafönt kapsz majd az alkarodba egy nyomkövetőt – mondja Cinna. 
Nagyokat nyelek, és közben bólogatok, mert a szám annyira száraz, hogy nem tudok megszólalni. Egyszer csak tényleg megjelenik a légpárnás, és leereszt egy kötélhágcsót. Elengedem Cinna kezét, aztán megfogom a hágcsó egyik fokát, és szó szerint odatapadok hozzá. Kicsit ijesztő ez az egész, de persze örülök is, hogy nem kell tartanom magam, mert simán előfordulhat, hogy véletlenül leszédülök róla. Gondolom ezért is kell a biztosíték: nehogy egy-egy kiválasztott a mélybe vesse magát a Viadal előtt. A hágcsó egyre feljebb emel, míg végül belépek a gép fedélzetére. Egy fehér köpenyes nő azonnal ott terem mellettem, majd beledöf egy jókora tűt az alkaromba.
- Nyomkövető – magyarázza. Nagyon kellemes hangja van, de ez mit sem csillapít a fájdalmon, amit a nyomkövető elhelyezése okoz. 
Miután megkaptam a kis szerkezetet, Cinnát is felhúzzák, és együtt sétálunk be egy szobába, ahol megreggelizhetünk. Igazából nem tudom, hogy ezt komolyan gondolják-e. Tényleg azt hiszik, hogy ilyenkor bárkinek is van étvágya, vagy ez csak az általános protokoll része? Mélyeket lélegzem, hogy lenyugodjak, de semmit sem segít. Csak annyira megyek vele, hogy az orrom megtelik az ételek szagával, köztük a kedvenc muffinoméval is. Egy darabig csak szemezek a hatalmas tál gőzölgő süteménnyel, de végül elveszek egyet, és lassan, morzsáról morzsára enni kezdem. Két muffint, és egy pohár gyümölcslevet sikerül magamba kényszerítenem a három óra hossza alatt, míg repülünk. Elég messzire került az aréna, ha ennyi ideig kell utazni. Mire végre megállunk, az összes ablak elsötétül, de kinyitják a légpárnás ajtaját, és leeresztenek minket. Először Cinnát, aztán engem. 
Egy föld alatti katakombába érkezünk, ami engem leginkább egy hullaházra emlékeztet. Fehér, és rettentően csöndes. A hideg futkározik a hátamon, ahogy megállok középen. Ha rajtam múlna, leülnék a földre és begolyóznék, de szerencsére Cinnának nem ment el a józan esze, így megint megmondja, mit csináljak. Míg ő előkeríti valahonnan a ruhát, amit viselnem kell majd (minden kiválasztott ugyan olyan ruhában lesz), addig én lezuhanyzom, aztán Cinnával együtt kibontjuk a csomagot, és megnézzük, hogy mit kell viselnem életem hátralévő részében. Egy vastag, puha, bézs színű, testhezálló nadrág. Elég melegnek néz ki. Egy szintén jó vastag térdzokni. Egy csizma, ami Cinna szerint öntött gumiból készült, mert nincsen illesztés a talp-, és a lábrész között, vagyis teljesen vízálló. Van még egy barna színű polár pulóver, és egy fekete esőkabát is a csomagban. A stílustanácsadóm segít felöltözni, aztán megkér, hogy sétáljak egy kicsit, hogy minden elég kényelmes-e. Nem szólalok meg, csak bólogatok, hogy igen, pont megfelelőek a ruhák. 
Leülünk egy kanapéra, ami az órával szemben van. A Viadal tízkor kezdődik, és addig még negyed óra van. Még negyed óra. Csak tizenöt perc. Csak tizenöt. Halálra váltan szorongatom Cinna kezeit, akin természetesen most sem látszik, hogy izgulna.
- Riki felhívott az interjúk után – mondja egyszer csak halkan. - Azt mondta, csodás voltál. Hogy még életében nem látott olyan jó énekesnőt, mint te.
- Tényleg? - Először csak tátogok, mert egyszerűen nem jön ki szó a számon, de aztán suttogva is megismétlem magam. - Tényleg?
- Igen.
Cinna nem mondd többet, mert ebben a pillanatban egy női hang szólal meg valamelyik mikrofonból, és utasítja a kiválasztottakat, hogy kezdjenek el készülődni. Idegesen felállok, és érzem, hogy máris rám tör a remegés. Cinna odavezet a kör alapú, hosszúkás üvegkapszula elé, amibe majd bele kell állnom, aztán megállít magával szemben, és belenyúl a zsebébe. Egy apó, kör alakú kis valamit tart a kezében, és ahogy felemeli, egyből megismerem a tárgyat.
- De hát ez...
Cinna a szívem fölé tűzi a kitűzőt. - Katniss oda adta nekem tegnap, és a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen vidd magaddal az arénába.
- Na de ez az övé! Én nem viselhetem! - Könnyek szöknek a szemeimbe, de Cinna ugyan olyan nyugodt marad, mint volt. Feltűzi Katniss fecsegőposzátás kitűzőjét a kabátomra, aztán elmosolyodik. A szemeiben mintha szomorúság csillogna.
- Azt szeretné, ha viselnéd. Azért nekem adta, mert tudta, hogy tőle úgysem fogadnád el. - Aztán mögém áll, és erős copfba rendezi a hajamat. 
Szóval Katniss Everdeen, a lány, aki lángra lobbant, a mentorom, azt szeretné, ha viselném az arénában a kitűzőt, amit ő is viselt tavaly.
- Egy perc – mondja a monoton hang. Minden egyes tagom megfeszül, és jó erősen belekapaszkodom Cinnába, ahogy megölel. A szívem kalapálni kezd, az adrenalin dübörög az ereimben. Szinte hallom, ahogy telnek a másodpercek. Egy perc múlva kezdődik életem hátralevő része.
- Tavaly Katnissre tettem volna fel minden pénzem – mondja Cinna. - Idén rád fogadnék, ha lehetne. - Nem mondok semmit, csak annyit érzek, hogy Cinna óvatosan belesüllyeszt valamit a kabátom zsebébe, de jelenpillanatban annyira homályos az elmém, hogy eszembe sem jut megnézni, mi az.
- Fél perc – töri meg a csendet a hang. Ismét megfeszülök.
- Csak tartsd nyitva a szemed – suttogja Cinna. - Csak tarts ki, és minden szebb lesz.
Mély levegőt veszek, és összeszorítom a szemeimet. - Ígéred?
Cinna csókot nyom a homlokomra. - Ígérem.  

2013. július 18.

14. Fejezet - I. rész

Sziasztok!
Ez a rész is dupla hosszúságú, és azért van így, mert nem akarom húzni a dolgot. Az ez utáni rész után kezdődik az aréna, amit már nagyon várok, teljesen új sínre helyezi majd a történetet. Szóval már nincs sok hátra, kitartás!
Valamint köszönöm nektek a visszajelzéseket! <3
______________________________


- Max! - kiáltom. Normális esetben egészen biztos, hogy nem kérném meg rá, hogy segítsen, de ez most a szó szoros értelmében egy eléggé nemnormális eset. Maximus rám néz, és mikor meglát, egyik szemöldöke a magasba szalad.
- Nahát! Dalos madárka... - Szarkasztikusan elvigyorodik, de megrázom a kezét, és félbeszakítom.
- Max! Ne csináld már! Segíts feljutni a kocsinkig... - Egyre jobban halkul a hangom, és az utolsó szót már csak suttogom: - Kérlek...
Max szemöldökei összeszaladnak, aztán felsóhajt. Megragadja a vállaimat, és maga előtt tolva elindít az egyik lift felé. Végig olyan erősen markolom az ingét, hogy egészen biztosan ne tudjon itt hagyni. Míg arra várunk, hogy kinyíljanak az ajtók, végig azon agyalok, hogy milyen egy fura gyerek ez a Maximus Battleship. Egyszer jól beszól, aztán eljátssza, hogy tudomást sem vesz rólam, de végül kiderül, hogy ha kell, akkor segít. Nem értem. Nincs is időm tovább agyalni rajta, mert megérkezik a lift, Max betol, aztán ő is belép, de nem engedi, hogy mások is bejöjjenek. Míg be nem csukódnak az ajtók, elállja az utat.
- Gyertek a következővel! - vigyorog a Hetedik Körzet fiú kiválasztottjának képébe. - Itt már sajnos nincs hely... - Aztán a szárnyak bezárulnak, és a lift felrepít minket a kocsikhoz. Nem vágyom másra, csak hogy végre eltűnhessek innen.
- Köszi – motyogom Max felé, aki erre ásít egyet.
- Emlékszel, mit mondtam az első napon?
- Hogy nem vagyunk haverok – vágom rá halkan.
- Pontosan. Ezt is csak azért csináltam, mert gáz lett volna, ha a többiek még a Viadal előtt kicsinálnak.
- Akkor is köszi.
Az emeleten együtt kitaláljuk, hogy hol lehet a kocsink, aztán pár perc múlva már száguldunk is a Kiképzőközpont felé. Nincs kedvem beszélgetni, de mivel attól félek, hogy Maximus szóba hozza majd az éneklésemet, belekezdek egy más témába, és elterelem a figyelmét.
- A többieket nem kellett volna megvárnunk? - kérdezem összevont szemöldökökkel.
- Majd jönnek utánunk – vonja meg a vállait Max, aztán megnyom egy gombot a karosszérián, és belekortyol az üdítőbe, ami kiemelkedett a falból.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán én is szomjas vagyok, de aztán leteszek róla. Inkább csak bámulok ki az ablakon, és figyelem a fényeket. Az emberek mindenféle maskarákban mászkálnak – bár nem tudom eldönteni, hogy ez csak a hétköznapi viseletük, vagy tényleg jelmezt hordanak -, és együtt bámulják a hatalmas kivetítőket, amik egy-egy épület falán terpeszkednek. Egyszer még egy olyan órát is látok, ami visszaszámol a Viadal kezdetéig. 
Közel húsz perc múlva megérkezünk a Kiképzőközpontba. A sofőr ragaszkodik hozzá, hogy kísérőt adjon mellénk, és addig nem hagy békén, míg meg nem tűrjük magunk mellett a hatalmas termetű, sötét bőrű Avox férfit. Miután felérünk a lakosztályunkba, Max letelepszik a kanapéra egy tál sós mogyoróval, én meg gyorsan lezuhanyzom, és lemosok magamról mindenféle kenceficét meg sminket. Próbálok sietni, de még így is lekésem a többiek érkezését. Effie hangjára leszek először figyelmes, miközben éppen a hajamból próbálom kiszedni a rózsákat. A nő hangosan kiabál, és engem keres. Szörnyen izgatott leszek, mert nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit szóltak az alakításomhoz, így hát gyorsan felöltözöm, és kilépek a fürdőszobából. Effie azonnal megtalál. Felém nyújtja a kezet, és arcán hatalmas vigyor terül szét. Effie Trinket vigyorog.
- Te drága, ügyes, aranytorkú kislány! - csicsergi, ahogy a karjaiba zár. - Annyira nagyon, nagyon, nagyon ügyes voltál! - Aztán még mond pár dolgot, de olyan erősen szorít magához, hogy jobban foglalkoztat az, hogy hogyan jussak levegőhöz, mint az, hogy miről beszél. Miután elenged, Katniss is megölel.
- Nagyon jó voltál, Sash – suttogja a fülembe. Visszaölelem, és elmosolyodom.
- Köszi – mondom halkan. Katniss sokkal nyugodtabban viselkedik, mint Effie Trinket. 
Aztán Cinna jön, aki először vagy jó egy percig csak ölel csendben, végül puszit nyom az arcomra, és tájékoztat róla, hogy az összes stylist és  vendég rólam beszélt, miután véget értek az interjúk – ráadásul nem egyszer hallotta a "támogató" szót is. Ennek örülök. Végül Haymitch is gratulál, de ismét leszögezi, hogy nem fog megölelni. Nem hibáztatom érte, mert kaptam már tőle ölelést, csak azt senki sem látta. Utoljára még Portia és Peeta is vált velem pár szót, aztán átvonulunk az étkezőbe, és nekilátunk a vacsorának. Evés közben mindenki beszélget, a leghangosabb természetesen ismét Effie Trinket. Nem is baj, mert legalább így nem fog szemrehányást tenni nekem arra, hogy az asztalnál próbálom kiszedni a hajamból a virágokat. Mivel ez a nagy kavargás elvonja a figyelmemet holnapról, sikerül jól teleennem magam. Vacsora után megnézzük a szalonban az interjúk ismétlését. Elég szánalmasnak tűnök, de Effie annyit sóhajtozik, hogy lassan belátom: talán csak saját magamnak látszom olyannak. Az viszont kétség kívül igaz, hogy az éneklésem nagyon jól sikerült. Katniss meg van róla győződve, hogy rengeteg támogatóm lesz, de én csak nézem a képernyőt és mosolygok. Ezzel próbálom palástolni azt az érzésemet, hogy szerintem nem. Miután lemegy az adás, egyre jobban kezdek izgulni. Tuti, hogy ma este nem fogok aludni. Holnap itt a Viadal. Katniss és Peeta ma este átmegy a Főhadiszállásra. Effie és Haymitch is velük megy, és együtt fogják összeírni azokat a kapitóliumi embereket, akik a támogatóinknak jelentkeznek. 
Katniss félrevon a nappaliból, és a szemembe néz. Tudja, hogy nem sokára indulnak. Én is tudom, és pillanatról pillanatra egyre idegesebb leszek. Ha ő elmegy, akkor tényleg egyedül maradok.
- Figyelj rám, Sash – néz a szemeimbe. - Figyelsz?
- Figyelek.
 - Életben kell maradnod. Érted? - Bólintok. Katniss megszorítja a vállaimat, és olyan erősen néz a szemeimbe, hogy teljesen magához láncolja a figyelmemet. - Haymitch mondta, hogy hogyan állsz hozzá a tizenkét ponthoz. Igaz, amit gondolsz. De most hallgass rám: a játékmesterek haragjától nem kell félned. Még maga Snow sem akar majd megölni. Tudod, miért?
- Nem.
- Mert ezer, meg ezer támogatód lesz. Én tavaly semmi érdekeset nem csináltam az interjún, és még egy ponttal kevesebbem is volt, mint most neked, de mégis kaptam ajándékokat. - De csinált. Lebuktak Peetával, és az emberek zabálták őket. - Hidd el nekem, hogy lesznek támogatóid. Ha egy támogató támogat egy kiválasztottat, az pénzt jelent az államnak. Sok támogató sok pénz az államnak. A sok pénz az államnak pedig egyet jelent azzal, hogy sok pénz Snownak. Ha Snownak sok pénz folyik be belőled, akkor nem fogja engedni a játékmestereknek, hogy bántsanak. Érted?
Bólintok egyet. - Értem.
- Viszont az egészen biztos, hogy a többi kiválasztott mindenképpen meg akar majd ölni, szóval eszedbe ne jusson odamenni a Bőségszaruhoz, érted? - Katniss olyan erősen szorítja a vállaimat, hogy már szinte fáj. - Sash, vérfürdő lesz! Ha odamész, megölnek! - Ettől a szótól, hogy "megölnek", adrenalin árad szét a testemben, kapkodni kezdem a levegőt, és kitágulnak a pupilláim. - Haymitch azt mondta nekünk tavaly, hogy rohanjunk az erdőbe, és keressünk vizet. Nem tudom, milyen lesz az aréna, de a te első dolgod az lesz, hogy elrohansz jó messzire a többiektől, és keresel vizet. Mindenképpen vizet kell találnod, mert anélkül nem bírod sokáig. Addig ne nyugodj meg, míg nem találsz valami ihatót, rendben? - Bólintok. - Akkor mi lesz az első, miután meghallod a gongot?
- Elrohanok, és keresek vizet – ismétlem Katniss szavait, de a hangom elcsuklik a mondat végén, és elsírom magam. A mentorom magához ölel, én pedig tétova nélkül belekapaszkodom.
- Minden rendben lesz, Sash. Ne félj. Csak kövesd az utasításaimat. Még az első nap küldök majd neked valamit, rendben? Ebből fogod tudni, hogy tényleg vannak támogatóid. Ha már holnap kapsz ajándékot, akkor biztos lehetsz benne, hogy az van, amit mondtam. Jó?
- Jó – suttogom.
- Haymitch beszélt Jana mentorával, Frima Festával. Mivel szövetségesek vagytok, összejátszunk vele. Azt mondta, Jana tud harcolni, és oda fog menni a Szaruhoz holnap, hogy fegyvert szerezzen. Szerez neked is. - Még jobban megölel, és bólint egyet. - Minden rendben lesz. Minden.
Miután Maximusszal együtt elköszönünk Effie-től, Haymitchtől és a mentorainktól, akik aztán el is indulnak, a stílustanácsadók elküldenek minket aludni, mert reggel nagyon korán kell kelnünk. Engedelmesen elvonulok a szobámba, sőt, még egy hálóinget is felveszek, de nem fekszem ágyba. Egy darabig a sarokban kuporgok a zöld szőnyegen és bámulok ki az ablakon, aztán kilopódzom a szobámból, és össze-vissza mászkálok a lakosztályban. Folyamatosan a szüleimre, meg az otthoniakra gondolok. Eszembe jut az osztályom is. Holnap majd szurkolhatnak nekem. Nagyokat sóhajtozva téblábolok az étkezőasztal körül, aztán végighúzom az ujjaimat a falon, végül a folyosón töltöm az időt. A gyomrom folyamatosan görcsben van, és szörnyen érzem magam. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy holnap lehet, hogy már halott leszek. Végül is simán lehet, hogy Cirius meg a csapata ott hagyja a Bőségszarut, és először üldözőbe vesznek engem, nem? Ők a legerősebbek. Miután kinyírtak, majd szépen visszamennek, és... Nem. Ez nem jó, mert míg ők engem kergetnek, addig a többiek kifosztják majd a Szarut. Ettől a felismeréstől kicsit megnyugszom, de nem annyira, hogy elmúljon a fájdalom a hasamban. Hirtelen hűs levegő árad a fejemre, mire megállok, és arra fordulok, amerről jön. Észreveszem, hogy a folyosó végén egy lépcső vezet felfelé. Tétova nélkül indulok el arrafelé, majd felszaladok rajta, és a tetőn találom magam. Hűvös, kellemes szél cirógatja az arcomat, és valami egészen fura hang tölti be a levegőt. A Kapitólium úgy terül el alattam, mint egy nagy, fekete rét, ami felett apró, színes fények lebegnek. Nagyon szép. Óvatosan lépkedek a hideg betonon, aztán megfogom a korlátot, és jó nagyokat lélegzem a hideg levegőből. Jó lenne látni a Holdat meg a csillagokat, de sajnos csupa felhő az ég, szóval erről most le kell mondanom. Csak állok, és bámulom a várost.
Fogalmam sincsen, hogy mennyi lehet az idő, de szerintem már közel járunk az éjfélhez. Vajon mi megy most a tévében? Van egy csatorna, amin visszaszámolnak, mint azon a nagy órán, amit a Köröndről visszafelé jövet láttam? Hülyeség most ilyesmin gondolkodni. Ez az utolsó napom, mikor még biztonságban vagyok. Holnap kezdődik életem hátralévő része. Holnap el akarnak majd kapni. Én leszek a préda, a többiek pedig a vadászok. Remélem, megtalálom majd Janát, még mielőtt elkezdődne az igazi móka, mert szükségünk lesz egymásra. Neki is rám, nekem is rá. 
Megfordulok, és meglátok egy hatalmas, gyönyörű fát, amiről mindenféle színes akármik lógnak le. Odasétálok, végighúzom a kezemet az egyiken, mire csörömpölni kezd. Innen az a fura hang. Vagyis... nem is annyira fura, inkább kellemes. Egy darabig még hallgatom a csilingelést, aztán nézem a fa mögött elterülő színes virágokat, végül leülök a földre, a fa tövébe, átkarolom a lábaimat, és a térdeimre hajtott fejjel bámulok ki a fejemből.  

2013. július 16.

13. Fejezet - V. rész

Sziasztok!
Hát, elérkezett ez a nap is. Elértünk az egész történet talán egyik legfontosabb részéhez, Sash dalához. Én a szívemen viselem ezt a jelenetet, mert a dal, amit énekel, valóban létezik - igaz, kicsit másképp. De lényeg a lényeg: az eredeti címe is az, hogy Eyes open, azt pedig tudnotok kell, hogy részben ez a dal ihlette a történetet. Ezért is fontos, és ezért is szeretnék megkérni minden olvasót, hogy mielőtt belekezd az olvasásba, nyissa meg a zenét és hallgassa közben, mert nagyon számít! 
Valamint köszönöm a pipákat, és kíváncsian várom a véleményeteket mind a fejezetről, mind pedig a dal mostani változatáról.
Jó olvasást kívánok: Bridget
__________________________





 - Hát... ha mindenki kíváncsi rá... - Kipréselek magamból egy kényszeredett mosolyt, aztán minden olyan gyorsan történik. Valahogy a színpad közepére kerül egy állványba illesztett mikrofon, Caesar odavonszol elé, aztán egy pár szóval még jobban izgalomba hozza a közönséget, akik így már csak egy hatalmas, végeláthatatlan, színes masszára emlékeztetnek. Miután a műsorvezető a háttérbe húzódik, az emberek azonnal elhallgatnak. Lélegzetvisszafojtva bámulnak fel rám, és arra várnak, hogy énekelni kezdjek. Elönt a lámpaláz, és teljesen kétségbeesem. Ez az én dalom! Nem akarom, hogy Rikin és Cinnán kívül bárki megismerje! Telnek a másodpercek. Az adrenalin szétárad a testemben, és izzadt kezeimmel próbálok fogást találni a mikrofonon. Azon gondolkodom, hogy bárcsak eltűnhetnék innen, de aztán eszembe jut, hogy miért is vagyok itt. Csak állj ki arra a színpadra, és mutasd meg nekik, mit tudsz. Meg kell nekik mutatnom, hogy mit tudok. Ezek az emberek kíváncsiak rám. Az életösztön egy szempillantás alatt maga alá gyűri a lámpalázat, a beletörődést és a kétségbeesettséget, és ahogy meghallom az ismerős dallamot, már tudom, hogy miért kell most énekelnem. Magamban számolom a másodperceket, és minden egyes másodpercnél bevillan előttem egy kép. Anya, ahogy az Aratás napján hallgatott. Cirius, akinek a kése majdnem belém állt az edzésen. Jana, aki szövetséget kötött velem. A Békeőr, akit megsebesítettem. A pillanat, mikor átírtam a dalt. Még egy másodperc, és énekelnem kell. Cinnára nézek, mert jelen pillanatban ő az egyetlen biztos pont számomra ebben az egész masszában. Aztán elkezdem.

Egy buta kis dolog,
Hogy tegnap még
Csak gyerekek voltunk.
Ne hagyj mindent elveszni!

A hangok őszintén, tisztán törnek elő a torkomból. A dallamok minden egyes tagomat átjárják, a közönség pedig csillogó szemekkel, dermedten csüng a szavaimon.

Álmokat álmodtunk,
Hittük, hogy valóra válhatnak.
Olyan boldogok voltunk,
Miért hagynál mindent elveszni?

A zene felerősödik. Most jön a refrén. Ahogy folytatom, az emberek vigyorognak, kiabálnak, és tapsolnak.

Csak tartsd nyitva a szemed,
Akármi történik,
Csak tarts ki, és
Minden szebb lesz, ígérem.

A közönség teljesen odavan értem. Virágeső hullik a színpadra, ahogy folytatom.

Ezen a helyen
Nincsenek szabályok.
Itt csak mi vagyunk,
Csak az számít, amit teszünk.

Még fél perc van hátra az időmből, de nem érdekel. Nem létezik, hogy fél perc múlva vége legyen ennek az egésznek. Eggyé válok a dallal, ahogy éneklek.

Rugaszkodj el,
Figyelj rám,
Ne válj eggyé a sorssal,
Csak mutasd meg, hogy élsz!

A közönség valósággal tombol. Az emberek őrjöngenek, kiabálnak, tapsolnak, a színpad felé kapkodnak. Teljesen elnyomják a duda hangját, ami az időm lejártát jelzi. Senkit nem érdekel, hogy vége van Sash Candel interjújának.

Csak tartsd nyitva a szemed,
Akármi történik,
Csak tarts ki, és
Minden szebb lesz, ígérem.


Ahogy ismét a refrént éneklem, a közönség valósággal megőrül. Csak éneklek és éneklek, nem érdekel semmi. Igazából már nagyon jól érzem magam. Biztos vagyok a hangomban. Valami olyasmi ez a dolog, mintha madár lennék. Kiráz a hideg. A lábaimtól indul, végigkúszik a hátamon, végül a magasba emeli a kezeimet. Madár vagyok. Képes vagyok a levegőbe szállni, el tudom hagyni a földet, ezt a rideg valóságot, a Kapitóliumot. Csak nyitva kell tartanom a szemeimet, és minden szebb lesz. Látom magam, ahogy a levegőbe emelkedem. Körülöttem ezernyi, ezüst színű, fényes konfetti hullik lefelé a földre, vagy száll fel a magasba. A világ kavarog, az emberek kiabálnak, én meg csak éneklek, és közben végig nyitva tartom a szemeimet. Ha van az életben olyan, ami csak is az enyém, akkor ez az. Ez a pillanat most egyedül az enyém. Végigéneklem a dalomat, miközben madárként az eget hasítom. 
Aztán vége. A dallamok egyre halkulnak, míg végül egy sem marad belőlük. Kell egy kis idő, hogy kitisztuljon a fejem, de még akkor sem vagyok teljesen képben, amikor Caesar Flickerman odaszökell mellém, és a magasba emeli a kezemet. Csak nézem az embereket, akik teljesen odavannak értem. Veszettül tapsolnak, kiabálnak, állva ugrálnak. Caesar valahogy megérteti velem, hogy meg kéne hajolnom, aztán miután sikerül, a többi kiválasztott felé fordít. Mind engem bámulnak. Az adrenalin még mindig ott lüktet az ereimben, így alig ismerem fel őket. Csak az elképedt arcokat, akik hitetlenkedve bámulnak, és a gyilkos pillantásokat látom. Egyedül Janát ismerem fel, aki elképedve vigyorog rám, és tapsol. Egyedül ő tapsol meg a kiválasztottak közül. Caesar ismét a közönség felé fordít, aztán magyaráz valamit, de semmit sem lehet hallani a hangjából az ováció miatt. Aztán ismét kezet csókol, és segít beállni a többiek mögé, akik integetve, bosszús mosollyal az arcukon sétálnak le libasorban a színpadról. Még akkor is hallom a tomboló közönséget, mikor a lift felé igyekszem. A fejem egyre jobban kitisztul, és legalább már tisztában vagyok azzal, hogy ki kicsoda. Látom például, hogy Athena akár most azonnal megfojtana a puszta kezeivel, Tharin meg az ujjait tördeli és hangosan káromkodik, miközben néha rám néz, amúgy meg egy sráccal beszélget. Janát keresem, de nincsen sehol, pedig szükségem lenne rá, hogy belekapaszkodhassam, míg beszállunk a liftbe. Semmi kedvem egyedül lenni a többiekkel, mert attól félek, hogy tényleg kinyírnak, simán megeshet ugyanis, hogy nem bírnak várni holnapig. Bárcsak itt lenne Katniss, vagy Cinna! De sajnos nincsenek, nekem pedig muszáj lesz beszállni egy liftbe, ha felakarok jutni az autókig. Egyre jobban kezdek kétségbeesni, és elveszett bárányként kavargok a gyilkos tekintetek között, mikor egyszer csak meglátom a szürke inget. Önkéntelenül indulok el felé, és mikor odaérek, azonnal megragadom.

2013. július 14.

13. Fejezet - IV. rész

A szám kiszárad, reszketek, és érzem, hogy pillanatról-pillanatra jobban elfehéredek. Max persze az izgalom legkisebb jelét sem mutatja. Úgy megy a színpad közepére, mint mikor az Aratáson jött előre. Görnyedt háttal, maga elé meredve. Caesar kezet fog vele, és ebben a pillanatban egy másodpercre rám néz. Nem tudom, miért csinálta, mert ilyet eddig még nem láttam tőle. Mindig csak azzal foglalkozik, akivel éppen beszélget. Ettől aztán beindul a fantáziám, és még jobban parázni kezdek. Ugye Caesar Flickerman nem forgat semmi hülyeséget a fejében? 
Ahogy leülnek Maximusszal, és beszélgetni kezd vele, az idő elteltével kicsit megnyugszom. Arról kérdezgeti, hogy milyen Peeta, mint mentor. Max a vállait vonogatja, de azért nagyon nagylelkűen beszél a fiúról.
- Jó fej – vágja rá. - Ad a kajájából. - A közönség nevetni kezd, aztán a kamerák Peetát mutatják, aki vigyorogva odasúg valamit Katnissnek. Kétségbeesetten próbálom megtalálni a saját mentoromat, de sehol sem látom, így hát a szemeim megállapodnak Cinnán, aki elmélyülten figyeli a műsort, de azért sokszor rám néz, és ilyenkor biztatásképpen mindig elmosolyodik.
- Szóval rendesen gondoskodik rólad? - kérdezi Caesar, miután a közönség elhallgat.
- Aha – bólint Max.
- Na és mondd csak, mivel érdemelted ki azt a tíz pontot? - A műsorvezető felvonja a szemöldökeit, és megigazítja a papírokat a kezében.
- Caesar – néz rá Maximus flegmán -, csak nem gondolja, hogy majd itt, a nagy nyilvánosság előtt elárulom mindenkinek?
- Ó, hát... - A közönség fütyülni kezd, Caesar pedig eljátssza, hogy mennyire megilletődött. - Nem, nem gondolom... De nagyon kíváncsi lennék rá, most komolyan. - Az emberekre néz. - Szeretném, ha holnap megtudnánk. – Visszafordítja a fejét Maxra, majd bizalmas hangon folytatja: - Számíthatunk rád?
Maximus megvonja a vállait, aztán sejtelmesen mosolyogva a közönségre sandít. - Hát, ha cserébe én is számíthatok a közönségre...
Caesar Flickerman és az összegyűlt tömeg nevetése a dudaszóval keveredik, aztán a műsorvezető kezet ráz vele, ő pedig tapsvihar közepette visszaül a helyére. Az ereimben megfagy a vér, ahogy meghallom a nevem. Felállok. Végiggördül a homlokomon egy izzadságcsepp, de reménykedem benne, hogy hála Flaviusnak, rajtam kívül senki sem vette észre. A reflektorok a szemembe világítanak, így nem látom Cinnát, ettől pedig még jobban kétségbeesem. A szám kiszárad, izzadt tenyereimet próbálom a ruhámba törölni. Odasétálok Caesarhoz, és kinyújtom a karomat, hogy üdvözöljük egymást. A fickó elragadtatottan mosolyog, aztán ahelyett, hogy kezet rázna velem, lovagiasan kezet csókol. Érzem, ahogy a fejem a fülem hegyéig pirul, de szerencsére a loknijaim elrejtik az árulkodó jeleket. A közönség hatalmas sóhajokkal és tapssal jutalmazza a jelenetet. 
Ahogy leülünk, meglátom magam egy kamerában. Végtelenül gyámoltalannak és zavartnak tűnök. Ami azt illeti, tényleg így is érzem magam. Caesar kényelmesen elhelyezkedik, aztán összekulcsolja az ujjait a papírokon, és rám néz. Egy pár pillanatig csak tanulmányozza az arcomat, én meg annyira nem vagyok képben, hogy azt sem tudom, hová nézzek. Végül a fickó a közönség felé fordul.
- Hát nem elragadó? - kérdezi ellágyult hangon. Legszívesebben valahová a föld alá süllyednék, de az emberek helyeslően bólogatnak, és halkan megtapsolnak. Ne már! Miért csinálja ezt Caesar? Miért hoz ilyen kellemetlen helyzetbe? Csak bámulok az ölembe, és egy hálódarabbal babrálok, míg végül a műsorvezető rám néz. - Sash, mesélj kicsit magadról, kérlek.
A szemeimmel azonnal Cinna után kutatok, és miután kiszúrom, összevonom a szemöldökeimet. Cinna nagyokat bólogat, aztán a következő szót formázza a szájával: ének. Nincs lélekjelenlétem reagálni rá, egyszerűen csak Caesarra nézek, aki érdeklődve mosolyog.
- Ének – bukik ki belőlem, de a következő pillanatban legszívesebben jól orrba vágnám magam, mert a közönség nevetése rádöbbent, hogy mekkora hülyeséget mondtam.
- Ének? - kérdez vissza vigyorogva Caesar. Ránézek. Ne csinálja ezt, üzenem a tekintetemmel. Maga is jól tudja, mire akarok kilyukadni. Inkább segítsen.
- Úgy értem, szeretek énekelni – vágom rá kicsit mogorván. A közönség elhallgat, Cinna meg csak mosolyog, és bólogat. Caesar szemei felcsillannak. Nagyon jól játssza, hogy mennyire meglepődött.
- Valóban? - A közönség felé fordul, és bólogatni kezd. - Ó, hát mi itt a Kapitóliumban nagyon szeretjük ám a jó zenét. Igazam van? - Az emberek hangos tapsolásba kezdenek, és fütyülnek, meg kiabálnak. Míg így tombolnak, kihasználom az alkalmat, és kicsit rendet teszek a fejemben. Holnap Viadal. Azért vagyok itt, hogy lenyűgözzem az embereket, és támogatókat szerezzek magamnak. Ez itt az én nagy pillanatom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek. Most még nem. Caesar egy pillanatra felemeli a kezét, mire a közönség elhallgat. - Sash – fordul felém. A hangja bizalmas, és én tudom, hogy mi fog most következni. - Tudnál nekünk esetleg énekelni valamit?
- Nos... - Hirtelen elönt a rémület, ahogy az embertömegre nézek, akik ismét tapsolnak, kiabálnak és éljeneznek. Szerencsére elnyomják a hangomat, mert remegni kezd. - Én...
- Na, gyerünk! - mosolyog rám Caesar. - Még van két perc az idődből. Szerintem belefér! - A közönség felé fordul, és vigyorogva elkiáltja magát: - Ugye belefér? - Az emberek fülsüketítő ovációval válaszolnak. 

2013. július 12.

13. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim!
A mai nap igazán különleges a számomra, mert ma van a szülinapom, pontosan a tizenhatodik, ezért úgy döntöttem, hogy ennek örömére ma dupla hosszúságú részt hozok. Remélem, elégedettek vagytok a dolgok alakulásával, mert bár ezt a történetet már előre megírtam, be van fejezve, azért nagyon reménykedem benne, hogy kielégítő a számotokra. És biri, ezúton is szeretném megköszönni a segítségedet, még egyszer! <3 És nektek is, Olvasóim, ezer meg ezer köszönömmel tartozom, mert itt vagytok, írtok nekem, pipáltok, és túlléptétek a 9000(!) kattintást. Annyira köszönöm, szuperek vagytok!
Most pedig jó olvasást, továbbra is számítok rátok! :) <3
____________________________

 - Dehogynem – mondja. A hangja nyugodt, és ahogy ránézek, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem is izgul, vagy csak ismét álcázza, amit érez.
- Nem fogom – ismétlem el. - Tiszta lámpalázas leszek, és kiver a víz, meg...
- Csak képzeld el, hogy nekünk énekelsz – szakít félbe. - Mint a próbákon.
- De ez nem ugyan olyan! Nem tudom elképzelni! Ráadásul egyáltalán nem vagyok olyan jó. Nem fogok tetszeni az embereknek! - Muszáj visszafognom magam, nehogy hisztizni kezdjek.
- Sash. - Cinnából árad a nyugalom. - Mikor tegnap énekeltél azon az utolsó próbán... Tudod, mire gondoltam, miközben hallgattalak? - Megrázom a fejem, mire folytatja: - Arra, hogy életemben nem hallottam még egy ilyen gyönyörű hangot. Soha életemben – ismétli Cinna. - Én kapitóliumi vagyok, és sok dolgot hallottam már, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Tizenkettedik Körzetből fogom meghallani azt, ami igazán tetszik.
- Komolyan mondod? - nézek rá, mire elmosolyodik, és megszorítja a kezeimet.
- A lehető legkomolyabban. Csak állj ki arra a színpadra, és mutasd meg nekik, mit tudsz.
Cinna szavai úgy hatnak rám, mint valami erős nyugtató. Egész jó állapotban lépek ki a szobámból. Odakint már gyülekeznek a többiek: Katniss és Peeta összeöltöztek, és nagyon jól festenek. Effie szokás szerint parádézik, Haymitch szatén lila frakkot visel, Portia pedig egyszerű, elegáns fekete ruhában van – ő is összeöltözött a társával. Maximus szürke inget, és szűkített, fehér nadrágot visel. Egész normálisan néz ki. A haját oldalra zselézték, a szemeiből pedig valósággal pattognak a fekete szikrák. Ahogy meglát, végignéz rajtam, aztán köszönésképpen odabiccent egyet.
Autóval megyünk át a Köröndre, ahol az interjúkat tartják. Útközben Katniss folyamatosan beszéltet és biztat. Aztán mikor megérkezünk, még utoljára sok sikert kíván, végül a többiekkel együtt eltűnik a tömegben. A kiválasztottakat libasorban terelik majd fel a színpadra, ahol félkörben kell leülniük, középen pedig ott lesz majd Caesar Flickerman, aki mindig előreszóltja a következőt. Tavaly a lányok kerültek sorra először, de idén valamiért változott a program, és ezért minden körzetből a fiúk vannak előrébb, vagyis én leszek a legutolsó, aki beszélget majd Caesarral. 
Még van egy kis időnk a kezdés előtt, nekem pedig eszembe jut, hogy sürgős beszédem van Janával, így hát elindulok, hogy megkeressem. Valahol itt kell lennie a többiek között. Nem is kell sokáig keresgélnem: éppen Aziával beszélget, de mikor meglát, odaint nekem, aztán elindul felém.
- Az anyját, de jól nézel ki! - vizslat végig, aztán körbejár, és elvigyorodik.
- Köszi, te is – mosolygok vissza rá. Tényleg nagyon csinos: barna bársonyruhát adtak rá, a haját pedig apró fonatok tartják össze. - Figyelj, igazából nem ezért jöttem most... Csak szeretném elmondani, hogy elfogadom az ajánlatodat. Lehetünk szövetségesek.
- Komolyan? - Jana összehúzza a szemöldökeit, de aztán ismét elvigyorodik, és bólint egyet. - Szuper. Miután megtudtam, hogy tizenkét pontot... Tényleg! Hogy a csodába szedtél össze annyit?!
- Most nincs időm elmesélni – hadarom. Annyit mindent akarok még neki mondani, de tényleg nincsen időm. Fogalmam sincs, hogy Janának mi a terve az arénában, vagy hogy mit akar először csinálni. Legszívesebben megkérdezném tőle, de mihelyt kinyitom a számat, a színpad felől elindul valami hangos zene, és egy férfi felszólít minket, hogy foglaljuk el a helyünket.
- Akkor holnap! - kiált utánam Jana, mire bólintok. Ahogy a sor vége felé igyekszem, próbálok nem nézni a többiekre, de a szemem sarkából látom, hogy Cirius engem bámul. Tudom, mi a baja: a tizenkét pontom. Van még pár kiválasztott, például Athena és Tharin, akik megvető, gyilkos pillantásokat vetnek felém, de erőt veszek magamon, összeszorítom a fogaimat, és beállok a helyemre. Abban a pillanatban, hogy mindenki a sorban van, elindulunk fel a színpadra. Cinna szavai zakatolnak a fejemben, ahogy rálépek a lépcsőre: "Csak állj ki arra a színpadra, és mutasd meg nekik, mit tudsz". 
A színpadon meleg van, és fülledt a levegő. A tenyereim izzadni kezdenek, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Elvakítanak a reflektorok, így alig látom, hová kell mennem. Végül – mivel én vagyok az utolsó – sikerül megtalálnom a helyemet, és azonnal le is ülök. Beletelik pár másodpercbe, mire összeszedem magam, de aztán pontosan úgy teszek, ahogy Effie tanította. Elmosolyodom, kihúzom magam, összeszorítom a térdeimet és a bokáimat, oldalra döntöm a lábaimat, de a cipőm orra végig leér a földre. Kézfejeket a térdekre, könyököket kinyújtani. A tapsvihar és a zene lassan elhalkul, majd a reflektorok Caesar Flickermanre irányulnak. Abban a sötétkék öltönyben feszít, melyet világító égősor díszít, és melyet minden egyes interjún visel. Caesar elkezd valamit magyarázni, aztán a közönség felnevet, de én nem foglalkozom velük. Az biztos, hogy rengetegen vannak: legalább tíz-, ha nem húszezren. Egy pillanatra kétségbeesem, hiszen még azt sem tudom, mire kell pontosan számítanom. Riki csak annyit mondott, hogy majd Caesar mindent megold. Ekkor eszembe jut, hogy ennek a pasasnak az én énektanárom volt élete első igazi szerelme. Az ajkamba kell harapnom, nehogy elvigyorodjak, hiszen elvégre az illetlenség. De legalább végre van valami, ami tényleg jobb kedvre derít kicsit, és ettől úgy ahogy, megnyugszom. Végigjáratom a szemeimet a tömegen, és a többi stylist között meglátom Cinnát. Ahogy találkozik a tekintetünk, elmosolyodik, és bólint egyet. Minden rendben, üzeni. Én is bólintok egyet, aztán kifújom a levegőt, és halkan sóhajtok egyet. Nem tudom, a többiek merre lehetnek, és Cinnát is csak azért találtam meg, mert a többi stylist mellett üldögél, viszont nincs is időm keresgélni, mert elkezdődik a show. A műsorvezető először Radlert hívja előre, és a testvéréről kérdezgeti, de a fiú elég szűkszavú. Aztán Libby jön: nagy nehezen, Caesarba kapaszkodva sikerül leülnie középen. A közönséget nagyon megérinti az állapota: az emberek végig csöndben figyelnek, de így is alig hallani, amit Libby mond – arról már nem is beszélve, hogy folyton köhögnie kell. Aztán Caesar visszakíséri a helyére a lányt, miközben a közönség hangosan tapsol, nekem meg megfordul a fejemben, hogy esetleg Libby csak eljátssza, hogy beteg, hogy megnyerje magának az embereket. Aztán Caesar a színpad közepére szólítja Ciriust, aki két kezét a magasba emelve, vigyorogva lép előre. Caesar eltörpül mellette, de tényleg igazi showman, így ügyesen megoldja a helyzetet. Miután leülnek, gratulál a pontjaihoz, aztán arról kérdezgeti Ciriust, hogy mire számít az arénában. A fiú diadalmasan veri a mellét, és egészen biztos benne, hogy ő fogja megnyerni a Viadalt. Athena végig fagyosan mosolyog, és egyszer sem néz Caesarra, csak a közönséget pásztázza. Nash okos: mindenre diplomatikusan válaszol, míg Sly halk, visszafogott, és folyton elpirul. Nontha nem is néz ki kövérnek a ruhájában: a lenge, kiváló esésű anyag eltakarja gömbölyű alakját. Kiderül, hogy egész aranyos, de azért magának való lány.Végül Azia jön, aztán Jana. Jana egyszerűen fantasztikusan alakít. Nagyon jól áll neki a cserfes, szeplős fruska karaktere. Folyton nevetgél, ugratja Caesart – aki remek partner az ilyesmiben -, aztán arról beszél, hogy odahaza hogyan szokott elkapni egy-egy tehenet.
- Ha akarják, a Viadal után tartok egy bemutatót – vonja meg a vállait, aztán úgy tesz, mintha meg sem hallaná a tapsvihart és az ovációt, amit a közönség hallat válaszképpen. Egy pillanatig hallgat, végül a fejéhez kap, elvigyorodik, és felemeli az egyik kezét. - Ja, és majdnem elfelejtettem, hogy én sütöm a világon a legjobban a marhahúst. A bemutató után mindenki a vendégem lesz egy steakre! - Az emberek nevetnek, a hasukat simogatják, és nagyokat bólogatnak.
- Arra befizetek! - csap a levegőbe Caesar, végül megszólal az idő végét jelző dudaszó, és Jana vastaps, valamint virágeső közepette elsétál a helyére. Mikor rám néz, elvigyorodik, és kacsint egyet. Visszamosolygok rá, és örülök, hogy a szoknyám elrejti ökölbe szorult kezeimet. Szövetséges, barátnő ide vagy oda, engem nagyon idegesít, hogy Jana ennyire bejött a közönségnek. Nekem nincsen más esélyem az arénában, egyedül az, ha elég támogatót szerzek. De ha ez a lány mindenkinek belopja magát a szívébe, akkor ki fog támogatni engem? Járni kezdenek a lábaim, és rám tör a remegés. Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, míg sikerül leállítanom magam. A Tizenegyedik Körzet fiú kiválasztottja, Tharin is adja a vicceset, csak kicsit másképp. Ő azzal próbál jó fejnek tűnni, hogy kifigurázza a többi kiválasztottat, és a közönséggel együtt jókat derül. Olyan is előfordul egyszer, hogy valaki bekiabál valamit, mire Tharin megtapsolja.
- Ez tetszett! - vigyorogja, aztán körbenéz. - Ki volt az?
Úgy látszik, a közönségnek bejön ez a dolog, de én nagyon bunkó taktikának tartom, hogy rajtunk szórakoznak. Miután letelik a három perc, Smirk következik. Feltupírozták a haját, és egy koszos, szakadt, fehér esküvői ruhát adtak rá. A stílustanácsadója elég ijesztőre vette a figurát. Caesar el is játssza, hogy kicsit megijed, de Smirk nem nagyon veszi a lapot, így hát a műsorvezető egyszerű dolgokról kérdezgeti. A lány karja itt-ott be van kötve, így a közönség biztosan azt hiszi, hogy ez is a ruha kelléke – de én tudom: azért csinálták, hogy ne legyen feltűnő a valódi kötés a csuklóján. Smirk csöndes, rekedt hangon válaszolgat, és egyszer sem mosolyog. Úgy néz ki, mint egy élőhalott. Ahogy az ő ideje is lemegy, és Caesar a színpadra szólítja Maximust, egyre jobban kezdek beparázni.

2013. július 10.

13. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim!
Lassan véget ér a történet eleje, és jön a Viadal. Nem vagyok biztos abban, hogy úgy akarom megosztani veletek, ahogy most van, ezért elképzelhető, hogy elkezdem egy kicsit átdolgozni. Ez annyit jelent, hogy belerakok még egy-két dolgot, minek következtében akár egy hosszabb kihagyás is lehetséges, de ezeket előbb még ki kéne találni... Egy picit hossztani is kéne, mert az aréna előtti részhez képes rövid lett (40 oldal, ha jól emlékszem). Szóval gondoltam, megemlítem nektek, hogy mi a helyzet. 
Csak ennyi lettem volna, jó olvasást!
_____________________________

- Hol vannak a többiek? - kérdezem a levegőbe, miközben a számat rágcsálom – de csak belülről, mert nem szeretném megenni a barackvirágszínű rúzst, amivel kikenték az ajkaimat.
- Mindenki készülődik – magyarázza Octavia. - De Cinna nemsokára itt lesz, és hozza a ruhádat.
Hosszan kifújom a levegőt. Cinna. Legalább lesz itt végre egy értelmes alak, akivel tudok majd társalogni. A lábaim önkéntelenül is járni kezdenek, ahogy egyre idegesebb leszek, és Flaviusnak kell rám szólnia mikor felállít, hogy nyugodjak le. Nagy nehezen végül sikerül leállítanom magam, aztán csöndesen tűröm, míg Venia és Flavius bekeni a karjaimat valami édes illatú olajjal.
- Ez mi? - kérdezem összevont szemöldökökkel, ahogy a nyakamat nyújtogatva szagolgatom a levegőt.
- Tengeri-rózsa kivonat – magyarázza Venia. 
Még csak halvány elképzelésem sincsen, hogy hogyan lehet illata valaminek, ami a víz alatt van, de igazából nem is nagyon érdekel a dolog. Miután alaposan végigmázoltak az olajjal, megtapogatom a hajamat. Úgy érzem, van pár kunkori loknim. Valami hideget is érzek a homlokom felett, de sehogy sem tudok rájönni, hogy mi lehet az. A körmeimen viszont ki tudom venni a mintát: rózsák. Apró, bőrszínű kis virágok tarkítják az összes körmömet. Venia visszaültet a székbe, aztán elküld egy Avoxot, hogy hozzon nekem valami ebédet. Ahogy meghallom az "ebéd" szót, azonnal megkordul a gyomrom, és rájövök, hogy igazából ma még semmit sem ettem. Az Avox pár perc múlva meghozza a kajámat, amit azonnal el is pusztítok. A felkészítő csapat elvégzi az utolsó simításokat, aztán pont van egy kis időm szusszanni, míg végül Cinna is megérkezik. Egy letakart ruhát tart az egyik, és egy dobozt a másik kezében. Elmosolyodik, ahogy meglát.
- Szia! - köszön rám, majd lerakja a csomagokat az ágyamra.
- Szia. - Próbálok mosolyogni, de valahogy nem megy. Fáradt vagyok. Minden értelemben. 
Cinna próbál felvidítani, több-kevesebb sikerrel. Látja rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, ezért csak mesél, és nem kérdez semmit. Igazít kicsit a hajamon, a körmeimet tanulmányozza, végül elégedetten bólint egyet.
- Szép munka – mosolyog Flaviusékra, akik vigyorogva fogadják a dicséretet. Aztán rám néz, és közben a kezébe veszi a leterített ruhát. - Szeretném, ha becsuknád a szemed, míg felveszed – mondja. 
Azonnal lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy a csapattal együtt felöltöztessen, aztán belekapaszkodom valakibe, míg belebújok a cipőbe. A ruha meglepően könnyű, alig érzem, és a cipő sem magas. Úgy érzem, alig van sarka. A szívem a torkomban dobog, ahogy Octavia a tükör elé vezet. Aztán megkapom Cinnától az engedélyt, hogy kinyissam a szemeimet. Beletelik pár másodpercbe, míg eljut a tudatomig, amit látok. A szemeim szó szerint világítanak, a bőröm sima és matt, az ajkaim csillognak. A szempilláim kétszer olyan hosszúak, mint eredetileg, és ugyan elég rendesen ki vannak húzva a szemhéjaim, mégsem olyan erős az összhatás. Teljesen magamra ismerek. Az a ruha van rajtam, amire a második nap az ebédlőben azt mondtam, hogy az tetszik a legjobban. A felső része ujjatlan, a szoknya pedig tényleg olyan, mintha egy vattapamacs lenne. Selyem, bársony, és valami fura, ritka szövésű hálós anyag váltakozik benne, és itt-ott felfedezek néhány apró rózsát is. Ebben a ruhában egyáltalán nem érzem magam kényelmetlenül. A fölső felfelé ívelt, a szoknya pedig a térdemig ér. Bőrszínű, alacsony cipő van a lábamon, a hajamban pedig rózsafüzért látok élővirágokból, amit Octavia összefont egy tinccsel, és úgy helyezte el, mintha hajpánt fogná hátra a loknijaimat. Szóhoz sem jutok. Csak bámulom magam a tükörben, és azon gondolkodom, hogy vajon a szüleim rám fognak-e ismerni.
- Csodálatos – suttogja Venia. Mind a négyen a hátam mögött állnak, és elragadtatva tanulmányoznak. Nagy nehezen sikerül megfordulnom, aztán végignézek rajtuk, és elmosolyodom.
- Köszönöm szépen – mondom. A hangom még kicsit erőtlen, de azért már közel sem olyan halk, mint a legutóbb. Ahogy a felkészítő csapatot nézem, megint sírhatnékom támad. Most látom őket utoljára. Talán... Összeszorítom a fogaimat, és nem engedem, hogy ilyesmin járjon az eszem. 
Cinna elküldi Flaviusékat, akik egyenként megölelnek, aztán sok sikert kívánnak. Miután távoznak, lehuppanok a székre, és hatalmasat sóhajtok. Muszáj lesz beszélnem Cinnával, mert pillanatról pillanatra, egyre jobban kétségbeesem, és érzem, hogy még egy perc, és vagy elhányom magam, vagy elájulok. 
- Én ezt nem fogom tudni megcsinálni – suttogom. 
Cinna leül velem szemben, és megfogja a kezeimet.  

2013. július 8.

13. Fejezet - I. rész

Quicksand (zene)
Ahogy bemászom a takaró alá, egyből elerednek a könnyeim. Egészen biztos vagyok benne, hogy szörnyű éjszaka áll előttem. Holnap után kezdődik életem hátralevő része. A plafont bámulom, és azt játszom, hogy magamban elszámolok százig. Újra és újra. Aztán mikor már nem bírom tovább, felhajtom a takarómat, kimászom az ágyból, és a sarokba húzom a szőnyegemet. Rákuporodom, végül a hideg ablaküvegnek támasztom a fejemet, és csak bámulok ki a fejemből. Odalent zajlik az élet. Autók fényei cikáznak az utakon, az emberek ide-oda rohangálnak, néha felvillan pár fura szikra, de a következő pillanatban már ki is alszik. Fogalmam sincsen, hogy mit csinálhatnak. A térdeimre húzom a hálóingemet, és hagyom, hogy a könnyeim teljesen eláztassák. Még egy nap. Csak egyetlen egy. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat. A legrosszabb mégis az, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Nem tudok küzdeni a sorsom ellen, amit nem mellesleg nem is én irányítok, hanem a Kapitólium. Nem vagyok más, csak egy báb ebben a ronda játékban, akit úgy táncoltatnak, ahogy akarnak. Bárcsak ne itt élnék... Bárcsak a Kapitóliumba születtem volna, ahol nem kényszerítik a gyerekeket olyan szörnyűségekre, mint az Éhezők Viadala. Bárcsak lenne választásom. Bárcsak lenne egy lehetőségem, egy esélyem, hogy megváltoztassam ezt az egészet. De nincsen. Gyenge vagyok, kiszolgáltatott és tehetetlen. Mind azok vagyunk. Minden kiválasztott. 
Végighúzom az ujjamat az üvegen, és arra vágyom, hogy eltűnhessek innen. Hogy madár legyek, aki elszállhat. Mint az Aratáskor. Akkor csak becsuktam a szemeimet, és elképzeltem, hogy magam mögött hagyom ezt az egészet. Talán gyáva vagyok, amiért próbálok menekülni. Ismét végighúzom az ujjamat a hideg, sima felületen, és halkan dúdolni kezdem a dalomat, amit holnap mindenki megismer majd.
- Csak tartsd nyitva a szemed... - Sóhajtok egyet. - Csak tarts ki. - Lassan lecsukódnak a szemeim, és elalszom. 
Álmomban madár vagyok. Egy csúnya, sebzett madár. Vasból készült, nehéz háló alatt vergődöm, miközben Effie Trinket ezerszer kihúzza a nevemet az üveggömbből, aztán Katniss Everdeen hangján felolvassa. Körbeleng valami régi, sötét köd, aminek a közepén ott állnak a szüleim. Kiabálva kérem a segítségüket, de a köd végül eltakarja őket előlem, engem pedig magával ránt a mélységbe a háló. Próbálom kinyitni a szemeimet, azonban sehogy sem akar sikerülni. Effie megint kihúzza a nevemet, és Katniss hangját hallom. Aztán egy Békeőr rohan felém. Fél lábára sántít, mert a jobb combjából kiáll egy nyílvessző. Káromkodik, mögötte a Játékmesterek elégedetten nevetnek. Hirtelen olyan sötét lesz, hogy semmit sem látok. Úrrá lesz rajtam a rettegés. Effie Trinket a nevemet ismételgeti, miközben a hangja a Viadalokon életüket vesztett, kegyelemért könyörgő gyerekek sikoltásával keveredik. Menekülni szeretnék. Ki akarom nyitni a szemeimet, el akarok innen tűnni, de még mindig nem megy. Snow elnök elmosódott arca Caesar Flickerman vigyorával keveredik, végül meghallom Seneca Crane hideg, kimért hangját. Elmehet. Elmehet. Valaki ordítani kezd. Olyan közel van, és olyan hangos, hogy minden mást elnyom. Csak ordít és ordít, aztán valami meleg folyik végig a karomon. Valaki a füleimre tapasztja a kezeit, de még így is hallom. A kiáltás olyan hangos lesz, hogy egyszer csak felpattannak a szemhéjaim. Az ablak előtt fekszem a földön. Odakint éppen felkel a Nap, és ahogy a fénye visszatükröződik rólam, meglátom magam az üvegben. A két tenyeremet a füleimre nyomom, a pupillám hatalmasra tágultak, a hajam az arcomra tapad, és levegő után kapkodom. A két alkarom már így is csupa víz, de a könnyeim megállás nélkül ömlenek. A szám nyitva, és magatehetetlenül sikoltozom. Képtelen vagyok megmozdulni. Csak ordítok és ordítok, nem érdekel, ki hallja, de magamban azért fohászkodom, hogy valaki jöjjön már, és segítsen észhez térni. 
Nem jön senki. Teljesen egyedül vagyok. Hol vannak a többiek? Miért nem hallanak? Hirtelen átfut az agyamon, hogy talán kezdek megőrülni, és ez segít annyira kitisztítani a fejemet, hogy képes vagyok abbahagyni a kiabálást, aztán pár perc elteltével fel is tudok ülni. A hátamat az ágyamnak támasztom, és nézem a napfelkeltét. Gyönyörű, ahogy a fényes tűzgömb a felhőkarcolók fölé emelkedik. Így ülök vagy egy fél órát, aztán nagy nehezen felállok, és remegő lábaimon elindulok a fürdőszoba felé. Nem is számolom meddig, de vagy húsz percig biztosan folyatom magamra a vizet a zuhany alatt. Addig engedem a langyos zuhatagot az arcomra, míg biztos nem leszek benne, hogy eltűntek a sírás nyomai. A fejemben a beletörődés és az életösztön folyamatosan harcol egymás ellen, és még akkor sem akarják abbahagyni, mikor egyszer csak berontanak a fürdőszobámba az előkészítő csapat tagjai. Venia rám ad egy köntöst, aztán kézen fogva kivezet a szobába, és leültet egy székre.
- Ma egész délelőtt itt kell maradnod! – magyarázza Octavia magas hangon. - Egész délelőtt, hogy gyönyörű legyél az interjún!
- Rendben. - Annyira halk vagyok, hogy nem is biztos, hogy hallotta a válaszomat. 
Flavius leül velem szemben egy székre, és egy hatalmas, fémszínű táskából mindenféle púdereket és sminkeket pakol elő. Miközben nekilát, hogy kisminkeljen, Venia lemossa a körmeimről a fekete festéket, ami a megnyitó óta rajtuk maradt, aztán mindenféle mintákat pingál rájuk. Octavia a hátam mögé áll, majd a hajammal kezd matatni. Nem tudom, hogy ő pontosan mit csinál, mert nem látok el odáig, ezért inkább lehunyom a szemeimet, és rábízom magam a csapatra. Két teljes órába telik, mire Flavius végez a sminkeléssel, még további fél óra, míg elkészülnek a körmeim, de legalább Octavia viszonylag hamar megvan a hajammal. Nem engedik, hogy tükörbe nézzek.
- Még nincs kész! - kiáltja izgatottan Flavius. - Még közel sincs kész!
Felsóhajtok, és elfogadom a tényt, hogy várnom kell. Legalább lenne itt valaki, akivel beszélgethetek.  

2013. július 6.

12. Fejezet - V. rész

Hello!
Újra itthon vagyok, és meghoztam az új részt. Azt hiszem visszatérek a kétnaponta-dologra, vagyis ha minden igaz, hétfőn jön a tizenharmadik fejezet első részlete. Nagyon szépen köszönöm a pipákat és a kommentet. :3 Amúgy most nem nagyon értem ezt a dolgot a Google Readerrel, mert ha jól látom, még mindig ott vannak a feliratkozók... Na de jó, tökre mindegy. Van egy hírem: nyaralás közben vettem a bátorságot, és elkezdtem írni a Nyitott szemek második részét. Nem tudom, meddig fogok vele jutni, de egyelőre jól megy, élvezem csinálni, már megvan majdnem teljes hat oldal. Szóval lesz folytatás... már ha szeretnétek.
Jó olvasást, számítok rátok!
_______________________________________

Semmi kedvem hozzá, de hát ez van. Tökmindegy. 
Effie kicsit idegesnek tűnik, de azért kedves velem, és nem köt belém feleslegesen. Talán annyira siralmasan festek, hogy még ő is észrevette: valami nem stimmel. Mivel csak akkor szól rám, ha valamit tényleg rosszul csinálok, én is próbálok vele kedves lenni. Tudom, hogy minden furcsasága ellenére most tényleg azon van, hogy segítsen, így hát hagyom neki, hogy megigazítsa az egybe ruhát, amit rám adott. Nem panaszkodom, pedig nagyon kényelmetlenül érzem magam ebben a cuccban. Körülbelül a combom közepéig ér, tapadós, és hatalmas dekoltázsa van. Azzal nyugtatom magam, hogy ezt a ruhát tuti nem Cinna csinálta, és ezért az is tuti, hogy nem ez lesz rajtam az interjún. Hála az énekpróbás platformnak, egész jól megy a sétálás a magassarkúban, ami a ruhához jár – pedig szerintem egyáltalán nem passzol a színe a göncömével. Mosolyogva fogadom, amikor Effie megdicsér, hogy milyen ügyes vagyok. Aztán a fejem búbjára pakol pár könyvet, és úgy kell sétálnom, hogy nem csámpázom, de közben a könyvek sem eshetnek le. Már fáj a bokám a sok mászkálástól, ezért megkönnyebbült sóhaj hagy el, mikor végre, jó egy óra múlva leülhetek.
- Érjen össze a két bokád! - mondja Effie. - Ne úgy! A térdeidet is tartsd feszesen! - Összenyomja a térdeimet, aztán kicsit oldalra kell fordítanom a lábaimat, de a cipő orrának mindvégig a földön kell maradnia. A kezeimet a térdeimre kell raknom, a könyökeimet ki kell nyújtanom. Végig mosolygom – de csak mosolygom, mert vigyorogni illetlenség -, aztán Effie megtanít ízlésesen nevetni. Mire végzünk, teljesen kikészülök. Mihelyt engedélyt kapok rá, azonnal lehámozom magamról a ruhát és a cipőt, és visszaveszem a kényelmes cuccaimat. Illedelmesen megköszönöm Effie-nek, hogy időt szakított rám, aztán már megyek is az ebédlőbe. Hét óra van, vagyis vacsora. Ahogy mindenki összegyűlik, az Avoxok felszolgálják az ételt. Temérdek kaját kapunk, és mind csöndben eszünk. Egyedül Effie szólal meg néha, hogy mennyire nem szereti ezt vagy azt az ételt. Szerintem nem esik le neki, hogy ez senkit sem érdekel. Vacsora után még van egy próbám. Ez lesz a főpróba, vagyis az ez utáni éneklésem már élesben fog menni. Összeszorul a gyomrom, de aztán arra gondolok, hogy már úgyis mindegy, szóval miért ne? Legalább megmutathatom az embereknek a hangomat, mielőtt kinyírnak. Miközben lefelé megyünk a lifttel, Cinna afelől érdeklődik, hogy hogy ment a gyakorlás.
- Fárasztó volt – mondom. Aztán próbál velem hétköznapi dolgokról beszélgetni, de úgy viselkedem, mint egy farönk: rideg, és kemény vagyok. Mire megérkezünk, rosszul is érzem magam emiatt, hiszen Cinna egyáltalán nem tehet arról, hogy mindent elrontottam. - Bocsi, hogy ilyen mogorva vagyok. Csak eléggé lehangol, hogy...
- Emiatt igazán nem kell bocsánatot kérned – mosolyog szomorúan Cinna. - Senki nem várhatja el tőled, hogy jó legyen a kedved.
Ez a válasz valamelyest megnyugtat, így hát csendben maradok, és minden tőlem telhetőt beleadok az éneklésbe. Riki folyton dicsér, és látszik rajta, hogy tényleg nagyon tetszem neki.
- Te leszel az emberek kedvence – bizonygatja lelkesen. - Mindenki téged akar majd támogatni!
Csak mosolygok rá, mert nem akarom elvenni a kedvét. Rajtam kívül talán senki sem hiszi el, hogy tényleg nincsen esélyem. Mikor Riki közli velem, hogy elindítja a dalt, és ez lesz a legutolsó próba, két kézzel megmarkolom a mikrofont, és lehunyom a szemeimet. Próbálom kizárni a baljós gondolatokat, de valahogy nem sikerül a dolog. Csak éneklek és éneklek, a szavak kiszaladnak a számon, nem is figyelek. Arról szól ez a dal, hogy nem szabad feladni, és hogy csak tartsuk nyitva a szemünket, aztán majd minden rendben lesz. Furcsa érzés erről dalolni, mikor én legbelül már régen feladtam. A zenének lassan vége, egyre jobban halkul. Végül aztán ismét kinyitom a szemem. Riki, Cinna, sőt, még Othie is engem bámul. Valami furcsa, elfogult fény csillog a tekintetükben. Olyasmi, mint amit Aratáskor anyu szemeiben láttam.
- Ezt nevezem – mondja halkan Cinna, aztán elismerően bólogatni kezd. Riki összecsapja a tenyereit, aztán odajön hozzám, és hatalmas puszit nyom az arcomra.
- A mentorod nem fogja győzni összeírni a támogatóidat! - Úgy látom, Riki nagyon is komolyan gondolja, amit mond. Kedves tőle, és Cinnától is, hogy így állnak a dologhoz. Talán nekem sem kéne ilyen depressziósnak lennem. Elvégre ha valakinek akad támogatója, akkor simán túlélheti az arénát... Hirtelen megint megszólal a vészcsengő a fejemben, hogy nem szabad feladnom. Elnyomok egy hatalmas ásítást, mire Riki hazaküld. - Én nem leszek ott a holnapi interjún, de nézni fogom a tévében – mondja búcsúzásképpen. - Szurkolni fogok neked. Tudom, hogy ügyes leszel.
- Köszönöm – mosolygok rá, aztán megölelem. - Mindent köszönök.
Mire megérkezünk a lakosztályunkba, rettentően fáradt vagyok, de tudom, hogy még beszélnem kell Katniss-szel. A konyhában cseveg Peetával, de azonnal velem jön, mikor félrevonom.
- Mi az? - kérdezi izgatottan.
- Kaptam egy ajánlatot – suttogom. Nem akarom, hogy bárki más meghallja.
- Miféle ajánlatot? - Katniss egyik szemöldöke a magasba emelkedik.
- Jana, a lány a Tizedik Körzetből megkért, hogy legyek a szövetségese – magyarázom halkan. A mentorom szemei megcsillannak, aztán közelebb hajol.
- Komolyan? Na és mit mondtál neki?
- Azt, hogy megbeszélem veled. - Habozom egy kicsit, de végül folytatom: - Holnap van az utolsó esély, hogy visszajelezzek neki. Elfogadjam, vagy ne?
- Nos, kétség kívül több az esélyed egy szövetségessel. - Katniss a homlokát ráncolja. Úgy néz ki, gondolkodik. - Nálunk tavaly ilyen fel se merült. Fogadd el – néz rám hirtelen. - Jó, ha van szövetségesed. 

2013. július 3.

12. Fejezet - IV. rész

 - Tizenkettő! - visítja Effie. Nem hisz a szemének. Én sem. Katniss sem. Cinna vigyorogva megölel. Mond is valamit, de nem értem, hogy mit. Elengedem a kezet, amit eddig szorongattam. Egy fehér ruhás alak bort hoz meg poharakat, de nem értem, minek. Lassan Haymitch felé nézek, aki éppen akkor csavarja vissza a lapos üvegére a kupakot. Muszáj levegőt vennem, mert megint elkezd fehéredni körülöttem a világ, és nem akarom, hogy Effie Trinket még egyszer meggyanúsítson, hogy esetleg öngyilkos akarok lenni. Haymitchet bámulom. Várom, hogy rám nézzen, és igazolja azt, amitől jelen pillanatban a legjobban rettegek. Ugyan lélekben fel voltam már készülve rá, de most mégis bekövetkezett a lehető legrosszabb. Én leszek az első számú célpont, holott az égvilágon semmit sem tudok. Teljesen menthetetlen a helyzetem.
- Haymitch – motyogom, de nem hallja. Szükségem van arra a megerősítésre, mert amíg nem tőle hallom, addig a Kapitólium szavai itt lesznek a fejemben. Nem fog elhagyni a remény. De ennek már semmi értelme. Mindenféle remény csak hiú ábránd. - Haymitch!
Haymitch rám néz, aztán megvonja a vállait. Hát akkor ennyi. Sóhajtok egyet. Szívesen sírva fakadnék, de semmi értelme nem lenne. A többiek előtt meg amúgy se akarok bőgni. Majd miután lefekszem, azután sírhatok.
- Jól vagy? - kérdezi Katniss. Ránézek, és látom rajta, hogy ő se örül a tizenkét pontomnak. Tudja jól, hogy ez milyen veszélyes. Ha nem egy tizenöt éves, vékonyka lány lennék, hanem mondjuk egy tizennyolc éves, százkilós, izmos fiú, akkor tuti, hogy most javában ünnepelnénk. De nem ünneplünk. Igazából nem is tudom, hogy mit csinálunk. Az előbb még mindenki boldog volt, de most, hogy az előbb Haymitch nevét kiabáltam, már korántsem olyan rózsás a helyzet. Talán a többiek is megértették, hogy miért nem jó a magas pontszám rám nézve. Mind megértették, kivéve talán Effie-t, aki épp lelkesen magyaráz valamit Peetának. Szeretném még ezerszer leszögezni magamban, hogy akkor ennyi volt, kész, vége, de ehelyett ismét felsóhajtok, felhúzom a lábaimat, és a fejemet a térdeimre hajtom. Nem válaszolok Katniss-nek. Szerintem ez is elég válasz neki. Lehunyom a szemeimet, és addig ücsörgök így, míg valaki ki nem kapcsolja a tévét. Aztán hallgatom a beszélgetést, végül Katniss szól, hogy talán ideje lenne elmennem aludni. Egy percet se habozom. Azonnal felpattanok, és visszavonulok a szobámba. Ruhástól mászom be az ágyamba, aztán álomba sírom magam. Reggel addig pihenek, amíg csak tudok. Mihelyt kinyitom a szemeimet, egyből beugrik, hogy már csak két nap. Két nap, és itt a Viadal. Gyorsan lezuhanyzom langyos vízzel, aztán tiszta ruhát veszek, és kimegyek reggelizni. Csupa édes, csokoládés, és cukros dolgot eszem, mert egyszer tanultuk a suliban, hogy a csokoládéban van egy anyag, amitől boldogabbnak érzi magát az ember. Egy darabig teljesen egyedül eszem, aztán megjelenik Katniss és Peeta. Odaköszönök nekik, aztán kajálok tovább. Nem tudom, hogy mit fogunk csinálni a mai napon. Nem is érdekel. De aztán mikor Maximus is befut – hatalmas karikákkal a szemei alatt -, a két mentor tájékoztat minket a továbbiakról. Ma a holnap interjúra fogunk készülni. Külön, felváltva gyakorlunk: Effie megmutatja, hogyan kell viselkedni a kamerák előtt, aztán mindkettőnk kitalálja a saját mentorával és Haymitch-csel, hogy milyen karaktert fog előadni. Megbeszéljük, hogy Max kezd Effie-vel. Miután ő is, és Haymitch is tiszteletét teszi a reggelinél, eljön a gyakorlás ideje. Effie és Maximus átvonulnak egy másik helységbe, de mivel Max ragaszkodik hozzá, hogy Peeta is ott legyen, a mentora is vele megy. Mi hárman – Katniss, Haymitch, meg én – pedig az étkezőben maradunk, és nekilátunk a feladatnak. Négy óra hosszánk van, hogy kitaláljunk valamit. Örülök, hogy velük kezdek, mert előttük nem kell megjátszanom magam. Pontosan tudják, hogy milyen állapotban vagyok, ezért próbálnak türelmesen viselkedni, mikor néhányszor az asztalon koppan a homlokom, és felsóhajtok, hogy engem ez nem érdekel. Haymitch csak egyszer-kétszer húzza meg a lapos üveget, amit mindig a zsebében tart, de azért látom rajta, hogy néha teljesen ki van akadva. Katniss biztat, ezerszer segít finomítani a stílusomat, és a kedvemért többet mosolyog. Igazából nagyon hálás vagyok nekik, még ha ez nem is látszik. Mivel a nagyok már az első napon leszögezték, hogy milyen lesz a karakterünk, annyiból nincsen nehéz dolgunk, hogy legalább nem kell még ezen is agyalni. A negyedik óra végére – nem kevés szenvedés eredményeképpen – elkészül az új stílusom: a kedves, bájos Sash Candel. Ahogy átvonulok a szobámba, ahol Effie már vár, eszembe jut a csokoládé, és hogy mit szabadít fel. Endorfint. Ez az a hormon, amitől az emberek boldogabbak lesznek. Holnap nekem kell lenni a csokoládénak, ami boldoggá teszi majd az embereket.