7. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Tudom, hogy késtem, és nagyon sajnálom... de az a helyzet, hogy annyira beposhadt itt az élet, hogy már fáj. :/ Én szeretem ezt a blogot, mert rengeteg munkám van benne, ráadásul ezen "nőttem fel", ha úgy tetszik, ez volt a legelső komolyabb blogom a Bloggeren, és nem szeretném, hogy ilyen csúnya véget érjen. Még mindig nem sikerül írnom az Akik vagyunkhoz, és az az igazság, hogy nem is tudom, sikerülni fog-e egyáltalán. Ám az biztos, hogy szükségem lenne hozzá az olvasóim támogatására, a segítségetekre, mert bizony komolyan elkapott az írói válság. És nem is az a baj, hogy nem tudnék mit írni a folytatásba, hanem pont az, hogy minden érdeklődésem elveszett a témával kapcsolatban. Lehet, hogy kezd kimerülni bennem a HG-elem, és most valami új, friss izgalmakat tartogató téma után kutatok, és úgy érzem, meg is találtam. Viszont az a történet egyelőre nagyon nem publikus, még nem tudom, mi lesz belőle. 

Szóval ez van. Viszont arra kérlek titeket, hogy tartsátok itt a frontot, mert nem lenne jó, ha véglegesen bepunnyadna ez a hely. Én hozom a részeket, amíg vannak, ti pedig írjátok le a véleményeiteket, beszélgessetek a chaten, osszátok meg velem, egymással, hogy mit gondoltok, mert az úgy az igazi.

Most pedig szentbeszéd vége.

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

_________________________________________________________

A Főtérnél járunk, mikor Katniss egyszer csak megáll. - Várj – szuszogja. Hallom a hangján, hogy legszívesebben ordítana a fájdalomtól, így igazítok egy kicsit a kezén, hogy kevesebb súllyal kelljen a lábára támaszkodnia.

- Mi az? - Hunyorogva kapkodom a fejem, hátha meghallok valamit. Hála az új vasszigornak, naplemente után már senki sem jár az utcán, csak a munkások, akik hazafelé tartanak a bányából. Ám mivel jelenleg leállt a termelés a bányában, ők sem mutatkoznak idekint.

- Fogd a táskákat, menj be a boltba, és vegyél valamit – mondja. - Nekem kötszert meg egy csomag cukrot Primnek, magadnak pedig olyat, amit akarsz. A lényeg az, hogy hétköznapi legyen, mintha egész nap a városban mászkáltunk volna.

- Oké – bólintok.

Katniss leül egy padkára, én pedig a táskákkal a kezemben gyorsan elrohanok a bolthoz. Bent kellemes meleg fogad, a gyümölcsök illatától megkordul a gyomrom, és rájövök, hogy ma még semmit sem ettem. Nem foglalkozom az éhséggel: gyorsan veszek egy guriga kötszert, egy csomag borsmentás cukorkát, ahogy a mentorom kérte, aztán magamnak pár narancsot és mogyorót. Fizetek, a táskákba tömöm a cuccokat, és már rohanok is vissza Katnisshez. Ismét segítek neki felállni, a hátunkra vesszük a zsákokat, és elindulunk a Győztesek Faluja felé. A magam előtti utat bámulom, a kérgesre fagyott havat, azt, ahogy a Hold gyér fénye megcsillan rajta. Hamarosan feltűnik a távolban a kapu. Tovább megyünk, ám Katniss egyszer csak megrázza a kezemet.

- Engedj el – suttogja, és a házuk felé biccent.

Összevont szemöldökökkel keresem, hogy miért kell elengednem, miért nem segíthetek neki. Mikor átlépünk a kapu alatt, azonnal meglátom. Két Békeőr áll az ajtajuk előtt, úgy látom, őt várják. Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy talán mindenről tudnak, és le fogják tartóztatni. Sőt, minden bizonnyal rám is ugyanez a sors vár. Éppen ezért, mielőtt a verandához érünk, megállok.

- Haza kéne mennem – suttogom fojtott hangon.

- Rendben. Vigyázz magadra, és tartsd nyitva a szemed – ölel magához.

- Te is. - Magamhoz szorítom, aztán elválok tőle, és elindulok a saját házunk felé. A csendben még hallom, ahogy Katniss a Békeőrökkel beszélget, a hangokba belekeveredik az anyukája is. Lehet, hogy túlzás, de azért imádkozom, hogy mindketten megérjük a reggelt.

Ahogy kilépek a járdára az ösvényről, ahol mindig átjárok a mentoromhoz, azonnal felismerem a fehér ruhás alakokat az ajtónk előtt. Összehúzom a szemeimet, ökölbe szorítom a kezeimet, és elhatározom, hogy azért sem leszek gyáva vagy gyenge. Sőt, úgy fogok viselkedni, mint akinek az égvilágon semmi félnivalója sincsen. Közönyt erőltetek az arcomra, és ráérősen felsétálok a lépcsőn.

- Jó estét! - köszönök rá a Békeőrökre. Látszólag meglepi őket a dolog, de azonnal összeszedik magukat. Két férfi, egész fiatalok.

- Miss Candel – szólít meg az, amelyik szerintem még harminc sincsen.

- Hmm? - Nem nézek rá, inkább a bakancsomat bámulom, ahogy leverem róla a havat.

- Kérem, fáradjon be – szólal meg az idősebbik.

Összevonom a szemöldökeimet, és felrántom a hátamon a zsákot. - Épp azt akartam csinálni – felelem flegmán, aztán benyitok, és direkt elkezdem visszacsukni az ajtót, mintha elfelejtettem volna, hogy ők is ott vannak. - Ja, bocsi – nézek a fiatalabbik pasasra, mikor megfogja az ajtófélfát. Szörnyen szemtelen vagyok, de nem érdekel. Megérdemlik.

- Sash! - Anya szalad felém a konyhából. Mikor elém ér, szorosan magához ölel. Apa követi, aki védelmezően átkarolja a vállamat, ahogy a Békeőrök felé fordulunk. - Hol voltál, drágám? - kérdezi aggodalmasan anya, mit sem törődve a két férfival.

- Csak sétáltam – felelem, folyamatosan tartva a dacos szemkontaktust az idegenekkel. Igen, pont ezt üzenem feléjük: ti itt idegenek vagytok.

- Borítsa az asztalra a táska tartalmát – utasít az idősebb fickó.

Leveszem a sapkám és a sálam, kicipzárazom a kabátom, aztán lehúzom a bakancsokat a lábaimról, és kényelmesen a konyhába sétálok. A többiek követnek. A Békeőrök minden bizonnyal arra számítanak, hogy lesz a tatyómban valami, ami arra utal, hogy törvényt szegtem, de azt leshetik. Kicsatolom a csatokat, majd kiöntöm a zsák tartalmát. A narancsok szétgurulnak, a mogyorók pedig hangosan koppannak. Egy pillanatra megrémülök, mert azt hiszem, hogy a kitűzőt is ide raktam, de ahogy végigsimítok a zsebemen, rájövök, hogy ott van.

- Megfelel? - fordulok hátra.

A két pasas bólint, aztán az idősebb merész kijelentést tesz: - Thread Főbékeőr úr azt üzeni önnek, hogy vigyázzon Katniss Everdeennel. Veszélyes lány, könnyen bajba kerülhet miatta, és a Főbékeőr nem szeretné, ha szenvednie kéne az ő gondatlansága okán.

Nagyot nyelek, a zsebembe süllyesztem a kezem, nehogy meglátszódjon, mennyire idegesít, amit mondanak. - Rendben – bólintok. - Én meg azt üzenem neki, hogy nyugodtan tegezzen. Attól még, hogy megnyertem a Viadalt, gyerek vagyok. Adják át neki, hogy tudom, hogy a Kapitólium mire kényszerít, de nem érdekel. Annyira gyorsan azért nem fogok felnőni. - Kihúzom magam, mély levegőt veszek, és várom a reakciójukat. Apa megszorítja a vállamat: mindannyian tudjuk, hogy ezt talán nem kellett volna. Én is tisztában vagyok vele, de annyira idegesít ez az igazságtalanság, hogy képtelen vagyok uralkodni a nyelvemen.

- Átadjuk – bólint hidegen az idősebb pasas.

Aztán sarkon fordulnak, és kisétálnak az ajtón. Anya gyorsan bezár utánuk, én pedig lerogyok az egyik székre az asztal mellé. A tenyereimbe temetem az arcomat, aztán a fára hajtom a fejem, és mélyeket lélegzem. Már megint mit csináltam?! Nem viselkedhetek ilyen szemtelenül a törvényszolgákkal!

- Elrontottam mindent – suttogom.

6. Fejezet - V. rész

Kedves Olvasóim!

Íme a következő rész. Hamarosan fontos momentumhoz érkezik a történet, én már nagyon várom. Persze az más kérdés, hogy még mindig nem írtam tovább a sztorit, de remélem, nem fogom beérni magam. Na mindegy, most szeretnék jó olvasást kívánni, és köszönöm, hogy itt vagytok! 

Dorine Osteen

_________________________________________________

A szemeim előtt megjelenik Gale, akit félholtra vert az új Főbékeőr, és akinek az anyukája annyira aggódott érte, aki miatt Katniss annyira kiakadt. Ez a Békeőr kapcsoltatta be az áramot, amivel kizárt minket az erdőbe. Hirtelen összeszaladnak a szemöldökeim. - Gondolod, hogy direkt csinálta? - kérdezem.

- Simán kinézem belőle – bólint a lány. - Tudta, hogy ki fogunk jönni, és ha elkap minket idekint, akkor megvan az indok, amivel eltehetnek láb alól.

A gondolattól, hogy ma végünk lehet – hiszen vagy megfagyunk, vagy elkapnak, vagy agyoncsap az áram -, jeges félelem költözik a szívembe. Hirtelen úgy érzem, megint az arénában vagyok, és egyetlen dolog kezd lebegni a szemeim előtt: életben kell maradnom, át kell jutnunk a kerítés túloldalára.

- Hogy csináljuk? - nyelek egy hatalmasat.

Katniss összehúzza a szemeit, aztán kinéz a fa mögül. Megtapogatja a vastag törzset, majd felnéz. A tekintete elidőzik egy darabig odafönt, végül így szól: - Az az ág átlóg a kerítés felett. - Felmutat, én pedig követem a szemeimmel. És valóban: egy vastagabb ág jó hét méterrel átlóg a kerítés felett. Muszáj ilyen magasan lennie, különben ropogósra sülünk. - Ott átjuthatunk – teszi hozzá.

- Oké – szorítom össze a fogaimat -, menjünk.

Én megyek előre, Katniss pedig utánam mászik. A fa kérge jeges, és ahol a jég átáztatja a nadrágomat, a víz

aztán azonnal megfagy, és dörzsölni, égetni kezdi a bőröm. De nem állok meg. Elhatározom, hogy azért is átjutok a kerítésen. Nem tettem semmi rosszat. Annyira felháborít, hogy ilyen semmi dolgokért képesek bántani és megbüntetni az embereket! A körzetben éheznek, rettegnek, és ha nyugalmat meg ellátást keresnek az erdőben, az már rögtön bűnnek számít. Undorító világban élünk, és ezt legszívesebben az új Főbékeőr képébe mondanám – ha nem félnék attól, ami akkor a szüleimmel és velem történne. Így hát néma maradok, és tűröm, hogy az ujjaim pirosra hűljenek. Mikor felérek az ághoz, lenézek Katnissre. Azonnal felér mellém.

- Te vagy az első – mondja. - Mássz ki a szélére, amíg tudsz, aztán engedd el. Nem fogod megütni magad, mert a hóra esel – próbál nyugtatni.

- Rendben – sóhajtok fel szaggatottan.

- Sash?

- Igen?

Katniss előhúzza a zsebéből a fecsegőposzátás kitűzőt, és a kezembe nyomja. - Ez legyen nálad.

- Nem – rázom meg hevesen a fejem. - Nálad marad, mert te is lejutsz! - Valami eltörik bennem. Könnyek gyűlnek a szemeimbe, de mihelyt az első forró csepp lepereg kihűlt arcomon, le is törlöm. Összepréselem az ajkaimat, nem engedem, hogy sírni kezdjek. Mégis megijeszt a tudat, hogy Katniss nekem akarja adni a kitűzőt.

- De igen – feleli határozottan. Ráhajtja az ujjaimat a madárra, aztán az ág felé mutat. - Gyerünk! - utasít.

Még utoljára ránézek, aztán elindulok. A látásom homályos a könnyektől, nem érzem az ujjaimat, a lábaim égnek, fázom, és folyton megcsúszom. Azonban nem állok meg. Mászom és mászom, mikor pedig elérem az ág végét, lassan leereszkedem. Először egy lábbal, végül mindkettővel, és mikor már csak lógok, elengedem a fát. Úgy két másodpercig zuhanok, aztán földet érek. Elmerülök a hóban, a fehérség teljesen körbevesz. Egy kicsit beverem a kezem, de ezen kívül semmim sem fáj – ez pedig remek. Nem hogy túléltem, de egy kicsi zúzódással meg is úsztam. Gyorsan felállok, leporolom magamról a havat, és arrébb állok, hogy Katniss is lejöhessen. Nem kell sokat várnom rá: pár pillanat múlva már a hóban fekszik, pont ott, ahol én is az előbb. Hangosan felnyög, mire egyből rájövök, hogy valami nem stimmel.

- Mi fáj? - térdelek mellé. A zsebembe süllyesztem a kitűzőt, és megfogom Katniss kezét, hogy segítsek felállni neki.

- A bokám – préseli az ajkai között.

Felajánlom, hogy hozok segítséget, de azonnal visszautasítja. - Inkább segíts felállni – mondja.

Valahogy lábra kecmereg a segítségemmel, aztán elindulunk a Győztesek Faluja felé. Magamban hálát adok, hogy mindketten életben vagyunk, ráadásul a kerítés másik oldalán. Nem mondom, hogy ez a biztonságosabb fele, de mindenképpen ez az a hely, ahol nem kaphatnak el azért, mert ránk bizonyítják, hogy az erdőben voltunk.

6. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Hát igen későn, de megjött a következő rész. Ma szorgos voltam, vidéken is jártam, fent észak felé, Nógrádon, és annyira ááá volt, hogy kedvem támadt erdőben rohangálni. Na mindegy, ez tökre nem lényeg, sokkal inkább az, hogy köszönöm nektek a kommenteket, a pipákat, a 35 feliratkozást, a több, mint 40.000 oldalletöltést(!!), és mindent! <33 

Kellemes olvasást és szép álmokat,

Dorine Osteen :)

_____________________________________________________

Összerázkódom, de nem mondok semmit, inkább csak bólintok. Bonnie lábát figyelem, ahogy maga mögött húzza, míg be nem érünk az apró építménybe. Még sosem voltam itt. Elég régi házikó, az ablakai betörve, a kandallóban gyenge tűz lobog, a fal mellett egy kupac fahasáb, gondolom a tűz táplálására készítették oda. Letelepszünk a földre a meleg lángok elé. Bonnie a kezét melengeti, mellette egy kettévágott bádogkannában forró víz, benne egy marék tűlevéllel. A gyanta finom illata teljesen betölti a házikó belsejét. A fegyvert szorongatva bámulok magam elé, nem is figyelem, hogy miről van szó. Akkor kapom fel a fejem, mikor Katniss a nevemet mondja.

- Igen? - nézek rá.

- Hoztál magaddal kaját, igaz? - kérdezi.

- Aha – bólintok, majd a földre teszem a táskámat. Van nálam péksütemény, néhány narancs és alma, egy kis mogyoró, és füstölt hús.

- Add oda nekik – biccent a két nő felé.

Rájuk nézek, és mikor meglátom, hogy már javában falatoznak Katniss táskájának a tartalmából, elszorul a torkom. Újra elfog az érzés, hogy mennyire igazságtalanul kiszolgáltatottak vagyunk. Egy kicsit indulatosan tolom Bonnie felé a táskámat, ám mikor felnéz, a tőlem telhető legkedvesebb mosolyomat varázsolom az arcomra. Elvégre ők nem tehetnek semmiről, nem szabad tudniuk semmiről...

- Ebből is ehetünk? - kérdezi félénken.

- Mind a tiétek – bólintok, és újat taszítok a zsákon, mire kigurul belőle egy alma, pont a lány térde elé. Felkapja a hideg földről, és ámulva megforgatja az ujjai között.

- Köszönjük – feleli helyette Twill.

Rá is rámosolyogok, aztán Katniss mellé húzódom, és vele együtt figyelem, ahogy a két szerencsétlen menekült megtömi a hasát. Mikor elkészült a tűlevéltea, töltök nekik, meg nekem és a mentoromnak is. Élvezem, ahogy a forró gőz átmelengeti az arcomat, és magamban hálát adok azért, hogy itt senki sem bánthat minket. Az erdő Katniss területe, az ő világa, nincs az a Békeőr, aki itt elkaphatná. És amíg ő itt van, addig nekem sem eshet bántódásom.

- Szerinted igaz? - suttogja egyszer csak Katniss. Egészen közel hajol hozzám, hogy csak én hallhassam, amit mond.

- Mármint? - vonom össze a szemöldökeimet.

- Hogy van Tizenharmadik Körzet.

- Nem is tudom... Túl szépnek látszik, hogy igaz legyen. De ha megkérdezed őket, hogy mi is a pontos történetük, talán többet is megtudunk – biccentek Twillék felé.

Katniss bólint, és felteszi a kérdést. - Szóval, hogy kerültetek ide?

Ők pedig mesélni kezdenek. Már akkor elkezdődött valami a Nyolcadik Körzetben, mikor tavaly Katniss és

Peeta Győzelmi Körútja tartott. Akkor az lázította fel az embereket, hogy képesek voltak ketten élve elhagyni az arénát, aztán akkor robbant ki az igazi lázadás, mikor én is megnyertem a Viadalt. Az én kezeim tiszták, nem öltem embert, ez pedig azt bizonyítja, hogy igenis át lehet hágni a Kapitólium játékszabályait. Miután véget ért a saját Körutam, a lakosok csapatokba verbuválódtak, és megpróbálták elfoglalni a Körzet főbb épületeit. Ám nem sikerült nekik: a Békeőrök azonnal lecsaptak rájuk, és felrobbantották az egyik gyárat, ahol Twill és Bonnie is dolgoztak. Ők éppen nem voltak bent akkor, különben meghaltak volna. Összeszedték a békeőr ruhákat, amiket úgy lopkodtak össze, aztán megszöktek, és itt kötöttek ki, a Tizenkettedik erdejében. Aztán ismét szóba kerül a Tizenharmadik Körzet: Bonnie és Twill nem tudja, mi van ott, de bíznak benne, hogy valami, ami segíthet rajtuk. Valami felvételről beszélgetnek, amit a tévében adnak, de nem figyelek rájuk. Az ölembe bámulok, a fejem zsong a sok információtól. Hogy lázadás? A Tizenharmadik Körzet mégis létezik? Ez lehetetlen. Hetvenöt éve elpusztították, akkor meg nem élhetnek ott emberek, nem lehet, hogy mégis megvan. Megrázom a fejem, és felsóhajtok. Hallgatom a beszélgetést, de egy szót sem szólok. Mikor Katniss feláll, hogy megtanítsa Bonnie-nak, hogy lőjön mókusokat a fegyverével, segítek elpakolni Twillnek, de végig kínosan kerülöm a tekintetét. Szerencsére nem beszél hozzám, én pedig amint lehet, kimegyek Katnissékhez. Mivel lassan lemegy a Nap, ideje indulnunk. Biztos, hogy a szüleim már halálra aggódják magukat. Így hát elköszönünk a két menekülttől, és a tekintetükkel a hátunkon átgázolunk a vastag havon. A lábnyomainkat követve egész hamar az erdő széléhez érünk. Egyikünk sem beszél, csendesen ballagunk egymás mellett. Mire a füves részhez érünk, már teljesen sötét van. Megállunk egy kicsit, míg Katniss elrejti az íját meg a nyilakat, aztán az éj leple alatt a kerítéshez lopakodunk. Én azonnal lehajolok, hogy átbújjak a drótok alatt, de Katniss megtorpan. Tágra nyílt szemekkel, megfeszített izmokkal mered a kerítésre, akár egy ugrásra kész szarvas, aki megérezte, hogy medve van a közelben. Aztán egyszer csak megragadja a karomat, és magával ránt a fák közé.

- Mi van? - didergek. Nagyon fázom, szeretnék már hazaérni, és nem értem, miért nem megyünk.

- Áram alatt van a kerítés – leheli a mentorom.

- Tessék? - hökkenek meg. - Sosem kapcsolják be az áramot, nem?

- De most bekapcsolták – fintorog Katniss. - Új a Főbékeőrünk.

6. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim!

Nagyon nem fűlik a fogam ahhoz, hogy ezt elmondjam nektek, de az a helyzet, hogy tartozom ennyivel. Szóval az van, hogy mostanában eléggé leálltam az Akik vagyunk írásával... Éppen a 80. oldal környékén tartok, szóval egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy beérem magam, de azért én nagyon aggódom. Valahogy vissza kéne hoznom a kedvem az írásához, mert kiveszett belőle az izgalom, és így nem jó csinálni. Ha pedig nem élvezem, akkor nem lesz élvezetes olvasni sem. Nem tudom, mi lesz és hogy lesz, csak gondoltam, megemlítem, hiszen jogotok van tudni. Pár hete fejeztem be egy számomra nagyon fontos történetet, és úgy voltam vele, hogy ha majd azzal végzek, akkor teljes erőből nekilátok ennek, de nem így lett, helyette teljesen megborultam, annyira hiányzik az a sztori, mert olyan biztos pont volt az írás terén... Most meg válogatok az ötleteim között, semmihez sincsen igazából kedvem, de egyszerre négy sztorit is írnék, szóval utálatos egy helyzet.

Ehh, ennek ellenére köszönöm, hogy ti még mindig itt vagytok, és köszönöm a visszajelzéseiteket is. Remélem nem kell csalódnotok bennem. :/ 

Szeretettel,

Dorine Osteen

_______________________________________________________

- Igen – bólint Katniss. Újra a hátárba dobja a tegzet, aztán int a fejével, hogy menjünk tovább. - Gale azt mondta, a bányában már rebesgetik a lázadást – magyarázza tovább. Hirtelen eszembe jut apa, és az, hogy tegnap este meddig kimaradt. Lehet, hogy neki is köze van a lázadáshoz? Ugyan már nem dolgozik a bányában, de vannak odalent barátjai, akik esetleg beavathatták a dologba. Ha az elnök megtudja, hogy így van, akkor biztos, hogy a korbácsolásnál is rosszabb büntetést fog kapni.

- Tennünk kell valamit – szorítom meg a hátizsákom szíját. - Ha hagyjuk, hogy minden úgy történjen, ahogy Snow akarja, akkor minden csak rosszabb lesz. Az egyetlen esélyünk az, ha visszatámadunk.

- Igen, szerintem is – bólint Katniss. - Pár napja még, mikor hazafelé jöttünk a Kapitóliumból, azt tervezgettem, hogy fogom az egész pereputtyot, és megszökünk ide, az erdőbe. Peeta, Gale, Haymitch és te is jöttél volna, meg a családjaink.

- Ez elég bátor húzás lenne – szaladnak össze a szemöldökeim. - Szerintem Snow simán ránk találna.

- Már nem is ez a tervem – folytatja. - Miután majdnem halálra korbácsolták a legjobb barátomat, úgy döntöttem, maradok, és oltári nagy balhét csapok.

Teljesen eláraszt az izgalom, ahogy arra gondolok, hogy lázadásba kezdünk. - Vagyis...? - kérdezem óvatosan.

- Vagyis harcolni fogunk – mondja Katniss határozottan. - Mihelyt meglesznek a kellő eszközök, mindent bevetünk.

Válaszolni szeretnék, de nem tudok, mert meglátom, hogy hová jöttünk. Így, hogy látom ezt a kis házikót itt a reménytelenül fehér, elhagyatott, hideg erdő közepén, már nem is tűnik olyan hülye ötletnek a szökés. Saját birodalmunk lehetne az erdőbe, semmi több Aratás, semmi több fájdalom, semmi több halál. A magunk urai lehetnénk.

A tekintetemmel követem a vékony füstcsíkot, ami a házikó omladozó kéményéből száll az ég felé. Egészen addig bámulom, míg egyszer csak valaki megragadja a csuklómat, és erősen megránt. Katniss az. A következő pillanatban egy fegyver kattan a hátunk mögött. Csak annyi időm van, hogy egyetlen pillantást vessek Katniss arcára, aztán előjön belőle a vadász. Gyakorlott mozdulattal rántja ki a nyílvesszőt a tegzéből, simán az idegre helyezi, és már feszíti is az íjat. Vele együtt fordulok, együtt bámulunk bele a Békeőr szemébe. Vagyis első ránézésre Békeőrnek tűnik, hiszen minden stimmel. De mikor a ruhát viselő nő a földre dobja a fegyvert, összezavarodom.

- Ne! - kiáltja, és a lány felé nyújt valamit.

Katniss tekintete egy darabig még a nő arcán időzik, azt mérlegeli, hogy lelője-e, vagy ne. Az ujjaim olyan erősen markolják a táskámat, hogy minden vér kifut belőlük. Tudom, kegyetlenség, de azon szurkolok, hogy Katniss végezzen a nővel, aztán tűnjünk el innen. Elvégre ez egy Békeőr. Vagyis... eldobta a fegyverét. Aztán mikor meglátom a kerek kekszet, amit Katniss felé nyújt, tátva marad a szám. Itt valami nagyon nem stimmel... A kekszbe belenyomták a fecsegőposzátát.

- Ez micsoda? És mit jelent? - kérdezi Katniss. A hangja éles, látszik rajta, hogy ha nem kap pillanatokon belül valami épkézláb választ, akkor gondolkodás nélkül elereszti a nyilat.

- Azt jelenti, hogy a te oldaladon állunk – felel egy hang a hátunk mögül.

Katniss fél szemmel, egyetlen pillanatra rám néz, és azonnal megértem, mire kér. Hátra pillantok. Egy lány áll a hóban, rajta is Békeőr ruha van, de kétszer akkora, mint ő maga, a fehér anyag szinte mindenhol lóg róla. Az arca beesett, a fegyverét a földre dobta, egyedül egy faágakból összetákolt mankót tart a kezében. Szerintem még egy légynek sem tudna ártani, nem hogy Katissnek. Arról már nem is beszélve, hogy annyi idős lehet, mint mi. Talán még fiatalabb is. - Csak egy lány – motyogom a mentoromnak, de nem fordulok vissza. - Teljesen ártalmatlan.

- Gyere ide elém, hogy lássalak – parancsolja Katniss. Olyan hangosan adja az utasítást, hogy az arcom eltorzul, mert a hangja bántja a fülemet.

- Nem tud, nem... - kezdené a nő, aki előttünk áll, de Katniss félbeszakítja.

- Gyere ide elém!

A lány elindul felénk. Követem a tekintetemmel, és azonnal kiszúrom, hogy valami nem stimmel az egyik lábával, mert húzza a hóban. Gondolom erre való a mankója is.

- Hogy hívnak? - kérdezi Katniss, mikor a lány megáll előttünk. Hol rám, hol rá néz, a tekintete félénken fürkészi az arcunkat. Elszorul a szívem a látványától.

- Twill a nevem – válaszol helyette az idősebb nő. - Ő pedig Bonnie. A Nyolcadik Körzetből menekültünk el.

Katniss-szel azonnal összenézünk, mindkettőnk szeme megvillan. A nyolcadik Körzetben van felkelés! A mentorom arról kezdi faggatni a menekülteket, hogy honnan van az egyenruhájuk, mire ők mesélni kezdenek. Aztán szóba kerül a madármintás kenyér is.

- Mi ez a kenyér? A madármintával? - teszi fel a kérdést Katniss.

Bonnie meglepődik. - Hát nem tudod, Katniss?

- Csak annyit tudok, hogy ugyanilyen madár volt azon a dísztűn, amit az arénában viseltem – hazudja. Pedig tudja, persze, hogy tudja. Ezt bizonyítja az is, hogy elárulja, hogy tud a lázadásról.

- Igen, ezért kellett megszöknünk – bólint Twill.

- Látom, jól sikerült. És most mihez fogtok kezdeni? - kérdezi Katniss.

- A Tizenharmadik Körzetbe tartunk – feleli Twill.

- A Tizenharmadikba? - kérdezünk vissza egyszerre. A hangunk összecseng, de aztán csak a mentorom folytatja. - A Tizenharmadik Körzet nem létezik. Eltörölték a föld színéről.

- Hetvenöt éve – feleli erre Twill.

Katniss nem válaszol, inkább Bonnie felől érdeklődik, és azt kérdezi, hogy mi történt a lábával. Megtudom, hogy kificamodott, hála a túl nagy bakancsnak. Aztán a mentorom felajánlja, hogy menjünk be a házba. Leereszti az íjat, felkapja a földről a fegyvert, és a kezembe nyomja.

- Szükség esetére – néz a szemembe.

6. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim!

Ismét este, de meghoztam az újabb részt, még időben. Borzalmas szélvihar van odakint, és nekem már nagyon elegem van belőle... ._. Igazából ez most nem jön ide, de a lényeg az (ismét), hogy köszönöm a pipákat, a díjakat, a kommenteket, a kattintásokat - amikből mindjárt eléritek a 40.000-et!! - és mindent, szuperek vagytok!

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

_______________________________________________________

Normális esetben most ellenkezni kezdenék, hogy biztosan meg van húzatva, elvégre hajnalban, télen az erdőbe menni, ráadásul ilyen állapotok között őrültség, de mivel ez nem normális eset, ezért azonnal bólintok. Borzasztóan megnyugtató érzés, hogy végre kiszabadulhatok innen.

- Oké, pár perc, és lent vagyok!

Katniss bólint, én becsukom az ablakot, és dideregve, izgatottan nekilátok, hogy keressek valami meleg ruhát. Jó vastagon öltözöm, aztán lelopódzom a konyhába, és megtömök egy hátizsákot mindenféle tartós élelemmel. Végül hagyok egy üzenetet a szüleimnek, hogy ne aggódjanak, Katniss-szel vagyok, aztán sálat, sapkát, kabátot, bakancsot húzva kilépek az ajtón. A friss levegő mámorítóan hat rám, a vérem azonnal felpezsdül.

Meg akarom szólítani a mentoromat, de még azelőtt szemben találom magam vele, hogy bármit is mondhatnék. Egy pillanatig csak nézünk egymás szemébe a sötétben, aztán mintha csak megállapodtunk volna, megöleljük egymást.

- Sajnálom, hogy csak most jöttem – suttogja Katniss.

- Nem – rázom meg a fejem, ahogy kibontakozunk az ölelésből -, semmi baj. Az unokatestvéred most fontosabb. Tényleg, hogy van? - érdeklődöm.

- Jobban. Fogjuk rá – feleli Katniss kurtán. Aztán a Győztesek Faluja kapuja felé néz, és biccent egyet. - Gyere, lépjünk le.

Elindulunk. Tudom, hogy az erdőbe megyünk, elvégre hová máshová? Az erdő az egyetlen hely, ahol nem hallgatják ki azt, amit beszélünk, és Katniss csak ott érzi magát igazán biztonságban. Csendesen menetelünk, csak a kérgesre fagyott hó ropog a talpunk alatt. Jó kis séta az otthonainktól a Tizenkettedik Körzet végét jelző Rét és az áramkerítés, így mire megállunk, hogy meghallgassuk, van-e áram a drótokban, már alaposan kifáradok. Zihálva veszem a levegőt, Katnissen persze a fáradtság semmilyen jele nem látszik. Ő mindig fit, ennek is köszönhető, hogy megnyerte a Viadalt. És persze a győzelme után is folyton kijár az erdőbe, mind a mai napig.

- Na? - kérdezem vacogó fogakkal.

- Tiszta – válaszolja.

Először ő bújik át a kerítés alatt, majd én. Aztán kocogni kezdünk, egyenesen be, a fák közé. Lopva pillantok a hátam mögé, és azt figyelem, ahogy egyre távolodunk a Körzet Perem nevű szélén álló szürke, sötét házaktól. Mikor a kopasz fák eltakarják őket a szemeim elől, újra az útra kezdek koncentrálni. Katniss kiveszi egy nagy, odvas fa belsejéből az íját és a tegzét a nyilakkal, aztán csak megyünk és megyünk. Sötét van, néha furcsa hangokat hallani, de nem félek, mert itt van velem a lány, aki úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét, és én bízom benne. Nem nyafogok, pedig fáradt vagyok, fázom, és meg akarok állni. Még azt sem kérdezem meg, hogy pontosan hová tartunk. Aztán egyszer, mikor a Nap éppen kibukik a fák magas csúcsai mögül, legnagyobb meglepetésemre Katniss szólal meg.

- Gale nem az unokatestvérem – mondja.

A haját figyelem, ahogy a gyér napsugarak aranyszínűre festik. Összevonom a szemöldökeimet, és megrázom a fejem. - Ezt hogy érted? - kérdezem.

- Úgy, hogy nem az unokatesóm – ismétli. - De még rokonok se vagyunk.

- Akkor miért tudja mindenki úgy, hogy azok vagytok? - Próbálok szimpla meglepettséget mutatni, de rá kell jönnöm, hogy már megint nem lettem beavatva valamibe, és ez elég rosszul esik. Bízom Katnissben, de sokszor van, hogy nem értem, mit miért csinál. Most sem értem, hogy miért nem mond el bizonyos dolgokat.

- Mert elég furcsa lenne, hogy miközben a szerelmemmel enyelgek a házunk előtt, egy másik srác a legjobb barátom, nem? - válaszolja a lány szarkasztikus hanglejtéssel.

- Úgy érted, Peetával?

Katniss megtorpan, lerántja a hátáról a nyilakkal teli tegzet, és egyenesen az enyémbe fúrja a tekintetét. - Nem, Kökörcsinnel! - kiált rám. - Sash, mi van veled? Nem aludtál eleget, vagy mi? Egyáltalán nem veszel komolyan, miközben olyan dolgokról akarok veled beszélni, amik akár az életedbe is kerülhetnek!

- Ó – szegem fel az állam -, nagyon sajnálom. Talán ha többször beszélgetnénk, kevésbé lennék tájékozatlan! - kiáltok vissza.

A hangunkra egy madár röppen az egyik ágról a másikra, mire Katniss ösztönösen előránt egy nyílvesszőt. Aztán mikor látja, hogy nincs veszély, elrakja, és ismét rám néz. Egy pillanatig csak bámul bele a szemeimbe, végül a havat kezdi nézni, mintha olyan érdekes lenne.

- Életveszélyben vagyunk – suttogja. - Mindannyiunkat megölhetnek.

- A családjainkkal együtt – mondom ahelyett, hogy rákérdeznék a dologra.

- Igen. Muszáj tennünk valamit, különben végünk.

- Tudom – bólintok. Izgalom lesz úrrá rajtam. Itt az idő, hogy beavassam a tervembe. - Figyelj, Katniss, azt is tudom, hogy mit mondott Snow... Vagyis, hogy ne fogjunk bele semmilyen nagyszabású dologba, de szerintem csak azért fenyegetett meg, mert tudja, hogy képesek lennénk összekovácsolni az embereket. És ha tényleg sikerülne, akkor fellázadhatnánk, és...

- Már megtörtént a lázadás – szakít félbe. Összevonom a szemöldökeimet, mire folytatja. - Emlékszel, mikor a polgármester házában találkoztunk? Épp az irodájából jöttem ki, és a tévéjében azt mutatták, ahogy az emberek a Nyolcadik Körzetből nekirontanak a Békeőröknek. Meg a Harmadikban is lehetséges lázadás – teszi hozzá.

Kerek szemekkel bámulok rá. - Szóval akkor... Akkor mi is csatlakozhatunk hozzájuk? - dadogom. Egy kicsit megijeszt a tudat, hogy valódi lázadásba csöppenhetünk. Eddig ez csak egy álom volt, ami megnyugtatott valamennyire, hiszen volt mibe kapaszkodnom, de így, hogy valódivá vált, már ijesztő. Még csak most jövök rá, hogy önző dolog volt tőlem úgy a lázadásra gondolni, mint egy eszköz, amivel bizonyíthatok magamnak meg az elnöknek, és amivel megvédhetem a szüleimet. Elvégre háborúba kezdenénk, a háborúban pedig általában az ártatlanok halnak meg.

6. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak ilyen későn, de meghoztam a következő részt. Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok, és remélem, a folytatás is tetszeni fog! <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

________________________________________________

'Can I make it better?'

Felsóhajtok, elhúzom a nehéz függönyöket, és az ágyam felé indulok. Szeretnék lefeküdni, mázsásnak érzem a tagjaimat, de a tekintetem megakad a zongorámon. Riki arca rémlik fel bennem, és halványan elmosolyodom. Remélem, jól van. Már egy ideje nem beszéltünk a Győzelmi Körút miatt, de megkértem Cinnát, hogy feltétlenül adja át neki az üdvözletemet. Talán lassan itt az ideje, hogy felhívjam, és beszélgessünk. Természetesen semmi komolyat nem mondhatok el neki, mert lehallgatják a telefonokat, azt pedig végképp nem akarom, hogy Rikinek valami baja essen miattam.

Leülök a zongorához, majd végighúzom az ujjaimat a billentyűkön. Leheletvékony por fedi őket, hiszen már jó ideje hozzájuk se nyúltam. Itt az idő tehát, hogy játsszak egy kicsit.

Lenyomom az első hangot, amit rögtön követ is a második. Ez egy gyermekdal, még anya dúdolta nekem régebben, én pedig addig szórakoztam, míg rá nem jöttem, hogy játsszák zongorán. Riki megmutatta, hogyan írjak kottákat, amikkel lejegyezhetem a saját magam által alkotott dallamokat, de nekem nem megy a kottázás. Nem szeretem, mikor a zenét papírra vetem, mert szerintem a zene az zene, megélni kell, nem pedig leírni. Az összes dallam a fejemben él, sosem írom le őket. Most sem teszem: csak játszom a dalt. Egyszer, kétszer, háromszor, egészen addig, míg már a szöveget is éneklem vele. Aztán felsóhajtok, és beesett vállakkal görnyedek a zongorám fölé. Nem sírok, de a kezeim remegnek. Ha ez történt ma... Ha ez történt, akkor ki tudja, mi fog holnap? Holnap majd apát fogják nyilvánosan megkorbácsolni? Vagy ide jönnek, és az egész családomat tömlöcbe vetik? 

Az ajkaim megremegnek, és hirtelen düh árad szét bennem. Akármennyire is ott zakatol a fejemben, hogy mi történt, és hogy mit mondott Snow elnök, idegesít a tudat, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva. Senkinek nincs joga így uralkodni másokon... És ekkor eszembe jut, hogy nem mondtam el Katnissnek, amit akartam. Mondjuk nem is volt rá nagyon alkalmam, de amint tudom, megosztom vele az ötletemet, és tudom, hogy ki fogunk találni valamit.

Az ujjaim váltanak, és újabb hangokat kezdek lenyomni a zongorán.

- Talán elrontottam valamit? - éneklem suttogva. - Szabad... szabad újra csinálnom? Kijavíthatom? Mutasd meg, hogyan legyek jobb, mutass utat... Talán valami rosszat mondtam? Újrakezdhetem? Talán elrontottam valamit? Csinálhatom jobban?

Még órákig ülök a zongorám előtt. Addig ütöm a billentyűket, míg a szemhéjaim teljesen el nem nehezülnek. Eddig is fáradt voltam, de tudom, hogy ha lefekszem, csak még rosszabb helyre kerülök, mint a valóság. Így hát próbálom addig húzni az alvást, amíg tudom, mert attól tartok, egy olyan nap után, mint a mai, nem lesz nyugodt éjszakám. Ám mivel nem ülhetek egész idő alatt a zongora előtt, végül a fáradtság győz, és megadom magam. Elterülök az ágyamon, magamra húzom a takarót, és erősen a mellkasomhoz szorítok egy párnát.

Ahogy sejtettem, álmomban most sem vagyok egyedül. A Főtéren állok, körülöttem földbe vert oszlopok, és mindegyikhez hozzákötöttek valakit, akit szeretek. Békeőrök korbácsolják őket, és míg az egyiket próbálom megállítani, addig a másik ordítása kínoz. Végül a füleimre szorítom a kezeimet, és a földre kuporodom. Várom, hogy elhaljon a hangjuk. Ám hiába, hiába várok. Egyedül a hajnal segít rajtam. 

Pontban hétkor felpattannak a szemeim, és zihálva ülök fel az ágyamban. A takaró össze-vissza van, a párna régen a földön hever, jóval távolabb. Furcsa, de a fejemben azonnal meghallom a dalt, amit este kreáltam. Talán valami rosszat tettem? Újracsinálhatom? Pár pillanat alatt állva termek, és lefirkálom a szöveget. Aztán felállok, és megpróbálom minden gondomat a papíron hagyni.

Két nap telik el. Nem történik semmi. Nem csinálok semmit, csak várok. Várok valami csodára, ami majd egyik pillanatról a másikra megoldja a problémáimat. De akármerre jár is az a csoda, egészen biztos, hogy nem fog egyhamar megérkezni, ugyanis hatalmas hó esett ezalatt a két nap alatt. Azt hiszem, ezért nem történik semmi. A harmadik nap estéjén már alig bírok nyugton maradni, egyedül azért nem verekszem át magam Katnissékhez, mert nem akarom, hogy anyáék feleslegesen aggódjanak. Telefonon sem hívhatom, hiszen mindent lehallgatnak. Aztán egyszer, valahogy a harmadik és negyedik nap között éjszakán ismét felriadok. Ám most nem a rémálmomra, hanem arra, hogy valaki dobálja az ablakomat. Kalapáló szívvel mászom ki az ágyamból, és nézek le. Katniss áll a hóban: annyira be van bugyolálva meleg ruhákkal, hogy alig látni az arcát, ráadásul elég sötét is van, de én így is felismerem. Ahogy kinyitom az ablakot, jeges levegő áramlik a meleg szobába.

- Katniss! - suttogok le. - Te mit csinálsz itt?

- Öltözz fel, aztán gyere ki! - suttog vissza. Megütögeti a jutazsákot az oldalán, és az erdő felé biccent. - Hozz valami kaját is!

Összepréselem az ajkaimat, de félelem helyett öröm és megkönnyebbülés árad szét a bensőmben.

5. Fejezet - V. rész

Kedves Olvasóim!

Új hét, most pont erre a napra esik az új részlet. Köszönöm nektek az eddigi kommenteket és pipákat, igazán örülök annak, hogy tetszik nektek a történet! Remélem, ez a rész is fog. :)

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

________________________________________________

Összevont szemöldökökkel nézek fel rá, mert nem értem, miért válaszolja ezt. Arra számítottam, hogy jól lehord, amiért így beszélek, de ehelyett csak egyszerűen bólogat és egyetért. Valami nem stimmel. Akkor ugrik be, hogy mit mondott az ilyen beszédről, mikor meglátom a Győztesek Falujának kapuját. Alig tíz méterre vagyunk tőle, itt már lehallgathatják, amit mondunk, én pedig megint majdnem bajba sodortam magunkat. Mondjuk nem tudom, hogyan lehetnénk még ennél is nagyobb bajban.

Katnissék elöl loholnak, a két fickó, akik Gale-t viszik, alig bírják tartani a lépést a lánnyal, akit Peeta próbál nyugtatni. Egy pár pillanatig még látom, de a következőkben szinte mindent elborítanak a hatalmas, nedves hópelyhek. Havazni kezd, szakad, aminek most örülök, mert így legalább a szüleim kevesebb eséllyel veszik észre, hogy mi történt.

Katnissék házában mindenki – vagyis Katniss, Haymitch, Peeta, Prim és Katniss anyukája – a konyhába csoportosul, ahol a két férfi felteszi Gale-t a steril kendőkkel letakart konyhaasztalra, aztán minden olyan gyorsan történik, hogy alig fogok fel valamit. Katniss mamája parancsokat osztogat, a húga pedig elszántan cipeli a holmikat ide-oda, mindig azt csinálja, amit kell. Lenyűgözve, őszinte ámulattal bámulom, ahogy a nő és a kislány dolgozik. Mindennek van oka, amit tesznek, ráadásul a kezük olyan gyors és ügyes, hogy képtelenség követni őket. Mrs. Everdeennek még arra is marad ideje, hogy megkérdezze a lányát a szeme felől. Katnisst viszont nem nagyon érdekli a saját épsége, folyamatosan Gale miatt aggódik.

- Meg tudod menteni? - kérdezi az anyjától, ám helyette Haymitch válaszol.

- Ne aggódj. A Cray előtti időkben mindennaposak voltak a korbácsolások. Mindig édesanyádat hívtuk, ha segítségre volt szükség – magyarázza.

Katniss anyja óvatosan lát neki a munkának: először kitisztítja a sebeket Gale hátán, aztán vet egy pillantást a nőre, aki egyszer csak berohan a konyhába, és a fiú mellé ülve magához szorítja a kezét - gondolom ő Gale anyukája -, végül bekeni a sérült felületet valami gyógykenőccsel, és be is köti. Gale nyöszörögni kezd, és ekkor valósággal elszabadul a pokol. Katniss teljesen kétségbeesik. Először csak szól, hogy a gyógynövényfőzet, amit adnak a fiúnak, egyáltalán nem nem elég, sőt, még a fejfájáson sem segít, nem hogy ilyen borzasztó eseteknél. Az anyja, Peeta, és Haymitch is próbálja megnyugtatni, de Katniss nem hallgat rájuk.

- Adj neki fájdalomcsillapítót! - üvölt az anyjára. A hó, amit eddig az arcára szorított, most vízként folyik le az arcán, és tűnik el a kabátja alatt. - Adj neki fájdalomcsillapítót! Mégis hogy jössz ahhoz, hogy eldöntsd helyette, mennyi fájdalmat viseljen el?

Gale mocorogni kezd: kinyújtja a kezét Katniss felé, de a következő pillanatban elernyednek a tagjai, és fájdalmas nyöszörgés szűrődik ki az ajkai közül.

- Vigyétek ki innen – szólal meg egyszer csak Mrs. Everdeen. A hangja nem tűr ellentmondást, és Peetáék

azonnal engedelmeskednek neki. Felkapják Katnisst, aki szitkozódva, kapálódzva próbál szabadulni a szorításukból.

Ahogy eltűnnek egy szobában, még mindig hallom, ahogy Katniss ordít. Aztán ahogy a hangja lassan elhal, nyelek egyet. Kerek szemekkel bámulok körbe a szobában, még csak most kezdek rájönni, hogy mi is történt valójában. Ezt a fiút megkorbácsolták, majdnem megölték ma a Főtéren.

Hirtelen rosszul leszek, és hátrálni kezdek. Szó nélkül távozom a konyhából, ott hagyok mindenkit, és valósággal kiesem az ajtón. Alig látok valamit a hatalmas kavarodásban, amit az örvénylő hó okoz. Ösztönösen az arcom elé tartom a kezeimet, de körülbelül semmit sem érek vele. A szél az arcomba fújja a havat, mire fuldokolva kapkodok levegő után. El kell tűnnöm innen, haza kell jutnom – csak ez zakatol a fejemben. Minél hamarabb biztonságba kerülni, távol mindenféle korbácsolástól, vértől, szitoktól és könnytől.

Futni kezdek, ahogy csak tudok, de kétségbeesetten tapasztalom, hogy minden második lépésnél orra bukom. Ennek az lesz az eredménye, hogy kimelegszem, és a víz, ami az arcomra olvadt, megfagy. Rettenetesen fázom, úgy érzem, menten megfagyok, ennek ellenére nem adom fel. A hó egyre jobban esik, a szél a fülembe üvölt, ahogy tántorogva tapogatózom a házunk felé. Kiszúrok egy apró kis fényt, ami valószínűleg az egyik szobából jöhet, aztán négykézlábra ereszkedem, és úgy kúszok egyre tovább. Mire elérem a verandát, már mindenem tele van hóval. Köhögve lököm be az ajtót. Anya azonnal ott terem.

- Végre, hogy... Te jó ég, Sash! - sikoltja. Azonnal mellém rohan, gyorsan becsukja az ajtót, és a földre térdel. - Mi történt veled? - Megpróbálja lefejteni rólam a sálat meg a kabátot, de nem engedem neki. Vagyis inkább a fejemben táncoló rémképek nem engedik. Átkulcsolom a nyakát, olyan erősen szorítom magamhoz, ahogy csak tudom. Hörögve, sípoló tüdővel szívom magamba az illatát, a régi házunk illatát, amit még mindig érzeni a ruháin. Anya illatát, azt az illatot, ami az egyetlen biztos pont számomra ebben a világban. Azt az illatot, ami nélkül nem tudnék létezni, és amibe beleőrülnék, ha elveszíteném. - Sash – suttogja. A hajamat simogatja, én pedig engedem, hogy lassan forró könnycseppek folyjanak végig az arcomon. Még erősebben szorítom magamhoz, annak ellenére, hogy így lassan csupa víz leszek, hiszen a ruhámba került hó teljesen elolvad a melegben. Aztán csak lélegzem, összeszorított szemekkel próbálok megnyugodni, és várom a pillanatot, mikor minden rossz érzés egy szempillantás alatt elmúlik. Eltelik pár perc, mire végre eltudom engedni anyát. Letekeri rólam a sálat, leveszi a kabátomat, és az ujjaival hátrafésüli a hajamat. - Engedek neked fürdővizet, jó? - kérdezi kedvesen.

Majd' egy óráig áztatom magam a kádban. Élvezem, ahogy a forró víz körbeölel, lassan lemerülök, és engedem, hogy minden hang kiszoruljon a fejemből. A szemeim előtt, valami furcsa, sejtelmes, fekete ködben újra és újra lejátszódnak a mai és a tegnapi nap eseményei. Akármennyire vágyom arra, hogy eltűnjenek, akármennyire próbálom leküzdeni őket, egyszerűen nem megy. Végül addig maradok a víz alatt, míg szorítani nem kezd a tüdőm, és muszáj feljönnöm levegőért. Mélyeket lélegzem, és megint lebukok. Elengedem magam, hagyom, hogy a testem a felszínre emelkedjen, és úgy lebegek, mint egy hulla. Sírni kezdek, de a könnyeim pillanatok alatt eggyé válnak a fürdővízzel. Egyedül akkor nyitom ki ismét a szemeimet, mikor hallom, hogy apa is hazaért. Pizsamát húzok, aztán megpróbálok rendes arckifejezést erőltetni magamra, és átmegyek a konyhába. Egy kicsit beszélgetünk, de nem sokat, mert valahogy nem jönnek a szavak. Anya egész végig aggódva néz rám, azonban nem kérem meg, hogy ne mondja el apának azt, ami történt. Fáradt vagyok, aludni, pihenni szeretnék, semmire se gondolni. Így hát elköszönök a szüleimtől, és felmegyek a szobámba. Odafent egy pillanatra megállok az ablakom előtt. Olyan sűrűn szakad a hó, hogy alig látom a Katnissék konyhaablakából kiszűrődő aranyszínű fényt. Arra gondolok, hogy Gale most ott fekszik az asztalon szétroncsolt háttal, és valószínűleg embertelen fájdalmai vannak. Katniss meg mellette van, és érte aggódik.

5. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Megjöttem a következő résszel. Nem akarok semmit hozzáfűzni, adja magát szerintem. Remélem, tetszeni fog, és köszönöm a pipákat, a kommenteket, mindent, hogy még mindig itt vagytok! <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

___________________________________________________

- Ez is miattatok van! - sziszegi valaki.

- Bárcsak az arénában maradtatok volna! - szól egy másik.

Aztán kiérek az embertömeg elejére, és meglátom. A tér közepén egy oszlop áll, egy fiatal, félmeztelen férfi térdel előtte, úgy látom, eszméletlen – legalábbis oldalra bicsaklott fejéből és véresre szabdalt hátából erre következtetek. A feje fölé valami kövér, szürkés madarat akasztottak, mellette pedig egy fehér ruhás Békeőr áll, aki minden bizonnyal Főbékeőr lehet, hiszen a prémes mellénye arannyal van beszegve. Éppen a magasba emeli a hosszú korbácsot, amiről csöpög a vér. Annyira ledöbbenek a látványtól, hogy eltátom a számat, a gyomrom pedig tojás méretűre zsugorodik. A hideg levegőben azonnal megérzem a vér nehéz, fémes szagát, és az arcom elé kapom a kezem, mert rosszul leszek.

- Ne! - Összerezzenek a hangra, és azonnal az irányába fordulok. Ismerem ezt a hangot, és a következő pillanatban már azt is látom, ahogy Katniss rohanni kezd a fiú felé. Lélegzetvisszafojtva, némán figyelem az eseményeket. Katniss éppen akkor vetődik az eszméletlen fiú elé, mikor a Főbékeőr lesújt a korbáccsal. Telibe kapja a lány arcát, de az nem hátrál meg. Kitárja a karjait, és úgy védelmezi a szétroncsolt hátat, mint egy anyaoroszlán a kölykét. - Elég legyen! Megöli! - üvölti.

A lábaim önkéntelenül indulnak el Katniss felé, mikor látom, hogy a férfi ismét felemeli a korbácsot. - Katniss! - kiáltom. Mivel túl lassú vagyok, rohanni kezdek, és az utolsó pillanatban ragadom meg a Főbékeőr karját. Sokkal erősebb, mint én, ezért csak gyengíteni tudom a korbács okozta ütést, de teljesen nem vagyok képes megállítani. Szerencsére Katniss bőr vadászkabátja megvédi őt a csapástól, így nem kap további ütést. - Hagyja! - kérlelem kiabálva a férfit. Még mindig a karjába csimpaszkodom, ezért megpördül. Olyan könnyedén emeli fel a kezét, mintha pihekönnyű lennék. A lábaim elemelkednek a földtől, aztán a pasas egyetlen erős mozdulattal mellkason vág, de annyira, hogy mikor elterülök a hideg betonon, nem kapok levegőt. Nyöszörögve próbálok térdre emelkedni, azonban az ujjaim túlságosan elgémberedtek, így nem találok fogást a földön.

- Megállj! - hangzik egy újabb kiáltás. Oldalra fordítom a fejem, és látom, ahogy Haymitch átlép egy alak fölött, aki szintén a földön fekszik, nem is olyan messze tőlem. Mikor meglát, látom, hogy felismer, de aztán nem foglalkozik velem, inkább Katnisshez lép, és egyszerűen felrántja a földről. - Hát ez remek. Jövő héten fotózásra kell mennie. Az esküvői ruhájában akarják lefotózni. Mégis mit mondjak a stylistnak, mi?

- Ez itt egy bűnöző, aki vallomást tett, és a lány megzavarta a büntetés végrehajtását – feleli a férfi. Nem látom őket, de biztos, hogy ez a fickó hangja, aki az előbb megütötte Katnisst.

- Az sem érdekel, ha felrobbantotta a Törvényszék épületét! Látja, hogy mit művelt az arcával? Maga szerint egy hét múlva megjelenhet így a kamerák előtt? - kérdezi indulatosan Haymitch.

- Az nem az én gondom – feleli tömören a Főbékeőr.

- Valóban? Hát akkor, barátocskám, készüljön fel, mert elintézem, hogy az legyen. Miután hazaérek, az első dolgom az lesz, hogy felhívom a Kapitóliumot – morog Haymitch.

Mond még valami mást is, de azt már nem hallom, mert egyszer csak egy másik alak testének melegét érzem meg magam mellett. Felnézek, és egyenesen Peeta bámul vissza rám. Piszkos szőke haja a szemébe lóg, ahogy aggodalmaskodva mellém guggol.

- Jól vagy? - kérdezi halkan. Kinyújtja a kezét, és segít felülni. Még mindig alig kapok levegőt, ráadásul iszonyúan szúr az oldalam, így vicsorogva megrázom a fejem. - Hol fáj?

- Az... az oldal... oldalam – pihegem.

- Tartsd vissza a levegőt egy kicsit – magyarázza. Egy pillanatra Katnissék felé néz, ahol még mindig folyik a vitatkozás, aztán ismét velem foglalkozik. - Számolj el nyolcig, és csak aztán fújd ki, rendben?

Némán, összeszorított szemekkel bólintok. Érzem, ahogy Peeta feláll, aztán ő is beszáll a megkorbácsolt fiú körülötti szóváltásba. Arról folyik a vita, hogy itt, a Tizenkettedik Körzetben ez-e a szabályszerű eljárás, vagyis, hogy elég ennyi büntetés a szabályszegőknek, vagy halálra kell korbácsolni az embereket? Nem figyelek rájuk, mert minden idegszálamat leköti az, hogy végre levegőhöz jussak. Követem Peeta utasításait, aminek az lesz az eredménye, hogy viszonylag rövid idő alatt kitisztul a légzésem, eltűnik a szúró érzés az oldalamból, és rendbe jövök. Mikor felnézek, már csak azt látom, hogy Peeta levágja a fiú csuklóját tartó köteleket.

- Vigyük el az anyukádhoz – tanácsolja Haymitch Katnissnek.

Míg valaki szerez valamit, amin elszállíthatják a sebesült fiút, felállok. A mellkasomat tapogatva lépdelek oda a többiekhez, és mikor Haymitch meglátja, milyen állapotban vagyok, felém nyúl, hogy megtámaszkodhassak benne.

- Sash – suttogja Katniss. A bal szeméből folynak a könnyek, és nem tudom eldönteni, hogy a helyzet miatt, vagy pedig azért, mert ott érte a korbácsütés, és máris hatalmasra dagadt.

- Semmi baj – rázom meg a fejem. Erősebben kapaszkodom Haymitch karjába, és megrázom a fejem.

- Jól elintéztek minket – jegyzi meg a férfi. Biztos nem csak én hallom, hogy a hangjából csöpög a megvetés.

- Szereztünk egy deszkát – jelenik meg egyszer csak Peeta. Két idegen férfi lépked mellette, a kezükben egy hatalmas, lapos fadarabot tartanak. - Tegyük rá Gale-t, aztán tűnjünk innen.

Összevonom a szemöldökeimet, ahogy meghallom a nevet. Szóval akkor ez a fiú nem más, mint Gale? Akkor nem csodálom, hogy Katniss ilyen elszántan védelmezte... Hiszen az unokatestvére, biztos nagyon jóban vannak. Ahogy azt figyelem, amint hassal a deszkára fektetik Gale-t, biztos leszek az előbbi megállapításomban. Gale magas, izmos, és ugyan olyan sötét bőre és haja van, mint Katnissnek.

- Gyere, te amazon – húz magával Haymitch. Védelmezően átkarolja a vállamat, én pedig szó nélkül követem.

Míg Katnissék háza felé tartunk, az emberek meglepően viselkednek. Haragudni kezdek rájuk, amiért ahelyett, hogy segítenének nekünk, visszahúzódnak a házukba, és még a gyerekeket is elhívják az ablakok mellől, mikor meglátnak minket.

- Miért ilyenek? - kérdezem inkább magamtól, mint valaki mástól, de aztán Haymitch válaszol.

- Félnek – morogja az orra alatt.

- Mitől? - horkanok fel. - Hogy őket is megkorbácsolják?

- Pontosan.

- És milyen címszó alatt? Már az is bűn, ha együtt mernek érezni valakivel?

- Pontosan, drágaságom – veregeti meg a hátamat Haymitch. - Pontosan.  

5. Fejezet - III. rész

Sziasztok! :)

Meghoztam a következő részt. Ezt most nem időzítettről, ugyanis elmarad az első két órám, és csak tízre kell bemennem a suliba. Hmm, milyen jó is lenne, ha minden nap csak akkorra lennék hivatalos! :P Na jó, mindegy, nem akarom sokáig húzni a szót. Köszönöm nektek a díjakat, a pipákat és a kommenteket! <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

____________________________________________

Lerohanok a földszintre, ahol anyut találom. Éppen a konyhában áll, és egy forrón gőzölgő fazék felé hajol.

- Jó reggelt! - köszönök be neki, és közben már húzom fel a lábamra a bakancsomat.

- Neked is, szívem – hangzik a válasz. - Hová mész?

- Csak Katnisshez – magyarázom, miközben felkapom a kabátomat, és az arcom elé tekerem a sálamat.

- Ó, igen – bólint. - Tegnap este érkeztek meg, gondoltam, hogy beszélni akarsz majd vele.

- Igen? - szaladnak össze a szemöldökeim. Ezt nem tudom mire vélni. Elvégre tuti, hogy anya nem vette észre, mennyire bepörögtem... Azt meg pláne nem tudhatja, hogy miért.

- Persze. - Ráteszi a fazékra a tetőt, aztán csípőre tett kezekkel megáll a konyhaajtóban. - Biztos egész nap az esküvőjéről fogtok beszélgetni – mosolyodik el.

- Ja, igen – bólintok egy nagyot, és azon igyekszem, nehogy anya észrevegye, mennyire megkönnyebbültem. Szóval akkor csak erről van szó. - Egész nap – bizonygatom.

- De azért még ma gyere haza, rendben? - Anya megölel és megpuszilja a homlokomat, mielőtt elengedne.

- Oké, legkésőbb estére itthon leszek – mosolygok rá. Még mielőtt kilépnék a házból, megérdeklődöm, hogy hol van apa.

- A városba ment, dolga akadt – válaszolja anya.

Bólintok, elköszönök tőle, aztán kilépek a házból. A hideg levegő úgy hat rám, mint valami frissítő, annak ellenére, hogy már így is eléggé fel vagyok dobva. Ma mindenképpen beszélnem kell Katniss-szel, és úgy érzem, hogy helyeselni fogja az ötletemet. Az ő családja is veszélyben van, és ha összefogunk, biztosan kieszelünk valami használható tervet. Ráadásul ott van még Peeta és Haymitch is. Velük együtt biztosan kiötlünk valamit.

Összehúzom az arcom előtt a kabátot, ahogy átvágok a vastag havon. Majdnem térdig süppedek a fehér anyagban, elég nehézkesen megy a séta, de végül megérkezem Katnissék házához, és bekopogok. A szívem a torkomban dobog, arra számítok, hogy a mentorom fog ajtót nyitni, de nem így történik. Prim áll előttem, a kezében egy köteg tiszta gézzel. Elég gondterheltnek tűnik.

- Szia, Prim! - próbálkozom meg egy kedves köszönéssel.

- Heló – válaszolja, aztán a hangját elnyomja egy fájdalmas kiáltás, ami valahonnan a konyhájukból jön.

- Rosszkor jöttem? - kérdezem. A hangom hirtelen bereked, és hátratántorodom. Valami nagyon nem stimmel.

- Hát... egy kicsit – feleli a lány. - Sajnálom – néz rám. Ismét felhangzik a kiáltás, majd Katniss anyját hallom, amint próbálja csitítani a férfit, aki üvölt fájdalmában.

- Rendben – bólintok gyorsan, és próbálom kizárni a hangokat a fejemből. Gyűlölöm, ha szenved valaki. - Csak Katnisst keresem, szeretnék beszélni vele – hadarom.

- Gale-lel van - feleli Prim, a tekintetét figyelmeztetően fúrja az enyémbe.

- Értem. Akkor megvárom, míg haza ér. Köszönöm a segítséget, és bocsi a zavarásért... - A hangom elhal a mondatom végére.

- Semmi gond. Nekem most mennem kell, szia. - Prim kiprésel magából egy mosolyt, aztán elköszönünk egymástól, ő becsukja az ajtót, én pedig futásnak eredek.

Eszem ágában sincs hazamenni. Most levegőre van szükségem, hidegre és friss szélre, hogy észhez térjek. Az a kellemes érzés, ami eddig kísért, hogy van remény Snow és a kegyetlenkedése ellen, hirtelen megbicsaklott, ahogy hallottam azt a férfit üvölteni. Vajon mi történhetett vele? Megverték, megkínozták, megcsonkították az új Békeőrök? Esetleg mindet egyszerre? Nyilvánosan megalázták, kivágták a nyelvét?

Zihálva rohanok végig az utcákon, szinte nem is figyelem, hogy merre megyek. Házak előtt rohanok el, a fejem kavarog. Katniss, rá van most szükségem, de nincs otthon, Prim azt mondta. Hol is van? Valami Gale-lel... Gale, Gale, Gale. Gale Katniss unokatestvére, ha jól emlékszem. Vajon merre lehetnek pontosan? Meg kell őket találnom.

Annyira eltévedek a saját gondolataimban, hogy észre se veszem, mikor nekimegyek az embereknek.

Először csak egy-kettőnek, végül egyre többen lesznek, és azon kapom magam, hogy a Főtéren vagyok, egy hatalmas tömegben állva. A térdeimre támaszkodva fújom ki magam, aztán az térít észhez, mikor meghallok egy hangot. Kiráz a hideg. Így tudom elképzelni azt a hangot, mikor valakinek széttépik a bőrét. Egy, kettő, három, négy, a csapások folyamatosan jönnek, rendezett egymásutánban, egyik követi a másikat. Néhányan felhördülnek az emberek közül, de legtöbbjük csak áll, és bámul a tér közepére. Nem akarom tudni, hogy mi van ott, de a kíváncsiságom győz az aggodalmaim felett, és kiegyenesedek. Az oldalamra szorítom a kezemet, mert beszorult a levegőm, de az ember azt hihetné, hogy csak a becsmérlő tekintetektől akarom védeni magam. Mert így van: az emberek, akik meglátnak, úgy néznek rám, mint valami állatra, mint egy közönséges bűnözőre. Összeszaladnak a szemöldökeim, de megpróbálok nem foglalkozni velük. Valami azt súgja, olyan helyre csöppentem, ahová nem kellett volna.  

5. Fejezet - II. rész

Sziasztok! 

Végre itt a tavasz! Március elseje van, annyira király... :D Meg is hoztam nektek az új részt, remélem, tetszeni fog, mint a többi. Köszönöm a pipákat és a kommenteket, aranyosak vagytok, és megint csak nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jól esnek! :3 <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

___________________________________________________

Olyan hirtelen torpanok meg, hogy a csuklóm kicsúszik Haymitch szorításából. Ő csak pár lépés után lassít, aztán rám néz. Még azelőtt kell megszólalnom, mielőtt bármit is mondhatna – bár a szívem mélyén így is tudom, hogy meg fog győzni a gondolataim ellenkezőjéről.

- Nem hagyhatjuk ott az a sok embert – rázom meg a fejem.

- Akkor mit akarsz csinálni? - Haymitch tesz felém egy lépést, mire lesütöm a szemem.

- Vissza kéne mennünk, hogy...

- Rendben – szakít félbe idegesen. - Menj csak vissza, égesd halálra magad, vagy érd el, hogy megkorbácsoljanak, nekem tökmindegy.

- Haymitch...

- Sash – utánozza a hangomat -, hülyeséget csinálnál, fogd már fel! Hidd el, nekem se kellemes az, ami ott történik, mert az összes pia oda van, de nem tudsz segíteni az embereken!

Az ajkamba harapok, és kényszerítem magam, hogy elinduljak előre. Nem vissza, nem a Zug felé, csak előre, Haymitch, és a biztonság irányába. Nem nézem, hogy ő is jön-e, csak a homlokomba nyomom a sapkámat, és fújtatva tovább állok. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy mégsem azért teszem, mert a szívem mélyén igazat adtam volna Haymitch szavainak, hanem azért, mert eszembe jutott, mit mondott Snow elnök. Maradjon csak egyszerű és szürke, mint volt, mint az otthona, ne törekedjen világmegváltó dolgokra, mert az olyanok, mint maga, könnyen belebuknak a nagyszabású tervekbe. Attól még, hogy megnyerte a Viadalt, semmivel sem lett több. Hagyja, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell. És mivel minden bizonnyal nem csal a megérzésem, hogy Snow keze van a Zug leégetésében, ezért úgy érzem, a legjobb az lesz, ha inkább haza megyek, és otthon várom meg, hogy lecsillapodjon az idekint uralkodó vihar.

Otthon meglepve tapasztalom, hogy anyáék semmit sem tudnak arról, mi folyik éppen odakint. Először nincs ínyemre, hogy beszámoljak róla, mert nem szeretném, ha halálra izgulnák magukat, de végül muszáj előadnom, hogy miért vagyok csupa szénpor. A reakciójuk az, amit vártam: anya elsápad, apa meg jól leszid, hogy hogy lehettem ilyen felelőtlen. Szívesen elmondanám neki, hogy igazából az egész úgy kezdődött, hogy Haymitch-csel akartam beszélni ott, nála, de aztán tájékoztatott, hogy minden szavunkat lehallgatják, ezért kellett olyan félreeső helyre mennünk, azonban természetesen erről hallgatok. Helyette viszont azt mondom, hogy sétáltam egyet, és valahogy a Zug oldalában kötöttem ki. Aztán azzal az indokkal vonulok el a szobámba, hogy pihenni szeretnék. Ez nem is hazugság, mert amint becsukom magam mögött az ajtót, ledőlök az ágyamra, és egy párnába temetem az arcom. A szemeim előtt látom, ahogy emberek égnek bent a Zug épületében, ahogy a testüket lassan elemésztik a lángok, és szinte hallom, ahogy segítségért kiabálnak. Aztán azon kezdek agyalni, hogy itt vagyok én, aki igazából semmi ehhez a hatalmas, féktelen gépezethez képest, ami maga a Kapitólium és a rendszere. Egyszerűen csak belekerültem a mókuskerékbe, és már nincs kiszállás. Hallottam pár régi győztesről, akik gyógyszerfüggők lettek, vagy alkoholisták, mint például Haymitch. Mi van, ha én is olyan leszek, mint ők? Ha egy idő után nem fogom bírni ezt az egészet, ha elegem lesz a gondolataimból és a rémálmokból...

A hátamra fordulok, és felsóhajtok. Bárcsak sosem húzták volna ki a nevem! Bárcsak tovább éheznék és egy apró, koszos házban élnék a szüleimmel! Bárcsak ugyan az a lány lennék, aki voltam: egy félénk tinédzser, aki túl gyáva ahhoz, hogy akárkivel is szembeszegüljön. De most már az emberek az egész fővárosban ismerik a nevemet, és ez egy kicsit olyan, mintha egy lennék közülük. Ha megszólalok, figyelnek arra, amit mondok. Tiszta maradtam, valaki olyan, aki más, mint a többi győztesük.

Olyan hirtelen ülök fel, hogy a vér egy pillanatra kiszalad a fejemből, és megszédülök. Összeszorítom a szemeimet, és mire megint kinyitom őket, már hangosan kalapál a szívem. Az ablakhoz rohanok, de csalódottan tapasztalom, hogy nem tudok kimenni, mert már kezd sötétedni. Fel-alá kezdek járkálni a szobámban, az agyam folyamatosan kattog, legalább olyan erővel dolgozik, mint egy atomreaktor. Ezer és ezer "Mi lenne, ha...?" rajzik fel az elmémben, de az összeset magamba fojtom, és elhatározom, hogy először Katnissnek beszélek az ötletemről. Végre valami, amit használhatok. Így már kevésbé érzem magam esetlennek, és a tudat, hogy tehetek valamit, amivel megvédem a szeretteimet, magabiztosabbá tesz. Már csak arra várok, hogy Katniss hazajöjjön, aztán lelépünk valahová, és mindenről beszámolok neki.

A fejemet kapkodva nézek szét a szobámban. Rengeteg csodaszép holmim van, bár egy részükhöz még hozzá sem értem. Mikor visszatértem a Tizenkettedikbe, és beköltöztünk az új lakhelyünkre, a ház már be volt rendezve: még gyümölcs is volt az asztalon álló tálban, sőt, kenyér a tartóban, étel a hűtőben – egyszóval minden. A szobám is tele volt mindenféle cuccokkal, de ahogy mondtam, nagy részüket még csak meg sem érintettem eddig. Most valami papírféleség után kutatok a szemeimmel, de végül leteszek arról, hogy leírjam az ötletemet, mert eszembe jutnak Haymitch szavai, miszerint minden lépésünket figyelik a Kapitóliumban.

Így hát aztán bizonytalanul, de izgalommal telve várok. Egész éjjel a széles, utcára néző ablakpárkányomon ülök: körbebugyolálom magam a takarómmal, a hátamnak támasztom a párnámat, felhúzom a lábaimat, és azt várom, hogy megérkezzen Katniss. Szuper, mert innen pont rálátni a házukra, meg Peetáékéra is, sőt, szinte az egész Győztesek Falujára is. Mondjuk Haymitch háza egy kicsit lelóg.

Addig mélázom magamban mindenféle dolgon – persze leginkább az ötletemen -, hogy lassan elálmosodom. A szempilláim hirtelen mázsás súlyúak lesznek, lassan lecsukódnak, és aztán elalszom. Mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, először azt hiszem, hogy álmodom. Piszkosfehér színű havat látok magam alatt, és arra várok, hogy lezuhanjak, de aztán nem történik semmi. Kell pár másodperc, míg felfogom, hogy nem lebegek, csak a homlokomat támasztom az ablaküvegnek, és így olyan, mintha semmi sem tartana. Lassan távolodom el az üvegtől, aztán egy hatalmas ásítás kíséretében kinyújtóztatom a tagjaimat. Összevont szemöldökökkel bámulom az elém táruló látványt, aztán hirtelen, ahogy meglátom a Katnissék házához vezető lábnyomokat a vastag hóban, izgalom tölt el, és tudom, hogy dolgom van. Gyorsan lerúgom magamról a takarót, és miközben meleg holmikat húzok magamra, rájövök, hogy ma éjjel nem riadtam fel egyetlen rémálomra sem, ebből pedig csak az következhet, hogy nem voltak rémálmaim. Először nem értem, hogy miért, de aztán leesik. Azért, mert a tudat, hogy van valami, amit pajzsként állíthatok magam és a családom elé Snow fenyegetéseivel szemben, megnyugtat. Kevésbé vagyok tőle törékeny, ez pedig erősebb annál, ami történt. Hiszen a remény az egyetlen olyan dolog, ami erősebb a félelemnél.