Sziasztok! :)
Ugye ti is érzitek a tavasz illatát? Mert én igen! És meg kell mondanom, hogy ettől a napsütéses, finom szellős időtől valahogy visszajött az a régi, igazi HG életérzésem most így hirtelen, és kedvem támadt azonnal tovább írni az Akik vagyunkot. Azt hiszem, miután kirakom ezt a részt, neki is látok. :D
Amint látjátok, új a design - már megint. Be kell vallanom, nekem nem annyira jön be, zavar, hogy ennyire összefolyósan sötét, és ez a fejléc... eh. Szóval számítsatok rá, hogy a napokban vagy valamikor újra nem lesz elérhető egy kis ideig a blog, mert átalakítom.
A pipákat és hozzászólásokat pedig ismét köszönöm szépen, remélem, továbbra is tetszeni fog a történt! <3
Kellemes olvasást,
Dorine Osteen :)
_____________________________________________________
Még mielőtt bármi is történhetne,
még mielőtt bármi is eljuthatna az agyamig, még mielőtt bármit
is felfoghatnék, hirtelen kiáltozás hangja töri meg az eddigi
néma csendet. Haymitch-csel egyszerre fordulunk a sikátor fényes
oldala felé, amerről bejöttünk. Még csak most tűnik fel, hogy
hol vagyunk. Ez itt a Zug egyik oldala, bár nem tudom pontosan, hogy
melyik, mert nem szoktam ide járni. Ez itt a fekete piac, a bűnözés
melegágya, ami nem az olyan lányoknak való, mint én – sokkal
inkább az olyanoknak, mint Katniss. Őt ismerik itt, engem nem, és
nem is kockáztattam, hogy esetleg ismerjenek.
- Mi volt ez? - kérdezem, mikor a
kiáltozások egy pillanatra lecsillapodnak. Azonban nem telik bele
fél másodpercbe, ismét felhangzik egy sikoly, aztán férfiak
kiabálnak, és dulakodás hallatszik az épületből. Nem fogok
hazudni, elég ijesztő a helyzet.
- Gyerünk, arra! - mutat a hátam
mögé Haymitch. Az, hogy nem a kérdésemre válaszol, csak
még jobban megrémít.
- Mi történik? - ismétlem meg a
kérdésemet immáron egy fokkal hisztérikusabb hangon. - Haymitch?
- Tűnés! - parancsol rám fojtott
hangon. - Menj már! - A vállaimnál fogva megfordít, és a sikátor
sötét belseje felé lök.
Mivel nincs más választásom,
elindulok. Egyáltalán nem értem, hogy mi van, vagy hogy mi
történik, de mikor a kiáltozások egyre csak erősödnek,
figyelmes leszek valami másra is. Mintha dobozokat dobálnának,
széttörik pár üveg is, aztán bakancsok dobognak. Mikor meghallom
a fegyverropogást, felsikoltok. Haymitch a számra tapasztja a
kezeit.
- Sssh! - csitít. - Maradj csöndben,
és menj tovább! - utasít.
Lefejtem magamról az ujjait, aztán
engedelmeskedem. Zakatoló szívvel, futólépésben haladok a
sikátor belseje felé. Fogalmam sincsen, hogy Haymitch merre akar
menni, mert ez itt zsákutca.
- Most merre tovább? - kérdezem
suttogva.
Haymitch összehúzza a szemeit, ahogy
körbefordul, végül az oldalt húzódó kerítés felé bök. -
Állj oda, és maradj itt addig, míg vissza nem jövök.
- Nem! - rázom meg határozottan a
fejem. - Nem hagyhat itt! - Mikor látom, hogy azért is egyedül fog
hagyni, elkapom a kabátujját, és könyörgőre fogom. Tényleg
nagyon félek. - Haymitch, kérem, ne hagyjon itt!
- Itt maradsz, és kész! - ráz le
magáról. - Ide figyelj, Sash. Ha minden igaz, rohadt rossz helyen
vagyunk. A
fal túloldalán – bök a téglákra – éppen most
lövik halomra a barátaimat. Ugye emlékszel, hogy mit mondtam Snow
elnök látogatásáról? Mindenki meghalhat, akinek köze van
Katnisshez. Szóval maradj nyugton, és várj egy kicsit, értetted?
Mivel felfogom, hogy úgy sincs más
esélyem, hát némán bólintok, és mikor Haymitch lopakodva
elindul a sikátor világos, utcára néző vége felé, zihálva a
falhoz lapulok. Mit is mondott? Hogy épp most lövik halomra a
barátait? Vajon a Zugban áruló emberekre gondolt? Valószínűleg
igen, hiszen jól ismeri őket, itt szokott piát venni, ráadásul
Katniss is sokat jár ide, úgy tudom. Szóval én vagyok az
egyetlen, aki nem ismeri a Zugot úgy, mint a tenyerét – na meg
talán Peeta, de hozzá nem szívesen hasonlítom magam.
Nem telik bele két másodpercbe, ismét
felkiált valaki. De ez most valahogy más, mintha egy kisgyerek
lenne. Aztán a hangja több gyerekével, felnőttével és idősével
keveredik, míg végül egyetlen hatalmas, vérfagyasztó ordítás
nem kerekedik belőle. Összepréselem az ajkaimat, és próbálom
kizárni a gondolataimból azt, hogy mi is történik pontosan
körülöttem. Abba még bele se merek gondolni, hogy mi várna rám,
ha meglátnának – így hát csak azért imádkozom magamban, hogy
minél hamarabb eltűnhessek Haymitch-csel együtt. Nem is kell rá
sokat várnom: a következő pillanatban ismét megjelenik, de nem
sok jót tudok leolvasni az arcáról.
- Úgy van, ahogy mondtam – morogja,
a hangjából csöpög a megvetés és az undor. - Itt vannak a
Békeőrök, de ezek nem a mieink, valószínűleg most jöttek a
Kapitóliumból.
- Gondolja, hogy Snow elnök küldte
őket? - kérdezem remegő hangon.
- Nem, valószínűleg tündérországból
lettek kiutasítva, mert túl gonoszak voltak – utánozza a
hangomat. - Mégis mit gondoltál?
- Nem úgy értem! - rázom meg a
fejem. - Hanem hogy Snow miattunk küldte-e ide őket – magyarázom.
- Tuti – bólint
Haymitch, ahogy egy pillanatra a háta mögé bámul. - Minden
bizonnyal. Le akar buktatni minket, legalábbis Katnisst. Meg téged
is, bár ez nem fog menni, ha a Zugban keresnek – teszi hozzá
gúnyosan.
- Elnézést, hogy... - kezdeném
szarkasztikusan, de felemeli a kezét, mire hátra ugrom, nehogy
pofon vágjon.
- Ne aggódj, úgyis lesz mód arra,
hogy bűnhődjünk. Kijátszottuk a fejeseket, ezért pedig lakolnunk
kell. A kérdés már csak az, hogy hogyan és mikor... Addig pedig
gondolom jönnek az új szabályok és egyre durvább körülmények
itt, a Tizenkettedikben – darálja Haymitch dallamos hangon.
- És most mi lesz? - kérdezem.
- Fogalmam sincs – fintorodik el. -
Először jussunk ki innen valahogy.
Alig hogy ezt kimondja, hirtelen furcsa
szag csapja meg az orromat.
- Maga is érzi? - A nyakamat
nyújtogatva szaglászom a levegőt, de ekkor már biztos vagyok
abban, hogy mi terjeng körülöttünk. A Tizenkettedik Körzetben
nőttem fel, evidens, hogy bárhol felismerem ezt a szagot.
- Füst – húzza össze a szemeit
Haymitch.
- Leégetik a Zugot? - csuklik el a
hangom. Hirtelen nem magam miatt kezdek aggódni, hanem az emberek
miatt, akik odabent éghetnek. Nem hiszem, hogy a Békeőröket érdekli az árusok és a vásárlók sorsa.
- A francba – morogja a fickó.
Gyorsan körbejáratja a tekintetét a sikátoron, aztán megragadja
a csuklómat. - Gyerünk! - fordít az utca világos vége felé.
Mikor leesik, hogy mire készül, már
késő. A hópelyhek izgalomtól felhevült arcomnak csapódnak, a
forró lángoktól felforrósodott, latyakká olvadt hó szétloccsan,
ahogy rálépek. Összefolynak a hangok, a Békeőrök bakancsainak
dobogása, az épület ropogása, ahogy a tűz lassan felfalja, és
persze az emberek kiáltozása. Az egyetlen mázlink az, hogy túl
nagy a zűrzavar, és így senkinek sem tűnik fel, ahogy elrohanunk
a Zug mellett. Onnan, ha beérünk a házak közé, már simán
meglóghatunk. Csak pár pillanat, és már az utcán vagyunk, itt
normális a hó, csak a rárakódott szénpor szürkíti meg egy
kicsit. Ez friss hó: onnan tudom, hogy még nem jártak rajta.
Persze az is lehet, hogy az embereknek nincs kedve kimozdulni
otthonról. Vagy meghaltak.