2014. február 26.

5. Fejezet - I. rész

Sziasztok! :)
Ugye ti is érzitek a tavasz illatát? Mert én igen! És meg kell mondanom, hogy ettől a napsütéses, finom szellős időtől valahogy visszajött az a régi, igazi HG életérzésem most így hirtelen, és kedvem támadt azonnal tovább írni az Akik vagyunkot. Azt hiszem, miután kirakom ezt a részt, neki is látok. :D 
Amint látjátok, új a design - már megint. Be kell vallanom, nekem nem annyira jön be, zavar, hogy ennyire összefolyósan sötét, és ez a fejléc... eh. Szóval számítsatok rá, hogy a napokban vagy valamikor újra nem lesz elérhető egy kis ideig a blog, mert átalakítom. 
A pipákat és hozzászólásokat pedig ismét köszönöm szépen, remélem, továbbra is tetszeni fog a történt! <3
Kellemes olvasást,
Dorine Osteen :)
_____________________________________________________




Még mielőtt bármi is történhetne, még mielőtt bármi is eljuthatna az agyamig, még mielőtt bármit is felfoghatnék, hirtelen kiáltozás hangja töri meg az eddigi néma csendet. Haymitch-csel egyszerre fordulunk a sikátor fényes oldala felé, amerről bejöttünk. Még csak most tűnik fel, hogy hol vagyunk. Ez itt a Zug egyik oldala, bár nem tudom pontosan, hogy melyik, mert nem szoktam ide járni. Ez itt a fekete piac, a bűnözés melegágya, ami nem az olyan lányoknak való, mint én – sokkal inkább az olyanoknak, mint Katniss. Őt ismerik itt, engem nem, és nem is kockáztattam, hogy esetleg ismerjenek.
- Mi volt ez? - kérdezem, mikor a kiáltozások egy pillanatra lecsillapodnak. Azonban nem telik bele fél másodpercbe, ismét felhangzik egy sikoly, aztán férfiak kiabálnak, és dulakodás hallatszik az épületből. Nem fogok hazudni, elég ijesztő a helyzet.
- Gyerünk, arra! - mutat a hátam mögé Haymitch. Az, hogy nem a kérdésemre válaszol, csak még jobban megrémít.
- Mi történik? - ismétlem meg a kérdésemet immáron egy fokkal hisztérikusabb hangon. - Haymitch?
- Tűnés! - parancsol rám fojtott hangon. - Menj már! - A vállaimnál fogva megfordít, és a sikátor sötét belseje felé lök.
Mivel nincs más választásom, elindulok. Egyáltalán nem értem, hogy mi van, vagy hogy mi történik, de mikor a kiáltozások egyre csak erősödnek, figyelmes leszek valami másra is. Mintha dobozokat dobálnának, széttörik pár üveg is, aztán bakancsok dobognak. Mikor meghallom a fegyverropogást, felsikoltok. Haymitch a számra tapasztja a kezeit.
- Sssh! - csitít. - Maradj csöndben, és menj tovább! - utasít.
Lefejtem magamról az ujjait, aztán engedelmeskedem. Zakatoló szívvel, futólépésben haladok a sikátor belseje felé. Fogalmam sincsen, hogy Haymitch merre akar menni, mert ez itt zsákutca.
- Most merre tovább? - kérdezem suttogva.
Haymitch összehúzza a szemeit, ahogy körbefordul, végül az oldalt húzódó kerítés felé bök. - Állj oda, és maradj itt addig, míg vissza nem jövök.
- Nem! - rázom meg határozottan a fejem. - Nem hagyhat itt! - Mikor látom, hogy azért is egyedül fog hagyni, elkapom a kabátujját, és könyörgőre fogom. Tényleg nagyon félek. - Haymitch, kérem, ne hagyjon itt!
- Itt maradsz, és kész! - ráz le magáról. - Ide figyelj, Sash. Ha minden igaz, rohadt rossz helyen vagyunk. A
fal túloldalán – bök a téglákra – éppen most lövik halomra a barátaimat. Ugye emlékszel, hogy mit mondtam Snow elnök látogatásáról? Mindenki meghalhat, akinek köze van Katnisshez. Szóval maradj nyugton, és várj egy kicsit, értetted?
Mivel felfogom, hogy úgy sincs más esélyem, hát némán bólintok, és mikor Haymitch lopakodva elindul a sikátor világos, utcára néző vége felé, zihálva a falhoz lapulok. Mit is mondott? Hogy épp most lövik halomra a barátait? Vajon a Zugban áruló emberekre gondolt? Valószínűleg igen, hiszen jól ismeri őket, itt szokott piát venni, ráadásul Katniss is sokat jár ide, úgy tudom. Szóval én vagyok az egyetlen, aki nem ismeri a Zugot úgy, mint a tenyerét – na meg talán Peeta, de hozzá nem szívesen hasonlítom magam.
Nem telik bele két másodpercbe, ismét felkiált valaki. De ez most valahogy más, mintha egy kisgyerek lenne. Aztán a hangja több gyerekével, felnőttével és idősével keveredik, míg végül egyetlen hatalmas, vérfagyasztó ordítás nem kerekedik belőle. Összepréselem az ajkaimat, és próbálom kizárni a gondolataimból azt, hogy mi is történik pontosan körülöttem. Abba még bele se merek gondolni, hogy mi várna rám, ha meglátnának – így hát csak azért imádkozom magamban, hogy minél hamarabb eltűnhessek Haymitch-csel együtt. Nem is kell rá sokat várnom: a következő pillanatban ismét megjelenik, de nem sok jót tudok leolvasni az arcáról.
- Úgy van, ahogy mondtam – morogja, a hangjából csöpög a megvetés és az undor. - Itt vannak a Békeőrök, de ezek nem a mieink, valószínűleg most jöttek a Kapitóliumból.
- Gondolja, hogy Snow elnök küldte őket? - kérdezem remegő hangon.
- Nem, valószínűleg tündérországból lettek kiutasítva, mert túl gonoszak voltak – utánozza a hangomat. - Mégis mit gondoltál?
- Nem úgy értem! - rázom meg a fejem. - Hanem hogy Snow miattunk küldte-e ide őket – magyarázom.
- Tuti – bólint Haymitch, ahogy egy pillanatra a háta mögé bámul. - Minden bizonnyal. Le akar buktatni minket, legalábbis Katnisst. Meg téged is, bár ez nem fog menni, ha a Zugban keresnek – teszi hozzá gúnyosan.
- Elnézést, hogy... - kezdeném szarkasztikusan, de felemeli a kezét, mire hátra ugrom, nehogy pofon vágjon.
- Ne aggódj, úgyis lesz mód arra, hogy bűnhődjünk. Kijátszottuk a fejeseket, ezért pedig lakolnunk kell. A kérdés már csak az, hogy hogyan és mikor... Addig pedig gondolom jönnek az új szabályok és egyre durvább körülmények itt, a Tizenkettedikben – darálja Haymitch dallamos hangon.
- És most mi lesz? - kérdezem.
- Fogalmam sincs – fintorodik el. - Először jussunk ki innen valahogy.
Alig hogy ezt kimondja, hirtelen furcsa szag csapja meg az orromat.
- Maga is érzi? - A nyakamat nyújtogatva szaglászom a levegőt, de ekkor már biztos vagyok abban, hogy mi terjeng körülöttünk. A Tizenkettedik Körzetben nőttem fel, evidens, hogy bárhol felismerem ezt a szagot.
- Füst – húzza össze a szemeit Haymitch.
- Leégetik a Zugot? - csuklik el a hangom. Hirtelen nem magam miatt kezdek aggódni, hanem az emberek miatt, akik odabent éghetnek. Nem hiszem, hogy a Békeőröket érdekli az árusok és a vásárlók sorsa.
- A francba – morogja a fickó. Gyorsan körbejáratja a tekintetét a sikátoron, aztán megragadja a csuklómat. - Gyerünk! - fordít az utca világos vége felé.
Mikor leesik, hogy mire készül, már késő. A hópelyhek izgalomtól felhevült arcomnak csapódnak, a forró lángoktól felforrósodott, latyakká olvadt hó szétloccsan, ahogy rálépek. Összefolynak a hangok, a Békeőrök bakancsainak dobogása, az épület ropogása, ahogy a tűz lassan felfalja, és persze az emberek kiáltozása. Az egyetlen mázlink az, hogy túl nagy a zűrzavar, és így senkinek sem tűnik fel, ahogy elrohanunk a Zug mellett. Onnan, ha beérünk a házak közé, már simán meglóghatunk. Csak pár pillanat, és már az utcán vagyunk, itt normális a hó, csak a rárakódott szénpor szürkíti meg egy kicsit. Ez friss hó: onnan tudom, hogy még nem jártak rajta. Persze az is lehet, hogy az embereknek nincs kedve kimozdulni otthonról. Vagy meghaltak.

2014. február 23.

4. Fejezet - V. rész

Sziasztok! :)
Itt az új rész. Köszönöm az eddigieket, megint csak hálásnak tudok lenni a pipákért és a kommentekért, köszönöm szépen nagyon, hogy még mindig itt vagytok! :3
Kellemes olvasást,
Dorine
________________________________________________




Haymitch motyog valamit, de nem értem, hogy mit, aztán lassan feltápászkodik. A földre dobja a bort, simán hagyja, hogy a tartalma a földre folyjon, aztán beigya a piszkos szőnyeg. Látom rajta, hogy fázik, amit nem is csodálok, hiszen odakint tárva-nyitva van az ablak. Gyorsan keresek az egyik szekrényben egy pulóvert, és odaadom neki.
- Vegye fel, nehogy megfázzon – mondom.
- Minek ébresztettél fel? - kérdezi Haymitch, miközben áthúzza a fejét a pulóver nyakán.
- Mert akarok kérdezni valamit – felelem nyíltan.
Haymitch egy pillanatig csak bámul rám, aztán beletörli az orrát a pulóver ujjába, és az ajtó felé mutat. - Kifelé – utasít. - Ha annyira fontos, akkor majd útközben megbeszéljük.
- Hová megyünk? - kérdezem meglepetten, de a pasas már tol is ki a hidegbe.
- Elsétálunk a piacra – morogja.
- Piacra? - szaladnak össze a szemöldökeim. Hát ez fura. Tudtommal a Tizenkettediknek nincs is piaca. Hacsak nem... - Úgy érti, a...
- Ne kérdezősködj már annyit! - förmed rám, aztán kilök az ajtón. Felveszi a kabátját, és már úton is vagyunk.
Még mindig nem értem, miért olyan nagy titok, hogy hová megyünk pontosan, és azt sem értem, hogy miért nem tudunk Haymitchnél beszélgetni. Ám ezek a kérdések azonnal háttérbe szorulnak a fejemben, mikor felnézek, és meglátom, hogy milyen csodálatosan néz ki a napfelkelte. A sötétszürke felhők utat nyitnak a napsugaraknak, ahogy a vöröslő Nap ciklámen köntösbe bújtatja a párapamacsokat. A házakon és az úton fehér köd terjeng, olyan, mintha a hó kezdene lassan elpárologni. Csendben hallgatom, hogyan ropog a talpunk alatt a friss hó, aztán a figyelmemet egy csapat ragadja meg, akik a bányába igyekszenek. Addig nézem őket a szemem sarkából, míg el nem tűnnek az utca végén, mi pedig le nem fordulunk egy kis sikátorba.
Összehúzom magamon a kabátomat, a sálamat pedig az arcom elé igazítom. Ijesztő ez a hely, tuti, hogy nem jönnék ide egyedül.
- Na – szólal meg egyszer csak Haymitch -, egy valamit szögezzünk le, mielőtt beszélgetni kezdünk.
- Oké – bólintok.
- Ne kérdezősködj se otthon, se egyik házban sem, amelyik a Győztesek Falujában van, se olyan helyeken, amiknek bármilyen köze van a Kapitóliumhoz. Mindent lehallgatnak, és a jelenlegi helyzet állásához már csak az hiányzik, hogy Snow a nyakunkra eressze a gorilláit.
Rögtön leesik, hogy miről beszél Haymitch. Lehallgatják a beszélgetéseinket, persze, hogy le, így ellenőrzik, hogy jól viselkedünk-e. Ezért nem hozta fel a Peetás témát Katniss a vonaton, és ezért jöttünk ki ide. Szóval akkor otthon sem lehetek biztonságban, és most már együtt kell élnem a tudattal, hogy az egész házunk be van poloskázva. Azonban van még egy dolog, ami megragadja a figyelmemet, ez pedig nem más, mint Haymitch utolsó szavai.
- Hogy érti, hogy "a jelenlegi helyzet állásához"? - állok meg egy vörös téglákkal beborított, szénporos fal mellett. - Mit jelent ez?
Haymitch a szemeit forgatja, úgy látom, nagyon nincs ínyére, hogy erről beszéljen nekem. Ezen aztán annyira felhúzom magam, hogy megtámaszkodom a falban, és elállom az útját. Csak akkor jövök rá, hogy Haymitch akkor lök fel, amikor csak akar, mikor úgy mered rám, mint egy hülyére.
- Nem hiszem, hogy erről nekem kéne beszámolnom – morogja. - Kérdezd inkább Katnisst.
- De Katniss nincs itthon, és ki tudja, mikor jön! - fakadok ki. - Éppen ezért kerestem meg magát a kérdésemmel...
- És hogy hangzik az a kérdés? - Haymitch lopva a háta mögé tekint, aztán elindít befelé a sikátorba, és utánam ballag.
- Katnissről és Peetáról lenne szó. Katniss bevallotta, hogy a trükközés az arénában azokkal a bogyókkal nem is igazi szerelemből volt – rázom meg a fejem. Muszáj oldalra húznom a számat, annyira rossz még kimondani is ezt a dolgot. Annyira szép szerelemnek tűnt az övék, olyan igazinak, amilyenről minden lány álmodik. - Csak megjátszották, legalábbis Katniss, hogy életben maradjanak – teszem hozzá.
Haymitch olyan hirtelen fékez le, hogy először észre se veszem, hogy megállt. Rám bámul, és nagyon úgy néz ki, hogy mérlegel valamit. Gondolom azt, hogy elmondjon-e nekem valamit, vagy sem. Ez pedig elég rosszul esik. Miért nem bízik bennem? Egy évvel vagyok fiatalabb Katnissnél, semmivel sem vagyok éretlenebb, mint ő. Persze azt tudom, hogy ez az egész inkább körülötte forog és róla szól, de azért senki sem halna bele, ha egy kicsit jobban beavatnának a dolgokba. Ezért hát csípőre teszem a kezeimet, és felvonom az egyik szemöldökömet. Rajta – üzenem a tekintetemmel. És mintha Haymitch megértené: lassan körbenéz, megbizonyosodik róla, hogy senki sem figyel, aztán belekezd.
- Katniss igazat mondott – suttogja. Bár számítottam erre a válaszra, mégis úgy érzem, mintha valaki pofon vágna. - Megjátszották a románcot, vagyis Katniss megjátszotta, Peeta részéről igazi, de ezt most hagyjuk. A lényeg az, hogy... - Elhallgat. Megvakarja a tarkóját, úgy látom, nagyon nincsen ínyére erről beszélni, de elhatározom, hogy akkor is kiszedem belőle, mert tudnom kell. Mert jogom van tudni.
- Az, hogy...? - sürgetem fojtott hangon.
- Hogy muszáj a reménytelen szerelmespárt adniuk, ugyanis a körzetekben élő emberek a lázadást látják bennük, te pedig rátettél egy lapáttal a győzelmükre, mert nem öltél, ezzel pedig bebizonyítottad, hogy joguk van megőrizni az ártatlanságukat – hadarja.
Furcsa bizsergés fut végig az egész testemen, beleborzongok Haymitch szavaiba. - És... - kezdeném, de félbe szakít.
- És Snow elnök nem rég meglátogatta Katnisst, és megfenyegette, hogy mindenkit megölet, aki számít neki, ha nem csillapítja le valahogy a lázongó körzeteket.
- Ezért utaztak a Kapitóliumba – suttogom döbbenten, a hangon idegennek és távolinak tűnik.
- Ezért fognak összeházasodni – bólint Haymitch.

2014. február 20.

4. Fejezet - IV. rész

Drága Olvasóim!
Meghoztam a következő részt. Furcsa, hogy máris itt tartunk, de persze azért még van hátra jó pár dolog, az események sűrűjét még csak nem is érintettük. Remélem, addig is velem maradtok, és továbbra is olyan kedves szavakkal biztattok, mint eddig, mert nagyon jól esnek, köszönöm szépen! <3
Kellemes olvasást,
Dorine Osteen
___________________________________________________





Egy pillanatig köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől, aztán mikor végre észhez térek – vagyis a kapitóliumi tömeg örömittas üvöltése és tapsolása észhez térít -, elkiáltom magam.
- Anya! Apa!
- Mi történt? - Anya azonnal megjelenik az ajtóban, riadtan bámul rám. Valószínűleg a frászt hoztam rá, mert még arra sem volt ideje, hogy megtörölje a kezét, így most a kötényébe tisztítja meg az ujjait. Apa persze már koránt sem ennyire ijedt, sőt, lassú léptekkel slattyog be a szobába.
- Katniss és Peeta! - mutatok a tévé képernyőjére, ahol most pont őket mutatják.
- Mi van velük? - kérdezi apa. - Tegnap már mondtad, hogy a Kapitóliumba utaztak, Sash.
- De... de nézzétek! - dadogom. Nem tehetek róla, a hangom akadozik, annyira ledöbbent a dolog. Akkor most hogy is van ez? Katniss és Peeta tényleg szeretik egymást, vagy én már megint nem tudok valamiről? Akárhogyan is van, elhatározom, hogy mihelyt hazajönnek, letámadom Katnisst, és alaposan kifaggatom mindenről. - Peeta eljegyezte Katnisst – nyögöm ki.
- Hogy mi? - Anyunak még a lélegzete is eláll.
- Az nem lehet – rázza a fejét bőszen apa.
- Pedig de – bizonygatom -, éppen az előbb.
- Még nem is nagykorúak – mondja erre anya, mintha ez bármit is számítana. Ha Snow keze van a dologban, akkor a kor nem lehet akadály.
És ekkor, mintha csak a gondolataimból lépne elő, megjelenik. Snow elnök besétál a színpadra, a közönség hangosan megtapsolja. Megborzongok, ahogy megpillantom, és meglátom, ahogy puszit ad Katnissnek. Tudom, mennyire nem kedvelik egymást, ennek ellenére kedélyesen elcsevegnek. Még az is szóba kerül, hogy az elnök akár új szabályt is hajlandó hozni, ha ezen múlik az esküvőjük. Katniss önkívületi állapotba kerül az örömtől, mikor arra esik a szó, hogy akár most, ebben a pillanatban is megrendezhetnék az esküvőjüket. És még ha ez nem lenne elég, hirtelen virágeső hullik rájuk, a hófehér rózsaszirmok úgy szállnak Katniss, Peeta, Snow elnök és Caesar Flickerman hajára, mintha csak friss hó lennének, mint odakint. A kamerák távolodni kezdenek, aztán Caesar, a műsorvezető mindenkit figyelmeztet, hogy holnap megismétlik az adást, hátha valaki sajnálatos módon lemaradt erről a csodás eseményről. Végül felharsan a himnusz, és vége, jön a reklám. Azonnal kikapcsolom a tévét.

Ugyan Prim azt mondta, Katnissék két napig maradnak, de nem így lesz. Már a negyedik napnál tartunk, és
én egyre idegesebb leszek. Azzal nyugtatom magam, hogy biztosan nem történt semmi bajuk, hiszen akkor arról már tudnánk, csak valószínűleg meghívták őket ide-oda, ha már egyszer a Kapitóliumba mentek, és ezért késnek. Kitartok egy darabig ezekkel a válaszokkal, de aztán nem bírom tovább, és úgy érzem, muszáj beszélnem valakivel, mert a napok csak telnek, és semmivel sem vagyok előrébb. Muszáj beszereznem a szükséges információkat, mert ha a birtokomban van az igazság, akkor könnyebben tudom megvédeni a családomat. Így hát egyik reggel fogom magam, és míg mindenki alszik, alaposan felöltözöm, hagyok egy üzenetet a szüleimnek, hogy ne aggódjanak, és kiosonok a házból. Átvágok a Győztesek Faluján, az első házhoz igyekszem, Haymitch-hez, az egyetlen emberhez, aki Katnissen kívül választ adhat a kérdéseimre. Nem vesződöm a várakozással, hogy ajtót nyisson: egy kopogás után egyszerűen belépek a házába. Nem sokszor jártam itt azóta, hogy hazajöttünk, így váratlanul érnek a szagok. A számra szorítom a sálamat, de ez is majdnem kevés ahhoz, nehogy elhányjam magam. Borzasztó, orrfacsaró bűz terjeng a házban, ezért amilyen gyorsan csak tudom, kinyitom az egyik ablakot, és mélyet szippantok a beáramló friss, hideg levegőből. Aztán miután valamennyire megszokom a szagokat, elindulok, hogy megkeressem Haymitchet. A szobájában van, az ágyon hasal. A feje eltűnik egy hatalmas párnában, a kezei és a lábai a föld felé lógnak, a bal ujjai egy üveg bor nyaka köré csavarodnak.
- Haymitch? - szólítom meg, de nem válaszol. Hangosan hortyog, mint egy disznó. Hogy kéne felébresztenem? Katniss egyszer mesélte, hogy nyakon öntötte egy lavór hideg vízzel, talán nekem is ezt kéne tennem. Ám mivel nincs a közelben lavór, így az egyik vázát kapom fel. Émelyítő szag árad belőle, hiszen a virágok már régen elszáradtak, és meg se merem tippelni, mennyi idő óta poshadnak a váza alján összegyűlt maradék vízben. Aki érzett már ilyet, az tudja, miről beszélek. - Haymitch! - próbálkozom ismét, azonban válaszul csak még hangosabban kezd horkolni. - Oké, maga akarta – vonom meg a vállaimat, aztán a párnára locsolom a bűzös vizet, és lépek egy jó nagyot hátra.
- Úúú! - Haymitch hörögve, levegő után kapkodva kapja fel a fejét, ahogy megérzi a szagot. - Mi a franc ez?! - kiabál. Aztán mikor meglát, elfelhősödik az arca. - Miért hánytál a párnámra? - kérdezi, és közben letörli az álláról a nyálát, ami alvás közben folyt ki.
- Nem hánytam a párnájára – válaszolom. Képtelen vagyok megállni nevetés nélkül, annyira murisan néz ki. - Csak felébresztettem.
- Akkor mi ez a szag? - mered rám. - Pfúj – teszi hozzá morogva.
- Kiöntöttem egy vázából a vizet. Csak így tudtam felébreszteni – magyarázom.

2014. február 19.

Ismerd meg a Nyitott szemek zenéit!

Sziasztok! :)
Mint láthatjátok, most egy rendhagyó bejegyzéssel érkezem, ami az előbb pattant ki a fejemből. Rátaláltam arra a lejátszási listára, amit akkor hallgattam, mikor a Nyitott szemeken dolgoztam, és most újrahallgatom, és annyira előjönnek azok az érzések... :D Biztos veletek is volt már úgy, hogy egy-egy dal, illat, kép vagy hely felidézett bennetek egy csomó emléket. Na nekem most ez van, és nagyon tetszik. Szinte látom magam előtt, ahogy az ágyon terpeszkedem, ölemben a netbookom, és azon agyalok, hogyan tovább. 
Szóval most ezeket a dalokat szeretném megmutatni nektek ezen a kora estén. Remélem, tetszeni fognak, mert én még mindig szeretem őket. :3 

I ain't Checotah Anymore - ezt a dalt én mindig Janához kötöttem, de nem tudom, miért... talán mert olyan country :3
Flat On The Floor - hát ez nem valami HG, de valamiért ez is Jana :D
Rules - ez abszolút, eleve is az első filmhez írták


MINDENKINEK TOVÁBBI KELLEMES ESTÉT! :3

2014. február 17.

4. Fejezet - III. rész

Sziasztok! <3
Hoztam a következő részt - remélem ti is legalább annyira örültök neki, mint én! :) Köszönöm a pipáitokat és a kommenteket, nagyon sokat jelentenek még mindig, drágák vagytok, de most a legkomolyabban! Tudom, hogy folyton ezt írom, és talán közhely, de akkor is igaz. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! 
Kellemes olvasást,
Dorine :3
_____________________________________________________




Akadálymentesen sikerül kijutnunk az emberforgatagból, hogy aztán felsétáljunk a lépcsőn. Végighúzom az ujjaimat a kopottas, de nagyon szép kék színű tapétán, miközben azért magam elé is figyelek, nehogy orra bukjam. Peetával halkan megbeszéljük, hogy hol fogjuk megkeresni Katnisst, és számba vesszük a lehetőségeket is. Úgy döntünk, hogy én Madge, Undersee polgármester lányának a szobájában nézem meg, hátha beugrott hozzá egy kicsit beszélgetni vagy lenyugodni a hangoskodóktól, Peeta pedig addig bekopog a mosdóba, hátha ott van. Ám végül egyikre se kerül sor, mert amint a lépcső tetejére érünk, megjelenik mögöttünk a polgármester.
- Sziasztok! - köszön ránk kedvesen.
- Üdv, Mr. Undersee – bólint Peeta, aztán még mond valamit, amivel azt hiszem, nekem akar időt adni, hogy vethessek egy pillantást a fent folyosóra. Éppen jókor, ugyanis Katniss éppen abban a pillanatban esik ki a polgármester irodájából, hogy oda nézek.
- Csak nem a kislányomat keresed, Katniss? - Ez a polgármester, és a hangjából ítélve nem vette észre, hogy Katniss nem a lánya szobájában járt, hanem az övében.
- De igen – vágja rá a mentorom, és közben a szemével jelez nekünk, hogy lépjünk le. - Szeretném megmutatni neki a ruhámat – teszi hozzá.
- Tudod, merre találod – feleli a polgármester, ahogy elhalad mellettünk. Aztán furcsa pityegés hallatszik a dolgozószobájából, mire Katniss összerezzen, mintha attól félne, hogy rajtakapták valamin. - Ne haragudj, Katniss – mondja a polgármester, aztán se szó, se beszéd, beslisszol a szobájába, és becsukja maga mögött az ajtót.
A mentorom megtámaszkodik a falban, mire Peeta azonnal mellette terem, és gyengéden a vállára teszi a kezét. - Minden rendben? - kérdezi aggodalmaskodva.
- Igen – bólint Katniss, aztán kihúzza magát, és megigazítja a ruháját. - Menjetek le, mindjárt megyek én is, csak beszélek egy kicsit Madge-dzsel.
- De... - kezdeném, azonban a mentorom félbeszakít.
- Lefelé – utasít.
Erre nem ellenkezünk, csak levonulunk a lépcsőn, vissza az életbe, vissza a nyüzsgő embertömegbe. Az agyam folyamatosan azon kattog, hogy vajon mit láthatott Katniss, mert biztos vagyok benne, hogy valamit elhallgat előlünk. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy pontosan mit... persze ez nem ilyen egyszerű. Attól tartok, ideje jól elbeszélgetnem a mentorommal.
Ami azt illeti, erre egyelőre nem kerül sor. Másnap, miután már egészen biztos vagyok benne, hogy Katniss hajlandó lesz beszélgetni arról, ami történt, átvágok a havon, és bekopogok hozzájuk. Prim nyit ajtót.
- Szia! - köszön rám csilingelő hangján.
- Helló – mosolyodom el. Nem tehetek róla, Prim valahogy mindig ezt hozza ki belőlem. Mosolyogni támad kedvem, ha látom. - Katniss itthon van?
Mivel arra számítok, hogy "Igen"-t fogok kapni válaszként, nagyon meglepődöm, mikor Prim megrázza a fejét. - Nincs – mondja. - Ma hajnalban a Kapitóliumba utazott Peetával.
- Hogy mi? - szaladnak össze a szemöldökeim. - És... és nekem erről miért nem szólt? - Lehet, hogy követelőzőnek tűnök, és Katniss nem tartozik nekem azzal, hogy minden lépéséről tájékoztat, de azért jól esett volna, ha ebbe az "apró" részletbe beavat.
- Mert nem tudott – magyarázza Prim. Ebben a pillanatban Kökörcsin bukkan elő a meleg fényekben úszó folyosón, és Prim lábának dörgölődzik. A lány felkapja, és a karjába fogja, mint egy kisbabát. - Tegnap éjjel Snow elnök meghívta őket – mondja, miközben a macska füle tövét vakargatja.
- Értem – bólintok. - És azt nem tudod esetleg, hogy milyen okból?
- Nem – rázza meg a fejét. - Csak annyit tudok, hogy két napig maradnak.
Egy pillanatig elmélázva bámulom az ajtófélfát, aztán felsóhajtok, és megköszönöm Primnek az információkat.
- Várj! - kiált utánam, ahogy mikor elindulok hazafelé. - Holnap este benne lesznek a tévében, ha jól tudom.


- Oké – mosolyodom el -, köszi. - Aztán megfordulok, a szemembe húzom a sapkámat, és elindulok.  
Már megint kattogni kezdek, azon agyalok, hogy miért hívta Katnisst és Peetát Snow a fővárosba, de sehogy se sikerül rájönnöm. Persze megint a legrosszabb dolgokra gondolok, például hogy "véletlenül" megölik őket, míg ott vannak, hiszen ha végiggondolom, nem is lenne olyan hihetetlen a dolog. Szerintem a kapitóliumiak simán bekajálnák, hogy baleset volt, és ha jók a megérzéseim, akkor Snownak nem nagyon jön be, hogy ők ketten nyerték meg a Viadalt. Nekem legalábbis ez jött le abból, mikor a fogadásán táncoltunk.
Kiráz a hideg, ahogy arra az estére gondolok. Életem egyik legrosszabb néhány perce volt, még mindig tisztán él az emlékezetemben, és attól félek, sosem fogom elfelejteni. Mondjuk ez nem is baj abból a szempontból, hogy amíg az orromban érzem a vér és a rózsa szagát, addig biztosan nem teszek meggondolatlan lépést, ami esetleg a szeretteim halálát okozná.
Ahogy eszembe jutnak ezek az eshetőségek, nyelek egyet, és kényszerítem magam, hogy megnyugodjak. Letelepszem a tévé elé, és bekapcsolom. Igazából nem szeretem nézni, de mivel Prim azt mondta, ma este Katniss és Peeta lesz adásban, mégis rászánom magam. Szörnyen fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon miért kellett a Kapitóliumba menniük. Hamarosan meg is kapom a választ a kérdésemre: azért, hogy Peeta megkérje Katniss kezét.

2014. február 14.

4. Fejezet - II. rész

Sziasztok! <3
Bocsánat, hogy csak most hozom a részt, de elfelejtettem időzítettre tenni, és csak most jutottam odáig, hogy kitegyem. Nem is akarom tovább húzni a szót: köszönöm a pipákat meg a kommenteket, irtó aranyosak vagytok! :3
Jó olvasást,
Dorine
_______________________________________________




Mivel arra számítottam, hogy miután leszállok majd a kapitóliumi vonatról, újra nyugodt, személyes és kameramentes életet élhetek, nagyot csalódom, ugyanis nem hogy az állomás tele van ezekkel az idegesítő riporterekkel, de még a házunk előtt is ott mászkálnak - mindenhol, amerre csak nézek. Hirtelen görcsbe rándul a gyomrom, úgy érzem, valami nagyon nincsen rendben. Talán történt valami, amíg távol voltam? Természetesen azonnal a legrosszabb eshetőségek ötlenek fel bennem: letartóztatták a szüleimet, vagy megölték őket. Így hát levegő után kapkodva szállok ki a sötétített ablaküvegű autóból, ami a házig hozott. Nem törődöm a többiekkel, vagyis Katnissel és Haymitch-csel, egyszerűen átvágok a friss hóval borított udvaron, és mindenkit fellökök, aki megpróbálja a képembe nyomni a mikrofonját. Az emberek mindenféle kérdésekkel dobálnak, de egyiket sem értem tisztán, mert egymás szavába vágnak. Elegem van belőlük, de a nyelvemre harapok, és így kényszerítem magam, hogy ne szóljak be nekik. 
Felrohanok a veranda csúszós lépcsőin, lenyomom a kilincset, aztán belépek a házba, és olyan erővel vágom be magam mögött az ajtót, ahogy csak tudom. Még hallom, ahogy egy riporter hangosan káromkodik, mert a rezdülés hatására jókora adag hó zuhant a nyakába. Úgy kell neked, gondolom magamban, aztán megfordulok.
Úgy érzem, mintha valaki egy hatalmas, több tonnás követ görgetne le a mellkasomról. Anya és apa ott állnak a konyhaajtóban, átölelik egymást, mint aznap, mikor bekerültem ebbe a mókuskerékbe, és elvittek a Kapitóliumba. Két lépéssel termek előttük, aztán a nyakukba borulok. Minden eddig visszatartott félelmemet és aggodalmamat kiadom magamból, de mégsem sírok. A testemet használom: olyan szorosan simulok hozzájuk, mint még soha, mintha többé nem akarnám elengedni őket. Annyira rettegtem, hogy Snow elnök bántani fogja valamelyiküket! 
- Szeretlek titeket – suttogom a fülükbe. Azt hiszem, kevésszer mondtam ezt nekik ilyen nyíltan, de most mintha képtelen lennék betelni ennek a szónak a jelentésével. Szeretném még százszor, nem, ezerszer a tudtukra adni, mit érzek, és nem is fogom vissza magam. Csak ismétlem és ismétlem, egészen addig, míg anya sírva nem fakad, és apa óvatosan le nem fejti a nyakáról az ujjaimat. Aztán a két tenyere közé fogja az arcomat, puszit nyom a homlokomra, és a hüvelykujjaival végigsimítja hidegtől kipirosodott orcáimat. 
Olyan érzések töltenek el, amilyenek eddig még sosem, és most érzem igazán, hogy mit is jelentenek számomra a szüleim. Eddig is tudtam, hogy kötődöm hozzájuk, de ez két hét, míg attól féltem, megölik őket, rádöbbentett, hogy nem tudnék mit kezdeni nélkülük.
Most a konyhába megyünk, alaposan kibeszélgetjük magunkat, aztán a szobámban átöltözöm, és eldöntöm, hogy hogyan is tovább. Még vár rám az Aratóünnep és a fogadás a polgármester házában. Ha jól emlékszem, erre még a héten fog sor kerülni, legalábbis Effie ezt mondta. Aztán pedig végre élhetek tovább, már ha Snow engedi. Mert az, hogy semmit sem tett a szüleimmel, nem azt jelenti, hogy nem is fog. Úgy érzem, elég egy kirohanás, egyetlen rossz szó, és itt a vége, elbúcsúzhatok a szeretteimtől.
Ezért hát az Aratóünnepen, amit rögtön másnak tartunk, úgy viselkedem, mint egy minta-győztes. Mindent úgy teszek, ahogy mondják, nem mondok semmi mást, csak amit kell. Katniss nem kérdezősködik, de azt látom rajta, hogy feltűnt neki, hogy valahogy más vagyok. Szerintem ő is tudja, miért. Haymitchet szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekli, mi folyik körülötte, mert a sárga földig issza magát, aztán bepunnyad egy sarokba, és hangosan horkol. Én mosolyogva válaszolgatok a kérdésekre, kedvesen megsimogatom a körülöttünk futkározó gyerekeket, eszem ebből-abból, és a lányoknak magyarázok a ruhámról meg arról, hogy Cinna egy igazi őstehetség. Minden flottul megy, persze azt nem mondanám, hogy jól is érzem magam, egyszerűen hajt a megfelelési kényszer, ezért vagyok ilyen csöndes. Aztán egyszer feltűnik valami. Sehol sem találom Katnisst. Meglátom Peetát, éppen egy bonyolult mintákkal díszített süteményt forgat a tenyerén, de a mentorom nincs mellette. 
Nyelek egyet, legyűröm a Peetával szembeni fenntartásaimat, és elindulok felé. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy mérlegelem magamban, hogy talán nem lenne jó ötlet kérdezősködnöm, de végül a kíváncsiságom győz. Végül is mi baj lehetne ebből? Semmi. 
- Peeta? - szólítom meg. 
- Igen? - fordul hátra. Leteszi a sütit, és rám néz. Van valami furcsa a tekintetében, amit nem tudok mire vélni, de nem foglalkozom vele. Most nem.
- Nem tudod, hol van Katniss? - kérdezem.
- Nem – rázza meg a fejét, majd lassan, összehúzott szemekkel végigpásztázza az embereket. - Az előbb még itt volt.
- Hát ez furcsa – bólintok, de a gyomrom összerándul. - Megkeresem, rendben? - Előveszem a legkedvesebb hangomat, és megejtek egy finom kis mosolyt, ahogy Peeta ismét rám néz. Nem tudom, miért, de ettől valahogy megnyugszom. Mindig ez van, mikor nem akarom, hogy valaki megharagudjon rám. Olyankor próbálok minél kedvesebbnek tűnni.
- Veled megyek – jelenti ki Peeta, aztán meg se várja, hogy válaszoljak, már indul is. Úgy látszik, tényleg érdekli, merre van a barátnője.
Összehúzom a szemeimet, ahogy eszembe jut, mit mondott Katniss, mikor bezártak minket abba a szobába a Tizedik Körzetben. Ő és Peeta csak eljátszották, hogy szeretik egymást. Vagyis Peeta tényleg szereti őt, vagy... Nem is emlékszem már rá pontosan, de ami azt illeti, Katniss sem avatott még be a teljes igazságba. Azt ígérte, mindent elmond, ha egyszer kijutunk a szobából. Kijutottunk, ideje, hogy meséljen, mert van egy olyan gyanús érzésem, hogy ebből még származhat némi problémánk.
- Várj meg! - kiáltok Peeta után.

2014. február 11.

4. Fejezet - I. rész

Sziasztok!
Itt van a következő rész, nem húznám felesleges locsogással, de azt megint meg kell köszönnöm, hogy itt vagytok és olvastok, nagyon sokat jelent, és köszönöm a kommenteket meg a pipákat is! <3
Kellemes olvasást,
Dorine
_________________________________________




A térdeim megbicsaklanak, a szám kiszárad, mintha fűrészporral lenne teli, és muszáj Snow bársonyzakójába kapaszkodnom, nehogy a földön kössek ki. Természetesen ő sem enged el: úgy tesz, mintha megölelne, pedig csak magához szorít, hogy ne essek el. Annak ellenére, hogy elvileg jót tesz nekem, úgy érzem magam, mint az a bizonyos egérke egy hatalmas, gyilkos kígyó szorításában.
- Kérem, hadd üljek le... - motyogom halkan.
- Mindjárt leülhet, csak egy kicsit maradjon még, olyan csodás ez a tánc, nem gondolja? Csodás, bizony, ám tudja, mi nem lenne csodás? Ha valakik, mondjuk maga és a mentora, Everdeen kisasszony miatt az emberek kedvet kapnának ahhoz, hogy újabb lázadásba kezdjenek. Tudja jól, hogy mi történt a Tizenharmadik Körzettel. Elpusztult, és ugye nem akarja, hogy az önök otthona is semmivé legyen?
- Nem – nyögöm ki az utolsó leheletemmel.
- Akkor arra kérem, szedje össze magát, és engedelmeskedjen. Tegyen mindent úgy, ahogy most mondani fogom. Figyel?
- Igen – tátogom, mert hang alig jön ki a számon.
- Maradjon csak egyszerű és szürke, mint volt, mint az otthona, ne törekedjen világmegváltó dolgokra, mert az olyanok, mint maga, könnyen belebuknak a nagyszabású tervekbe. Attól még, hogy megnyerte a Viadalt, semmivel sem lett több. Egyedül nekem köszönheti, hogy még életben van, és ugye emlékszik arra a levélre? Azt tőlem kapta, Candel kisasszony, személyesen tőlem. Remélem, világos volt az üzenete. Szóval csak semmi óvatlanság, semmi hirtelen lépés, semmi szabálytalanság. Hagyja, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell.
Aztán egyszerűen elenged, nekem pedig muszáj a falba kapaszkodnom, nehogy elessek. Levegő után kapkodva figyelem, ahogy illedelmesen megköszöni a táncot, aztán köd előtte, köd utána – egyszerűen felszívódik. Összepréselem az ajkaimat, de képtelen vagyok legyűrni a hányingert. Egyre jobban kínoz, és úgy érzem, csak úgy könnyíthetek magamon, ha gyorsan keresek egy mosdót. A fal mellett tapogatózva indulok meg a kijárat felé, vagyis inkább egy ajtó irányába, ami reményeim szerint kivezet ebből a kavarodásból.
A számra szorítom a kezeimet, és annak ellenére, hogy hallom magam mögött Katniss hangját, amint engem szólongat, valósággal kirobbanok a hűs folyosóra. Egy lélek sincsen itt, egyedül én. Talán senkit sem zavarna, ha itt dobnám ki a taccsot...
- Sash! - Valaki megragadja a vállaimat, aztán megpördít. Katniss szürke szemeivel találom magam szembe, meredten bámul rám. - Mi volt ez az egész? - kérdezi.
Nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy mindjárt hányni fogok, de aztán egyszerűen nem bírom tovább. Pár centin múlik, hogy nem Katniss lábára pakolom ki a vacsorámat, hanem a kék szőnyegre.
- Gyere. - A mentorom megragadja a kezemet, és elvisz egy mosdóba. Kerít nekem egy üveg vizet, aztán leülünk az egyik vécé tetejére, bezárja az ajtót, és megvárja, míg megnyugszom.
Elég sok időbe telik. Vagy öt percig csak próbálok észhez térni, aztán mikor végre sikerül, benyakalom a vizet, és megtörlöm az arcomat. Nem mondok semmit, arra várok, hogy Katniss kérdezzen előbb.
- Most már jól vagy? - szólal meg végre. A hangja meglepően kedves, sosem beszélt velem így. Ugyan tudom, hogy szeret, de Katniss nem az a fajta lány, aki ilyen szavakkal, és ilyen hangsúllyal adná az emberek tudtára az érzéseit. Sokkal inkább a tettek embere, úgy hiszem.
- Fogjuk rá – felelem remegő hangon. Ficánkolok egy kicsit az ülőkén, aztán megköszörülöm a torkomat.
- Mi volt ez az egész Snow-val? - kérdezi Katniss. - Mikor megjelent, csak arra volt időm, hogy figyelmeztesselek, sajnálom. De végig figyeltelek titeket, és nem tűntél épp boldognak, Sash. Sőt... elég rémült voltál. Mit mondott neked?
Megborzongok, és ismét elfog a hányinger, ahogy felidézem magamban a történteket. A rózsa és a vér szaga, ahogy hozzám ért, ahogy beszélt, és amiket mondott...
- Hogy az olyanoknak, mint én vagy te, el kell pusztulniuk – mondom halkan. - Szabálytalanul játszottunk.
- Ezt hogy érted?
- Te a bogyókkal trükköztél tavaly, én pedig nem vagyok gyilkos – suttogom. Maga a tudat is borzasztó, 
hogy azért vagyok bajban, mert nem öltem embert. Milyen társadalom ez?
Katniss hallgat egy darabig, végül motyog valamit, amiből egy szót sem értek, de nem próbál megnyugtatni. Sőt, a díszvacsora további részében harsányan társalog az emberekkel, mindenbe beleeszik, és láthatólag egyáltalán nem érdekli, hogy mit gondolnak róla. Még arra is hajlandó, hogy táncoljon Plutarch Heavensbee-vel, az új Főjátékmesterrel, mikor Effie bemutatja nekünk.
Aztán csak telnek az órák, próbálom minél kisebbre összehúzni magam, és abban reménykedem, hogy minél hamarabb véget ér ez az egész. A fejem zsong, még mindig felrémlik bennem a Snow elnökkel való tánc, képtelen vagyok kiverni a fejemből a szavait. El kell pusztulniuk, el kell pusztulniuk, el kell pusztulniuk. Szinte érzem, ahogy a felfújt, piros ajkai hozzáérnek a fülemhez. Gyorsan a fejemhez kapok és megdörzsölöm a fülemet, így próbálom elterelni a figyelmemet, így próbálok szabadulni a gondolatoktól. De nem megy, képtelen vagyok rá. Snow annyira jól csinálta, hogy még mindig remegnek a kezeim. És a remegés, a felerősödött rettegés az ismeretlentől nem múlik el, csak némiképp enyhül, mikor egyszer csak megjelenik Effie, Cinna és Haymitch, és szólnak, hogy indulhatunk. Összeszedjük Katnisst, aztán legalább annyira feltűnés nélkül távozunk, mint amilyen feltűnést keltve érkeztünk.

2014. február 8.

3. Fejezet - V. rész

Sziasztok kedveseim!
Ezen a taknyos februári reggelen meghoztam a következő részt. Ez a részlet... hát nem is tudom, nagyon kíváncsi leszek, mit szóltok hozzá. ^^ Szóval várom a kommentjeiteket, és köszönöm az eddigieket, de nagyon! <3 Olyan kedvesek vagytok, komolyan, el sem tudom mondani, mennyire... Egy hideg nap után mindig átmelengetitek a szívem. :3 
Na jó, nem húzom tovább a szót, itt a rész, jó olvasást! :)
Dorine Osteen
________________________________________




Másnap reggel úgy ébredek, mint akit fejbe vágtak valami jó nehézzel. Elbotorkálok a fürdőszobámba, és hosszan engedem magamra a frissítő vizet. Nem nézem az időt, de mire kiérek az étkezőbe, már mindenki ott van. Állom a tekinteteket: Effie megsértődött, mint ahogy az várható volt, Haymitch gyanúsan méreget, Katniss felvonja az egyik szemöldökét, mikor ránézek, Cinna mosolyogva próbál biztatni, az előkészítő csapat pedig szokásához híven egyszerűen hangoskodik, észre se veszik, hogy valami nincs rendben.
Óvatosan leülök az egyik fotelbe, és elkezdem szürcsölgetni a teámat. Kerülöm a további szemkontaktust, csak bámulom az italt, és azzal szórakozom, hogy a csésze karimáján húzogatom az ujjamat. Körbe-körbe. Körbe-körbe. Egészen addig csinálom, míg Effie fennhangon be nem jelenti, hogy ideje készülődni, mert hamarosan megérkezünk a Kapitóliumba. Ettől a hírtől egyszerre kezdek rettegni, és leszek boldog. Rettegek, mert félek attól, hogy újra a fővárosba kerülök a sok kapitóliumi közé, ugyanakkor boldog is vagyok, mert egy lépéssel közelebb kerülök a várva-várt hazatéréshez.
Cinna egyszerű, letisztult, fehér ruhát ad rám fekete övvel, aztán kontyba igazítja a hajamat.
- Nagyon szép ez a ruha – nézek végig magamon a tükörben -, de nem túl puritán a Kapitóliumhoz képest?
- Te nem vagy kapitóliumi – mosolyodik el.
- Hála az égnek – húzom össze a szemeimet, de a következő pillanatban már meg is bánom, amit mondtam. - Ne értsd félre – rázom meg a fejem.
- Nem értem félre – bólint Cinna. - Tökéletesen igazad van – teszi hozzá halkan, aztán felcsatolja a ruhámra a fecsegőposzátát.
Először a Kiképzőközpontba megyünk, ahol felkészítenek a Caesar Flickermann-nel tartandó éjféli interjúra. Ismét egészen egyszerű, de annál csinosabb ruhát kapok, amit aztán Caesar meg is dicsér. Mosolyogva fogadom a szavait, és a mosoly egész végig megtartom, míg tart az egyórás interjú. A műsorvezető arról kérdez, hogy szeretnék-e majd énekesnő lenni, mire megvonom a vállam, és a szüleimre hivatkozva terelem a témát. Az interjú után kezdődik a hajnalig tartó mulatság Snow elnök rezidenciáján, ami – őszintén meg kell mondanom – egyszerűen csodálatos. Tengernyi étel és ital közül válogathatunk, a zene fantasztikus, kedvem van énekelni. Az emberek igazán kedvesek, ám sokkal közvetlenebbek, mint ahogy az illendő lenne. Az egyetlen biztos pont ebben az egész kavalkádban Katniss, aki folyamatosan szemmel tart. Sokszor szegődik mellém, ilyenkor mindig beszélgetünk, és ezek az alkalmak némiképpen megnyugtatnak.
- Mennyi az idő? - kérdezem Katnisstől egyszer, de nem tud válaszolni, mert a következő pillanatban leállnak a zenészek, harsonaszó hangzik fel, és mindenki elhallgat. Egy néma másodperc, végül valaki elkiáltja magát:
- Köszöntsék nagy tapssal országunk egyetlen, legmélyebben tisztelt, legkitűnőbb elnökét, Coriolanus Snow urat!
Az emberek meglepetten hördülnek fel, majd tapsolni kezdenek, és örömittas kurjantásokkal adják az elnök
tudtára, hogy mennyire feldobja őket a jelenléte. Furcsa, mert Snow sosem jelenik meg a győztesek tiszteletére tartott díszvacsorán – és ez az az ok, amiért a gyomrom még az eddiginél is kisebb állapotára szűkül. Lassan leteszem az asztalra az italomat, aztán összenézünk Katnissel. Ő sem érti a dolgot.
Sőt, szerintem senki sem, egyedül én kezdek kapizsgálni valamit akkor, mikor az elnök megindul felém. Olyan aprónak és gyávának érzem magam, ahogy az emberek szó nélkül nyitják az utat Snownak, mintha csak egy apró egérke lennék, az elnök meg a macska. Ezt látom a szemeiben is: megvillannak, ahogy rám néz, majd álszentül elmosolyodik. Aztán megáll előttem, és csókot nyom az arcomra. A hányinger kerülget, úgy érzem, menten kidobom a taccsot, ahogy megérzem a vér és a rózsa semmivel sem összetéveszthető szagelegyét. Míg én azzal vagyok elfoglalva, hogy ne vacogjanak a fogaim, Snow a lehető legtermészetesebben fordul az emberek felé.
- Remélem, jól szórakoznak! - kiáltja öblös hangon. Az összegyűltek hangosan helyeselni kezdenek, aztán elhallgatnak, mikor tovább beszél. - Arra kérek mindenkit, engedjék meg nekem, hogy elvegyüljek az ünneplők forgatagában. Olyan régen volt már alkalmam így szórakozni, kérem, ne foglalkozzanak azzal, hogy itt vagyok. Mindenki tegyen úgy, mintha én is csak egy lennék önök közül. - Aztán csettint egyet, mire újra elkezdődik a zene, az emberek pedig visszatérnek a beszélgetéshez és táncoláshoz. - Candel kisasszony, Everdeen kisasszony – fordul felénk -, üdvözlöm önöket. Reméltem, hogy összefutunk, ha újra errefelé járnak.
- Mi is örülünk a találkozásnak, Elnök úr – bólint Katniss. A hangja hideg és kimért, egyáltalán nem tagadja, mennyire nincs ínyére a beszélgetés.
- Szintúgy – nyelek egy hatalmasat -, örvendek. - Az én hangom persze reszket, mint a nyárfalevél.
Snow elmosolyodik, aztán rám néz. - Megtisztelne egy tánccal?
Az ereimben szó szerint megfagy a vér, úgy érzem, minden erőm elhagy. Nem! - kiáltom magamban, és minden gondolatommal azon vagyok, hogy valahogy segítséget kérjek a mentoromtól. Ám még mielőtt bármit is kezdhetnék, Snow közelebb hajol hozzám, a vállamra teszi a kezét, és belemarkol a kulcscsontomba.
- Akkor máshogy mondom – sziszegi a fogai közül. - Most elmegyünk táncolni.
Tehetetlenül követem, miközben a keze lassan a karomra csusszan, és most azt szorítja. Zsibbadni kezdenek az ujjaim, kétségbeesetten tekintek hátra Katnissre, aki erre felszegi az állát, kihúzza magát, és megrázza a fejét. Bátorság, és semmi hülyeség – üzeni a tekintetével. Szeretném, ha képes lennék arra, amit kér tőlem, de úgy érzem, én vagyok a világon a legkisebb ember, és a legnagyobb áll mellettem. Elvégre ki vagyok én? Senki. Csak egy szánalomra méltó lány a legszegényebb körzetből, aki az elnök kegyelméből nyerte meg a Viadalt.
- Hát akkor kezdjük – mondja Snow, ahogy megállunk a táncparketten. Mikor nem mozdulok, csak bámulok rá, rám parancsol: - Rajta!
Vonakodva teszem a vállaira a kezeimet, aztán összepréselt fogakkal tűröm, hogy megfogja a derekamat. Kiráz a hideg, hogy hozzám ér. Egyszerűen undorító. Amúgy sem szeretem, ha valaki nem tartja tiszteletben a személyes szférámat, de ez az ember itt ráadásul az elnök, miatta hal meg az a rengeteg gyerek. Már csak ezért is visszataszító, arról már nem is beszélve, hogy utálom a vérszagot, meg magát a vér látványát is, Snow-ból pedig árad a vér és a rózsa szaga – érzem a leheletén, ami egyenesen az arcomra áramlik. Attól félek, ha másodperceken belül nem jutok rendes oxigénhez, elhányom magam.
- Rosszul vagyok – csúszik ki a számon. Nem tehetek róla, szeretném visszavonni, ez véletlen volt. Össze vagyok zavarodva.
- Nem csodálom – kezdi az elnök. A hangjából csöpög a megvetés, úgy beszél velem, mintha óvodás lennék. - Sajnos semmi jóval sem kecsegtethetem, Candel kisasszony. Elég sok galibát okozott nekem, és szeretném, ha megbeszélnénk ezeket.
- Rendben – felelem, noha azt sem tudom, miről beszél. Pillanatról pillanatra egyre rosszabbul leszek.
- Ugye tudatában van annak, hogy miért maradt életben? - Nem válaszolok, mire megszorítja a derekamat. - Tudja, igaz?
- Igen – suttogom.
- Nos, annak ellenére, hogy meglehetősen sok hasznot hozott nekem, van valami, ami nem hagy nyugodni, sőt, egyesek fel is háborodtak ezen a szomorú tényen. Maga életben maradt, de senkit sem ölt meg. És egy győztes csak akkor lehet győztes, ha gyilkol... Ez az íratlan szabály megszegése. Nem lepődöm meg azon, hogy szabályszegő, kisasszony, hiszen a mentora is az. És tudja, hogy mi történik azokkal, akik nem tartják be a szabályokat? - Olyan közel hajol hozzám, hogy püffedt ajkai súrolják a fülemet, ahogy folytatja: - El kell pusztulniuk.

2014. február 5.

3. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!
Megint itt vagyok, egy kicsit még mindig megtörve a történtek után. Próbálok túl lenni rajta, csak olyan nehéz... :/ Na jó, most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy mennyire köszönöm nektek a támogatást, amit kapok tőletek. Komolyan. Ti vagytok a legjobb olvasók, elképesztő, hogy még mindig szeretitek a történetet, folyton visszajártok, nem unjátok meg. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3
Elérkezett ez a rész is, csak az a baj, hogy az írásával akadtam meg egy csöppet, de remélem, nem fogom beérni magam. Ha a nyers szöveget nézzük, most tartunk kereken a huszadik oldalon, az Akik vagyunk pedig 74 oldalig van megírva egyelőre. No mindegy, majd alakul még.
Kellemes olvasást kívánok,
Dorine
_________________________________________




Haymitch még motyog valami olyasmit, hogy semmi szükség egy év után megint felkorbácsolni a kedélyeket, aztán Effie tovább csacsog, én pedig félig lehunyt szemekkel hallgatom. Végül, mikor az előkészítő csapat is megérkezik, leteszek az önsajnálatról, és keresek valami reggelit. A tányéromra szedek néhány gofrit, lelocsolom őket egy csomó csokival, vaníliával és narancslével, aztán tejszínhabot nyomok a tetejükre, és visszatelepszem a fotelembe. Egyedül azért használok villát, mert nem akarom tönkretenni ezt a csodás ruhát.
Egészen addig temetkezem a kajálásba, míg meg nem állunk. Akkor oldalra teszem a tányért és ami maradt, aztán engedem, hogy Venia újra megcsinálja a rúzsomat, és megengedek magamnak egy utolsó, mély sóhajtást, mielőtt kilépnék a kamerák kereszttüzébe.
Arra már rájöttem, hogy itt, az Első Körzetben minden csupa por és az egész területet szürke hegyek meg sziklák szegélyezik, de az eddig nem tűnt fel, hogy az emberek is ilyenek. Sőt, eddig egyáltalán nem is láttam embereket. Most is csak néha-néha bukkan fel egy-egy arc az esernyő karimája mögül, amit fölém tartanak, de akkor is itt vannak, és mind engem bámulnak. Autóval megyünk tovább, viszont ez nem tart sokáig: hamarosan azon kapom magam, hogy mélyeket lélegzem, aztán kilépek a verandára, az egész Első Körzet szeme elé. Azonnal belém szorul a szusz, úgy érzem, megfagyok. Ennek ellenére valahogy sikerül elbotorkálnom a mikrofonig, ami a tető alatt áll. A kezeimmel azonnal megragadom, és magamban hálát adok, hogy van mibe kapaszkodnom.
Emberek, mindenhol emberek. Többségük szürke, poros ruhát visel, és meglepő, hogy sokuk szőke. Gondolom ezért volt, hogy Radler és Libby is szőke volt, sőt, még az a lány is, aki Katnissék Viadalán szerepelt.
A tekintetem ide-oda cikázik az összegyűlt tömegen, és tudom, hogy el kéne kezdenem a beszédemet, de csak szorongatom a papírt, és levegő után kapkodva próbálom felfogni a helyzetemet. Itt van ez a sok ember, akik mind végignézték a szenvedéseinket. Tudják, hogy miről beszélgettünk, hogy azt hittem Radlerről, hogy áruló – és ettől hirtelen elszégyellem magam. Mikor azt hiszem, hogy ez már nem is lehetne kínosabb, megpillantok egy lányt oldalt, a tömeg elején, nem messze Radler családjától, akikre eddig még nem mertem ránézni. Olyan korú lehet, mint én, talán egy évvel idősebb. Hosszú, hullámos, lenszőke haja a homlokára tapad a víztől, szürke szemei körül vörös karikák éktelenkednek. Az esőtől nem látom tisztán, de azt hiszem, sír. Egyenesen engem bámul, résnyire nyílt ajkaiból pára áramlik ki, a tekintetében van valami, amitől egy utolsó, undorító kis senkinek érzem magam, egy szánalmas bogárnak, akit el kell taposni. A lány gyönyörű, kétség sem fér hozzá, és meglepően jól öltözött – még ahhoz képest is, hogy ugyan úgy látszik, az itteni emberek nem nagyon kedvelik a színeket, de azért többet megengedhetnek maguknak, mint más körzetekben, hiszen jobb kapcsolatot ápolnak a fővárossal.
Zavaromban nem tudok mit csinálni, elkapom róla a tekintetem, hátha elveszhetek a porban és az
esőcseppekben. Ám ehelyett megpillantom Radler, és a húga, Libby családját. Egyetlen porondot emeltek a színpad elé, egyenesen szembe velem, gondolom ez is a kínzásom része. Egy magas, bronz szőke hajú férfi, a szemei acélkékek. Elég erősnek nézem, biztos ő is bányában dolgozik, azoknak a bányáknak az egyikében, ahol a kapitóliumiak csillogó drágaságaihoz kutatják az alapanyagot. Az anyjuknak annyira fehér a bőre, mintha sosem érte volna Nap. A haja takaros kontyba rendezve, de még így is látszik rajta, az egész lényén, hogy mennyire megviselték a történtek. Mikor meglátom a gyerekeket, szabályosan megpördül velem a világ. Ott áll az a tizenhárom éves forma kisfiú, aki hangosan felsírt, mikor kihúzták a testvéreit. Aztán a szőke hajú, tündérien aranyos kislány, akiről Radler mesélt. Ő is szeret énekelni. Végül két még apróbb totyogó, akik az apukájuk lábába kapaszkodva próbálnak elbújni a kíváncsi szemek elől.
A szám kinyílik, de azonnal megtelik könnyekkel, amik szinte ömlenek belőlem. A szívem zakatolni kezd, teljesen elvesztem az uralmat a kezeim fölött. Elengedem a kártyát, amire a szövegemet nyomtatták, mire az lehull a földre. Aztán csak állok, bámulom a családot, belenézek a szülők szemébe, és azon agyalok, hogy mit is kéne tennem. A kisgyerekeket figyelem. Már bőrig áztak, mert a vékony szöveten, amit kifeszítettek a fejük fölé, átfolyik a víz. Én meg itt állok a tető alatt, ami teljesen vízmentes...
Előre lépek, és kiállok az esőbe. Hagyom, hogy a cseppek a bőrömnek ütközzenek, nem foglalkozom velük. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, hogy erőt gyűjtsek, mire azonnal eszembe jutnak Haymitch szavai. Ne csinálj semmi hülyeséget. Eszedbe ne jusson.
Nem fogok hülyeséget csinálni.
- Radler volt a legkedvesebb fiú, akivel valaha találkoztam – mondom, mikor felpattannak a szemeim. Nincs nálam mikrofon, biztos, hogy nem hall mindenki, de pont ez a célom. Egyedül a családhoz intézem a szavaimat, csak hozzájuk, és ők pont elég közel vannak ahhoz, hogy az esőn keresztül is megértsék, amit mondok. - Nem a Kapitólium szabályai szerint játszott. Sokkal értékesebbnek tartom, mint magamat, vagy mint akárki mást ebben a gépezetben. Megvédte a húgát, megvédett engem... - A hangom eddig erőteljes volt, de most elcsuklik. Megint sírok, a forró könnyek összekeverednek a hideg esővel. - Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem! - nyögöm furcsa, sírástól eltorzult hangon. Megrázom a fejem, átölelem a karjaimmal a derekamat, hogy enyhítsem a fájdalmat. - Annyira hiányzik! - zokogom. A tömegre meglepett csönd ereszkedik, nekem viszont minden indulatom elszabadul, ami eddig tartotta bennem az erőt. Hogy kérheti tőlem Haymitch, hogy tartsam magam ahhoz, amit a Kapitólium előírt? Erre nem vagyok képes. Én csak egy megtört kamasz vagyok, akinek tönkre vágták az életét. - Sajnálom – suttogom összeszorított szemekkel. - Annyira nagyon sajnálom...
Nem tudom, hány másodperc telik el, de végül valaki megragadja a karom, hátra ránt, és bevonszol a Törvényszék Épületébe. Mikor beérünk, elenged, és Katniss azonnal átölel. Jó erősen magamhoz szorítom, hátha lenyugszom.
- Mindent elrontottam, igaz? - kérdezem.
- Nem mindent – válaszolja. - Nem mindent...
Szörnyen érzem magam, így megpróbálom meggyőzni Effie-t, hogy hadd ne kelljen elmennem a díszvacsorára, de hajthatatlan. Így hát tűröm, hogy kisminkeljenek és ruhát adjanak rám.
Jön a díszvacsora, ami maga a kínhalál, végül pedig ismét vonatra szállunk, és tovább állunk.
Egész este elő sem jövök a kabinomból, csak fekszem az ágyamon, és hangosan bőgök. Effie többször is kopog az ajtómon, sőt, még azt is felajánlja, hogy beszélgessek vele. Először jól esik, hogy így törődik velem, de aztán rájövök, hogy így csak a saját szánalmamat és gyengeségemet bizonyítom, ezért a harmadik próbálkozásánál hangosan kiordítok neki, hogy hagyjon békén. Nem jön többet.  

2014. február 2.

3. Fejezet - III. rész

Sziasztok! <3
Megérkeztem - újra. :3 Itt vagyok a következő résszel, és köszönöm nektek a kommenteket, a díjakat, a pipákat meg mindent! Annyi sok kedves szót, dicséretet kapok mostanában kommentben és emailben is, hogy el se hiszem, de komolyan... Mindig feldobjátok a napom, köszönöm ezt nektek! <3
Nagyon kellemes olvasást,
Dorine! <33
R.I.P PHILIP SEYMOUR HOFFMANN,
a legjobb Plutarch valaha. Sosem felejtünk el!
_________________________________________________




Felsóhajtok, és még az előtt elzárom az áramló gondolatokat, mielőtt eszembe juthatna valami. Persze ekkor már késő: régen tudom, hogy Radlert miattam ölték meg a Játékmesterek. Erről persze a körzetekben élő emberek mit sem tudnak. Már csak az hiányzik, hogy napvilágra kerüljön az a kis üzenet, amit az aréna utolsó napján kaptam.
Érzem, ahogy a hirtelen jött nyugalom elmúlik, és a helyét azonnal átveszi az idegesség. Itt egy új nap, ezután már csak a kapitóliumi fogadás van, aztán otthon, a Tizenkettedikben is ünneplünk egy kicsit, és vége. Már csak azt kell kibírnom.
Valaki kopog az ajtón. Cinna áll a fal mellett, egy hatalmas, könnyűnek tűnő csomagot tart a kezében. Szerintem abban van a ruha, amit ma fogok viselni. Mivel tudom, hogy mi következik most, felállok, és elindulok felé.
- Jó reggelt – köszönök neki, majd azért, hogy leplezzem az idegességemet, elnyomok egy ásítást.
- Neked is – mosolyog rám. - Nem muszáj kimozdulnod innen. Ha szeretnéd, maradhatunk, míg elkészülsz – ajánlja fel.
- Komolyan? - nézek rá.
- Komolyan.
A földre szegezem a tekintetemet, és magamban elrebegek egy gyors hálaimát, amiért addig nem kell találkoznom a többiekkel, amíg nem muszáj. - Köszönöm – nyögöm ki végül.
Cinna nem válaszol, csak ismét elmosolyodik. Aztán leülünk, és míg a sminkemen dolgozik, megkérdezem tőle, hogy hol hagyta az előkészítő csapatot.
- Úgy döntöttem, szeretnék egy csöndes reggelt – magyarázza halkan, mintha csak tényleg a csendet féltené. - Azt hiszem, az neked se ártana – teszi hozzá.
- Hát nem – rázom meg a fejem. - Annyira szörnyen érzem magam – vallom be neki. Megbízom Cinnában, és tudom, hogy szívesen meghallgat, így hát folytatom. - Úgy is nézek ki, igaz?
Hátra dől, és egy pillanatra elmélázva fürkészi a szemeimet. - Sash – mondja végül -, emlékszel, mikor a Kiképzőközpontban azt mondtam neked, hogy az embereknek nem szabad tudniuk leolvasni az arcodról azt, éppen milyen állapotban vagy?
- Igen – bólintok -, emlékszem.
- Kérlek, tartsd ezt észben. A körzetek lakói már nem csak egy kamaszt látnak benned, hanem egy győztest, aki megnyerte a Viadalt. Ennek megfelelően kell viselkedned. - Mikor nem válaszolok, hanem a szőnyegre szegezem a tekintetemet, Cinna finoman megemeli az államat, és mélyen a szemembe néz. - Rendben?
- Hogy viselkedik egy győztes? - kérdezem ahelyett, hogy válaszolnék. Nem válaszolok, persze, hogy nem, hiszen nem tudok mit.
- Ezt neked kell tudnod – magyarázza. - Próbáld elviselni, hogy az emberek csak rád figyelnek. Mást nem mondhatok neked, hiszen nem éltem át azt, amit te.
Megfeszítem az állkapcsomat, és kibámulok az ablakon. A bensőmben ismerős érzések kavarognak: harag, félelem, és düh. Haragszom a világra, amiért kicsit több, mint fél éve kisorsoltak a Viadalon. Félek, mert nem tudom, mi fog történni a következő másodpercben, és dühös vagyok, amiért ilyen igazságtalan a sors.
- Értem – bólintok végül szenvtelen hangon, holott belül nagyon is tele vagyok érzésekkel. - Hát akkor rajta.
Cinna segít felöltözni: kristály kék, csillogó anyagból készült, gyönyörű ruhát kapok. A stílustanácsadóm lefújja valami spray-vel, amitől vízálló lesz, aztán elkészíti a hajamat, és a végére úgy nézek ki, mint egy jégkirálynő. Ahogy tüzetesebben is szemügyre veszem magam az egész alakos mobiltükörben, rájövök, hogy nagyon tetszik ez a stílus. Illik ahhoz, amit jelenleg érzek.
- Milyen furcsa ez az egész – szólalok meg egyszer csak.
- Micsoda? - kérdezi Cinna, ahogy megáll mögöttem. A tükörben találkozik a tekintetünk.
- Nézz csak rám. Gyönyörűen nézek ki, hála neked. Az emberek szépnek látnak majd, mikor a színpadon fogok állni. Az interjúmon is lenyűgöztem őket. Ilyen ez a világ... már ha érted, mire gondolok. Kicsinosítanak, csodásnak tüntetnek fel, aztán meg beküldenek egy arénába, hogy gyilkoljak, mint egy állat. - A hidegrázás a sarkamból indul, aztán végigfut a lábaimon, a testemen, a karjaimon, a nyakamon, és még a hajszálaimat is megbizsergeti. Elképesztően különös érzés volt ezt a saját számból hallani, valahogy mégis megkönnyebbültem tőle. - Túl gyorsan kell felnőnöm – teszem hozzá.
- Ideje indulnunk – mondja Cinna. A hangja halk, mint általában, de most határozottság is bujkál benne. Van egy olyan érzésem, hogy így akarja a tudtomra adni: ezt talán nem kellett volna.
Effie úgy fogad, mintha csak egy kiscsibe lennék, ő pedig a tyúkanyó: míg Katniss eltűnik Cinnával, hogy őt

is kamera-kész állapotba hozza, a nő leültet egy fotelbe, és meglepő kedvességgel kezdi el megbeszélni velem a mai napot. Először nem tudom mire vélni a dolgot, de aztán eszembe jut, hogy az Első Körzet különleges a számomra, és azonnal megértem, hogy ezért beszél így. Nem tehetek róla, de egyszerűen képtelen vagyok odafigyelni rá. Folyamatosan az ablakot bámulom, a tekintetem bejárja a poros, szürke sziklákat, elbarangol a hegyek mögé, bemászik a repedésekbe, és mindenhol Radler látja. A szívem pillanatról pillanatra szorul el, a körmeim belemélyednek a puha fotel narancssárga kárpitjába. Néha felemelkedem egy kicsit, hogy jobban lássak, de aztán mindig visszazuhanok, és ez a kényelmetlen monotonitás eszembe juttatja, hogy miért is vagyunk itt. Radler és Libby családjának a szemébe kell néznem, de a legrosszabb mégis az, hogy nem mondhatom el nekik, mennyire sajnálom a halálukat. Nem tehetem, mert az lázadásnak számítana.
És mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, Haymitch egyszer csak így szól:
- Sash? - Egy üres whiskeys poharat forgat az ujjai között, aztán felhúzza az orrát, és szipog egyet.
- Igen? - fújom ki hosszan a levegőt.
- Eszedbe ne jusson még egy olyan világmegváltó szöveg, mint a Tízesben, értetted? - Felnéz, egyenesen a szemeimbe, és nyomatékosításként a magasba vonja az egyik szemöldökét.
- Értettem – bólintok egy hatalmasat.