2013. április 29.

2. Fejezet - I. rész


Még egy ideig ülünk a rönkön, hallgatjuk a koncertet, és közben ismét elfelejtem az aggodalmaimat. Legszívesebben egész nap itt maradnék Katniss-szel és az erdővel. Szimpatikus lánynak tűnik, jó lenne, ha megismerhetném. Ki tudja, talán még barátnők is lehetnénk. Abból, amit eddig láttam belőle – többnyire a tévében -, egy aranyos, vicces, őszinte, ravasz, és fülig szerelmes lány köszönt vissza rám. Az erdő pedig... nos, szerintem ezt a földöntúli nyugalmat meg tudnám szokni.
- Fél kilenc – szólal meg egyszer csak hirtelen Katniss, mire ránézek.
- Jól elment az idő...
A lány feláll, leporolja a nadrágját, aztán bólint egyet.
- Hát, igen. Ahhoz képest, hogy a mai napon szokás szerint vaslábakon lépked, és így is csak vonszolja magát.
Pontosan tudom, hogy mire céloz, és ismét visszatér belém az a rémes émelygés. Mivel már így szóba került a dolog, nem tudom megállni, hogy ne mondjak róla valamit. Akármit. Csak végre ki tudjam adni magamból a gondolataimat.
- Te is ott leszel?
Katniss nem néz rám. Mintha szándékosan kerülné a tekintetemet. Előhúz egy nyilat, s annak ellenére, hogy nem is koszos, letörölgeti. Vár egy kicsit, visszateszi a vesszőt a tegezbe, s csak aztán válaszol.
- Persze. - Nem nagyon ismerem ugyan, sőt, ami azt illeti, mondhatjuk, hogy egyáltalán nem, de minden emberen látszik, mikor van még benne valami, amit nem mer, vagy talán nem akar elmondani. Ez a lány pedig pontosan úgy néz ki, mint egy ilyen ember. Nincsen jogod mindent tudni, mondja egy hang a fejemben. Hagyd békén.
- Nos... azt hiszem, én akkor talán megyek is.
Katniss ekkor végre rám néz, elmosolyodik, és bólint.
- Rendben. Örülök, hogy megismerhettelek, Sash.
- Én is örülök – mosolygok vissza rá hunyorogva, mert a Nap a levelek között pont az arcomra süt. - Hát akkor viszlát – mondom még egyszer. A lány int egyet, én pedig megfordulok, és elindulok visszafelé. Fura, mert mikor így elköszönök valakitől, általában érzem a hátamon a tekintetét, de most semmit se észlelek. Az is lehet, hogy Katniss már nincs is ott. Nem csodálnám, ha az erdőben úgy tudna közlekedni, mint valami fantom, vagy egy tigris. De vajon Katniss mit fog csinálni itt az erdőben? És mikor tér majd vissza a körzetbe? Csak az Aratás előtt pár perccel, és vadászruhában fog beesni a sorsolásra? Na jó, azt nem hiszem. Mindig álomszép ruhákban tündököl az emberek előtt, mikor kamerák is veszik... Legalábbis egyszer sem láttam még, hogy csizmát meg vadászkabátot viselt volna, egészen a mai napig. Ezek a gondolatok is le tudnának kötni hazafelé menet, de eszembe jutnak a vadkutyák, és megszaporázom a lépteimet. Meglepődöm, mert az avarnak hangja sincsen, ahogy végigmegyek rajta. Egyre jobban kiérek a fák árnyékából, de még mielőtt a magas fűbe gázolnék, egy pillanatra megállok, és figyelem, hogy vannak-e emberek az utcán. Elvégre az erdőben lenni szabályellenes, és nem nagyon szeretnék korbácsütésekkel a hátamon hazamenni. De a körzet meglehetősen kihalt, egy lélek se mutatkozik. Így hát elindulok, azonban a fejemet azért folyamatosan ide-oda kapkodom, hátha látok valami mozgást. Végül elérem a kerítést, s úgy bújok át a drótok között, hogy meg se nézem: van-e bennük áram. Egy pillanat alatt a túloldalon termek, s az aggodalom abban a pillanatban megtelepszik a vállamon, mintha csak azt suttogná: innen úgysem menekülsz! És hát valljuk be, igaza is van. Próbálok ellenállni ezeknek a buta gondolatoknak, de olyan ügyesen és gyakorlottan másznak bele a fejembe, hogy teljesen védtelen vagyok. Ennyi, kampec, minden egyes porcikám érzi, hogy visszatértem a Tizenkettedik Körzetbe. Ahogy sétálok a poros úton, néha szomorúan belerúgok egy-két kőbe, melyek kereszteznek az utamban. Akármilyen élettelenek is, arra gondolok, hogy most még egy kő is szívesebben lennék, mint az a tizenöt éves Sash Candel, akinek talán Effie Trinket kihúzza ma a nevét. Nehéz erre gondolni, rettentően nehéz, még annak ellenére is, hogy egyszerűen el se tudom képzelni, hogy ilyesmi megtörténik. Szerencsére az a két perc, ami elválaszt az otthonomtól, hamar letelik, én pedig még kint, a kilincsre támaszkodva leveszem a poros csizmámat. Aztán belépek a házba, ahol a szokásos szénpor tompa szaga, és a szüleim fogadnak. A rozoga faliórára nézek, ami nyolc óra negyvenet mutat – vagyis Katniss nem tévedett sokat. Anya és apa az asztalnál ülnek, és éppen azt tárgyalják, hogy mit adjanak jövő héten a csirkének enni.
- Már megint arról a vén tyúkról van szó? - huppanok le melléjük, s anyu arcából már látom, hogy mi lesz a válasza.
- Azt a vén tyúkot Rozinak hívják, és nagyon is sokat jelent nekünk, kisasszony.
Ami azt illeti, ez igaz. Rozi már vagy két éves, az összes – eredetileg fehér – tolla sötétre sárgult, a csőre kopott, fél szemére vak, de a kevéske kenyérmorzsáért és a rengeteg földigilisztáért, na meg a szüleim nyújtotta védelemért cserébe olyan hűséges, mint valami tollas kutya. Néha még szórakozni is lehet vele. Mondjuk arra nem sokszor kerül sor, mert én általában csak a tojások miatt látogatom meg, és szegény olyan öreg, hogy a nap nagy részét az apa által tákolt kis házikóban tölti, ahol korához képest szorgosan tojik: napjában legalább két tojással ajándékoz meg minket. Nem tudni, hogy Rozi – vagy ahogy én hívom néha, "Rozoga Rozi" – még meddig bírja, de amíg velünk van, addig biztos, hogy van fehérjeforrásunk.
- Oké, oké – adom meg magam nevetve, ahogy felidézem a baromfihoz kapcsolódó emlékeimet. Aztán átfut az agyamon, hogy esetleg beszélhetnék apáéknak a Katniss-szel való találkozásomról, de le is teszek róla, mert akkor azt is el kell mondanom, hogy az erdőben találkoztunk, és ha a szüleim megtudják, hogy kimentem oda, biztosan alapos fejmosást kapok. Előadást tartanak majd arról, hogy milyen veszélyes az erdő, meg hogy biztosan nem tudom, milyen büntetés jár azoknak, akiket a kerítés túloldalán látnak. De. Pontosan tudom. Ők viszont nem tudják, hogy milyen őrjítő érzés a délután kettőt várni, hogy milyen őrjítő érzés bámulni Effie Trinket kezét, ahogy végighullámzik a papírok felett, aztán kihúz egy nevet. Ők nem tudják, milyen borzasztó ez az egész. Vagyis... valamilyen szinten csak tudják, mert ők szülők, és ugyan nem nekik, de a gyereküknek kell átélni ezt a sok szörnyűséget minden évben.

2 megjegyzés: