Még egy ideig
ülünk a rönkön, hallgatjuk a koncertet, és közben ismét
elfelejtem az aggodalmaimat. Legszívesebben egész nap itt maradnék
Katniss-szel és az erdővel. Szimpatikus lánynak tűnik, jó lenne, ha
megismerhetném. Ki tudja, talán még barátnők is lehetnénk.
Abból, amit eddig láttam belőle – többnyire a tévében -, egy aranyos, vicces, őszinte, ravasz, és fülig szerelmes
lány köszönt vissza rám. Az erdő pedig... nos, szerintem ezt a
földöntúli nyugalmat meg tudnám szokni.
- Fél kilenc –
szólal meg egyszer csak hirtelen Katniss, mire ránézek.
- Jól elment az
idő...
A lány feláll,
leporolja a nadrágját, aztán bólint egyet.
- Hát, igen.
Ahhoz képest, hogy a mai napon szokás szerint vaslábakon lépked,
és így is csak vonszolja magát.
Pontosan tudom,
hogy mire céloz, és ismét visszatér belém az a rémes émelygés.
Mivel már így szóba került a dolog, nem tudom megállni, hogy ne
mondjak róla valamit. Akármit. Csak végre ki tudjam adni magamból
a gondolataimat.
- Te is ott
leszel?
Katniss nem néz
rám. Mintha szándékosan kerülné a tekintetemet. Előhúz egy
nyilat, s annak ellenére, hogy nem is koszos, letörölgeti. Vár
egy kicsit, visszateszi a vesszőt a tegezbe, s csak aztán válaszol.
- Persze. - Nem
nagyon ismerem ugyan, sőt, ami azt illeti, mondhatjuk, hogy
egyáltalán nem, de minden emberen látszik, mikor van még benne
valami, amit nem mer, vagy talán nem akar elmondani. Ez a lány pedig
pontosan úgy néz ki, mint egy ilyen ember. Nincsen jogod
mindent tudni, mondja egy hang a fejemben. Hagyd békén.
- Nos... azt
hiszem, én akkor talán megyek is.
Katniss ekkor végre
rám néz, elmosolyodik, és bólint.
- Rendben. Örülök,
hogy megismerhettelek, Sash.
- Én is örülök
– mosolygok vissza rá hunyorogva, mert a Nap a levelek között
pont az arcomra süt. - Hát akkor viszlát – mondom még egyszer. A
lány int egyet, én pedig megfordulok, és elindulok visszafelé.
Fura, mert mikor így elköszönök valakitől, általában érzem a
hátamon a tekintetét, de most semmit se észlelek. Az is lehet,
hogy Katniss már nincs is ott. Nem csodálnám, ha az erdőben úgy
tudna közlekedni, mint valami fantom, vagy egy tigris. De vajon
Katniss mit fog csinálni itt az erdőben? És mikor tér majd vissza
a körzetbe? Csak az Aratás előtt pár perccel, és vadászruhában
fog beesni a sorsolásra? Na jó, azt nem hiszem. Mindig álomszép
ruhákban tündököl az emberek előtt, mikor kamerák is veszik...
Legalábbis egyszer sem láttam még, hogy csizmát meg vadászkabátot
viselt volna, egészen a mai napig. Ezek a gondolatok is le tudnának
kötni hazafelé menet, de eszembe jutnak a vadkutyák, és
megszaporázom a lépteimet. Meglepődöm, mert az avarnak hangja
sincsen, ahogy végigmegyek rajta. Egyre jobban kiérek a fák
árnyékából, de még mielőtt a magas fűbe gázolnék, egy
pillanatra megállok, és figyelem, hogy vannak-e emberek az utcán.
Elvégre az erdőben lenni szabályellenes, és nem nagyon szeretnék
korbácsütésekkel a hátamon hazamenni. De a körzet meglehetősen
kihalt, egy lélek se mutatkozik. Így hát elindulok, azonban a
fejemet azért folyamatosan ide-oda kapkodom, hátha látok valami
mozgást. Végül elérem a kerítést, s úgy bújok át a drótok
között, hogy meg se nézem: van-e bennük áram. Egy pillanat alatt
a túloldalon termek, s az aggodalom abban a pillanatban megtelepszik
a vállamon, mintha csak azt suttogná: innen úgysem menekülsz!
És hát valljuk be, igaza is van. Próbálok ellenállni ezeknek a
buta gondolatoknak, de olyan ügyesen és gyakorlottan másznak bele
a fejembe, hogy teljesen védtelen vagyok. Ennyi, kampec, minden
egyes porcikám érzi, hogy visszatértem a Tizenkettedik Körzetbe.
Ahogy sétálok a poros úton, néha szomorúan belerúgok egy-két
kőbe, melyek kereszteznek az utamban. Akármilyen élettelenek is,
arra gondolok, hogy most még egy kő is szívesebben lennék, mint
az a tizenöt éves Sash Candel, akinek talán Effie Trinket kihúzza
ma a nevét. Nehéz erre gondolni, rettentően nehéz, még annak
ellenére is, hogy egyszerűen el se tudom képzelni, hogy ilyesmi
megtörténik. Szerencsére az a két perc, ami elválaszt az
otthonomtól, hamar letelik, én pedig még kint, a kilincsre
támaszkodva leveszem a poros csizmámat. Aztán belépek a házba,
ahol a szokásos szénpor tompa szaga, és a szüleim fogadnak. A
rozoga faliórára nézek, ami nyolc óra negyvenet mutat – vagyis
Katniss nem tévedett sokat. Anya és apa az asztalnál ülnek, és
éppen azt tárgyalják, hogy mit adjanak jövő héten a csirkének
enni.
- Már megint
arról a vén tyúkról van szó? - huppanok le melléjük, s anyu
arcából már látom, hogy mi lesz a válasza.
- Azt a vén
tyúkot Rozinak hívják, és nagyon is sokat jelent nekünk,
kisasszony.
Ami azt illeti, ez
igaz. Rozi már vagy két éves, az összes – eredetileg fehér –
tolla sötétre sárgult, a csőre kopott, fél szemére vak, de a
kevéske kenyérmorzsáért és a rengeteg földigilisztáért, na
meg a szüleim nyújtotta védelemért cserébe olyan hűséges, mint
valami tollas kutya. Néha még szórakozni is lehet vele. Mondjuk
arra nem sokszor kerül sor, mert én általában csak a tojások
miatt látogatom meg, és szegény olyan öreg, hogy a nap nagy
részét az apa által tákolt kis házikóban tölti, ahol korához
képest szorgosan tojik: napjában legalább két tojással ajándékoz
meg minket. Nem tudni, hogy Rozi – vagy ahogy én hívom néha,
"Rozoga Rozi" – még meddig bírja, de amíg velünk van,
addig biztos, hogy van fehérjeforrásunk.
- Oké, oké –
adom meg magam nevetve, ahogy felidézem a baromfihoz kapcsolódó
emlékeimet. Aztán átfut az agyamon, hogy esetleg beszélhetnék
apáéknak a Katniss-szel való találkozásomról, de le is teszek
róla, mert akkor azt is el kell mondanom, hogy az erdőben
találkoztunk, és ha a szüleim megtudják, hogy kimentem oda,
biztosan alapos fejmosást kapok. Előadást tartanak majd arról,
hogy milyen veszélyes az erdő, meg hogy biztosan nem tudom, milyen
büntetés jár azoknak, akiket a kerítés túloldalán látnak. De.
Pontosan tudom. Ők viszont nem tudják, hogy milyen őrjítő érzés
a délután kettőt várni, hogy milyen őrjítő érzés bámulni
Effie Trinket kezét, ahogy végighullámzik a papírok felett, aztán
kihúz egy nevet. Ők nem tudják, milyen borzasztó ez az egész.
Vagyis... valamilyen szinten csak tudják, mert ők szülők, és
ugyan nem nekik, de a gyereküknek kell átélni ezt a sok
szörnyűséget minden évben.
De a szülők is voltak gyerekek, nem? :)
VálaszTörlésPerszehogyigen, de tudod... Őket nem Effie Trinket húzta. xD
VálaszTörlés