A keze meleg, és
puha a sok kapitóliumi kenceficétől, amit ráken. Ahogy ránézek,
látom, hogy vigyorog, és a szája is mozog, sőt, még a hangját
is hallom, de az nem jut el a tudatomig, amit csicsereg. Odaállít
Katniss mellé, aztán visszasiet Peeta felé. Oldalra fordítom a
fejem, pontosan oda, ahol Katniss áll. Belenézek a szürke
szemekbe, melyek az erdőben olyan fényesen csillogtak, s melyek
most mintha fájdalmasan azt üzennék: "bocsáss meg".
Szívesen megnyugtatnám Katnisst, hogy nem kell bocsánatot kérnie,
de nem tudok megszólalni. A szemeimet is alig tudom mozgatni, még a
pislogást is elfejeljem, nem hogy beszéljek. Az élet legkisebb
jeleit is fényévekre érzem magamtól, így hát csak nézek rá,
míg kicsit össze tudom szedni magam, és újra eljutnak a tudatomig
a kommunikációba kódolt üzenetek. Effie csiripelő hangját
hallom.
- És most
jöjjenek az urak!
Peeta biztosan most
húzza ki a fiút, mert a papírok zörögnek, az emberek
lélegzetvisszafojtva figyelnek, aztán kopog egy cipő, végül egy
hang krákog, és felolvassa a nevet.
- Maximus
Battleship!
Halk morajlás: a
megkönnyebbülés, és a fájdalom jelei. A többiek
fellélegezhetnek, azonban egy Maximus Battleship nevű fiúnak ezek
most minden bizonnyal elég nehéz pillanatok. Látom, hogy a
tömegből kiválik egy alak, és a színpad felé veszi az irányt.
Elég magas srác, szögletes feje, sötétbarna haja, és
nap barnította bőre van. Nagy, mélyen ülő szemeivel úgy méregeti
a Békeőröket, mintha undorító vadállatok lennének. Kicsit
előre görnyedve jár, de bivalyerősnek, és legalább száz
kilósnak néz ki. Ahogy fellépked a színpadra, az emelvény minden
egyes dobbantásába beleremeg. Megáll Peeta mellett, motyog
valamit, aztán Effie veszi át a szót.
- Íme hát, a két
kiválasztott! Nagy tapsot nekik! - Az emberek tapsolni kezdenek, de
ez nem olyan taps, mint mikor Katniss meg Peeta kisétált a
színpadra. Ez most kényszeredett taps, és pár pillanat múlva már
el is halkul. Aztán a nő egymás felé terel minket, és még csak
most tudom úgy igazán jól szemügyre venni ezt a Maximust. Így,
szemtől szembe még durvábban néz ki, és szó szerint ijesztő. A
szemei szinte feketék, a karjai pedig egyenként olyan vastagok,
mint az én két vádlim együtt. Rám néz, végigmér, s mintha az
arca egy pillanatra megenyhülne, de aztán ugyan olyan állatiasan
néz, mint előtte. Talán megsajnált, olyan szánalmasan nézek
ki, gondolom. - Gyerünk, fogjatok kezet! - utasít Effie, mi
pedig engedelmeskedünk. Odanyújtom a kezem, ő egy pillanatra
megszorítja, aztán elengedi, és hátralép. Tényleg erős. Nagyon
erős. A rózsaszín-narancssárga maskarába bújt nő közénk áll,
a szájához igazítja a mikrofont, és beleszól. - Boldog Viadalt,
és sose hagyjon el benneteket a remény!
Azzal megfordulunk,
s Effie kacsójával a hátunkon besétálunk a Városháza
Épületébe. Effie mindkettőnket egy-egy szobába kísér, aztán
eltűnik. Most jön az a rész, mikor a kiválasztott zárt ajtók
mögött, egy órában búcsút vehet a családtagjaitól, hogy aztán
autóba szálljon, és miután kivitték a vonatállomásra,
elinduljon a Kapitólium felé.
(Maximus Battleship karakteréhez szívesen fogadok képeket az emailcímemre! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése