10. Fejezet - V. rész

 - Sash – kezdi halk, lágy hangon. Sosem hallottam még így beszélni. A könnyeimtől csak homályosan látom az arcát, de azért bólintok egyet, hogy lássa: figyelek. - Nem fognak értünk jönni, ne aggódj. Akkor már megtették volna. - Na ezzel aztán most alaposan megnyugtatott, mondhatom. - De meg kell ígérned, hogy soha többé nem csinálsz ilyet. Tanuld meg fékezni az... - Katniss elhallgat, és összevonja a szemöldökeit. Megrázza a fejét, én pedig a szabad kezemmel megtörlöm a szemeimet, és kicsit feljebb húzódom az ágyon.

- Az indulataimat? - kérdem halkan, mire a homlokát ráncolva bólint.

- Igen. De nem mondhatom ezt neked pont én.

- Miért nem? Hiszen te vagy a mentorom – mondom szipogva. Kezd visszatérni a hangom.

- Mert én sem fékeztem a saját indulataimat... tavaly. – Katniss nyel egyet, aztán hirtelen elmosolyodik.

- Ezt hogy érted?

- Te is tudod, hogy tizenegy pontot kaptam a játékmesterektől. – Rám néz, mire bólintok. - Rájuk lőttem íjjal.

- Hogy micsoda? - Összeszaladnak a szemöldökeim. Alig fogom fel, amit az előbb hallottam. Katniss ismét kinéz az ablakon, és vigyorogni kezd. Én nem tartom ennyire viccesnek a dolgot.

- Ahogy mondom – bólogat. - Én voltam az utolsó, akit megnéztek. Legtöbbjük teljesen részeg volt, és észre se vették, hogy bementem. Csomó dolgot csináltam a nyilakkal, még egy lámpát is kilőttem, de a játékmesterek figyelmét teljesen lekötötte egy hatalmas sült malac, amit éppen akkor hoztak be. Én meg annyira felhúztam magam azon, hogy figyelemre se méltatnak, hogy egy nyíllal a falnak szegeztem az almát, ami a malac szájában volt.

Mindenféle feszültség és szégyenérzet ellenére hirtelen elnevetem magam. Megjelenik előttem az ideges Katniss Everdeen, aki rálő a játékmesterekre. - Na és mit szóltak hozzá?

- Meglepődtek... Egyikük annyira, hogy beleült a puncsos tálba. - Erre aztán még jobban nevetni kezdek.

- Hát ez jó – mondom félig kacagva, félig sírva. A könnyeim még mindig nem fogytak el, sőt, ami azt illeti, most még jobban folynak, mint ezelőtt.

- De te azért ne csinálj ilyesmit, rendben? - Katniss vigyorgása mosollyá szelídül, mire ismét megtörlöm a szemeimet, és bólintok egyet.

- Rendben.

A mentorom egészen addig velem marad, míg teljesen meg nem nyugszom, és abba nem hagyom a sírást. Aztán hív egy orvost, aki megvizsgál, és miután úgy ítéli meg, hogy nincsen semmi bajom, kiveszi a karomból az infúziót, kikapcsolja a pittyegős izét, és elenged, én viszont nem megyek sehová.

- Nem akarok kimenni – rázom meg a fejem az ajtóban állva. Katniss felsóhajt, és megpróbál meggyőzni.

- A többiek már vacsoráznak, Sash. Neked is enned kell valamit. – Egyenesen a szemeimbe néz, mire megdörzsölöm a karomat, és elfordítom a fejem.

- Mind utálnak.

- Dehogy utálnak! - A mentorom lenyomja a kilincset, és kinyitja az ajtót. - Egyikük sem utál. Ha hiszed, ha nem, még Haymitch sem.

- Akkor sem megyek ki – makacsolom meg magam, pedig a nyitott ajtón keresztül megérzem az ínycsiklandozó ételek illatát, és a gyomrom hangos korgásba kezd. Látom, hogy Katniss bólint.

- Rendben, te tudod. - Azzal kilép a szobámból, és becsukja az ajtót. Ahogy hallgatom távolodó léptei zaját, átfut az agyamon, hogy talán mégis illene tiszteletemet tennem a vacsoránál... mindenféle rossz érzésem ellenére. Nagyot nyelek, halkan lenyomom a kilincset, és követem Katniss-t. A szívem a torkomban dobog, ahogy nesztelenül, mezítláb közeledem az étkező felé. A boltív előtt aztán végül megállok, mert sehogy sem tudom magam rászánni, hogy tovább menjek. Csak ácsorgok ott egyedül, miközben a kaják illata egyre feljebb kúszik az orromban. Mit meg nem adnék most egy répás muffinért!

- Sash nem akart kijönni? - hallom egyszer csak Portia hangját. Ezek szerint akkor ő is itt van, amiből az következik, hogy Cinna is.

- Nem – válaszolja Katniss.

- De jobban van már, ugye? - érdeklődik finoman Cinna. Akkor tényleg itt van.

- Igen. - Szinte látom magam előtt, ahogy Katniss a szájába lapátol valami kaját, és ilyen kurta válaszokkal próbálja a kérdezősködők tudtára adni, hogy nincs kedve az állapotomról csevegni. Természetesen a stylistok veszik a lapot. Egy darabig csak az evőeszközök csattogását hallani, aztán valaki hangosan felsóhajt.

- Én nem értem azt a lányt – csicsergi Effie. - Talán végezni akart magával? Tudjátok, szerintem lehet, hogy végezni akart magával... - Megáll a fémes csörömpölés. Óvatosan kisandítok a boltív mögül, és látom, hogy minden szempár a nőre szegeződik, aki aggodalmaskodva bámulja saját magát egy kis kézitükörben, miközben az arcát törölgeti egy fehér pamaccsal.

- Nem csodálnám – szól egy hang. Azonnal felismerem. Maximus. - Ez a játék nem való olyanoknak, mint ő.