13. Fejezet - I. rész

Quicksand (zene)

Ahogy bemászom a takaró alá, egyből elerednek a könnyeim. Egészen biztos vagyok benne, hogy szörnyű éjszaka áll előttem. Holnap után kezdődik életem hátralevő része. A plafont bámulom, és azt játszom, hogy magamban elszámolok százig. Újra és újra. Aztán mikor már nem bírom tovább, felhajtom a takarómat, kimászom az ágyból, és a sarokba húzom a szőnyegemet. Rákuporodom, végül a hideg ablaküvegnek támasztom a fejemet, és csak bámulok ki a fejemből. Odalent zajlik az élet. Autók fényei cikáznak az utakon, az emberek ide-oda rohangálnak, néha felvillan pár fura szikra, de a következő pillanatban már ki is alszik. Fogalmam sincsen, hogy mit csinálhatnak. A térdeimre húzom a hálóingemet, és hagyom, hogy a könnyeim teljesen eláztassák. Még egy nap. Csak egyetlen egy. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat. A legrosszabb mégis az, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Nem tudok küzdeni a sorsom ellen, amit nem mellesleg nem is én irányítok, hanem a Kapitólium. Nem vagyok más, csak egy báb ebben a ronda játékban, akit úgy táncoltatnak, ahogy akarnak. Bárcsak ne itt élnék... Bárcsak a Kapitóliumba születtem volna, ahol nem kényszerítik a gyerekeket olyan szörnyűségekre, mint az Éhezők Viadala. Bárcsak lenne választásom. Bárcsak lenne egy lehetőségem, egy esélyem, hogy megváltoztassam ezt az egészet. De nincsen. Gyenge vagyok, kiszolgáltatott és tehetetlen. Mind azok vagyunk. Minden kiválasztott. 

Végighúzom az ujjamat az üvegen, és arra vágyom, hogy eltűnhessek innen. Hogy madár legyek, aki elszállhat. Mint az Aratáskor. Akkor csak becsuktam a szemeimet, és elképzeltem, hogy magam mögött hagyom ezt az egészet. Talán gyáva vagyok, amiért próbálok menekülni. Ismét végighúzom az ujjamat a hideg, sima felületen, és halkan dúdolni kezdem a dalomat, amit holnap mindenki megismer majd.

- Csak tartsd nyitva a szemed... - Sóhajtok egyet. - Csak tarts ki. - Lassan lecsukódnak a szemeim, és elalszom. 

Álmomban madár vagyok. Egy csúnya, sebzett madár. Vasból készült, nehéz háló alatt vergődöm, miközben Effie Trinket ezerszer kihúzza a nevemet az üveggömbből, aztán Katniss Everdeen hangján felolvassa. Körbeleng valami régi, sötét köd, aminek a közepén ott állnak a szüleim. Kiabálva kérem a segítségüket, de a köd végül eltakarja őket előlem, engem pedig magával ránt a mélységbe a háló. Próbálom kinyitni a szemeimet, azonban sehogy sem akar sikerülni. Effie megint kihúzza a nevemet, és Katniss hangját hallom. Aztán egy Békeőr rohan felém. Fél lábára sántít, mert a jobb combjából kiáll egy nyílvessző. Káromkodik, mögötte a Játékmesterek elégedetten nevetnek. Hirtelen olyan sötét lesz, hogy semmit sem látok. Úrrá lesz rajtam a rettegés. Effie Trinket a nevemet ismételgeti, miközben a hangja a Viadalokon életüket vesztett, kegyelemért könyörgő gyerekek sikoltásával keveredik. Menekülni szeretnék. Ki akarom nyitni a szemeimet, el akarok innen tűnni, de még mindig nem megy. Snow elnök elmosódott arca Caesar Flickerman vigyorával keveredik, végül meghallom Seneca Crane hideg, kimért hangját. Elmehet. Elmehet. Valaki ordítani kezd. Olyan közel van, és olyan hangos, hogy minden mást elnyom. Csak ordít és ordít, aztán valami meleg folyik végig a karomon. Valaki a füleimre tapasztja a kezeit, de még így is hallom. A kiáltás olyan hangos lesz, hogy egyszer csak felpattannak a szemhéjaim. Az ablak előtt fekszem a földön. Odakint éppen felkel a Nap, és ahogy a fénye visszatükröződik rólam, meglátom magam az üvegben. A két tenyeremet a füleimre nyomom, a pupillám hatalmasra tágultak, a hajam az arcomra tapad, és levegő után kapkodom. A két alkarom már így is csupa víz, de a könnyeim megállás nélkül ömlenek. A szám nyitva, és magatehetetlenül sikoltozom. Képtelen vagyok megmozdulni. Csak ordítok és ordítok, nem érdekel, ki hallja, de magamban azért fohászkodom, hogy valaki jöjjön már, és segítsen észhez térni. 

Nem jön senki. Teljesen egyedül vagyok. Hol vannak a többiek? Miért nem hallanak? Hirtelen átfut az agyamon, hogy talán kezdek megőrülni, és ez segít annyira kitisztítani a fejemet, hogy képes vagyok abbahagyni a kiabálást, aztán pár perc elteltével fel is tudok ülni. A hátamat az ágyamnak támasztom, és nézem a napfelkeltét. Gyönyörű, ahogy a fényes tűzgömb a felhőkarcolók fölé emelkedik. Így ülök vagy egy fél órát, aztán nagy nehezen felállok, és remegő lábaimon elindulok a fürdőszoba felé. Nem is számolom meddig, de vagy húsz percig biztosan folyatom magamra a vizet a zuhany alatt. Addig engedem a langyos zuhatagot az arcomra, míg biztos nem leszek benne, hogy eltűntek a sírás nyomai. A fejemben a beletörődés és az életösztön folyamatosan harcol egymás ellen, és még akkor sem akarják abbahagyni, mikor egyszer csak berontanak a fürdőszobámba az előkészítő csapat tagjai. Venia rám ad egy köntöst, aztán kézen fogva kivezet a szobába, és leültet egy székre.

- Ma egész délelőtt itt kell maradnod! – magyarázza Octavia magas hangon. - Egész délelőtt, hogy gyönyörű legyél az interjún!

- Rendben. - Annyira halk vagyok, hogy nem is biztos, hogy hallotta a válaszomat. 

Flavius leül velem szemben egy székre, és egy hatalmas, fémszínű táskából mindenféle púdereket és sminkeket pakol elő. Miközben nekilát, hogy kisminkeljen, Venia lemossa a körmeimről a fekete festéket, ami a megnyitó óta rajtuk maradt, aztán mindenféle mintákat pingál rájuk. Octavia a hátam mögé áll, majd a hajammal kezd matatni. Nem tudom, hogy ő pontosan mit csinál, mert nem látok el odáig, ezért inkább lehunyom a szemeimet, és rábízom magam a csapatra. Két teljes órába telik, mire Flavius végez a sminkeléssel, még további fél óra, míg elkészülnek a körmeim, de legalább Octavia viszonylag hamar megvan a hajammal. Nem engedik, hogy tükörbe nézzek.

- Még nincs kész! - kiáltja izgatottan Flavius. - Még közel sincs kész!

Felsóhajtok, és elfogadom a tényt, hogy várnom kell. Legalább lenne itt valaki, akivel beszélgethetek.