Sziasztok!
Ugyan kicsit este, de meghoztam az új részletet, remélem, tetszeni fog - szerintem ebben van talán a történet legaranyosabb jelenete. :3
________________________
A zene kicsit furcsa lehet egy HG sztorihoz, de szerintem illik ehhez a részhez. :)
Ez nem lesz elég.
Rájövök, hogy a támogatók ízig-vérig kapitóliumi polgárok,
ezért úgy is gondolkodnak, mint egy kapitóliumi. A logikájuk
nagyon egyszerű: valamit valamiért. Ha én mutatok nekik valamit,
amiben majd kedvüket lelik, akkor cserébe én is számíthatok a
segítségükre. De mit csináljak? Mit szeretnek bennem az emberek?
A hangomat. Énekeljek? Hogyan? És mit?
Összehúzom a szemeimet, és
végignézek az erdőn. Valamit muszáj lesz kitalálnom. Ha elkezdek
hangosan dalolászni, akkor esetleg meghallhat valaki. A nézők
szerintem annak is örülnének, de én már kevésbé. Meghallok egy
madarat, ahogy éppen vígan dalolászik, és abban a pillanatban
beugrik, hogy mit fogok tenni.
Félhangosan elkezdem dúdolni a
dalomat, amit az interjún énekeltem. Eldúdolom az első versszak
dallamát, aztán fülelni kezdek. Az összes madár hallgat. Megint
eldúdolom, aztán ismét várok. Először csak az egyik kezd rá,
de hamarosan követi a második, és a harmadik is. Átköltik a
dallamot, újakat szőnek bele, mélyítik, húzzák. Úgy fél
perc múlva az összes madár az én dalomat énekli, azonban rajtam
kívül senki sem tudja, hogy ez az én dalom. A madarak annyira
átköltik, hogy alig felismerhető. Az, aki csak egyszer hallotta
életében, biztos, hogy nem ismeri fel. A nézők közül is csak
Riki és Cinna tudja azt, amit én. Ettől kicsit jobban érzem
magam, és megint rázendítek. Amíg dúdolok, a madarak hallgatnak,
aztán mikor én hallgatok, ők kezdenek énekelni. Fekete-fehér
szárnyakat is látok, és ebből tudom, hogy éppen
fecsegőposzátákkal dalolászom. Igazi kis koncertet csapunk. Mikor
az állatok megtanulják a dallamokat, halkan énekelni kezdem a
szöveget is.
- Csak tarts ki –
suttogom. Először nem merek hangosabban beszélni, de aztán
rájövök, hogy a madarak olyan hangosak, hogy én nem is
hallatszom. - Csak tartsd nyitva a szemed – éneklem hangosabban. -
Csak tarts ki, és minden szebb lesz. - Elnyújtom az utolsó betűt.
Az egyik fecsegőposzáta a magasba repül, aztán piruettet dob a
levegőben, végül leszáll egy alacsonyabb ágra. A társa rögtön
követi, és kórusban kezdenek rá a dallamra. Aztán ahogy a
madarakkal együtt dúdolom a dallamot, a többi állat is felszáll.
A fejem felett kezdenek körözni, és közben csak úgy szórják a
hangokat. Egyre többen lesznek.
- Ígérem! - Már egész hangos
vagyok. Kicsit félek, hogy még a végén valaki tényleg meghall,
de ez az egész jelenet annyira lenyűgöző, hogy pár pillanat elég
ahhoz, hogy minden aggodalmamat levetkőzzem.
Madarakkal együtt
éneklek. Én is közéjük tartozom. Én is madár vagyok. A
szárnyak felettem suhognak, és hangjuk összekeveredik a
nevetésemmel. Már nem érdekel, hogy egy arénában vagyok.
Csodálatos érzés árad szét minden egyes tagomban. Ismerem ezt az
érzést. Boldogság, ez a neve. Boldog vagyok.
Addig éneklem a
madarakkal, míg egyszer csak a vállamra nem hullik valami. Először
megrémülök és elhallgatok, de aztán ahogy észhez térek a
boldogságból, megint felderül az arcom. Egy apró kis csomag.
Gyorsan megfogom, még mielőtt lehullana a földre, aztán leszedem
róla az ezüst színű ejtőernyőt, amivel érkezett. Miközben a
madarak tovább dalolnak, kibontom az ajándékot. Egy orsóra
tekert, hosszú, vékony, de nagyon erős fémhuzalt kaptam. Úgy néz
ki, tetszett a támogatóimnak a rögtönzött koncert.
Felnézek az
égre, és megköszönöm a madaraknak, hogy énekeltek velem. A
kintiek most biztosan azt hiszik, hogy nekik mondtam köszönetet, de
ez nem zavar. Sőt, még jó is, hiszen illene megköszönnöm a
huzalt, de én igazából úgy érzem, nem tartozom nekik hálával.
Kaptak tőlem cserébe valamit. Nem tartozom nekik. Kvittek vagyunk.
Mintegy válaszként, egy fecsegőposzáta hatalmasat rikkant, aztán
dalolva elröppen. Mosolyogva nézem, ahogy a többiek is követik.
Egyre távolabbról hallom a dallamokat, míg végül a csapat olyan
messzire ér, hogy ismét magamra maradok. Az ujjaim között
forgatom az apró orsót, és próbálom kitalálni, hogy hol
csináljak csapdát. Végül egy farönk töve mellett döntök, és
azonnal neki is látok a feladatnak. Egész gyorsan megy, és egész
jól is sikerül.
Miután végzek, pár lépés távolságból is
szemügyre veszem az eredményt. Nem is látszik, ami jó. Én
is csak azért látom, mert tudom, hol keressem. Egy nyúl vagy egy
mókus nem fogja tudni, hacsak nem érzi meg az emberi szagot.
Gyorsan szórok pár marék tűlevelet meg egy kis mohát a csapdára,
aztán megpróbálom megjegyezni, hogy hol van, és elindulok. Nem
akarok messzire menni, csak annyira, hogy az állatok ne érezzék
meg a jelenlétemet.
Éppen elindulok egy bokor felé, mikor mozgást
hallok a hátam mögül. Gyorsan beugrom egy fa mögé, mert arra
számítok, hogy máris a csapdámba akadt valami, de aztán egészen
más dolog történik. Valaki a nevemen szólít. Annyira meglepődöm,
hogy beletelik pár pillanatba, míg felismerem a hangot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése