2013. augusztus 23.

16. Fejezet - V. rész

Kétségbeesetten ugrom fel, és olyan gyorsan akarok kirohanni, hogy a lábam beleakad a takaróba, és majdnem elesem. Végül sikerül kiszabadulnom, és az ajtó felé indulok.
- Jana! - kiáltom. Nem érdekel, hogy ki hallja meg. - Jana! - Kiérek a levegőre. A hideg arcon vág, mire kapkodni kezdem a levegőt. Ide-oda forgolódom a sötétben, de semmit sem látok. - Jana! - Könnyek szöknek a szemembe. Mi van, ha az ágyú az ő halálát jelezte? Mi van, ha az egyetlen szövetségesem meghalt, és én most teljesen egyedül maradtam? - Jana! - Biztos vagyok benne, hogy ezzel a kiabálással az összes, a közelben lévő kiválasztottat idecsalom, ezért a számra tapasztom a kezeimet, de még így se tudom megfékezni magam. - Janaaa! - Sírni kezdek, és elrohanok a fák közé. Gyerekesen és felelőtlenül viselkedem. 
Nem tudom, merre megyek, de olyan gyorsan futok, hogy a fenyőfák vékony, szúrós levelekkel borított ágai minduntalan az arcomat takaró kezeimnek csapódnak. Zihálok, a szám teljesen száraz, a hangom bereked. Párszor nekiütközöm egy-egy kemény fának, de rendíthetetlenül rohanok előre. Semmit sem látok. Semmit. A kezeimet lassan véresre sebzik az ágak, de ez sem érdekel. Csak meg akarom találni Janát. Nagyon hangos vagyok, és valahogy úgy festhetek, mint egy űzött szarvas, aki menekül valami ismeretlen elől, és aki keres valakit. Janát keresem. Meg kell találnom. 
Az egyik pillanatban ismét nekiütközöm valaminek. Megtámaszkodom benne, összeszorítom a fogaimat, és eltolom magamtól, hogy tovább tudjak menni, de a valami nem enged. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mibe – vagy inkább kibe – botlottam. Ez itt nem egy fa, hanem egy másik kiválasztott. Ismét kiabálni akarok, de a szám annyira száraz, hogy nem jön ki hang a torkomból. Hát akkor eljött a vég. Akárki  is ez, meg fog ölni. 
Felemelem a fejem, mert szeretném látni a gyilkosom arcát, de már késő. Egy erős ütést érzek a tarkómon, aztán minden elsötétül.
Egy rózsaszín hajú nőt látok. Effie Trinket az. Valamit nagyon magyaráz, de a zöld köd, ami körbeveszi, szinte teljesen eltakarja előlem. Felém igyekszik, azonban elég lassú, így én is elindulok felé, hogy mihamarabb találkozzunk. A testem könnyű. Talán túl könnyű. Mikor Effie végre odaér hozzám, a kezembe nyom egy apró csomagot. A csomagról ezüst színű ejtőernyő lóg, és folyton nekiütődik a lábamnak. Effie folyamatosan magyaráz valamit, és a csomagra mutogat. Nem hallom a hangját. Aztán rázni kezd a hideg, és minden teli lesz vízzel. A testem lelassul, és alig tudok mozogni. A távolban meglátom a nagy, vérvörös színű Napot. Egyre feljebb kúszik az égen, eloszlatja a zöld ködöt, és a köddel együtt Effie Trinket is eltűnik. Valaki a dalomat énekli, aztán egy tucat fecsegőposzáta száll felém. Nem akarnak megállni, ezért a csomaggal a kezemben elvetődöm a földön, és egyenesen a vízben landolok. Fenyőfák illatát érzem. Aztán kinyitom a szemeimet.
Fogalmam sincsen, hogy hol vagyok. A nadrágom csupa víz, a fejem hasogat, és rettenetesen fázom. 
Óvatosan felemelem a fejem, mire elgémberedett nyakamba azonnal éles fájdalom nyilall. Lassan azért sikerül valamennyire észhez térnem, és rájövök, hogy éppen egy arénában tartózkodom, és ma van a Viadal negyedik napja. Vagy az ötödik? Talán az ötödik, mert világos van, ami annyit jelent, hogy eltelt egy nap. Mennyi lehet az idő? Hányan vagyunk még? Mennyit voltam kiütve? 
Ebben a pillanatban eszembe jut minden. Belemarkolok a homokba, aztán fogcsikorgatva felnyomom magam. A nedves por az arcomra ragad, a hajam össze-vissza áll és a bőrömhöz tapad. Csupa kosz vagyok, a kezeimet alvadt vér borítja. Ahogy felülök, muszáj lefelé lógatnom a fejem, mert szörnyen szédülök. Megtapogatom a tarkómat. Fáj, érzékeny, és csupa vér. Nincs időm a fájdalomra, mert meg kell találnom Janát, a szövetségesemet. Mélyeket lélegzem, és próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. Óvatosan körbenézek. Egy apó, alig egy négyzetméteres, homokos területen ülök. A homok csupa vér, csupa víz, és csupa lábnyom. Összeszaladnak a szemöldökeim. Lábnyomok. Mit keresnek itt lábnyomok? 
Hirtelen meglátom a követ, ami itt áll közvetlenül mellettem a homokban. A tetején ott virít a véres fecsegőposzátás kitűző, és ahogy közelebbről is szemügyre veszem a kődarabot, hirtelen nem is tudom, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek. Valaki vérrel – gondolom az én véremmel – ráírta, hogy "Nyitott szemek, Candel." 
Elkezdem lekapargatni a kezeimről a vért, aztán mikor már kicsit megtisztulnak, elveszem a kitűzőt, és visszatűzöm a helyére. Aztán csak ülök, és bámulom a követ. Biztos vagyok benne, hogy Maximus írta rá a szöveget. Csak ő hívott Candelnek, senki más. De miért nem ölt meg? Miért hozott ide erre a helyre, a folyó mellé? A folyó. A folyó
Gyorsabban cselekszem, mint ahogy felfoghatnám, mit teszek. Felállok, de a következő pillanatban már térdre is esem, így négykézláb mászom bele a vízbe. Hiszen végig itt volt az orrom előtt! A folyó. A folyó, ahová Jana indult vízért. 
Nem érdekel, hogy hideg, csak elmerülök benne, és engedem, hogy átjárjon. Kirángatom a hajamból a gumit, aztán lemerülök a víz alá, és egy csomót iszom. Pár pillanat múlva muszáj feljönnöm, mert elfogy a levegőm, de miután ismét teleszívom a tüdőmet oxigénnel, tovább iszom. Csak kortyolom magamba a folyadékot, és közben ide-oda úszkálok. Élvezem a vizet. Lemossa rólam a koszt és a vért, és a vízben könnyebbnek is érzem magam. 
Jó fél órát töltök a vízben, de aztán muszáj kimásznom a partra, mert kezdek teljesen átfagyni. Kicsit jobban tudok már mozogni, de azért nem tökéletesen. Odakecmergek a homokos részhez, aztán belerúgom a vízbe a követ, és leveszem a kabátomat. Mivel vízálló esőkabát, valamennyire megóvta a pulóveremet, de persze nem teljesen, így most mindenemből csöpög a víz. Kitörlöm a hajamat az arcomból, aztán a kabátomban vizet hordok a véres homokra. Miután nagyjából sikerül eltüntetnem a nyomokat, visszaveszem a kabátomat, és hunyorogva körbenézek. Vissza kell találnom a romokhoz, mert biztos vagyok benne, hogy Jana ott lesz. 
Merre is voltak? Vagy egyáltalán... hol is vagyok? Próbálom meghatározni a helyet, de valahogy nem megy. A folyó partján állok, csak ennyit tudok. A romok valahol az erdőben vannak, talán pont előttem. Ha sikerülne felmásznom egy magasabb fára, akkor lehet, hogy meglátnám őket. 
Elindulok az erdő felé. Először csak sétálok, aztán kocogni kezdek. A fejembe minden egyes lépésnél belenyilall a fájdalom, de összeszorítom a fogaimat, és eltűröm. Muszáj visszajutnom a romokhoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése