17. Fejezet - III. rész

Sziasztok!

Hát ez is eljött. Itt az utolsó rész... 

__________________________________

/ "Az olyan helyzetekben, amikor mélyponton vagyunk, megjelenik a félelem. Félünk, szorongunk, néha rettegünk. Ezt nem nagyon kerülhetjük el. (...) Nemegyszer a félelem az egyetlen ösztönző erő, ami kilendít bennünket abból az állapotból, amiből addig nem tudunk kikerülni, mert hatékony cselekvésre indít, és egyszer csak valahonnan megérkezik hozzá az erő is." /

Másnap, a tizedik nap reggelén úgy döntünk, hogy mivel itt egyszerűen nincsenek olyan állatok, amiket le lehetne vadászni, és mindkettőnknek elege van a növényekből, valamint a hús is elfogyott és már kenyeret se kapunk, ideje visszatérni a Bőségszaru közelébe. Összeszedjük a cuccainkat, aztán elindulunk. Arra megyünk, amerről jöttünk. Elhaladunk a romok mögött, aztán bevetjük magunkat az erdőbe. Kicsit csepereg az eső, de szerencsére mindkettőnknek van esőkabátja, és a játékmesterek még kapucniról is gondoskodtak. 

Már vagy jó fél órája menetelünk előre, de olyan lassan haladunk, hogy egy teljes órának tűnik. Próbálok nem gondolkodni, de akárhogy erősködöm, nem tudom kizárni a gondolataimból a tényt, hogy már csak tízen vagyunk. Tíz kiválasztott, és a tizedik nap. Egy-egy Viadal általában három-négy hétig szokott tartani, de extrém esetben is csak pár nappal nyúlik túl az időtartam a megszokotton. 

Ahogy ezen pörgök, egyre idegesebb leszek. Ez az egész teljesen kikészít. A tudat, hogy a játékmesterek bármelyik pillanatban kitalálhatnak valamit, amivel beindítják az eseményeket, vagy hogy akármikor összefuthatunk egy-két másik kiválasztottal... És végül az a tény, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Nem csak én, hanem mindenki, aki bent van ebben a nyomorult arénában. Szívesen hangot adnék ezeknek a gondolatoknak, de erőt veszek magamon, és inkább kikeresek egy cukorkát a táskámból. Indulatosan tépem szét a csatokat, hogy ezzel levezessem a feszültséget, de mikor a mentol szétárad a számban, már erre sincsen szükség. 

Csendesen haladunk egymás mellett. Jana, meg én. Én, meg Jana. Lopva rásandítok. Vajon meddig fog még tartani a szövetségünk? Tízen vagyunk. Tíz nap telt el, ami több, mint egy hét. A Viadal még várhatóan két hétig fog tartani. Tudom, hogy nemsokára eljön majd az idő, mikor külön kell válnunk. Rettegek attól a pillanattól. Szeretnék megállni, és elbújni valahová, de nem tehetem. Szeretnék megszűnni, szeretnék végre kiszállni ebből a ronda játékból, de nem tehetem. A fejemben felvillan a kép, mikor a széles faágon fekszem Jana mellett. Szeretném megnyerni a hetvenötödik Éhezők Viadalát. Ami azt illeti, ez a vágyam továbbra is él, és hajt előre, de azóta történt már egy s más, amitől kicsit érettebb lettem, azt hiszem. Én nem megnyerni szeretném ezt az egészet, hanem itt hagyni. Egyszerűen csak haza akarok menni. Élve, nem koporsóban.

- Állj – szakít ki gondolataimból Jana hangja. Beleütközöm kinyújtott karjába, és azonnal a kezembe fogom a késemet.

- Mi az? - A szívem olyan hevesen kezd verni, hogy attól félek, menten kiugrik a helyéről. Adrenalint áraszt szét az egész testemben, a pupilláim kitágulnak, ugrásra kész helyzetbe jövök, és hirtelen már nem is érzem olyan biztosnak magam az előző gondolataimban. Helyette rádöbbenek, milyen gyáva vagyok. Azonban egy csapásra kikerülök a letargikus állapotból, amiben az előbb voltam. Most kész vagyok menekülni – és küzdeni, mégis. Talán.

- Te nem érzed? - suttogja Jana. Összevont szemöldökeivel az erdőt vizslatja, aztán a nyakát nyújtogatva szagolgatja a levegőt.

Én is beleszagolok a levegőbe, de nem érzek semmit a fenyőfák, és a nedves moha szagán kívül. - Nem – rázom meg a fejem.

- Pedig ez... - Jana a kabátujjához kap, és megdörzsöli a karját. A gyomrom egyre kisebbre szűkül, és remegni kezdek. Itt valami nagyon nem stimmel. - ...ez kén – suttogja. 

A következő pillanatban szó szerint leszakad az ég. Az előbbi csepergésből valóságos vihar lesz, és ömleni kezd az eső – vagy kén, ahogy Jana nevezte. Hatalmas, kőkemény cseppekben zuhan ránk a sárgás színű, záptojás szagú anyag. Soha életemben nem hallottam még erről a kénről, de olyan büdös, hogy azonnal hányingerem lesz. Még ennél is rosszabb, hogy mihelyt a ruhánkhoz ér, sisteregve lyukat éget rá. Tudom, hogy ha a ruhával ezt teszi, akkor a bőrünket se fogja kímélni. Ahogy az első csepp hozzáér a kézfejemhez, égető fájdalom terjed szét az érintett felületen, aztán felkúszik a karomon, végül már az egész testemben érzem. 

- Gyere! - Jana éles, erős hangja kiránt a fájdalom keserű világából. Megragadja a csuklómat, és maga után húz. 

Elrejtem a kezeimet a kabátujjaimban, és követem a szövetségesemet. A kén egyre jobban zuhog a sötét, szinte fekete felhőkből, amik az égre gyűltek. A homály egyik pillanatról a másikra fedi be az erdőt. A viharfelhők úgy borulnak fölénk, mintha valaki lefedte volna az eget egy nagy, nehéz fémlappal. A fák felé rohanunk, oda, ahol a fenyőfák a legsűrűbben zárják össze az ágaikat. Szeretnénk elbújni valahová, és talán sikerülne is az erőben, de rá kell döbbennünk, hogy a kéneső nem csak minket éget és mar szét, hanem minden mást is. A vékonyka esőkabátunkra egyre több lyukat égetnek a cseppek.

- Hová megyünk? - kérdezem Janától, aki görcsösen szorítja a csuklómat, és kitartóan fut előre. Próbálom túlkiabálni az eső kopogását és a kén sistergését.

- Vissza a romokhoz! - hangzik a válasz. 

A romok. Tényleg, a romok. A gondolatra, hogy van egy hely az arénában, ahol el tudunk bújni, míg elül ez a szörnyűség, megszaporázom a lépteimet. Fél órán keresztül jöttünk, de talán így, hogy mindketten futunk, kevesebb idő alatt is visszaérünk. Rohanunk, ahogy csak tudunk, de két perc múlva már így is csak cafatok maradnak a kabátainkból.

...az iskola kezdése előtt.

Hmm, meglepődtetek? Remélem igen, ez volt a célom. Na, csak őszintén... Ki ijedt meg, hogy Sash talán nem úgy végzi az arénát, ahogy mindenki sejti? 

Nyugalom, ez csak egy elmaradt április elsejei tréfa volt (haha) - egyelőre. De mi van, ha tényleg nem lesz szép vége a történetnek? Hmm-hmm, ki tudja? 

Olvassátok végig, és megtudjátok.

Hű és hálás írótok: Bridget S.