Sziasztok!
Elnézést a késésért, de úgy elszállt az idő, hogy alig vettem észre, hogy huszadika van... Azonban most itt az új rész, bár nem valami hosszú. Az az igazság, hogy ma nem nagyon leszek itthon, és most is sietnem kéne, ráadásul csomó tanulnivalóm van, szóval remélem megértitek. :)
Köszönöm a pipáitokat, és jó olvasást! <3
Bridget S.
__________________________________
Összeszorul a
gyomrom, és úgy érzem, kifut alólam a föld. Gyorsan elhúzom
a kezem, és halkan krákogok egyet. - Köszi – motyogom.
Akármilyen éhes vagyok, egyszerűen nem tudom magam rászánni,
hogy megegyem a csokit. Nem tudok megszólalni. Érzem, hogy az arcom
ismét lángol, miközben idegesen babrálok a pulóverem cafatos
ujjával.
A falnak döntöm a fejem, és lehunyom a szemeimet. Azt
hallgatom, ahogy kint fúj a szél, majd ahogy Jana mocorog egy
kicsit. Szeretnék is visszamenni mellé, meg nem is. Szeretnék,
mert akkor nem kéne Radler mellett ülnöm, és talán észrevétlenül
befalhatnám a csokit, de mégsem szeretnék, mert akkor egyedül
hagynám, márpedig úgy érzem, kötelességem mellette maradni a
továbbiakban. Így hát inkább tűröm az éhséget, és hálát
adok az égnek, hogy sötét van. Végül valami csoda folytán
egyszer csak elálmosodom, és a következő pillanatban már el is
alszom.
Reggel arra
ébredek, hogy valaki megérinti a karomat. Azonnal kinyitom a
szemeimet, és a félhomályon keresztül Radler arcát látom magam
előtt.
- Jó reggelt –
suttogja mosolyogva. Ásítok egyet, majd kinyújtóztatom
elgémberedett tagjaimat.
- Neked is –
motyogom. Elég sötét van odakint, legalábbis az ablakon keresztül
semmilyen fény se szűrődik be a szobába. Lehet, hogy már régen
reggel van, csak a játékmesterek szórakoznak, de az is
előfordulhat, hogy Radler most szeretne lemenni a folyóhoz vízért.
Ahogy az órámra nézek, az utóbbi látszik bizonyosnak, mert még
csak négy óra van.
- Ébreszd fel
Janát – mondja a fiú, miközben feláll, és a táskája felé
indul.
- Oké –
válaszolom álmosan. Én is felállok, majd odasétálok a
szövetségesemhez, és megbököm a vállát. Nem mozdul, ezért
lerántom róla a takarót. - Ébresztő! - mondom kicsit
hangosabban. Jana felkapja a fejét, és azonnal maga elé tartja a
kését, azonban mikor meglátja, hogy csak én vagyok az, fintorogva
a földre dobja a fegyvert.
- Mi van? -
kérdezi morgolódva.
- Fel kell kelned.
- Elkezdem összehajtogatni a takarót, majd elrakom a táskámba, és
a falnak támasztom a csomagot.
- Mennyi az idő?
- kérdezi.
- Hajnali négy –
válaszolom. Jana felnyög, aztán elrakja a kését, és feláll.
- Pakoljatok
össze, és induljunk – néz ránk Radler.
Öt perce se telik,
és már menetre készek vagyunk. A vállamra kapom a táskát, aztán
libasorban kisétálunk a szobából, majd az épületből is. A kén
időközben teljesen megrohasztotta a növényeket. Minden ragacsos
és büdös, a moha nyálkás, és folyton beleragad a csizmánk.
Nagyon undorító. Az orrom elé tartom a pulóverem ujját, hogy
valamennyire megszűrje a kénszagot, és ekkor veszem észre, hogy a
sebeim szinte teljesen begyógyultak, és már egyáltalán nem is
fájnak. Ettől kicsit vidámabb leszek, de mikor telibe belelépek
egy hatalmas, szétmállott kéntócsába, egyből elszáll a
jókedvem.
- Ez nagyon
undorító – hallom meg Jana hangját, aki legelöl megy. Szeretnék
helyeslően bólogatni, de inkább nem teszem. Nem leszek kényes.
Nem lehetek az. Amúgy se mondanám magam kényesnek. Inkább valaki
olyannak, aki utálja, ha piszkos. A Tizenkettedikben nem minden nap
fürdünk, és mikor fürdünk is, akkor is csak melegített vízben,
egy kopott kádban ülve, de azért mindig is figyeltem arra, hogy ne
nézzek ki hajléktalannak.
- Majd a folyónál
megmosdunk egy kicsit – vonom meg a vállamat. Mosoly szalad az
arcomra, ahogy eszembe jut az, amit akkor éreztem, mikor először
vetettem bele magam a vízbe itt, az arénában, és már tudom is,
hogy én nem csak "mosdani fogok egy kicsit". Nagyon
szeretem a vizet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése