21. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim!

Újra itt vagyok, újra megköszönöm nektek a pipákat és a kommenteket, és újra jó olvasást kívánok!  Valamint a részlethez csak egy hozzáfűznivalóm van: tartalmaz egy nyitott ajtót, amitől remélem, izgalomba jöttök. :D

Üdv,

Dorine Osteen

alias Bridget

_____________________________________________

A gondolatra, hogy ez lehet életem utolsó napja, összeszorítom a fogaimat, és négykézláb kezdek kúszni a dobozok, a takaróm, és a táskám felé. Óvatosan összepakolok, az összes zsebet telegyömöszölöm cuccokkal, aztán a kezembe fogom a késemet, a hátamra dobom a táskát, és megpróbálkozom egy felállással. Ahogy egyre magasabbra emelkedem, a nyakam lüktetni kezd, és hirtelen minden elfehéredik. A tagjaim mázsás súlyúak lesznek és visszarántanak a földre. A késem a mohába fúródik, a táska leesik a hátamról. Zihálva próbálom összeszedni az eshetőségeket, amik a rosszullétemet okozhatják. Esetleg mérgezett volt az étel? Vagy Radler adott be nekem valamit az éjjel? Minden lehetetlennek tűnik. Mondjuk a kajás lehetőség még egészen elképzelhető, és az se baj, hogy se Jana, e Radler nem lett rosszul. Lehet, hogy a Játékmesterek csak egy-egy dobozt mérgeztek meg, és én pont kifogtam egy ilyet. 

Nyelek egyet, és elhatározom magamban, hogy felmászom egy fára. Hogy hogyan és mennyi szenvedés árán, nem érdekel. Ismét felkapom a táskámat, az övembe szúrom a késemet, és körbenézek. Egyből kiszúrok egy hatalmas, lapos levelekkel borított magas fát. Lassan, centiméterről centiméterre kezdek el felé kúszni. A fejem egyre jobban fáj, és párszor az is előfordul, hogy egy-két dologból kettőt látok. Minden egyes másodperccel egyre jobban megrémülök, mert érzem, hogy valami nagyon nincsen rendben. Ez valami olyasmi, mint mikor visszafelé tartottam valahonnan itt, az arénában. A baj csak az, hogy nem emlékszem, honnan. Megállok egy kicsit, és próbálom felidézni az esetet, de úgy érzem, minden pillanat elteltével egyre távolabb kerül tőlem. 

Veszek egy mély levegőt, egyenesen a fára összpontosítok, és tovább kúszom. Egy perc elteltével oda is érek, és jó erősen megmarkolom a törzsét. Hozzásimulok, aztán elkezdek mászni. Szörnyen nehezen megy, és mikor már hatodjára esem vissza a földre, kicsordulnak a könnyeim. Kétségbeesem. Ha nem jutok fel a fára, én leszek a legkönnyebb préda. Egyedül az a gondolat ad erőt, hogy nem akarom, hogy Athena találjon rám. Összeszorítom a fogaimat, kitörlöm a szemeimből a könnyeket, és újra nekirugaszkodom. Még kétszer leesem, de aztán végre sikerül felszenvednem magam egy alacsonyabb ágra. Pihenek egy kicsit, aztán tovább indulok. Egyszer majdnem lezuhanok, de szerencsére sikerül elkapnom egy gallyat, így fent maradok. Végül úgy négy-öt méteres magasságban állapodom meg. Egy kiálló ágcsonkra akasztom a táskámat, aztán felhúzom a lábaimat, és a térdeimnek nyomom a homlokomat. Időközben szinte teljesen megtébolyult a látásom, így most mindenből kettőt látok. Kapkodva veszem a levegőt, de még így is légszomjam van. Mikor elfog a hányinger, már azon gondolkodom, hogy vajon mikor fejti ki teljesen a hatását a méreg, és hogy meddig fogok még szenvedni. Potyogni kezdenek a könnyeim, aztán még erősebb lesz a hányinger. Iszom egy kicsit, hátha az segít, de semmi hatása sincsen.

- Katniss... - suttogom. Felemelem a fejemet, összeszorítom a szemeimet, és olyan erősen, ahogy csak tudom, ismét kimondom a mentorom nevét. - Katniss... - Csak egy halk, nyöszörgő hang hagyja el a torkomat, aztán meg a számra kell tapasztanom a kezemet, nehogy kidobjam a taccsot. Talán Katniss így is hallotta a hangomat, és talán van annyi pénz, hogy tudjon küldeni nekem valami gyógyszert... Ami persze szinte lehetetlen álom csupán, mert ilyenkor már egy szál gyufa is valóságos vagyonba kerül. Szóval marad a remény és a kitartás.

Óvatosan elengedem a számat, aztán leengedem a lábaimat, és jó mélyeket lélegzem a hideg, párás levegőből. Valami azt súgja, hogy legkésőbb holnap vége lesz ennek az egésznek. Vagy így, vagy úgy, de nemsokára véget érnek a szenvedéseim, és végre otthon leszek. 

Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemeimet, hallom, hogy valaki van a közelben. Lenézek, és már látom is, hogy ki az. Athena. A vér megfagy az ereimben, és visszatartott lélegzettel figyelem a lányt. Egyik kezében egy köteg, míg a másikban pedig csupán egyetlen dobócsillagot tart. Még soványabb, mint volt. Az arca beesett, a bőre fehér, és kicsit sántít. 

Megkapaszkodom az ágban, nehogy leessek, miközben végig próbálok a lehető leghalkabb lenni, mert ha ez a lány most meghall, akkor nekem végem. Szerencsére Athena gyanútlanul elbiceg a fám alatt, és pár másodperc múlva már el is tűnik egy bokor mögött. Lehunyom a szemeimet, és magamban hálát adok, hogy feltudtam mászni a fára. Hirtelen ismét valami recsegést hallok, mire felpattannak a szemeim. A sűrű bozótosból, amiben Radlerrel éjszakáztunk, egyszer csak előbukkan egy hatalmas, barna fej. Egy medve. Ledermedek. A medvék tudnak fára mászni, ráadásul akkor is észrevesz, ha nem lát, mert érzi a szagomat. Biztos vagyok benne, hogy eddig is a szagok alapján követett minket, és most meg is talált. Egyetlen késsel nem sokra megyek egy több mázsás, bivalyerős medve ellen. 

Az állat a földet szaglássza, és egyre közelebb ér a fához, amin vagyok. Talán csak kaja kell neki, az pedig van nálam. Ha mázlim van, még meg is mérgezem. Óvatosan a táskám felé nyúlok, de mikor a fájdalom ismét a fejembe hasít, megszédülök, és az utolsó pillanatban kapok el egy ágat. A karom súrol egy vékony kis gallyat, mire az recsegve letörik, és a földre hullik. Nagyszerű. Az ajkamba harapok, halkan felnyögök, és lenézek a medvére. Egy hosszú pillanatig csak bámulunk bele egymás szemébe, aztán az állat fújtat egyet, és megindul felém. Amilyen gyorsan csak tudok, fogcsikorgatva kiveszek két dobozt a táskámból, aztán elhelyezkedem, és a kezembe készítem a kaját. Mikor a medve odaér alám, ismét megáll, és felnéz. Azért kezdek fohászkodni, hogy vagy elfogadja az ételt és tovább álljon, vagy érezze meg Athenát, és induljon utána. Úgy látszik, nem tudja eldönteni, hogy mit is kéne tennie. Veszélyes vagyok rá nézve, vagy nem? Van-e nálam valami, ami neki jó lehet, vagy nincsen? 

Kinyitom az egyik dobozt, és gyorsan a földre szórom a tartalmát. A tárolót is utána hajítom, mert ismét rám tör a hányinger az étel szagától. Eltalálom a medvét, aki erre felháborodottan megrázza a fejét, és megszaglássza a kaját. Nem eszik bele, csak ismét felnéz rám. Összeszaladnak a szemöldökeim. A medve felmorog, megvillantja a fogsorát, és egyik mancsát a fa törzsébe vágja. Kétségbeesem, remegni kezdek, és könnyek szöknek a szemeimbe. Valahogy el kell intéznem, vagy ő intéz el engem. 

- Mit akarsz? - kiáltok le neki. Erre rám néz, és megforgatja a füleit. - A Játékmesterek küldtek, vagy magadtól jöttél? Hidd el, velem nem sokra mész. Eddig se voltam egy nagydarab, de tudod itt nem sok dolog van, amitől kövérebb lehetnék. - Összeszorítom az ajkaimat, és megpróbálok nem a szavaim súlyára gondolni. - Szóval ha megölsz, azzal se neked, se neked nem lesz jobb. 

A medve felbőg, a másik mancsát is a fába vágja, aztán kapar egy kicsit, végül hátrálni kezd. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és megmarkolom a fa kérgét. Úgy látszik, megértett. Csak egyetlen pillanatra hunyom le a szemeimet, de ez is elég ahhoz, hogy nem várt dolog történjen. Halk pityogásra leszek figyelmes. Ez a hang nem mást jelent, mint hogy csomagom érkezett a támogatóktól. Hirtelen boldogság önt el, ahogy felnézek. Az ezüst színű ejtőernyő pontosan a velem szemben lévő ágra akad rá, így egyetlen mozdulattal a kezembe tudom venni az apró, piros dobozt, amit aranyszínű szalaggal kötöttek át. Furcsa, mert az ajándékok, amit a támogatók küldenek, nem így szoktak kinézni. De nem vacakolok vele, hiszen biztosan gyógyszer van benne, vagy valami, amitől jobban leszek. Kibontom a masnit, aztán leveszem a dobozka tetejét. Nem gyógyszer van benne, hanem segítség. Legalábbis első pillantásra annak hiszem, aztán ahogy közelebbről is megnézem az egyetlen szelet kenyeret, és a pontos papírcsíkot, ami bársonypárnán nyugszik a kenyér alatt, rá kell jönnöm, hogy tévedtem. A szeleten egy kormos, fekete ábrát látok: egy tűzben égő nyílvesszőt. A papíron pedig valami olyan áll, amitől kihagy a szívverésem: "Ebben a pillanatban végzünk az első emberrel, aki miattad hal meg."