2013. november 27.

23. Fejezet/Befejezés - I. rész

Kedves Olvasóim,
meghoztam az utolsó előtti részt. Ha minden jól megy, szombaton itt a befejezés, a 23. fejezet második része, amivel véget ér a Nyitott szemek. Ez az első blogom, amit befejezek, és nagyon furcsa érzés. Az egyik szemem sír, a másik nevet - tudjátok, hogy szokott ez lenni. Persze az vigasztal, hogy jön majd a második rész, amin már dolgozom. Amint mondtam, a megjelenésének pontos idejét nem tudom, de valamikor tél, tavasz végére várjátok, megpróbálok elkészülni vele addigra - mondjuk összecsapni nem szeretném, de azért sietek, amennyire tudok. Azt javaslom, hogy nézzetek fel majd néha ide a sztori vége után is, mert itt fogom közzétenni, hogy mikorra várható az első rész, valamint azt is, hogy hol fogjátok megtalálni - bár valószínűleg ugyanitt (ezt még nem tudom pontosan). Nekem mindenesetre nagyon otthonos ez a blog, szinte el sem tudom képzelni, hogy máshol látom a Nyitott szemeket. 
Szóval ennyi lennék, a szombati, utolsó rész után majd valamelyik nap szeretnék írni egy ilyen írói utószót, amit ilyenkor szokás, ott összeszedem a gondolataimat, és leírom, hogy mennyire köszönöm nektek azt a sok támogatást, amit kaptam. :') <33
Kellemes olvasást és jó szórakozást,
Dorine Osteen
_________________________________________________




Elfordítom a fejemet, és próbálom visszatartani azt, ami kikívánkozik belőlem. Szeretnék sírni és ordítani, hogy kapcsolják ki, de nem lehet.
- Mindjárt vége – mondja Katniss. 
Ránézek, de nem tud megnyugtatni. Ugyan nem látom, amit vetítenek, azonban a hangokat hallom. Egy lány, és saját magam párbeszéde, aztán ágyúdörrenés, és egy fiúval beszélgetek. Hallom a hangunkat, de lélekben valahol teljesen máshol járok. Azon agyalok, hogy hogyan történhetett meg mindez, és hogy hogyan lehetséges, hogy én nyertem meg a Viadalt. A szoknyámon csillogó gyémántokat bámulom. Megnyertem a Viadalt. Én. Most már tudom, hogy jó, hogy semmire sem emlékszem.
Miután vége a vetítésnek, alig tudok megmozdulni, így magamban hálát adok, hogy továbbra sem kapcsolják fel a világítást, így az emberek nem látják, milyen rémült az arcom, ahogy a színpadra sétáló Snow elnöktől megkapom a győztesnek járó koronát. Caesar gyorsan bedob egy pár poént, hogy kicsit felrázza a döbbent közönséget, aztán végig tapsoltatja őket, míg mi levonulunk a színpadról. Részt kell vennem egy Győzelmi Banketten, amit az elnöki rezidencián tartanak, és én vagyok a főszereplője. Csomó fura ember ugrál körül, mindenkivel fotózkodom, és közben persze vigyorgok, mint a vadalma. Annyi kaját tömök magamba, amennyit csak tudok, de ez nem nagy mennyiség: a második tál leves felénél már attól félek, hogy kidobom a taccsot. Katniss folyton a közelemben marad, de egyszer sem néz rám, viszont van egy olyan érzésem, hogy a Játékmesterek kipécéztek maguknak, mert valamelyikük folyton bámul. Persze ennek nem kéne meglepnie, hiszen én nyertem meg a Viadalt. Ma este mindenki Sash Candelre kíváncsi. Aztán végre valahára véget ér a Bankett, és valósággal Effie nyakába vetem magam, mikor megjelenik, hogy indulhatunk.
Senkivel sem beszélek, míg visszaérünk a Kiképzőközpont tizenkettedik emeletére, sőt, még azután sem. Csak bezárkózom a szobámba, felülök az ágyamra, és a tenyereimbe temetem az arcomat. Effie és Haymitch vacsorázni hívnak, de úgy teszek, mintha nem hallanám őket. Higgyék csak azt, hogy alszom. Igazából szörnyen éhes vagyok - hiszen nem ettem sokat -, de ez semmi ahhoz képest, amit érzek. Huszonegy embert láttam ma meghalni. Mindannyian körülöttem lelték halálukat. És miért? A semmiért. Hogy a hülye kapitóliumiak szórakozhassanak rajtuk. 
Beleharapok a ruhámba, nehogy felordítsak. Elerednek a könnyeim, kitépem a fülemből a súgót, a földre dobom a koronát, és elvágódom az ágyon.
Reggel arra ébredek, hogy valaki dörömböl az ajtómon. Gyorsan kiugrom az ágyból, és beengedem a valakit.
- Drágám! - rikácsolja Venia. - Mi a csuda történt veled? Úgy nézel ki, mint egy... Szóval szörnyen!
Köszönöm szépen, ez igazán jól esik. Az ajkamba harapok, de nincsen időm visszavágni, mert Flavius és Octavia is berontanak a szobámba, és bevágják maguk mögött az ajtót. Venia megragadja a csuklómat, elrángat a tükör elé, és megmutat magamnak. Az tény, hogy nem nézek ki olyan jól, mint tegnap. Az arcom fáradt, a szemeim karikásak, a sminkem lefolyt a sírástól, és gyűrött a ruhám.
- Ne aggódj – pördít meg Flavius. - Ezen se perc alatt segítünk. - Azzal egy mozdulattal megszabadít a ruhától, Octavia gyorsan elküld zuhanyozni, aztán mikor már vagy tíz perce folyatom magamra a vizet, megelégeli a dolgot, és azon címszó alatt, hogy sietnünk kell, megtörölget, mint egy óvodást. 
Mire Cinna is megérkezik, már tiszta és rendezett vagyok. Bőrsarut, és hozzá passzoló, halvány színű ruhát kapok. Octavia az arcomra ken egy kis púdert meg szempillaspirált, de semmi többet. Aztán miután minden megvan, Cinna kiküldi a felkészítőcsapatot, és a fülembe szereli a súgógépet. Igazából eléggé zavar ez a kis kütyü, de közben meg is nyugtat, mert tudom, hogy nem vagyok teljesen magamra hagyva.
- Még van tíz perc addig, hogy elinduljatok az interjúra – mondja halkan Cinna. - Valaki szeretne találkozni veled.
- Kicsoda? - nézek rá. 
Nem válaszol, csak elmosolyodik, és kinyitja az ajtót. Egy öreg néni sétál be rajta egy botra támaszkodva, mögötte egy hosszú szőrű, szürke macska masírozik. Ismerős ez a néni, már egyszer találkoztam vele ott, abban a hatalmas üvegcsarnokban.
- Hát én – hallom meg öreg, magas, érdes hangját. Mintha ismét megfájdulna a fejem, de aztán elmúlik. Az ajtó felé pillantok, ahogy a néni megölel, de Cinna már sehol sincsen. - Riki. - Kibontakozunk az ölelésből, és leülünk az ágyam szélére. - Hallottam, hogy mi a helyzet. Nagyon sajnálom.
Ránézek. Mondanom kéne valamit, de semmi értelmes nem jut eszembe. Azt sem tudom, hogy ki ez a nő. Ebben a pillanatban a macska felugrik hozzánk, és az ölembe mászik. Köszi cica, simítom végig a hátát. Megmentette a helyzetet, mert így legalább van valami, amivel elfoglalhatom magam, és nem olyan kínos a helyzet.
- A maga macskája? - kérdezem.
- Igen – mosolyodik el a néni. - Othie a neve.
- Othie – ismétlem el a nevét. Erre a cica felkapja a fejét, és a karomba dörgölődzik. - Aranyos.
- Tényleg az. - Egy percig némán hallgatunk, aztán Riki töri meg a csendet. - Tudod, mikor bent voltál az arénában, mi mindannyian szörnyen aggódtunk. Kegyetlen érzés az, mikor tudod, hogy valaki, akihez kötődsz, lehet, hogy meg fog halni.
- De túléltem – nézek rá.
- Túl – simítja végig az arcomat. - Annyi volt a támogatód, hogy egyszerűen nem is alakulhatott másképpen.
- Tényleg? - ugranak össze a szemöldökeim. Ugyan Cinna már mesélt erről tegnap, de az nem volt ilyen konkrét.
- Bizony. Rögtön az éneklésed után már jöttek is a szerződések. Katniss nem győzte átnézni őket... Nem csak magánszemélyek, de zenei cégek és egyesületek is támogattak. Az emberek majd' megvesztek, sőt, még olyat is hallottam, hogy levelekkel bombázták Snow elnököt avégett, hogy mindenképpen neked kell megnyerned a Viadalt, mert kell nekik a hangod.
  Az ölembe meredek, és a macskát bámulom. Abban biztos vagyok, hogy van hangom és hogy szeretek énekelni, ráadásul már az is bebizonyosodott, hogy valóban énekeltem egész Panem előtt, de ez azért még mindig hihetetlen egy kicsit.
- Szóval ezért vagyok még életben? - suttogom.
- Nem csak azért, de többnyire igen – bólint Riki. - Mert szeretnek az emberek.
Valaki bekopog a szobámba, és ezzel megtöri a pillanatot. Katniss feje bukkan fel az ajtórésen.
- Mennünk kell – néz rám, mire bólintok egyet.
- Rendben, egy perc. - Katniss feje eltűnik, mi pedig felállunk. 
Othie leugrik a földre, mikor Riki megölel, én pedig magamba szívom az édes illatot, amit a néni áraszt magából. Aztán elköszönök tőle, és kisétálok a szobából.  

2 megjegyzés:

  1. Woow, hát ez nem semmi... hihetetlen hogy egy utolsó fejezet, és vége a sztorinak. Én még emlékszem az Aréna, sőt a történet kezdetére is, és hogy mennyire szerettem. Ez az amnéziás dolog nagyon érdekes, de talán jó is, hogy most Sash talán egy kicsit meg tudja kímélni magát a fájdalomtól, hogy nem ismeri meg Radlert és a többieket. Jujj, hát szegény Radlernek eléggé kemény halált adtál... de hát sajnos, ez a Viadal. Várom a következő, és egyben az utolsó részt is a Nyitott szemekből.
    Olvasód és barátnőd: Clove <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, számomra is hihetetlen, hiszen nem rég kezdtem, és tessék... Itt a vége. Persze tudom, hogy egyszer minden véget ér, de azért szomorú.
      Örülök, hogy olvastad, és köszönöm szépen a kommented! <3

      Törlés