3. Fejezet - II. rész

Sziasztok drágáim! :3

Meghoztam a következő részt. Köszönöm nektek, hogy mindig írtok és pipáltok!! Köszönöm a megjegyzéseket, a kedves szavakat, a kattintásokat, mindent! Rengeteget jelentetek nekem, mert ti vagytok az olvasóim. <3 És én őszintén remélem, hogy sosem fogok nektek csalódást okozni, szóval fogadjátok szeretettel ezt a részt is! (:

Szeretettel,

Dorine

____________________________________________

'I will never forget you'

- Katniss... - szólítom meg halkan a mentoromat.

- Hmm? - Nem néz rám, és én sem rá, de tudom, hogy figyel. A szemem sarkából látom, hogy a cipője orrát bámulja, miközben szórakozottan himbálja a lábfejeit.

- Katniss, emlékszel az aréna utolsó napjára? Mármint az én Viadaloméra – teszem hozzá.

- Igen. - Érzem, hogy rám néz, és ebben a pillanatban eszembe jut, hogy talán nem lenne tanácsos beavatnom a dologba... de már késő.

- És az is megvan, hogy kapok egy ajándékot aznap? Éppen egy fán ültem, és ott volt az a medve is.

- Nincs. - Katniss most felém fordul, egy pillanatra én is ránézek. A homlokát ráncolva fürkészi az arcomat. - Miről beszélsz?

- Ó – szisszenek fel, ahogy eszembe jut, hogy egyszer sem adták le azokat a jeleneteket. Viszont most már nincs visszaút: muszáj elmesélnem a dolgot a mentoromnak. - Kaptam egy ajándékot. A Játékmesterek küldték.

- Tessék? - kérdezi meglepetten.

- A Játékmesterek – ismétlem. Aztán megered a nyelvem, valósággal felszabadulok, hogy végre elmondhatom ezt valakinek. Még a poloskák sem érdekelnek. - Emlékszel, hogy meglőttem egy Békeőrt a bemutatón? Tizenkét pontot kaptam érte, de a Játékmesterek nem felejtették el, és aztán mikor tőled kértem segítséget akkor, az utolsó napon, ők küldtek. Viszont nem segítség volt, hanem egy darab kenyér, rásütve egy tüzes nyílvessző, mellette meg egy cetli azzal a felirattal, hogy most végzünk az első emberrel, aki miattad hal meg.

Néma csend telepszik a szobára, még a légy zümmögését is hallani lehetne. A szívem zakatolni kezd, ahogy Katniss reakcióját várom.

- Ezt miért nem mondtad eddig?! - kiáltja. Mikor nem válaszolok, megragadja a vállaimat, és kényszerít, hogy ránézzek. - Sash, miért nem?!

- Mert nem mertem! - kiáltok vissza. - Te tudod a legjobban, hogy min mentem keresztül a Viadal után, ráadásul ott van még ez az amnézia is, néha ki is ment a fejemből... - Egyre halkul a hangom, a végén már csak suttogok. - És te miért nem említetted eddig, hogy csak megjátsszátok Peetával a nagy szerelmet? - teszem hozzá keserűen.

Katniss válaszolni akar, de ebben a pillanatban valaki belöki az ajtót, mire mindketten elhasalunk a földön.

- Hé! - Haymitch mély, öblös hangjától felvillan bennem a remény, és minden eddigit elfelejtek. Sosem örültem még ennyire neki. - Ti meg mit csináltok ott? Felkelni!

Először Katnisst rántja fel a földről, aztán engem. Normális esetben beszólnék neki, hogy ne cibáljon, de most inkább a nyakába ugrom.

- De jó, hogy itt van! - motyogom a gallérjába.

- Mi tartott eddig? - Katniss már koránt sem örül Haymitchnek annyira, mint én. Résnyire szűkült szemekkel méregeti, aztán mellém áll, mikor a fickó leráz magáról. Nem sértődöm meg: inkább azon erőlködöm, nehogy elsírjam magam a megkönnyebbüléstől.

- Volt egy kis dolgom, drágaságom – válaszol szarkasztikusan Haymitch.

- Mi volt fontosabb annál, hogy... - kezdené Katniss, de még mielőtt összeveszhetnének Haymitchcsel, közbeszólok.

- Mi lenne, ha inkább eltűnnénk innen?

Egy pár pillanatig tűröm a tekintetek kereszttüzét, aztán végül Haymitch megragadja mindkettőnk csuklóját,

és kiviharzik velünk a szobából. Azt nem tudom meg, hogy miért kellett odabent raboskodnunk majdnem egy órán keresztül, de őszintén szólva a nap további részében nem is igazán érek rá ezen gondolkodni.

Egy külön termet kapunk, ahol felkészülhetünk az esti fogadásra, amit a tiszteletemre rendeznek. Katniss eléggé rossz kedvében van, amitől egy kicsit én is rosszul érzem magam eleinte, de aztán megkérdem, hogy miattam van-e, és mikor megnyugtat, hogy nem, hanem csak úgy általánosságban ettől az egésztől, már minden sokkal könnyebben megy. Cinna nyugalma átragad rám, és olyan lassan pördülök meg, mikor megkér rá, mint akinek az összes tagja megfagyott.

- Akkor ezt most még egyszer – kér kedvesen. - Úgy, hogy lássam is.

- El fogok szédülni – dalolom szórakozottan, ahogy ismét forgok egyet. - És az a te hibád lesz! - A végén elvigyorodom, mire Cinna csak mosolyogva megcsóválja a fejét, és figyelmeztet, hogy itt az ideje komolynak lenni.

Ami azt illeti, a továbbiakban sem vagyok olyan nagyon komoly. Azért normálisan viselkedem, hiszen egy győztestől elvárják, hogy tartsa magát, de meglepően felszabadultnak érzem magam, és nem tudom, hogy azért, mert így szórakoztatom saját magam, vagy pedig ezzel próbálom felülmúlni az aggodalmaimat.

Sok emberrel táncolok, magamba tömök egy csomó kaját, és mire vége az estének, úgy érzem magam, mint aki másnapos. Nem merem bevallani magamnak, de furcsán, sőt, ijesztően viselkedem – és ezt Katniss tekintetében is látom. Tudom, hogy minden bizonnyal hamarosan alaposan elfogunk beszélgetni.

A Győzelmi Körút további állomásai szinte ugyan olyanok, a napok is teljesen összefolynak. Mindenhol bele kell néznem a halott gyerekek szüleinek a szemébe, mindenhol szembesülnöm kell azzal, hogy mekkora terhet cipelek a vállaimon, és minden egyes nappal egyre jobban félek. Félek a holnaptól, félek attól, hogy mi vár majd rám otthon. A rettegésem csak akkor fokozódik, mikor megérkezünk az utolsó előtti állomásra, az Első Körzetbe. A reggelemet most is a vonat hátuljában ülve töltöm, és azt figyelem, ahogy a hatalmas, szürke sziklák között felkel a nap. Furcsa egy hely ez a Körzet. Rideg, sötét... Olyan, mintha mindent vastag por borítana, és mintha minden szomorú lenne. Ma az ég is beborult, a felhők kíméletlenül ontják magukból az esőt. Alapjában szeretem az esőt, de most valahogy nincs jó hatással rám, nem képes megnyugtatni. Hol az ablaküvegen lepergő cseppeket, hol a tájat bámulom. Úgy érzem, itt kitárul előttem a világ, de ismét megrémiszt a tudat, hogy ezek a dolgok, amikbe ilyen kétségbeesetten szeretnék kapaszkodni, mind-mind, egytől egyig csak pótcselekvések. Hiszen pillanatokon belül ott vagyok abban a körzetben, azon a helyen, ahol Radler élt. Találkozni fogok a testvéreivel, a családjával, a barátaival... És mind azt fogják gondolni rólam, hogy szánalmas vagyok, hogy kihasználtam Radlert, hiszen ő annyira kedves volt velem végig, én pedig sosem tettem olyat, amivel támogattam volna. Persze ez azért így nem igaz. Egyszer volt, hogy... Hogy is volt?

Felsóhajtok, és a plafonra szegezem a tekintetemet. Már megint kezdődik, de megtanultam, hogy nem adhatom meg magam az amnéziának, és azt is sikerült megtanulnom, hogyan küzdjek ellene. Mikor hirtelen elfelejtek valamit, Maximusra gondolok, és az utolsó szavaira. Most is ezt csinálom: felidézem magamban, mit mondott azon az estén. Sosem lehetek boldog. És már jönnek is az emlékek. Arra emlékszem, ahogy a fal a Bőségszaru köré emelkedik, ahogy menekülünk, ahogy jön az a hatalmas hőhullám, ahogy újjá lesz az aréna. Aztán meg felmászom a fára, aztán lövöldözöm Radler íjával. Ez az, ezt tettem érte. A tudat, hogy megint sikerült rájönnöm az elfelejtett jelenetre, a megkönnyebbülés felszabadító érzésével hat rám. Szóval ezt tettem, erre azért büszke lehetek. De persze ez semmi ahhoz képest, amit ő tett, vagyis, hogy nem ölt meg.