20. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim!

Megmondom őszintén, nagyon megleptek az előző részhez érkezett kommentek, de persze borzasztóan örültem is nekik, hiszen hatan írtatok, és tizennégy pipát is kaptam! Szóval köszönöm szépen, megyek és válaszolok rájuk. Nektek pedig itt a következő rész, remélem, választ kaptok a kérdéseitekre. :)

Mély üdvözlettel: Dorine Osteen

_________________________________________

"I can feel a breakthrough coming"

Csak bámulom őt a könnyeimen keresztül, miközben az aréna nevű világ fojtott sikolyai kínozzák az agyamat, és Cirius egyre mélyebbre rángat a hideg erdőben. Most az sem érdekel, ha végezni fognak velem. Tuti, hogy ezt tervezik, csak biztos szeretnék kiélvezni a pillanatot – na meg jó műsor lehet majd belőle, amiért cserébe talán kaphatnak egy kis ajándékot a támogatóktól. Tényleg, támogatók. Katniss, hol vagy most? Miért nem segítesz? 

Még utoljára felkiáltok, ahogy csak tudok, aztán engedem, hogy Cirius nekipasszírozza sajgó testemet egy kemény fa törzsének.

Egyre jobban emelkedem. Teljesen súlytalan vagyok, és semmit sem látok. Nem látok, nem hallok. Ez jó. Valami meleg csordogál a nyakamról a vállamra, amitől kiráz a hideg. Nagyon fázom, így hát jólesik. Aztán a testem megtelepszik valami keményen, két kéz nekitámasztja a hátamat egy vasfalnak, majd betakar valamivel. Végül egyszer csak feltűnik a távolban Katniss. Felém sétál. A bőre fehér, mint egy angyalé. Fehér, földig érő ruhát visel, a haja csillog. Csak mosolyog, aztán mikor odaér hozzám, megáll pontosan velem szemben, és kinyújtja a karját.

- Sajnálom – mondom. A hangom finom, lágy. Olyan, mint egy halk kis csengő.

- Mit sajnálsz? - kérdezi. Végigsimítja az arcomat. Ismét úgy érzem, mintha a nővérem lenne, én pedig a buta kishúga, aki valami rosszat csinált.

- Hogy elrontottam. Mindent elrontottam – felelem. Sírni kezdek. 

Katniss elengedi az arcomat, és ragyogni kezd. Felemeli a karjait, pörögni kezd. Tűz veszi körül, aztán a karjai fekete-fehér szárnyakká változnak, a ruhájából tollak kezdenek kinőni. A teste lángol, egy pillanatra füst borítja el. Eltűnik a szemem elől, aztán mikor ismét meglátom, már nem ő néz vissza rám. Ez egy fecsegőposzáta. A levegőbe emelkedik, és megáll felettem.

- Semmit se rontottál el, Sash – mondja, aztán egyetlen szárnycsapással tovaröppen. 

Kétségbeesetten szeretném követni, így hát utána kapok, de nem érem el.

- Ne! Várj! Ne hagyj itt! - Ismét sírni kezdek, és olyan erővel kapálódzom, hogy megszédülök, és majdnem lezuhanok a mély, lehetetlen sötétségbe. Egy kar kap el, aztán magához húz, és átölel, én pedig vonakodás nélkül belekapaszkodom. - Ne hagyj lezuhanni! - kiáltom. - Ne hagyj lezuhanni!

- Nem hagylak – válaszolja. 

Először megrémülök, aztán megdöbbenek. Én ismerem ezt a hangot! Követem az irányát, és lassan kiérek egy biztosabb világba. Kinyitom a szemeimet, majd felnézek. Igen, jól gondoltam. Radler az. Magához ölel, az állát a fejem búbján tartja, és próbál megnyugtatni.

- Hát te élsz? - nézek fel rá kerek, könnyes szemekkel. 

Elenged, és ahogy visszanéz rám, elmosolyodik.

- Nagyon úgy néz ki. - Igen, valóban így van. Ez Radler, ehhez semmi kétség sem fér. Van az arcán pár seb, és tiszta kosz, de amúgy ő az.

- És mi van Ciriusszal meg Janával? Hogy mentettél meg? Megölted őket? - Radler szemöldökei összeszaladnak, és hátrébb húzódik. 

Nem engedem el a kezét, mert attól félek, hogy ha megteszem, akkor lezuhanok a sötétségbe. Ez vajon már a valóság?

- Megölni? Miért öltem volna meg őket? Cirius halott, de nem én öltem meg, hanem a társad, Maximus.

- Max? - Elkerekednek a szemeim, és ismét az a kellemetlen érzésem támad, hogy tartozom neki. Már megint.

- Igen. Miután Tharin meghalt, Maximus megölte Ciriust, akit az a fura lány ütött ki egy bénító lövedékkel. Abban a pillanatban, hogy ő is meghalt, leereszkedett az üvegfal, én pedig azonnal felétek rohantam. Te a földön ültél, és szörnyen köhögtél, Jana meg éppen azt magyarázta neked, hogy fel kell állnod, mert jövök, és el kell tűnnünk. Segítettem neked felállni, bár elég nehéz dolgom volt, mert össze-vissza hadonásztál meg kiabáltál... Jana felkapta a táskádat, aztán elrohantunk, és felmásztunk erre a fára.

Egy darabig hallgatok, és Radler világos szemeit figyelem. Szóval akkor nem is Cirius volt az, aki felrántott a földről, hanem Radler, és nem a testem vált súlytalanná, hanem felraktak egy fára. Az egyetlen dolog, ami tényleg megtörtént, az Katniss volt az álmomban. Fecsegőposzátává változott a szemem láttára. Annyira mesebeli, annyira gyönyörű, de mégis, annyira valóságos volt...

- Jana hol van? - kérdezem pár perc hallgatás után.

- Itt vagyok! - jön a halk válasz. Lenézek, és Jana mosolygós, kócos fejével találom szembe magam. - Miért is kellett volna megölnie engem? - bök gyanakodva Radler felé.

- Hagyjuk... - Felsóhajtok, és a fának támasztom a hátamat. Végre képes vagyok elengedni Radler kezét, aki ekkor kivesz a táskájából egy dobozt, és felém nyújtja. - Ez mi? - veszem el tőle. Kinyitom a tetejét, és abban a pillanatban, ahogy az étel illata megcsapja az orromat, hatalmasat kordul a gyomrom. - Ó, kaja! - Belenyúlok a dobozba, és kiveszek belőle egy szendvicset. A tenyeremnyi cipóra bőségesen pakoltak mindenféle sajtokat és zöldségeket, meg valami fura, lila színű szósszal is leöntötték. Hatalmasat harapok belőle, és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy az ízek szétáradnak a számban. 

Míg eszem, egyikünk sem szól semmit. Befalok még négy további szendvicset, aztán megiszom a vizem felét, és a nyakamig húzom a takarót. Napok óta most érzem magam a legjobban. Eszembe se jut az, hogy már alig maradtunk, egészen addig, míg meg nem hallom a himnuszt. Összerezdülök, és a többiekkel együtt az égboltra szegezem a tekintetemet.

20. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Itt a hétvége, és itt az újabb rész. Nagyon örülök, hogy tetszik nektek a Lakoma, ebben a részletben teljes képet kaptok róla, hogyan is működik. :)

Valamint köszönöm a kommenteket és a pipákat is, megyek és válaszolgatok rájuk.

Jó olvasást: Dorine Osteen

________________________________________

Átlendítem a lábamat egy veszélyesen vékony ágon, összekulcsolom a lábfejeimet, nehogy lecsússzak, aztán a kezembe veszem az íjat, és kihúzok egy nyílvesszőt a tegezből. Az idegre helyezem, kinyújtom a karomat, és bemérem a célpontot. Ahogy meglátom a két fiút a földön dulakodni, egy pillanatra megijedek, de aztán a növekvő adrenalin teljesen elnyomja a félelmet. Még csak most veszem észre, hogy az egyik fiú bőre egészen sötét, vagyis akkor ő Tharin, a másik pedig Radler. Ez jó, mert könnyebb lesz megtalálni, hogy kire kell lőnöm. Hátrafeszítem a nyilat. Veszek egy jó mély levegőt, és amennyire csak tudok, Tharin alá illesztem a nyílvessző hegyét. Csak úgy, mint a kiképzésen. Igazából eddig eszembe se jutott, hogy esetleg meg kell ölnöm valakit, ha meg akarom védeni Radlert, de már ez sem érdekel. Egy, kettő három. Nagy levegő. Még egy utolsó igazítás, és már repül is a nyilam. Egy pillanatig lélegzetvisszafojtva számolom a másodperceket, aztán a nyíl feje a vízbe fúródik, pontosan Tharin egyik keze mellett. A fiú meglepődik, felnéz, és ez éppen elég ahhoz, hogy Radler ellökje magától. Elterül a vízben, a virágok között, mire Radler felugrik, megfogja a táskáját, és futásnak ered. Nem tudom, miért nem végez Tharinnal. Kiveszek egy másik nyílvesszőt a tegezből, és ahogy ismét célba veszem a Tizenegyes fiút, meglátok egy különös dolgot az üveghenger falán. Öt kiválasztott képe lebeg a saras üvegen. Radler, Athena, Cirius, Tharin, és Maximus. Először nem értem a dolgot, de aztán leesik. 

Ezek itt azoknak a képei, akik a hengeren belül vannak. Max is köztük van? Minden bizonnyal igen, azonban én sehol sem látom. Mindegy, most nem is ez a dolgom. Megfeszítem a karomat, aztán célba veszem Tharint, és jó mélyeket lélegezve megpróbálok biztosra menni. Akárhogy próbálok is figyelni, a szemeim folyton megakadnak az arcképeken. Most már egy szám is van az üvegen: "2". Ez vajon mit jelent? 

Megrázom a fejem, aztán még erősebben hátrahúzom a karomat, beharapom az ajkaimat, és kilövöm a nyilat. A feje egyenesen Tharin vállába fúródik. Annyira meglepődöm a találaton, hogy bele kell kapaszkodnom az ágba, nehogy leessek. A fiú ordítani kezd, és heves kapálódzása miatt teljesen belegabalyodik a vértől pirosló vízben lebegő növényekbe. Azon szurkolok, hogy Radler el tudjon tűnni onnan. A fiú feláll, megfogja a kardját, és egyetlen döféssel végez Tharinnal. Abban a pillanatban eldördül az ágyú, és az üvegre vetített képekből eltűnik a Tizenegyedik Körzet kiválasztottjának képe. Más is változik: a kettesből egyes lesz. Kiráz a hideg, ahogy eszembe jutnak Claudius Templesmith szavai: "Aztán vigyázzatok, nehogy túl sokan legyetek, mert ezt nem ússza ám meg mindenki!" Hirtelen megértem, hogy mire célzott. Ez az egész olyan, mint egy csapda. Bemennek a kiválasztottak, és abban a pillanatban, hogy valamelyikük hozzáér egy dobozhoz, körbezárja őket az üveghenger. Addig nem tudnak kiszabadulni, míg ketten meg nem halnak a bentiekből.

- Jana! - ordítok le. - Jana!

- Meg vagy? - Mikor meglátom Janát a fa alatt, egy kicsit megnyugszom. Legalább ő biztonságban van.

- Igen, én igen... Fel tudsz jönni?

- Inkább te gyere le! - int felém. 

Ezt nem tartom túlságosan jó ötletnek, de az tény, hogy odalent kicsit nagyobb biztonságban érezném magam. Ki tudja, melyik pillanatban jön majd valami természeti csapás, amivel a játékmesterek még izgalmasabbá tehetik a nézők számára a műsort.

- Oké!

A hátamra vetem az íjat, aztán átlendítem a lábamat az ágon, és a fa törzsébe kapaszkodva lassan elkezdek ereszkedni lefelé. Olyan görcsösen szorongatom a fát, hogy minden levegőt kipréselek a tüdőmből. Vagy jó két percig mászom, mire a vastag kérgen kívül másra is rá merek nézni, és nem félek attól, hogy leesem. A Bőségszaru felé fordulok, de alig látok valamit. Mintha az asztalok előtt lenne valaki, aki éppen egy kést húz elő, és...Bumm. Az ágyú hangjától megijedek, elengedem a fát, és pár méter zuhanás után a hátamon landolok. Hiába puha a moha, pár méter azért csak pár méter. 

Érzem, hogy az íj a hátamnak nyomódik, és minden levegő elillan a tüdőmből. Oxigén után kapkodva fetrengek a földön. Teljesen kétségbeesem, mert egyszerűen nem kapok levegőt. Úgy érzem, még pár másodperc, és ismét eldördül majd egy ágyú. Aztán meglátom Janát, aki felém rohan. Odatérdel mellém, a vállaimnál fogva felemel, és elkezdi ütögetni a hátamat. Először nem értem, mit csinál. Kiabál is valamit, és integet, de azt már nem hallom, hogy mit mond, azt pedig pláne nem látom, hogy kinek integet. Mi a csoda folyik itt? A könnyeim teljesen elhomályosítják a látásomat, ahogy köhögve, Jana kezét szorongatva próbálok oxigént szívni a tüdőmbe. Aztán eltelik egy, talán két perc, mire végre sikerül. Egyszer csak, mintha kinyitottak volna egy ajtót a torkomban, képes leszek teleszívni magamat levegővel. Az oxigén megkönnyebbültségként árad szét az egész testemben. Potyogni kezdenek a könnyeim, és szeretnék elterülni a mohán, de nincsen időm pihenni. Jana a kezemnél fogva felránt a földről, és a Szaru felé hadonászva magyaráz valamit.

- ...mennünk! - kiabálja. 

Összevonom a szemöldökeimet. A lélegzésem lelassul, és remegni kezdek. Ez most olyan remegés, amit amilyet az Aratás reggelén éreztem. Elkezd rázni a hideg, aztán éles fájdalom hasít a fejembe. Égni kezd a bensőm. - Sash, menj!

- Én nem... - Próbálok beszélni, de a hangom távoli, és idegen tőlem. Ráadásul alig hallom, hogy mit mondok. A mondat elejét még igen, de a végét már egyáltalán nem fogom fel. - Én nem... - Az erdő felé fordulok, mikor valaki elkapja a jobb karomat, és elkezd húzni. Egy nagy, erős alak. Tiltakozni akarok, hiszen ez az egyik Hivatásos az Második Körzetből. Cirius. A felismerés jeges kézként vág oldalba, mitől megbicsaklanak a térdeim, és elesem. Cirius felránt a földről, aztán maga után vonszol. - Engedj el! - kiáltom. - Engedj el! - A másik oldalamon feltűnik Jana. Ordítani kezdek neki, hogy segítsen, de ő csak behajol az egyik bokorba, felkap valamit, és tovább jön mellettünk. Még kiáltok neki párat, aztán feladom. Úgy látszik, itt a vég. Hiába minden bátorság, hiába minden dolog és érzés, amit barátságnak gondoltam. Nem tudtam megmenteni Radlert, és most rá kell jönnöm, hogy Jana igazából végig a Hivatásosakhoz tartozott.

19. Fejezet - V. rész

- Na, mit látsz? - kérdezi Jana. Már nem sír, hanem egyik kését a kezében tartva vizslatja a történéseket.

- A három Hivatásost, és Smirket – válaszolom, majd átadom neki a távcsövet. 

Míg ő is szemügyre veszi a helyzetet, én megpróbálom kideríteni, hogy hol van Radler. Mikor legutoljára láttam, akkor még a mocsár szélén állt, és nagyon úgy nézett ki, hogy előrefelé akar menni. Lehet, hogy inkább körbement? Fogalmam sincsen, ugyanis a hőhullám utáni percekről minden kiesett. Aggódni kezdek a fiú miatt. A nyakamat nyújtogatva próbálom követni az eseményeket, de így nem sokat látok.

- Sash! Nézd! - Jana hangja meglepett, és a Szaru felé mutogat. 

Átadja a távcsövet, én pedig már csak azt látom, hogy Smirk a szájába veszi a cső egyik végét, és belefúj. A cső elejéből kirepül valami, aztán az egyik Hivatásos elterül a földön. Nem látom pontosan, hogy melyik az, de mivel nem szól az ágyú, ezért – még – nem halott. A másik kettő meglátja Smirket, és azonnal kardot ragadnak. Üldözőbe veszik a lányt, aki rohanni kezd, egyenesen a mocsár széle felé. Elég gyors, de mikor Athena dobócsillaga elrepül a feje mellett, rádöbben, hogy nem éri meg kockáztatni. Futtában megfordul, és megint belefúj a csőbe. Eltalálja Athenát, de a lány abban a pillanatban kirántja a kis fekete tüskét a csuklójából, ahogy az belefúródik. Még így is megrogynak a térdei, és elég rendesen lemarad. Próbál futni, azonban az ereje mintha elhagyná, és végül térdre esik. Kiabálni kezd valamit, de nem hallom, hogy mit mond. Athena a mocsárban térdel két virág között, az egyik Hivatásosnak épp, hogy 

kilátszik a feje a növények közül, a másik pedig Smirket üldözi, aki kétségbeesetten próbál menekülni. Ismét visszatérek a Szarura a távcsővel, mikor megpillantom Radlert. Hihetetlen megkönnyebbülés árad szét a testemben, és majdnem sírva fakadok.

- Ott van! - mutatok az irányába. 

Jana is felfedezi, én pedig elrakom a távcsövet, és az idegre helyezek egy nyílvesszőt. Látom, hogy Radler az asztalok széle felé lopakodik. Nem mintha akárki is észrevenné, mert éppen mindenki le van foglalva valamivel. Mikor odaér, körbenéz, aztán leveszi a hátáról a táskát, és megfog egy átlátszó dobozt. Abban a pillanatban, ahogy a keze hozzá ér a műanyaghoz, valami egészen különös hangra leszek figyelmes. Kattogó, suhogó hangra. Azonnal beugranak a pillanatok, mikor a liftben utaztam a lakosztályunk, vagy éppen a Körönd, és a kiképzőtermek felé. Ugyanilyen hangok voltak. 

Kiráz a hideg, és hirtelen hatalmas vágy fog el az iránt, hogy minél hamarabb vége legyen ennek az egésznek.

 Először észre se veszem, hogy mi okozza a hangokat. Aztán ahogy lassan, méterről méterre elhomályosodik előttem az ég, lassan megértem a dolgot. Egy hatalmas, legalább tíz méter magas üveghenger emelkedik a mocsár köré, elzárva a menekülés útvonalát. A víz és a növények teszik homályossá. 

Önkéntelenül kezdek rohanni a mocsár felé. Beleütközöm az üvegbe, de nem hiszem el, hogy nem lehet betörni valahogy. Belevágom a nyílvesszőt, megpróbálok belelőni, aztán a tenyereimmel verem, de semmit sem érek el azon kívül, hogy egy csomó büdös növény hullik rám, és csupa sár lesz a két kezem. Nem látok rendesen a víz miatt, de annyit ki tudok venni, hogy Radler is észrevette a hengert, amit minden bizonnyal ő aktivált. Elkezd futni a mocsár széle felé, de mivel a táskája teli van kajával, ezért nem megy neki olyan könnyen. Athena kiszúrja, és bénult lábain térdelve megpróbálja eltalálni egy dobócsillaggal. Hála Istennek nem sikerül neki. Viszont az ép Hivatásos – akit így végképp nem tudok felismerni – is észreveszi, és a nyomába ered. Smirket már sehol se látom, így az is lehet, hogy sikerült meglógnia.

- Radler! - ordítom. Nem veszi észre, hogy a Hivatásos a háta mögött van, és egyre közelebb ér hozzá. - Radler! - Az öklömmel verem a csúszós üveget, de semmi haszna. Van egy olyan érzésem, hogy a fiú még a hangomat se hallja.

- Sash! Így nem megyünk semmire! - Jana megfogja a pulóveremet, és elhúz az üvegtől. 

Kapkodva veszem a levegőt, és görcsösen szorongatom az íjat. Bosszant az érzés, hogy itt van nálam a fegyver, amivel segíthetek Radlernek, de ettől a faltól nem tudom bejuttatni a nyilakat. Körbefordulok, és megpróbálok hideg fejjel gondolkodni. Csak bámulom a hatalmas fákat, miközben a szívem minden eddiginél hevesebben ver. A testemet elárasztja az adrenalin, és úgy érzem magam, mint egy ugrásra kész oroszlán, aki bármi áron képes megvédeni a társát. Nem érdekel a hülye Kapitólium. Én meg fogom menteni Radlert. 

A lábaim szó szerint kilőnek. A hátamra vetem az íjat, visszadobom a tegezbe a nyílvesszőt, és megragadom annak a fának a törzsét, amiben megtámaszkodtam a hőhullám után. 

- Mit akarsz csinálni? - hallom meg Jana hisztérikus hangját. 

Nem válaszolok neki, csak kinyújtom a karomat, és megragadok egy kiálló görcsöt a fán. Egyre feljebb húzom magam, és nem is megy olyan nehezen. Lehet, hogy az adrenalin könnyíti meg a dolgomat, de az is 

elképzelhető, hogy a Katniss és Haymitch által összeállított edzések segítettek. Ezt mondjuk nem nagyon hiszem, mert jó, ha kétszer megcsináltam őket. 

- Sash! - Jana annyira kétségbeesett, hogy nem bírom megállni, hogy ne szóljak vissza.

- Segítek Radlernek! - kiáltom le. 

Aztán megint mászom. Csak mászom és mászom, nem is foglalkozom azzal, hogy mennyire elfáradtak a karjaim. Nem érdekel. Nem nézek a Szaru felé, legfőképpen nem nézek le, hanem egyenesen csak fölfelé. Aztán végül sikerül elérnem azt a magasságot, ami talán elég lesz. Jó két méterrel lehetek az üveghenger teteje felett. Olyan magasan vagyok, hogy ha lenéznék, egészen biztos, hogy leszédülnék. Tudom, hogy most nem lehetek az a lány, aki akkor voltam, az Aratás reggelén. Nem blokkolhatok le, nem lehetek gyáva. Most nem vagyok szép, mint az interjún. Nem vagyok bájos, mint a felvonuláson. Bátor vagyok. Most bátor vagyok. Az vagyok, és nem is leszek más.

19. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő résszel, remélem, elnyeri a tetszéseteket a lakoma. ;)

Dorine Osteen

_____________________________

- Radler... - Elcsuklik a hangom, és érzem, hogy fülig vörösödöm. Mit is akarok most csinálni? Azt sem tudom, hogy miért nyúltam utána. Csak hagynom kéne elmenni... Egyszerűen csak hagynom kéne. De ahogy lenéz rám és találkozik a tekintetünk, már tudom, hogy mit fogok mondani. - Csak... csak gyere vissza, jó?

A fiú elmosolyodik, megszorítja a kezemet, aztán elenged.

- Jó.

Pipiskedve figyelem, ahogy távolodik. Jana próbál berántani a bokrok mögé, de nem engedem neki. Hiába mondja, hogy onnan is rálátni a Szarura, nem érdekel. Csak szorongatom az íjat, aztán hátranyúlok egy nyílvesszőért, és az idegre helyezem. Elhatározom, hogy mindenáron segítek Radlernek. Meg kell védenem, mert még tartozom neki egy vallomással, és egy jó nagy bocsánatkéréssel. 

Egyre messzebbre ér, míg végül kilép a fák közül, és egyszer csak megáll. Hátulról figyelem, így nem vagyok biztos benne, hogy jól látom-e, amit csinál, de mintha kinyújtaná a szabad kezét, és végigsimítaná a levegőt. Összeszaladnak a szemöldökeim.

- Hé, Jana... - suttogom fojtott hangon. A szívem kalapálni kezd, mikor a szövetségesem feláll, és ő is lábujjhegyre emelkedik.

- Mi az? - kérdezi.

- Szerinted mit csinál? - bökök Radler felé, aki ebben a pillanatban megfordul, és rám néz. A csuklójára bök, aztán felvonja az egyik szemöldökét. Megértem, mit akar. Azt kérdezi, hogy mennyi az idő.

- Nem tudom – hallom meg Jana gyanakvó válaszát. 

Az órámra nézek, ami tizenegy óra ötvenkilenc percet mutat. Eltátogom a számokat, mire Radler bólint, és visszafordul. Csak áll a mocsár szélén, és valami láthatatlan dolognak támaszkodik. Néha felnéz, de aztán egyből a Szarura szegezi a tekintetét, és vár. Vajon mire? Nem értem ezt az egészet. 

Pár néma, csendes másodperc múlva aztán ismét az órámra nézek, ami ebben a pillanatban vált tizenkettőre. Pontosan dél van.

- Boldog Viadalt! - Úgy megijedek Claudius Templesmith hangjától, hogy egy pillanatra kihagy a szívverésem. Bekészítem az íjat, és lélegzetvisszafojtva figyelek. - Boldog Viadalt, és sose hagyjon el bennetek a remény, játékosok! Aztán vigyázzatok, nehogy túl sokan legyetek, mert ezt nem ússza ám meg mindenki!

Valami a földre lök, és már az első pillanatban érzem, hogy ez nem ember. Jana is elterül mellettem, az íj kiesik a kezemből. Olyan forróságot érzek, amit eddig még sohasem. Mintha valaki tűzbe dobott volna. Jana felkiált, aztán a táskája után kap, de nem pontosan látom, hogy mire készül. Csak kapkodom a forró levegőt, és próbálom összeszedni magam. Az erdő vibrál, a kénes mocsár, amivé az aréna lett, megtelik forró, égető, tüzes levegővel. A kén itt-ott lángra is lobban. Mikor közvetlenül az arcom mellett támad fel egy lángcsóva, hirtelen észhez térek. Feltolom magam, ledobom a hátamról a táskámat, és kihúzom a trutyiból az íjat. Felveszem a tegzet, aztán valahogy lábra állok, és körbenézek. Annyit látok, hogy néhol ég egy-egy apró lángocska, és az erdő egyre zöldebb. Ahogy a fák levelet bontanak, hirtelen a levegő is hűlni kezd. 

Hatalmas szippantásokkal szívom magamba a friss oxigént, majd segítek Janának is felállni, aki közben az arcára és a nyakára locsolta a vize felét. Az egyik szemöldöke fele eltűnt, és a haja is rövidebb.

- Mi volt ez az egész? - kiabálja remegő hangon. A késeit tapogatja, miközben arcán könnycseppek gördülnek végig.

- Nem tudom! - Engem is a sírás kerülget, de nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy sírva fakadjak. Nem fogok bőgni. Erős maradok, és segítek Radlernek. 

Attól, hogy eszembe jut a fiú, hirtelen megindulnak a lábaim. Önkéntelenül visznek előre először csak a bokorig, de miután onnan semmit sem látok az új, hatalmas hajtásoktól, tovább merészkedem. Könnyebb mennem, mert a kénes ragacs egyszerűen eltűnt, és most mindent friss, puha, hideg moha borít. Olyan az erdő, mint az első napon. Persze tudom, hogy itt semmi sem az, aminek látszik, szóval azért óvatos vagyok.

Jana a nyomomban van, érzem magam mögött. Megállok egy vastag, öles fa mellett, a biztonság kedvéért belekapaszkodom, és megpróbálom felmérni a helyzetet. Radlert egyelőre sehol se látom, amitől egy kicsit kétségbeesem. Három alak van a Szarunál. Talán egy lány, és két fiú. Ez a két hivatásos, meg Tharin a Tizenegyesből. Éppen nagyban beszélnek valamit, mikor oldalról feltűnik egy másik alak. A Szaru hátulja felől jön, elég zavartnak tűnik. Látszik rajta, hogy őt is meglepte ez a hirtelen forrósághullám. Botladozva jár, és egy apró csövet szorongat a kezében. Gyorsan előkapom a távcsövemet az övemből, és belenézek. Kell egy pillanat, hogy megtaláljam a Bőségszarut, de aztán végül meglesz, és felfedezem, hogy a botladozó alak nem más, mint Smirk, az őrült lány. Minden bizonnyal meghallja a Hivatásosakat, mert a Szaru oldalának lapul, aztán belegyömöszöl pár apró valamit a kis csőbe.  

19. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim!

Úgy terveztem, hogy ezt a részt holnap hozom, mert az a nagy helyzet, hogy lassan - nagyon lassan -, de vége a történetnek. Már nincs hátra harminc oldalnyi írás, de azért remélem, hogy sok ideig kitart még, ha három-négy naponta hozom. Körülbelül egy-két hónap, és vége. :'(

De addig még van idő, elég sok minden fog történni az arénában, legalábbis remélem, hogy nem csak nekem tűnik tartalmasnak az előttünk álló időszak... Na mindegy, azért köszönök mindent, amit tőletek kaptam, ismét, most pedig jó olvasást! :)

Dorine Osteen

_____________________________________________

- Mi a terved? - kérdezem Radlertől. 

Leül velem szemben, összevonja a szemöldökeit, és megvakarja a tarkóját. Elég idegesnek tűnik. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem ilyennek kéne lennie, de aztán arra gondolok, mikor a többi Hivatásossal beszélgetett a kiképzésen az ebédlőben. Akkor is ugyan ilyen ideges volt, pedig nem is volt... nem is volt velük. Összehúzom a szemöldökeimet. A szívem legmélyén hirtelen érzem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Nem Ciriusról, nem Tharinról, nem is Athenáról van most szó, hanem rólam. Talán félreismertem ezt a fiút? Lehetséges lenne, hogy valójában nem akar minket megölni, és végig teljesen tisztességes szándékok vezérelték? Mi van, ha igen, és mi van, ha nem? Hiszen Jana azt mondta, hogy még a vak is látja, mennyire nincsen ínyére a Hivatásosakkal társalogni. Végig csak azért csinálta, mert az Első Körzetből jött, és így el tudta velük hitetni, hogy beállt a csapatukba. Közben egyedül az információk meg a tervek érdekelték, és szerette volna megvédeni a húgát.

- Keresnünk kell egy helyet, ahonnan az egész Szaru belátható – mondja. 

Kétségbeesetten ránézek, de már nem tudom elkapni a tekintetét. Szörnyen érzem magam, legszívesebben sírva fakadnék, és megkérném, hogy bocsásson meg. De erre nincsen időm, mert felállunk, és elkezdünk lopakodni. Csöndesek vagyunk, de igazából engem nem nagyon érdekel, hogy mekkora zajt csapunk. Folyamatosan csak az jár a fejemben, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Megint szabadjára engedtem a fantáziámat, és teljesen valótlan dolgokat találtam ki. Ha Radler odamegy a Szaruhoz, akkor lehet, hogy megölik. Vajon lesz még lehetőségem bocsánatot kérni tőle? Túl sok mindent kéne belesűrítenem tizenöt percbe, amiből ráadásul már el is telt majdnem öt, és elég értelmetlennek is tűnnék, ha egyszer csak odaállnék elé, és spontán bocsánatot kérnék tőle. Szóval ezt nem fogom tudni megtenni. Az egyetlen dolog, amire képes leszek, az az, hogy imádkozom, hogy – még ha nem is épségben -, de visszatérjen, és legyen még alkalmam beszélni vele. Végül is, Radler erős fiú, és viszonylag jó bőrben van, így hát van rá esély, hogy sikerül szereznie valami kaját.

Óvatosan Jana mellé lopódzom, és belesúgok a fülébe.

- Amit mondtam... - Megkapaszkodom az egyik fába, mert a csizmám beleragad a trutyiba, de aztán folytatom. - Szóval az lefújva. Hülyeség volt, felejtsd el.

- Radlerről? - kérdezi suttogva.

- Igen, róla.

- Oké. - Jana elég gyanúsan néz rám, mire sóhajtok egyet.

- Majd elmondom... csak bízz bennem.

- Ez jó lesz – töri meg a csendet Radler hangja. - A Hivatásosak úgy beszélték meg, hogy ha Lakoma lesz, a Szaru mögül fognak támadni, mi pedig pont előtte vagyunk. - Nem beszél olyan hangosan, de azért nálunk hangosabb. 

Kiegyenesedünk, mert a magas tölgyfák tökéletesen eltakarnak minket, mi viszont a cserjék, és alacsonyabb ágak közül tökéletesen rálátunk a Szarura. A Szarura, és a temérdek ételre, ami körülötte van. Leesik az állam, ahogy megpillantom, mit készítettek a játékmesterek. Akár igazi ez az egész, akár nem, egy biztos: tényleg nem voltak szűkmarkúak. A Bőségszarut körülölelő mocsarat hatalmas, színes virágok borítják. Egyszerűen gyönyörű. Maga a Szaru eléggé megkopott a kénesőtől, így ami benne van, mind odalett. A körülötte felállított, hófehér abrosszal leterített asztalok kenyerek, gyümölcsök, és átlátszó dobozba csomagolt főtt ételektől roskadoznak. Előkapom a táskámból a távcsövet, hogy jobban szemügyre tudjam venni az egészet. A távcsövön keresztül felfedezem, hogy a dobozok nem csak főtt élelmiszerrel vannak teli, hanem mindenféle mással is: fertőtlenítővel, krémekkel, kötszerekkel, és pár ruhát is felfedezek az asztalok alatt. Átadom Radlernek az eszközt, hogy ő is megnézhesse magának.

- Hmm - mondja, miután végigelemezte a Lakomát -, a játékmesterek azt szeretnék, ha minél több dolgot akarnánk szerezni...

- Persze, és hogy minél véresebb legyen a dolog – teszem hozzá mogorván, aztán az égre nézek, hátha éppen egy kamerába beszélek. Ha már egyszer elszóltam magam, akkor ez is belefér.

- És most mennyi az idő? - kérdezi a fiú.

- Még öt perc, és dél – válaszolom fojtott hangon. Nem merek ránézni. De most nem azért, mert azt hiszem, hogy meg akar ölni, hanem azért, mert attól félek, meghal, és nem fogok tudni bocsánatot kérni tőle. Abba nem tudom, hogyan nyugodnék bele.

- Akkor azt hiszem, indulok is. - Radler sóhajt egyet, aztán elővesz az övéből egy kést.

- Azzal akarsz odamenni? - Jana hitetlenkedve bámulja az apró fegyvert. 

Én is megdöbbenek, de még mielőtt bármit is mondhatnék, a fiú megnyom a kés markolatán egy gombot, mire a penge az eredeti mérete ötszörösére növekszik.

- Hű! - rikkantja Jana. - Na ez már más.

- Kellett egy kis idő, mire én és... - Elhallgat, mint aki meggondolta magát. Egy másodpercre megkeményedik a tekintete, aztán ismét rám néz úgy, mint azelőtt. Mint azelőtt. Mint mielőtt eszébe jutott a húga halála. Tudom, hogy ezt akarta mondani. Mire én, és Libby. - Szóval mire rájöttem, hogy ilyet is tud. - Radler a Szaru felé fordul, és hosszan felsóhajt. - Ideje lesz indulnom.

Kilép a bokrok mögül, és már éppen eltűnne mögöttük, de utána kapok, és megragadom a csuklóját.