17. Fejezet - II. rész

- Nem tudom – mondja. - A folyónál semmi. Éppen jöttem visszafelé, mikor egy csomó farkas rohant keresztül az erdőn, és egy kiválasztottat üldöztek. Szerencsére engem nem vettek észre, de őt elkapták, és megölték. Azért maradtam olyan sokáig, mert kerülőúton kellett mennem.

- Ki volt a kiválasztott? - kérdezem halkan. Minden bizonnyal az ő halálát jelezte az ágyú hangja tegnap este.

- Nontha. - Jana hangja közömbösen cseng, de az én hátamon végigfut a hideg. Nontha volt a kövér lány a Hetedikből. Nem ismertem, csak névről és arcról, de akkor is szörnyen furcsa érzés ilyet hallani.

- Akkor már csak tizenegyen vagyunk, igaz?

- Igen – suttogja Jana. - Már csak tizenegyen. - Egy kis ideig hallgatunk, aztán ő kérdez. - És veled mi történt? Mikor tegnap visszaértem ide, minden úgy volt, ahogy hagytad, de te nem voltál sehol...

- Miután meghallottam az ágyú hangját, egyből arra gondoltam, hogy biztos veled történt valami – magyarázom. - Kirohantam az erdőbe, és a nevedet kiabáltam. Aztán egyszer csak belebotlottam Maximusba, aki leütött, és... - Elcsuklik a hangom, mert nem értem ezt az egészet. Könnyek gyűlnek a szemeimbe. Miért nem ölt meg? Idegesít a gondolat, hogy megkímélte az életemet, mert egészen biztos, hogy így történt a dolog, márpedig akkor jövök neki eggyel.

- És? - Jana halkan suttog, szinte alig hallom.

- És aztán a folyóparton ébredtem fel. Semmire sem emlékszem addig a pillanatig. Volt mellettem egy kő, amire vérrel rá volt írva, hogy "Nyitott szemek, Candel." - Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut a dolog. Az én véremmel volt ráírva. Max írta rá.

- Ez elég hátborzongató – mondja fojtott hangon Jana.

- Tényleg az.

 Ismét ülünk csendben pár percig egymás mellett, aztán elmesélem neki, hogy milyen rosszul voltam, és hogy Katniss küldött nekem gyógyszert, meg hogy leestem egy fáról, és hogy úsztam a patakban. Végül Jana lemossa a tarkómról a vért, és ad egyet a tartalék zoknijaiból, hogy rászoríthassam a sebre. Aztán én is adok neki a takaróból, és elalszunk.

Az elkövetkezendő három napban semmi nem történik. A romokban lakunk, és a maradék húson, bogyókon és füveken, meg a támogatóimtól kapott finom, kapitóliumi kenyéren élünk. A ruháim valami csoda folytán úgy, ahogy megszáradnak, de azért kicsit nyirkosak maradnak. Befonom a hajam, és nagyjából mindketten rendbe hozzuk magunkat. Naponta elmegyünk a patakig vízért, de az én kérésemre messzire kerüljük azt a kis homokos részt, ahová Max vitt. Jana csomószor bámulja a kitűzőmet, és ilyenkor mindig arról fecseg, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy Katniss Everdeen a mentorom. 

A három nap alatt senki se hal meg, ami – akármilyen rosszul is hangzik – nagyon nem biztató dolog. Az emberek azért nézik a Viadalt, mert véres, és van benne gyilkolás. Ha huzamosabb ideig nincsen vérengzés, akkor a nézők elégedetlenkedni fognak, és a játékmesterek bajban lesznek. Ezért hát ahogy telnek a napok, egyre inkább várható, hogy valami történni fog. Valami, ami nekünk nem lesz kellemes. 

Végül aztán a kilencedik nap, délben eldördül egy ágyú, este pedig felvillan az égbolton a testvérpár lány tagjának halvány, beesett arca.

- Szegény Libby – suttogja Jana, miközben az ablakon keresztül mindketten a teliholdat bámuljuk. Elég sötét van, de még így is látom, ahogy bal kezének három középső ujját az ajkához érinti, aztán óvatosan a magasba emeli a karját.

- Én is sajnálom. - Utánzom Jana mozdulatát. Így, a sötétben, mindenki elől rejtve rovom le a tiszteletemet előtte. Őt sem ismertem, de beteg volt, és csak a kilencedik napon halt meg. - Egész jól bírta – suttogom.

- Nagyon jól – helyesel a szövetségesem.  

17. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Újra itt volnék, hozom a legfrissebb részt. Köszönöm nektek a visszajelzéseket, a pipákat, a biztató szavakat - egyszóval, hogy itt vagytok, vagyis mindent. 

Még belegondolni is rossz, hogy szinte ez az utolsó előtti rész, amit a nyári szünetben posztolok! Csak én vagyok ennyire suli iszonyos, vagy ti sem vágytok vissza a padokba? Na mindegy, erről ennyit... Menni kell, nincs mese. Pont úgy, ahogy Sashnek is muszáj volt elmennie a Kapitóliumba, és kénytelen részt venni a hetvenötödik Éhezők Viadalán. Remélem, kíváncsiak vagytok már, hogy hogyan folytatódik a történet, szóval nem is húznám tovább a szót, csak egyetlen dologgal: UNLESS - az új blogom, nézzetek be! :)

Szeretettel: Bridget S.

____________________________________________

"shut your eyes tightly"

Úgy két perc alatt beérek az erdőbe, és kiválasztok egy magasabb fát. Attól félek, hogy még ha sikerül is felmásznom rá, elgémberedett és átfagyott tagjaim miatt még a végén leesem, de aztán azzal győzöm meg magam, hogy nincs más esélyem. Megragadom a fát, és addig kínlódom, míg végül sikerül feljutnom rá. Görcsösen szorongatom az ágakat és percenként megállok pihenni, de aztán elég magasra érek, és egy résen keresztül kikandikálok a levelek mögül. Nem kell sokáig keresgélnem, mert szinte azonnal meglátom a szürke köveket. Tőlem északkeleti irányban vannak. 

Megjegyzem, hogy merre kell mennem, aztán elkezdek lemászni. Rettentően fáradt vagyok, és alig tudok normálisan kapaszkodni, mert az erőlködéstől teljesen elfáradtak a kezeim. Az utolsó ágig mászom, aztán leugrom. Szerencsére a moha puha, de még így is eléggé beütöm a térdem. Kell egy pár pillanat, hogy összeszedjem magam, aztán felállok, és elindulok arrafelé, amerre a romokat láttam. Az erdő összefolyik a szemeim előtt, fáj a fejem, a térdem, a vizes ruha dörzsöli a bőrömet, és fázom. Muszáj a fák törzsébe kapaszkodnom. Pár perc múlva már annyira fáj a fejem, hogy rosszul leszek, és kidobom a taccsot. Aztán köhögni kezdek, és leülök az egyik fa tövébe. Az arcomhoz húzom a térdeimet, nekik nyomom a homlokomat, és lehunyom a szemeimet. Szörnyen érzem magam. Sosem voltam még ilyen rosszul. De vajon mitől van? Lehet, hogy Max megmérgezett? Vagy megfáztam? Vagy agyrázkódásom van? Akármi történt, az biztos, hogy most legszívesebben megszűnnék létezni. 

Mélyeket lélegzem, hátha az segít, de semmi hatása sincsen. Ha sikerülne visszajutnom a romokhoz, akkor bevennék egy olyan cukorkát, és máris jobban érezném magam. Azonban jelen pillanatban még megmozdulni se tudok, nem hogy menni. Csak ülök a fa tövében, és engedem, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Akármire gondolok, a hányinger kerülget. Szörnyű ez az érzés. Mintha valaki tüzet rakott volna a bensőmben. A könnycseppek elhomályosítják ugyan a látásomat, de a hallásomat nem. Tisztán hallom, ahogy egyszer csak landol valami mellettem. Azonnal felkapom a fejem, és mikor meglátom a csomagot az ezüst színű ejtőernyővel, eláraszt a remény. Biztos vagyok benne, hogy Katniss valami gyógyszert küldött nekem, amitől majd jobban leszek. 

Mohón kapok az ajándék után, és szinte letépem róla a csomagolást. Egy kis üvegfiola van benne. Nem nézegetem, nem gondolkodom azon, hogy vajon mennyit lehet belőle bevenni, csak lecsavarom a tetejét, és az egészet benyakalom. Szinte azonnal hat: elmúlik a fejfájásom és a hányingerem, és a rémes émelygés is odalesz, a szédüléssel együtt. Már csak a térdem fáj, de az semmi, most szinte meg se érzem. 

Felkapom a csomag maradványait, és elindulok. Nem akarok megszólalni, pedig tudom, hogy illene megköszönnöm az ajándékot. Egy pillanat erejéig még az is átfut az agyamon, hogy talán akad pár kapitóliumi - például a támogatóim -, akik tényleg aggódnak értem. Ezért hát egy pillanat erejéig felnézek az égre, mert biztos vagyok benne, hogy vesz egy kamera, és így köszönöm meg nekik a gyógyszert. Aztán magamhoz szorítom a csomagolás cafatait, és futni kezdek. Olyan gyorsan rohanok, ahogy csak tudok. Úgy öt perc futás után megint kiszárad szám, és megint kifáradok, de erőt veszek magamon, és tovább rohanok.

 Alig telik bele pár percbe, már ott is vagyok a romoknál. Várok egy kicsit a boltíves ajtóban, hogy csillapodjon a lihegésem, aztán a markomba fogom az üvegfiolát, és belépek az épületbe. Most világos van, így látok. Se perc alatt megtalálom a szobát, ahol még tegnap a nyulat eszegettem. A szívem a torkomban dobog, ahogy óvatosan benézek. Egy lányt látok. Mellkasához húzott térdeit az én takaróm borítja, és fejét a falnak támasztva bámul ki az ablakon. A fény pont megvilágítja szőkés haját. Mellette két táska, és két megnyúzott, megfőzött állat. Egy nyúl, amin már alig van hús, és egy kövér madár. Egy fajd. A kezemből kieső fiola hangosan szól, ahogy darabokra törik a köveken. Jana azonnal felkapja a fejét, és kiránt egy kést az övéből. Ahogy meglát, ledobja a kést, felpattan, és odarohan hozzám.

- Sash! - kiáltja. Olyan erősen ölel, hogy alig kapok levegőt, de nem érdekel. Visszaölelem, és engedem, hogy a könnyeim, és a vizes ruháim teljesen eláztassák Janát. Úgy látszik, neki sincsen ellenére a dolog. Egyedül akkor enged el, mikor a keze véres lesz a tarkómtól. - Mi történt veled? - kérdezi. A hangja hisztérikus, és hallatszik rajta, hogy a sírás fojtogatja. Már éppen elkezdem összeszedni a gondolataimat, hogy válaszoljak neki, mikor megragadja a csuklómat, és megrázza a fejét. - Tudod mit? Inkább ne mondj most semmit, előtte pihenj egy kicsit. Majd aztán beszélgetünk, jó?

Bólintok. Jana segít levenni a vizes ruhákat, aztán jól bebugyolál a takaróba, én pedig egy pillanat alatt elalszom. Finom, meleg álmom van, nem olyan rideg és rémisztő, mint a legutóbb. Nem tudom, mennyit alszom, de mikor legközelebb kinyitom a szemem, már korom sötét van. Megnézem az órámat. Este nyolc. Hatalmasat ásítok, és azonnal a szövetségesemet keresem.

- Jana? - mondom a sötétbe. A hangom erőtlen, és halvány. Ez elveszi a kedvemet a további beszédtől, de szerencsére nincs is szükség rá, mert Jana azonnal válaszol.

- Itt vagyok – suttogja. Mellettem van, és ez a fontos. Nem hagyott itt.

- Többet nem hagyhatsz egyedül – motyogom halkan.

- Nem foglak. - Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Éhes vagy? - Szeretném kapásból rávágni, hogy nem, de ahogy a kajára gondolok, hatalmasat kordul a gyomrom, és ezzel mindent elárul. Jana segít felülni, aztán a kezembe nyomja a fajd egy részét, amit öt percen belül teljesen el is tüntetek. Tudnék még enni, de nem akarok mindent felfalni, így inkább megiszom egy fél liter vizet, aztán csak ülök egy darabig. Azon gondolkodom, hogy mennyi mindent akarok kérdezni Janától.

- Mi történt a folyónál? - Úgy döntök, hogy ezzel kezdek, aztán majd úgy folytatom, ahogy éppen jön a téma.  

16. Fejezet - V. rész

Kétségbeesetten ugrom fel, és olyan gyorsan akarok kirohanni, hogy a lábam beleakad a takaróba, és majdnem elesem. Végül sikerül kiszabadulnom, és az ajtó felé indulok.

- Jana! - kiáltom. Nem érdekel, hogy ki hallja meg. - Jana! - Kiérek a levegőre. A hideg arcon vág, mire kapkodni kezdem a levegőt. Ide-oda forgolódom a sötétben, de semmit sem látok. - Jana! - Könnyek szöknek a szemembe. Mi van, ha az ágyú az ő halálát jelezte? Mi van, ha az egyetlen szövetségesem meghalt, és én most teljesen egyedül maradtam? - Jana! - Biztos vagyok benne, hogy ezzel a kiabálással az összes, a közelben lévő kiválasztottat idecsalom, ezért a számra tapasztom a kezeimet, de még így se tudom megfékezni magam. - Janaaa! - Sírni kezdek, és elrohanok a fák közé. Gyerekesen és felelőtlenül viselkedem. 

Nem tudom, merre megyek, de olyan gyorsan futok, hogy a fenyőfák vékony, szúrós levelekkel borított ágai minduntalan az arcomat takaró kezeimnek csapódnak. Zihálok, a szám teljesen száraz, a hangom bereked. Párszor nekiütközöm egy-egy kemény fának, de rendíthetetlenül rohanok előre. Semmit sem látok. Semmit. A kezeimet lassan véresre sebzik az ágak, de ez sem érdekel. Csak meg akarom találni Janát. Nagyon hangos vagyok, és valahogy úgy festhetek, mint egy űzött szarvas, aki menekül valami ismeretlen elől, és aki keres valakit. Janát keresem. Meg kell találnom. 

Az egyik pillanatban ismét nekiütközöm valaminek. Megtámaszkodom benne, összeszorítom a fogaimat, és eltolom magamtól, hogy tovább tudjak menni, de a valami nem enged. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mibe – vagy inkább kibe – botlottam. Ez itt nem egy fa, hanem egy másik kiválasztott. Ismét kiabálni akarok, de a szám annyira száraz, hogy nem jön ki hang a torkomból. Hát akkor eljött a vég. Akárki  is ez, meg fog ölni. 

Felemelem a fejem, mert szeretném látni a gyilkosom arcát, de már késő. Egy erős ütést érzek a tarkómon, aztán minden elsötétül.

Egy rózsaszín hajú nőt látok. Effie Trinket az. Valamit nagyon magyaráz, de a zöld köd, ami körbeveszi, szinte teljesen eltakarja előlem. Felém igyekszik, azonban elég lassú, így én is elindulok felé, hogy mihamarabb találkozzunk. A testem könnyű. Talán túl könnyű. Mikor Effie végre odaér hozzám, a kezembe nyom egy apró csomagot. A csomagról ezüst színű ejtőernyő lóg, és folyton nekiütődik a lábamnak. Effie folyamatosan magyaráz valamit, és a csomagra mutogat. Nem hallom a hangját. Aztán rázni kezd a hideg, és minden teli lesz vízzel. A testem lelassul, és alig tudok mozogni. A távolban meglátom a nagy, vérvörös színű Napot. Egyre feljebb kúszik az égen, eloszlatja a zöld ködöt, és a köddel együtt Effie Trinket is eltűnik. Valaki a dalomat énekli, aztán egy tucat fecsegőposzáta száll felém. Nem akarnak megállni, ezért a csomaggal a kezemben elvetődöm a földön, és egyenesen a vízben landolok. Fenyőfák illatát érzem. Aztán kinyitom a szemeimet.

Fogalmam sincsen, hogy hol vagyok. A nadrágom csupa víz, a fejem hasogat, és rettenetesen fázom. 

Óvatosan felemelem a fejem, mire elgémberedett nyakamba azonnal éles fájdalom nyilall. Lassan azért sikerül valamennyire észhez térnem, és rájövök, hogy éppen egy arénában tartózkodom, és ma van a Viadal negyedik napja. Vagy az ötödik? Talán az ötödik, mert világos van, ami annyit jelent, hogy eltelt egy nap. Mennyi lehet az idő? Hányan vagyunk még? Mennyit voltam kiütve? 

Ebben a pillanatban eszembe jut minden. Belemarkolok a homokba, aztán fogcsikorgatva felnyomom magam. A nedves por az arcomra ragad, a hajam össze-vissza áll és a bőrömhöz tapad. Csupa kosz vagyok, a kezeimet alvadt vér borítja. Ahogy felülök, muszáj lefelé lógatnom a fejem, mert szörnyen szédülök. Megtapogatom a tarkómat. Fáj, érzékeny, és csupa vér. Nincs időm a fájdalomra, mert meg kell találnom Janát, a szövetségesemet. Mélyeket lélegzem, és próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. Óvatosan körbenézek. Egy apó, alig egy négyzetméteres, homokos területen ülök. A homok csupa vér, csupa víz, és csupa lábnyom. Összeszaladnak a szemöldökeim. Lábnyomok. Mit keresnek itt lábnyomok? 

Hirtelen meglátom a követ, ami itt áll közvetlenül mellettem a homokban. A tetején ott virít a véres fecsegőposzátás kitűző, és ahogy közelebbről is szemügyre veszem a kődarabot, hirtelen nem is tudom, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek. Valaki vérrel – gondolom az én véremmel – ráírta, hogy "Nyitott szemek, Candel." 

Elkezdem lekapargatni a kezeimről a vért, aztán mikor már kicsit megtisztulnak, elveszem a kitűzőt, és visszatűzöm a helyére. Aztán csak ülök, és bámulom a követ. Biztos vagyok benne, hogy Maximus írta rá a szöveget. Csak ő hívott Candelnek, senki más. De miért nem ölt meg? Miért hozott ide erre a helyre, a folyó mellé? A folyó. A folyó! 

Gyorsabban cselekszem, mint ahogy felfoghatnám, mit teszek. Felállok, de a következő pillanatban már térdre is esem, így négykézláb mászom bele a vízbe. Hiszen végig itt volt az orrom előtt! A folyó. A folyó, ahová Jana indult vízért. 

Nem érdekel, hogy hideg, csak elmerülök benne, és engedem, hogy átjárjon. Kirángatom a hajamból a gumit, aztán lemerülök a víz alá, és egy csomót iszom. Pár pillanat múlva muszáj feljönnöm, mert elfogy a levegőm, de miután ismét teleszívom a tüdőmet oxigénnel, tovább iszom. Csak kortyolom magamba a folyadékot, és közben ide-oda úszkálok. Élvezem a vizet. Lemossa rólam a koszt és a vért, és a vízben könnyebbnek is érzem magam. 

Jó fél órát töltök a vízben, de aztán muszáj kimásznom a partra, mert kezdek teljesen átfagyni. Kicsit jobban tudok már mozogni, de azért nem tökéletesen. Odakecmergek a homokos részhez, aztán belerúgom a vízbe a követ, és leveszem a kabátomat. Mivel vízálló esőkabát, valamennyire megóvta a pulóveremet, de persze nem teljesen, így most mindenemből csöpög a víz. Kitörlöm a hajamat az arcomból, aztán a kabátomban vizet hordok a véres homokra. Miután nagyjából sikerül eltüntetnem a nyomokat, visszaveszem a kabátomat, és hunyorogva körbenézek. Vissza kell találnom a romokhoz, mert biztos vagyok benne, hogy Jana ott lesz. 

Merre is voltak? Vagy egyáltalán... hol is vagyok? Próbálom meghatározni a helyet, de valahogy nem megy. A folyó partján állok, csak ennyit tudok. A romok valahol az erdőben vannak, talán pont előttem. Ha sikerülne felmásznom egy magasabb fára, akkor lehet, hogy meglátnám őket. 

Elindulok az erdő felé. Először csak sétálok, aztán kocogni kezdek. A fejembe minden egyes lépésnél belenyilall a fájdalom, de összeszorítom a fogaimat, és eltűröm. Muszáj visszajutnom a romokhoz.

16. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az előző részlethez érkezett hozzászólásokat és pipákat, meg a rengeteg kattintást, a plusz három feliratkozóról már nem is beszélve. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3

__________________________________

 - Sash. - Jana a szemeit forgatja, és nagyot sóhajt. - Sokkal ésszerűbb, ha te maradsz, én pedig elmegyek.

- Mégis miért? - kérdezem nyersen.

- Mert mondjuk itt senki se talál meg, és mert mondjuk én ismerem a járást a folyóhoz, te meg nem – mondja. Összehúzom a szemeimet. Tudom, hogy igaza van, de nem nyugtatnak meg a szavai.

- Honnan tudod, hogy itt senki se fog megtalálni? - A hangom kezd hisztérikussá válni. - Mi van, ha valakinek éppen erre akad majd dolga, és véletlenül betéved ebbe a szobába? Például az egyik Hivatásosnak!

- Este van. Sötét – magyarázza Jana. - Ráadásul ezt a helyet elrejtik a növények. - Kicsatolja a táskámat, és kiveszi belőle az üvegemet. - Van késed, de ha minden kötél szakad, ott az ablak – bök a háta mögé. Elég homályos ez a hely, ráadásul odakint minden fekete, így csak nehezen tudom kivenni a téglalap alakú nyílást a vastag falon. 

Nagyon nem tetszik nekem, amit Jana csinál... mármint, hogy itt akar hagyni, de annyira szomjas vagyok, hogy végül az agyam leghátuljába söpröm a baljós gondolatokat, és beleegyezem a dologba.

- Oké – nézek rá, aztán megöleljük egymást. - De vigyázz magadra, és siess.

- Nyugi már – vigyorog rám, mikor kibontakozunk az ölelésből, és meglátja, hogy mennyire rémült vagyok. - Maximum fél óra, és itt vagyok. Addig csinálj valami kaját.

- Jó – mondom tömören. 

Jana a kezébe fogja a saját üvegét, aztán az enyémet is, majd elindul az ajtó felé, és eltűnik a sötétben.

Egyedül maradok a két táskával, meg egy döglött madárral, ami fekete, és nem látom sehol. Ésszerű lenne valami világosságot csinálni, de tudom, hogy nem lehet, mert akkor bárki simán észrevehet. Szóval most a szemeimre kell hagyatkoznom. 

Várok pár percet, míg hozzászokom a sötéthez, aztán a sarokba húzódom, és a két táskát a két oldalamra helyezem. Magam alá terítem a takarót, aztán kiveszem a saját táskámból a zacskóba csomagolt nyulat, és megpróbálom valahogy részekre szedni. Úgy tíz perc után megunom, és elegem lesz belőle, hogy csupa hús meg zsír a kezem, így hát inkább hagyom az egészet, és apránként csipegetek belőle. Egész finom, ezért aztán még idegesítőbb, hogy nem tudok egy normális falatot a számba tűrni, csak ilyen apró darabkákat. Mire letelik a fél óra, már nagyjából jóllakom, de a teljes elégedettséghez hiányzik még vagy jó két liter víz. Oldalra tolom a nyulat, betakarom magam, aztán a falnak támasztom a hátamat, és nézek ki a fejemből. Az órám szerint este nyolc óra van. Vajon a szüleim mit csinálnak most? Nézik a Viadalt? Minden bizonnyal. Megnyugtatja őket, hogy még életben vagyok? Minden bizonnyal. És vajon Katniss lát most? Vesz most vajon egy kamera? 

Lehunyom a szemeimet, és sóhajtok egy nagyot. Síri csönd van az egész szobában. Olyannyira síri csönd, hogy szinte hallom a gondolataimat. Megnyugtat ez a csönd. Vagy tíz percig ülök így, mikor egyszer csak gyanússá válik a nyugalom. Kinyitom a szemeimet, és összevont szemöldökökkel körbenézek a szobában. Hol van már Jana? Régen lejárt az a fél óra. Érzem, ahogy az idegesség kezd szétáramlani a testemben, mikor pedig meghallom az ágyú hangját, a szívem kihagy egy ütemet.

Tudom, nem az eddigi leghosszabb rész... :'P

16. Fejezet - III. rész

Veszek egy jó mély levegőt, aztán lassan, hosszasan kifújom. Nem szabad ilyenekre gondolnom. 

Gyorsan közömbösséget varázsolok az arcomra, és felnézek az égre. Az egyik fán egy jókora, kövér madár üldögél. Fekete tollain megcsillan a fény, ahogy nyakát nyújtogatva énekel. Elég csúnya hangja van, viszont nem lenne rossz, ha letudnánk vadászni. Megragadom Jana kabátujját, és megállítom.

- Mi van? - néz rám összevont szemöldökökkel. 

Az ujjamat a számra tapasztom, aztán a madár felé mutatok. Jana azonnal megérti, mire gondoltam, mihelyt ő is meglátja. Átadja nekem a táskáját, aztán előrébb lép, és kivesz egy kést az övéből. Egyetlen jól irányzott, erős dobással beleállítja a fegyvert a madárba, mire az lefordul az ágról, és hatalmas puffanással a földre zuhan. Ahogy Janát figyelem, ami a zsákmány felé tart, idegesen megmarkolom a táskája pántjait. Nagyon ügyes. Túl ügyes. Tudom, hogy szövetségesek vagyunk, de számomra egyértelmű, hogy mikor majd eljön az idő, és felbomlik az egyezségünk, akkor ő lesz fölényben. Simán el fog majd találni. Mint azt a madarat. 

Eléggé felhúzom magam, így mikor Jana megindul felém, miközben vigyorogva a magasba tartja a madarat, visszamosolygok rá, nehogy feltűnjön neki valami.

- Ez itt egy fajd – magyarázza. - Soha nem ettem még, de a suliban azt mondták, hogy finom.

- Már csak azt kéne kitalálni, hogy hogyan tegyük ehetővé.

 Egyik ujjammal megbököm a fajdnak nevezett madarat, aztán odaadom Janának a hátizsákját, és előhalászom a saját táskámból a fémhuzallal teli orsót. Letekerek róla egy kicsit, átadom a társamnak, aztán elpakolok, míg Jana az övére köti a zsákmányt.

- Majd kitaláljuk – mondja, majd kitépi a fajd egyik hosszú, fényes tollát, és a hajamba tűzi. - Most úgy nézel ki, mint egy indián – vigyorogja. 

Felkapok a földről egy marék tűlevelet, és az egészet rászóróm. - Te meg mint egy fenyőfa – utánzom nevetve a hangját. 

Jana éppen támadásba lendülne egy jókora adag mohával, mikor hangokra leszünk figyelmesek. Megállunk, mindketten a kezünkbe vesszük a késünket, és figyelmesen hallgatunk. A hangok úgy száz méterről jöhetnek, mert elég halkak.

- Gyere. - Jana suttogva beszél, s a kabátomnál fogva húz a hangokkal ellenkező irányba. Szó nélkül követem. 

Lopakodva haladunk előre, aztán mikor már kellő távolságba érünk, futásnak eredünk. Rohanok Jana után, aki megállíthatatlanul falja a távot. Az erdő szélén vagyunk. Csak pár fa választ el egy hatalmas, végeláthatatlan, narancssárga színű mezőtől. Nem látom pontosan, hogy mi van rajta, de annyit ki tudok venni, hogy valami gabona-féleség lehet. A magas, hosszú szálak úgy hajladoznak, mintha egy láthatatlan alak végighúzná a tenyerét rajtuk. Míg simogatja őket, meghajolnak előtte, aztán mikor tovább áll, ismét felegyenesednek. 

Megigazítom a hátamon a táskát, és felgyorsítom a lépteimet. Próbálom tartani a lépést Janával, de ez a rohanás egy idő után teljesen kifullaszt. A szám kiszárad, éhes vagyok, és fáradt.

- Álljuk már meg! - kiáltom Jana után, mire ő is lelassít, végül meg is áll. Lerogyok egy fa tövébe, és a földre dobom a táskámat. - Szomjan halok – lihegem halkan. - Messze vagyunk még?

- Nem – rázza meg a fejét. - Már látszik is. - Jana a távolba mutat, én pedig követem a szemeimmel a kezét.

Úgy jó két kilométerre, a fenyőfák csúcsai felett meglátom a romokat. Vagyis csak egy részüket, de ez is épp elég ahhoz, hogy érdekelni kezdjen a dolog. Sötét szürke, hatalmas téglákból épített erődítmény. A falait itt-ott moha, és kócos kúszónövények fedik. Akármennyire rejtélyes és hátborzongató is, engem jelen pillanatban az egy kicsit mégis jobban izgat, hogy ihassak.

- Biztos vagy benne, hogy arra van víz? - sandítok Janára, aki megigazítja az övén himbálódzó fajdot, és határozottan bólint egyet.

- Igen – mondja. - Én is onnan szereztem. De ha nem kelsz fel, akkor soha az életben nem fogunk eljutni odáig, és tényleg szomjan halsz.

Erre aztán – meg persze a víz gondolatára – visszatér annyira az erőm, hogy képes leszek felállni. További negyed órát megyünk, míg végül teljesen kirajzolódnak a romok körvonalai. Éppen időben érkezünk meg, mert a Nap teljesen eltűnik a fenyőfák csupasz törzsei mögött, és egyik pillanatról a másikra sötétség fedi be az erdőt. Jana halkan közlekedik, pont úgy, mint egy fantom. Óvatosan vagyunk, és körültekintőek. Folyamatosan fülelünk, és csak akkor lépünk be az épületbe, mikor megbizonyosodunk róla, hogy biztosan nincs odabent senki – de még így is késsel a kezünkben indulunk el befelé. A falakból ömlik a hideg, így elég hűvös van, de legalább nem a szabad ég alatt kell éjszakáznunk. Jana elég gyakorlottan mozog a vastag kőfalak között, így hagyom, hogy vezessen. Végül egy apró, alig két-három négyzetméteres szobában kötünk ki.

- Itt voltam az elején is – magyarázza, miközben lerakja a táskáját, és leakasztja a fajdot az övéről. - Kicsi, így hamarabb bemelegszik.

- Oké – vonom meg a vállaimat. Végighúzom az ujjaimat az érdes, nehéz köveken, aztán körbenézek. Semmi nincs a szobában, csak kövek. Nagy, sötét, szürke kövek. Kiráz a hideg. - Hogyan tovább? - nézek Janára, aki éppen akkor ellenőrzi a késeit.

- Add a kulacsod – nyújtja felém a karját. - Te itt maradsz a cuccokkal, én pedig lemegyek a folyóhoz vízért.

- Na ne! - kiáltok fel. A falak visszahangozzák a hangomat, ezért suttogva, de indulatosan folytatom. - Nem mondhatod komolyan, hogy itt akarsz hagyni!

- De pedig komolyan mondom. - Jana közelebb lép hozzám, és megbökdösi a táskámat. - Ide adod, vagy nem?

- Elmegyek veled – jelentem ki határozottan. - Nem fogok itt maradni teljesen egyedül.

16. Fejezet - II. rész

Sziasztok! 

Nagyon köszönöm nektek a nyolc pipát, és Petrának a kommentet! <3 Most pedig itt is van a következő rész, remélem, tetszeni fog... :)

Bridget

_____________________________________

 - Ne legyél már ilyen kis finnyás! - Jana a szemeit forgatja, aztán felsóhajt. - Majd én megcsinálom. De mindenképpen most kéne megsütnünk, míg ilyen köd van, mert így nem fog látszani a füst – mondja, mire bólintok egyet.

- Oké. Akkor te készítsd elő, addig én tartok egy leltárt, és felosztom a felszerelésünket. - Jana rábólint a javaslatra, átadja a táskáját, aztán nekilát a nyúlnak, én pedig leülök egy bokor tövében, és elkezdem összegezni, hogy mink van. 

Egy fél zsemle, és a nyúl, amit megehetünk. Egy csomag nyugtató hatású cukorka. Egy takaró, egy távcső, egy karóra, a maradék fémhuzal, ami körülbelül két csapda elkészítéséhez elég még, két palack víz, de egyik sincsen tele, négy kés, egy erős kötél, egy pár zokni, és egy csomag gyufa. Nem valami sok, de azért valami.

Felosztom a készletünket, aztán minden visszarámolok a táskákba, és elindulok Jana felé. 

- Hogy állsz? - kérdem még távolabbról, mert ha azt mondja, hogy éppen a belezésnél tart, akkor nem megyek tovább. Azonban legnagyobb meglepetésemre Jana éppen most teszi fel a botra tűzött nyulat a tűz fölé. - Hűha – ugranak össze a szemöldökeim -, te aztán gyors vagy!

- Volt időm gyakorolni – vigyorog rám. 

Letelepszem a két táskával a tűz mellé, aztán odaadom Janának a saját csomagját. Míg sül a nyúl, megbeszéljük, hogy mink van. Mikor megemlítem a cukorkákat, a lány azonnal előkotorja az adagját, és bekap egyet. Aztán azt is megvitatjuk, hogy hogyan tovább. - Ha ez kész – bök Jana a hús felé -, összepakolunk, eltüntetjük a nyomokat, és elindulunk a romok felé.

Nem tudom, miért ragaszkodik annyira azokhoz a romokhoz, de nem szólok semmit, csak rábólintok. Gyorsnak kell lennünk, mert lassan teljesen kivilágosodik, és eltűnik a köd, ami eddig fedezett minket.

Miután a nyúl jól megsül, Jana leveszi a tűzről, és hideg, nedves mohát terít rá, hogy kihűljön. Aztán elhasználjuk mindkét üveg vizünket, hogy eloltsuk a tüzet. Ezt először felesleges pazarlásnak gondolom, de aztán rájövök, hogy másképpen – például ha nedves növényeket tennénk a parázsra – hatalmas füst keletkezne, és egyből lebuknánk. Jana szerint a romoknál van egy folyó, így ott újra meg tudjuk majd tölteni a kulacsokat. 

Miután mindennel megvagyunk, előveszem a táskámból a fél zsemlét, kiszedem a zacskóból, aztán belecsomagolom a nyulat a nejlonba, és elrakom. Északnyugati irányba indulunk el, mert kerülőúton, hátulról közelítjük meg a romokat. Lesétálunk a hegyről, aztán az erdőben gyalogolunk, és közben elmajszoljuk a fél zsemlét. Kezdek szomjas lenni, és kicsit kétségbeesem, mert nincsen nálunk semmi ehető. Katniss tavaly majdnem szomjan halt, mert nem talált vizet. Mi lesz, ha eltévedünk, vagy ha a játékmesterek úgy döntenek, hogy kiszárasztják a folyót, vagy ha Jana egyáltalán nem is tudja, merre megyünk?

- Messze van még? - kérdezem halkan, mikor már két órája megyünk folyamatosan.

- Igen – vágja rá Jana. Erre aztán hatalmas sóhajtás szakad fel belőlem, és egy egész marék áfonyát tömök a számba, amit az előbb találtam egy bokron. A finom, hideg, lédús gyümölcs ugyan enyhíti kicsit a szomjamat, de azért közel sem ér fel egy pohár vízzel. 

További egy órát menetelünk előre megállás nélkül, mikor unalmamban fütyörészni kezdek, de Jana azonnal rám szól: - Ne fütyülj már! Azt akarod, hogy meghalljanak?

- Igen – morgom az orrom alatt. - Minden vágyam. - Erre aztán nem válaszol, de hallottam, ahogy felsóhajtott. Egyre szomjasabb leszek, és egyre jobban kezdek kétségbeesni. Nem akarom Jana tudtára adni, hogy mennyire nem bírom a szomjazást, így hát hallgatok, és beszélgetéssel próbálom meg másra terelni a gondolataimat. - Tudod, hogy mi van a többi kiválasztottal?

- Hát – vonja meg a vállait -, a hivatásos csapat a Szarunál van, a mocsárban, az tuti. A többiek meg... Róluk nem sok mindent tudok. Láttam pár lábnyomot tegnap, miközben téged kerestelek, de ennyi.

- Hát ez nem sok – mondom halkan. Jana kivesz a zsebéből egy marék bogyót, és a szájába gyömöszöli őket.

- Tényleg nem – csámcsogja.

- Maxról sem tudsz semmit? - bukik ki belőlem a kérdés. Azonnal jól le is hordom magam, és lesütöm a

szemeimet. Mit fognak gondolni a támogatóim? Az egy dolog, hogy magamban érdekel, merre van, de azért az már kicsit túlzás, hogy ki is mondom, amit gondolok. Már csak az hiányzik, hogy a kintiek félreértsék a helyzetet.

- Ő valahol jó messze van szerintem – mondja Jana. - Valahol a hegyekben.

Valahol a hegyekben. Jó messze innen. Idegesít, hogy ez a tudat megnyugtat. Max távol van tőlünk, és a többi kiválasztottól. De ki tudja... Lehet, hogy van kiválasztott, aki szintén arrafelé mászkál.

16. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Örülök, hogy a jelek szerint tetszett nektek a Nyitott szemek könyvborító, nekem mindenesetre bejön, az tuti. :) Most pedig meghoztam az új részletet, remélem, ez is tetszeni fog, és továbbra is pipáltok meg írtok, boldoggá tennétek vele. Hiába hozom fel majdnem minden rész előtt, hogy pipáljatok és írjatok, igazából azt hiszem, inkább megköszönnöm kéne azoknak, akik megteszik, szóval... KÖSZÖNÖM! <3

Ölellek titeket, Bridget

______________________________

Jana a kezébe fogja a táskáját és kicipzározza, aztán megmutatja, hogy mije van. Egy kötél, egy kulacs víz, egy pár váltás zokni, és egy csomag gyufa – meg persze a három kés, amiket a derekára csatolható bőrövben hord. Megegyezünk, hogy a mai éjszakát még egészen biztosan ezen a fán töltjük, aztán holnap hajnalban tartunk egy leltárt, és felosztjuk egymás között a felszerelésünket. Végül ellenőrizzük a csapdát, és útra kelünk a romok felé, mert Jana szerint ott biztonságos. Szerintem amúgy ebben az arénában sehol sem biztonságos, de erről persze egy szót sem szólok.

Iszom egy kis vizet, aztán sóhajtok egyet, és lehunyom a szemeimet. Ma nincs vetítés, mert nem halt meg senki. Gyorsan megpróbálom sorra venni, hogy kik vannak még életben. Az Első Körzetből Libby, a beteg lány, és a bátyja, Radler. Gondolom együtt vannak valamerre, pontosabban a Bőségszarunál, legalábbis a Hivatásosak erről beszéltek. Aztán ott van még Athena és Cirius, akik a tizenegyes sráccal álltak össze, és az arénát járják, hogy levadásszák a többieket. Nash az Ötödikből. Katniss azt mondta, rá felfigyelt, de én annyira nem értem, hogy miért. Teljesen átlagos fiúnak néz ki, azt leszámítva, hogy talán okosabb, mint a többi kiválasztott. És ha valaki okos, az könnyebben túlél egy ilyen helyet. A Hetedik Körzetből mindketten, és Smirk is meg van még a Tizenegyedikből. Hirtelen átfut az agyamon, hogy talán Smirk, az őrült és fura lány itt mászkál valahol. Lehet, hogy olyan halk, mint egy szellem, és a most pont búvóhelyünk alatt oson el. Vagy éppen a fánkra mászik felfelé, hogy aztán megfogja a bokámat, és lerántson a földre. A gondolattól kiráz a hideg, és gyorsan magamhoz húzom a lábaimat. A szívem kalapálni kezd. Most jól fog jönni egy olyan cukorka. Óvatosan előhalászom a táskámból, de a zacskó így is hangosan zörög. Jana nem szól semmit, vagyis minden bizonnyal elaludt. Miután bekapom a zöld kockát, azonnal megnyugszom. Az imént végigvett kiválasztottakon, és persze rajtunk kívül már csak egyetlen fiú van életben. A magas, elvadult külsejű Maximus Battleship, aki segített nekem feljutni a kocsinkig az interjúk végén. Vajon merre lehet? Jól van, vagy éppen haldoklik? Felsóhajtok. Nem kéne ilyesmin gondolkodnom. Ezen a helyen egyetlen dolog járhat a fejemben, az pedig nem egy másik kiválasztott, akit ráadásul alig ismerek. Túlélés. Ennek kell hajtania. Ez a Viadal harmadik napja, és még életben vagyok. Továbbra is ez a célom. 

Valami olyan dolog fogalmazódik meg a fejemben, ami eddig is ott motoszkált a szívem legmélyén, de túl gyáva voltam hozzá, hogy valóban bele merjek gondolni. És ez a dolog nagyon egyszerű. Szeretném megnyerni a hetvenötödik Éhezők Viadalát.

Hajnalban ébredek. Az órám még csak négyet mutat. Hatalmasat ásítok, aztán körbenézek. Vagyis csak próbálok körbenézni, ugyanis két méternél nem látok távolabb. Sűrű, fehér köd gomolyog a magasra nyúló fenyőfák törzsei között. Elég hátborzongatóan néz ki, de legalább valamennyire takar. Óvatosan oldalba bököm Janát, aki erre azonnal kikap egy kést az övéből. Mikor meglátja, hogy csak én vagyok az, felsóhajt, és elrakja a fegyvert.

- Bocsi – ásítja -, de hát muszáj mindig készenlétben lenni, mert...

- Oké – szakítom félbe. Próbálok nyugodt lenni, de ahogy eszembe jut, hogy egy arénában vagyunk, azonnal idegeskedni kezdek. - Szedd össze a cuccaidat, aztán csináljuk, amit megbeszéltünk – mondom, miközben elrakom a takarót. Vacognak a fogaim. Nagyon hideg van. Úgy öt perc múlva már a földön vagyunk, és a csapdám felé tartunk.

- Remélem, van benne valami – suttogja Jana fojtott hangon.

- Én is – motyogom az orrom alatt. Ahogy egyre közelebb érünk a csapdához, a szívem egyre hevesebben kezd verni. Aztán eljön az igazság pillanata. Legnagyobb örömömre egy szép kövér nyúl fekszik a földön a csapdámba gabalyodva.

- Azta! - Jana azonnal a nyúl mellé térdel, leszedi róla a huzalt, és a kezeibe fogja. - Ez van vagy három kiló!

Én is letérdelek, majd miután a szövetségesem átnyújtja nekem az állatot, szemügyre veszem. Fehér, puha bundája csomókba ragadt a párás levegőtől és a nedves mohától, de a teste még meleg kicsit, ami azt jelenti, hogy nem olyan régen akadt bele a csapdába. Ahogy így nézegetem a nyulat, összeszaladnak a szemöldökeim. - Most hogyan tovább? - kérdezem Janától, aki erre kerek szemekkel, csodálkozva bámul vissza rám.

- Meg kell nyúzni, aztán ki kell belezni, és meg kell sütni – magyarázza. 

Elfintorodom, és lerakom a zsákmányunkat a földre. Végigsimítom a puha, nedves bundát. - Tuti, hogy én nem fogom szétszedni – rázom meg a fejem. Soha életemben nem csináltam még ilyesmit, és meg kell mondanom, hogy egészen sajnálom ezt az aranyos nyuszit.  

Borító

Sziasztok!

Amint láthatjátok, most nem részt hozok, hanem egy kis extrát, amit ma csináltam a történethez. 

Mivel annyit foglalkozom a Nyitott szemekkel, mintha valóban ki akarnám adatni, úgy döntöttem, hogy csinálok hozzá egy szembőli borítót. Szerintem nem lett olyan rossz,  viszont kíváncsi lennék a ti véleményetekre is: ha meglátnátok egy ilyen fedőlapot a könyvesbolt polcán, beleolvasnátok, esetleg meg is vennétek? 

Hű, azt hiszem simán elküldeném egy kiadónak ezt a történetet, ha nem lenne fanfiction. Mit gondoltok, lenne esélye? :)

Tényleg várom a válaszaitokat, és akkor itt is van a borító két változatban:

_________________________________

Köszönöm, ha írtok: Bridget <3

ÚJ KÉPEK A KARAKTEREK MENÜPONTBAN!

15. Fejezet - V. rész

 - Sash! - mondja. Hangszíne átmenet a suttogás, és a kiabálás között. - Sash, hol vagy?

- Itt! - lépek elő a fa mögül. Abban a pillanatban, ahogy Jana felismer, hatalmas vigyor terül szét az arcán, ledobja a cuccait a földre, és rohanni kezd felém.

- Sash! - Mikor odaér hozzám, a nyakamba ugrik. - Azt hittem, már sosem talállak meg! - Akkora a lendülete, hogy fellök, és mindketten a földön landolunk. Még szerencse, hogy a moha jó puha, mert máskülönben most csúnyán megüthettük volna magunkat.

- Én is azt hittem. - Nagy nehezen felülök, és visszaölelem Janát, aki úgy kapaszkodik a nyakamba, mintha soha többé nem akarna elengedni. - Kerestelek, de...

15. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Ugyan kicsit este, de meghoztam az új részletet, remélem, tetszeni fog - szerintem ebben van talán a történet legaranyosabb jelenete. :3

________________________

"I'm like a bird"

A zene kicsit furcsa lehet egy HG sztorihoz, de szerintem illik ehhez a részhez. :)

Ez nem lesz elég. 

Rájövök, hogy a támogatók ízig-vérig kapitóliumi polgárok, ezért úgy is gondolkodnak, mint egy kapitóliumi. A logikájuk nagyon egyszerű: valamit valamiért. Ha én mutatok nekik valamit, amiben majd kedvüket lelik, akkor cserébe én is számíthatok a segítségükre. De mit csináljak? Mit szeretnek bennem az emberek? A hangomat. Énekeljek? Hogyan? És mit? 

Összehúzom a szemeimet, és végignézek az erdőn. Valamit muszáj lesz kitalálnom. Ha elkezdek hangosan dalolászni, akkor esetleg meghallhat valaki. A nézők szerintem annak is örülnének, de én már kevésbé. Meghallok egy madarat, ahogy éppen vígan dalolászik, és abban a pillanatban beugrik, hogy mit fogok tenni.

Félhangosan elkezdem dúdolni a dalomat, amit az interjún énekeltem. Eldúdolom az első versszak dallamát, aztán fülelni kezdek. Az összes madár hallgat. Megint eldúdolom, aztán ismét várok. Először csak az egyik kezd rá, de hamarosan követi a második, és a harmadik is. Átköltik a dallamot, újakat szőnek bele, mélyítik, húzzák. Úgy fél perc múlva az összes madár az én dalomat énekli, azonban rajtam kívül senki sem tudja, hogy ez az én dalom. A madarak annyira átköltik, hogy alig felismerhető. Az, aki csak egyszer hallotta életében, biztos, hogy nem ismeri fel. A nézők közül is csak Riki és Cinna tudja azt, amit én. Ettől kicsit jobban érzem magam, és megint rázendítek. Amíg dúdolok, a madarak hallgatnak, aztán mikor én hallgatok, ők kezdenek énekelni. Fekete-fehér szárnyakat is látok, és ebből tudom, hogy éppen fecsegőposzátákkal dalolászom. Igazi kis koncertet csapunk. Mikor az állatok megtanulják a dallamokat, halkan énekelni kezdem a szöveget is.

- Csak tarts ki – suttogom. Először nem merek hangosabban beszélni, de aztán rájövök, hogy a madarak olyan hangosak, hogy én nem is hallatszom. - Csak tartsd nyitva a szemed – éneklem hangosabban. - Csak tarts ki, és minden szebb lesz. - Elnyújtom az utolsó betűt. 

Az egyik fecsegőposzáta a magasba repül, aztán piruettet dob a levegőben, végül leszáll egy alacsonyabb ágra. A társa rögtön követi, és kórusban kezdenek rá a dallamra. Aztán ahogy a madarakkal együtt dúdolom a dallamot, a többi állat is felszáll. A fejem felett kezdenek körözni, és közben csak úgy szórják a hangokat. Egyre többen lesznek. 

- Ígérem! - Már egész hangos vagyok. Kicsit félek, hogy még a végén valaki tényleg meghall, de ez az egész jelenet annyira lenyűgöző, hogy pár pillanat elég ahhoz, hogy minden aggodalmamat levetkőzzem. 

Madarakkal együtt éneklek. Én is közéjük tartozom. Én is madár vagyok. A szárnyak felettem suhognak, és hangjuk összekeveredik a nevetésemmel. Már nem érdekel, hogy egy arénában vagyok. Csodálatos érzés árad szét minden egyes tagomban. Ismerem ezt az érzést. Boldogság, ez a neve. Boldog vagyok. 

Addig éneklem a madarakkal, míg egyszer csak a vállamra nem hullik valami. Először megrémülök és elhallgatok, de aztán ahogy észhez térek a boldogságból, megint felderül az arcom. Egy apró kis csomag. Gyorsan megfogom, még mielőtt lehullana a földre, aztán leszedem róla az ezüst színű ejtőernyőt, amivel érkezett. Miközben a madarak tovább dalolnak, kibontom az ajándékot. Egy orsóra tekert, hosszú, vékony, de nagyon erős fémhuzalt kaptam. Úgy néz ki, tetszett a támogatóimnak a rögtönzött koncert. 

Felnézek az égre, és megköszönöm a madaraknak, hogy énekeltek velem. A kintiek most biztosan azt hiszik, hogy nekik mondtam köszönetet, de ez nem zavar. Sőt, még jó is, hiszen illene megköszönnöm a huzalt, de én igazából úgy érzem, nem tartozom nekik hálával. Kaptak tőlem cserébe valamit. Nem tartozom nekik. Kvittek vagyunk. 

Mintegy válaszként, egy fecsegőposzáta hatalmasat rikkant, aztán dalolva elröppen. Mosolyogva nézem, ahogy a többiek is követik. Egyre távolabbról hallom a dallamokat, míg végül a csapat olyan messzire ér, hogy ismét magamra maradok. Az ujjaim között forgatom az apró orsót, és próbálom kitalálni, hogy hol csináljak csapdát. Végül egy farönk töve mellett döntök, és azonnal neki is látok a feladatnak. Egész gyorsan megy, és egész jól is sikerül. 

Miután végzek, pár lépés távolságból is szemügyre veszem az eredményt. Nem is látszik, ami jó. Én is csak azért látom, mert tudom, hol keressem. Egy nyúl vagy egy mókus nem fogja tudni, hacsak nem érzi meg az emberi szagot. 

Gyorsan szórok pár marék tűlevelet meg egy kis mohát a csapdára, aztán megpróbálom megjegyezni, hogy hol van, és elindulok. Nem akarok messzire menni, csak annyira, hogy az állatok ne érezzék meg a jelenlétemet. 

Éppen elindulok egy bokor felé, mikor mozgást hallok a hátam mögül. Gyorsan beugrom egy fa mögé, mert arra számítok, hogy máris a csapdámba akadt valami, de aztán egészen más dolog történik. Valaki a nevemen szólít. Annyira meglepődöm, hogy beletelik pár pillanatba, míg felismerem a hangot.  

15. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim,

azt hiszem, elképzelhető, hogy így, ahogy egyre haladunk a történetben, egyre ritkábban fogom hozni a részeket (2-3 naponta), hogy ne legyen olyan gyors a vége. Azért remélem, itt maradtok, visszajártok, és nem tűntök el. Most is hoztam az új részletet, és kérlek titeket, hogy pipáljatok! Az előző részre 25 kattintás volt, és 8 pipa. Nem fogok könyörögni meg komihatárt bevezetni, mert gyerekes hülyeségnek tartom, de azt hiszem, cserébe azért, hogy én mindig hozom a folytatást, ti igazán megtehetnétek annyit, hogy kattintotok egyet a fejezet végén, hogy milyen volt. Igazán jól esne, és természetesen az is jól esik, hogy vannak most is pipák rendszeresen. Akik jelzik, hogy olvastak, azoknak nagyon köszönöm! <3 És akinek nem inge az előző dolog a nempipálással, az ne vegye magára. 

Most pedig itt van a folytatás az ugrás után, jó olvasást! :)

Bridget