Magam sem értem,
miért vagyok ilyen körültekintő, holott általában inkább a
felszínesség jellemez (főleg a tanulásban), de kiszaladok a ház
elé, és letépek két szál vérvörös tulipánt, meg három szál
nárciszt. Aztán visszarohanok az asztalhoz, kerítek egy régi
befőttes üveget váza gyanánt, megtöltöm vízzel, belerakom a
törékeny virágokat, majd gondosan elhelyezem az asztal közepére.
Ismét hátrálok pár lépést, aztán vissza a virágokhoz, és
idegesen, de óvatosan megigazítom őket. Megint jön a
szemrevételezés, de ezúttal minden tökéletesnek tűnik.
Elégedetten elmosolyodom, s magamba szívom a rántotta illatát.
Normális esetben, mikor éppen nem Aratás van, három tojásból
csak magamnak készítettem volna ezt a reggelit, a szüleimnek még
ütöttem volna bele másik hármat fejenként, ugyanis rettenetesen
szeretek enni – akármikor, akárhol és akármilyen mennyiségben.
Ez minden bizonnyal nem látszik rajtam, mert apa folyton azt
mondogatja, hogy milyen kis vézna vagyok. Elmosolyodom, ahogy
eszembe jutnak az ilyen esetek: apám odaáll mellém, megfogja a
felkaromat – az egyetlen helyet, ahol igazán csiklandós vagyok -,
és ismét odaszól anyunak a poénkodós orrhangján, hogy "Hé,
Tess, ezt akarod te elvinni a henteshez?!". Anya erre csak
mosolyog, és megrázza a fejét: "Palcar, most miért buktattál
le?". Aztán belebokszolok apa vállába, és mindannyian
nevetünk.
Hangokat hallok a
hátam mögül, és az elkopott papucs kényszeredett csoszogásából
már tudom is, hogy ki az. Megfordulok, és apát látom, amint
szénporos pizsamában, hatalmasakat ásítva kivánszorog a szülői
fészekből. Amint meglát, fáradtan odabiccent nekem, de látom,
hogy felderült az arca. Akkor pedig még jobban csillogni kezdenek a
szemei, mikor meglátja a rántottával teli pakolt tányérokat az
asztalon. Odarobogok hozzá, megölelem, majd puszit nyomok az
arcára.
- Jó reggelt –
mondom. - Anyát hol hagytad?
Furcsa, hogy az
Aratás reggelén egyedül látom aput, mert ilyenkor általában
pont az anyám az, aki kirángatja az ágyból, munkanapokon pedig
apa már hajnalban a bányában van. Az átlagos időszakokban anya
engem kelt, vagy legalábbis próbál kelteni – kisebb nagyobb
sikerrel.
- Nem tudom hol
van, az ajtóban még mellettem volt. Lehet, hogy elment mosdóba.
Apa odacsoszog az
asztalhoz, és leül egy székre. Látszik rajta, hogy legszívesebben
azonnal nekilátna a rántotta belapátolásához, de a jólneveltség
arra készteti, hogy várja meg a feleségét. Így hát csak bele
iszik a pohár hideg vízbe, aztán felém fordul, hogy elüsse az
időt.
- Te nem eszel? -
néz rám összevont szemöldökökkel, mire a mosogatópultnak
támaszkodom, és megrázom a fejem. Tudom, hogy a következő
kérdése a "Miért?" lenne, amitől ismét rám tör az
izgalom és az ebből következő reszketés, szóval inkább előbb
válaszolok, mielőtt megint megszólalna.
- Nem vagyok éhes
- mondom egyszerűen.
Apa bólint, hátra
simítja rövid, fekete haját, s ebben a pillanatban előbukkan anya
is. Tényleg a fürdőszoba felől jön, s barna haja kicsit kócos
ugyan és smink nélkül van, mint mindig, az arcán pedig még néhol
ott vannak az éjszaka nyomai, de azért így is nagyon szép. Anya
mindig szép, annak ellenére, hogy a körzetbéli nőkhöz hasonlóan
sosem festi magát. Ennek két egyszerű oka van: semmi szükség rá,
és a kevéske pénzből sem futja ilyesmikre, amit a családom két
felnőtt tagja keres. Anyát egyedül talán az esküvői fotóin
láttam kisminkelve, de akkor olyan gyönyörű volt, mint egy
angyal. Hófehér ruhát viselt, a haja úgy csillogott, mint valami
értékes, különleges és ritka barna gyémánt, tengerkék szemeit
pedig fekete kontúrral húzta ki, mely finoman kiemelte a
dekoltázsát – apa meg úgy feszített mellette, mint valami
nyakkendős, drága öltönyös, büszke hérosz. Tudom jól, hogy
anya maga készítette azt a királynőhöz illő, de mégis egyszerű
sminket, mert anya elképesztően ügyesen sminkelt, és sminkel a
mai napig is annak ellenére, hogy nem szokott. Ő is besétál a
konyhába, bár kevésbé hangosan, mint apa. Normálisan emeli a
lábait, így nem csoszog. Oldalra simítja a haját, s mikor
meglátja az ételt az asztalon, csodálkozva rám néz.
- Nahát, Sash,
villás reggeli?
- Azt azért nem
mondanám – mosolygok, majd anyával együtt leülök az asztalhoz.
- De valami olyasmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése