Miután mindannyian
ott vagyunk, a szüleim nekilátnak az ételnek, én pedig
elégedetten figyelem őket. Úgy látszik, egyikük sem hiányolja a
rántottából a sót, de apa pár falat után felém fordul, és
olyan fejet vág, mint amikor valamit kérdezni akar. A szemöldökei
összeszaladnak, s mutatóujjával apró köröket ír a levegőbe.
- Van itthon
kenyér?
Ó, tényleg. A
kenyér. Úgy látszik, akármennyire próbáltam odafigyelni
mindenre, mégsem ment. Az egyik legalapvetőbb dolgot felejtettem
el. Elég ciki! Felpattanok a székről, és a szekrényhez lépek.
Kinyitom az egyik kékes szárnyat, és benézek. A sarokban van
valami kenyérféle, de nem vagyok biztos benne, hogy még ehető.
Minden esetre utána nyúlok, a karom épp elég hosszú ahhoz, hogy
elérje - annak ellenére, hogy nem vagyok egy langaléta típus. Ahogy
kihúzom a kenyér sarkot és megtapogatom, a szüleim felé
fordulok.
- Ömm... ez
inkább kő, mint kenyér.
Apa elveszi, ő is
megfogdossa, megszagolgatja, aztán a szájába tűr egy villa
rántottát. A kenyeret lemondóan az asztalra teszi, s megrázza a
fejét, ezzel jelezve, hogy valóban nem lehet megenni.
Visszatelepszem a székre, egyik lábamat fent hagyom az ülőkén,
és kényelmesen ráülök.
- Te miért nem
eszel? - kérdi egyszer csak anya, miközben száját finoman
beletörli a fehér szalvétába. Igazából nem értem, hogy miért
kérdeznek ilyen badarságot. Vajon csak azért teszik, hogy tereljék
valamire a szót, vagy tényleg nem tudják az okát? Legszívesebben
rávágnám, hogy azért mert Aratás van és a gyomrom körülbelül
ping-pong labda méretű, de aztán lenyelem ezeket a paprikás
szavakat. Elvégre anya nem tehet róla, és ronda dolog lenne rajta
levezetni a feszültséget.
- Nem vagyok éhes
– ismétlem el végül neki is azt, amit már egyszer apának is
mondtam. Anya megértően bólint, és biztatóan elmosolyodik, de
azért látom rajta, hogy eszébe jut, valójában miért nem
reggelizek.
Miután a szüleim
befejezik a reggelit, egy-egy puszival hálálják meg az ételt,
aztán anya öltözés után nekilát, hogy befejezze a mosogatást,
amit én még hajnalok hajnalán kezdtem el. Apa a fürdőszobában
borotválkozik, én pedig a szobámba sietek, hogy lefoglaljam magam
valamivel. Talán a tanulás elvonná a figyelmem, de hamar leteszek
erről az ötletről, mert ilyen napon mindenről az Aratás jutna
eszembe. Aztán arra gondolok, hogy olvasnom kéne. Az sem jó, mert
egy könyv által nyújtott álomvilág után még borzasztóbb lenne
szembe nézni a rideg valósággal. Végül csak elvágódom az
ágyamon, az ujjaimat összekulcsolom a hasamon, és bámulom a
plafont. Elképzelem, hogy egy hatalmas vetítővászon, és
mindenféléket nézhetek rajta. Nem szoktam tévézni, mert
rengetegszer van áramszünet, és azon a rozoga, ezer éves
őskövületen amúgy sem valami nagy élvezet megnézni egy műsort.
Na meg semmi érdekes se megy benne. Egyetlen alkalom van, mikor
muszáj tévét néznem: az Aratást követő napok. Akkor Panem
összes lakójának kötelező megnéznie a Kapitólium által
sugárzott adást. Először este az összefoglalót, aztán a
kiválasztottak felvonulását a nagyközönség és a támogatók
előtt, aztán az interjúkat, és végül a Viadalt. A Viadalt
mindig közvetítik, és akkor is meg kell nézni, ha az ember minden
testrészével tiltakozik ellene. A Kapitólium senkinek sem
kegyelmez ha erről van szó, még a kicsiket is kénytelenek
leültetni a képernyő elé a szülök. A felnőttek is, de a
gyerekek aztán végképp rettegve követik figyelemmel az
eseményeket, és a főváros lakóival ellentétben a panemiek nem
az egy-egy játékosra feltett pénzük miatt aggódnak, hanem
körmüket tövig rágva, a körzetük kiválasztottjainak életéért
fohászkodnak adás alatt. Emlékszem, mindig rettegve ültem a tévé
előtt, mikor az Éhezők Viadalát sugározták. Folyton
elképzeltem, hogy a következő Aratáson engem húznak majd, és
nekem kell először hajbókolnom és tenni a fejemet a sok kapitóliumi majom előtt hogy megszeressenek aztán támogassanak és
ajándékot küldjenek amikor szükségem lesz rá, majd szintén
nekem kell életre-halálra harcolnom másik huszonhárom gyerekkel.
Nekem kell végignéznem, ahogy hatalmas vérfürdő közepette
agyonverik egymást egy-egy kővel, vagy elvágják a másik torkát,
csapdába ejtik, esetleg keresztül döfik dárdával a másikat.
Netán pont nekem kell ilyen szörnyűséget elkövetnem. A
gondolatra kiráz a hideg, erősen összeszorítom a szemhéjaimat,
és oldalra fordulok. A kopott éjjeli szekrénnyel kezdek babrálni,
de a gondolat sehogy sem hagy nyugodni. Pillanatról pillanatra átfut
az agyamon, hogy ha ne adj' Isten mégis bekerülnék egyszer abba a
szörnyű arénába, akkor előbb-utóbb kénytelen lennék megölni
valakit. Egészen biztos, hogy addig bujkálnék, amíg végül csak
egy valaki marad. És hogy aztán mi lenne? Na ez az, amitől rosszul
szoktam lenni. A gondolattól máris érzem, hogy a gyomrom elindul a
torkom felé, a szemeim felpattannak, és fel kell ülnöm, mert
attól félek, hogy menten elhányom magam. Az ajkaimat valamiféle
halk, hisztérikus kacagás hagyja el, ahogy próbálom meggyőzni
magam, hogy ilyen egészen biztosan soha, de soha nem fordulhat elő.
Sohasem fog olyan történni, hogy az arénába kerülök. Soha.
Megerősítésképpen határozottan bólintok egyet, aztán felállok,
majd kisétálok a szobámból, és az utca ajtó felé veszem az
irányt.
Kedves Bridget!
VálaszTörlésElőször is köszönöm, hogy csak nekem, csak most előbb frissítettél, bárcsak megint meg mernélek kérni rá, de tudom esély sincs egy újabb fejezetre. Nagy kár, mert imádom a történetet, szeretem olvasni, ha géphez kerülök mindjárt megnézem hogy frissítettél-e? hogy válaszoltál-e a kritikámra? a megjegyzésemre? a chatbejegyzésre?
Ez a fejezet is tetszett, főleg az a rész amikor a Viadalon gondolkodik, hogy milyennek tartja, hogy ő vajon megállná-e a helyét. Jó erről olvasni, mert gondolom kihúzzák, vagy nem... Remélem igen. Ez most gonoszul hangzik, de úgy lesz izgi a történet. Szóval jó olvasni hogy most mennyire nem tudna ölni, vagy egyáltalán bárkinek is ártani amikor sejtjük hogy muszáj lesz neki. Hogy hogyan fogja rávenni magát? és hogy milyen hatást gyakorol rá a Kapitólium, a Kiválasztottság, ezekre nagyon kíváncsi vagyok.:)
Hát csak ennyi.:D ♥
Ui.: Nagyon jó volt, várom a következőt.:D
Nos, először is, nagyon nagyon nagyon örülök neki, hogy ennyire tetszik a történet. :3 Az én első dolgom is mindig az, mikor bekapcsolom a netbookom, hogy szépen végignézem a fices oldalaitokat, és elolvasom a kommenteket, az új fejezeteket, a chatbejegyzéseket, és persze írok is véleményt.
VálaszTörlésAmi a saját sztorimat illeti, nagyon szívesen hoznám a következő részt, de nem szeretnék ennyire előre szaladni, nehogy aztán túl sok legyen annak, aki még nem olvasta. Szóval bocsi, de legkésőbb vasárnap már itt lesz az újabb olvasnivaló. Eleve azt szerettem volna, ha ez a sztori egy olyan lányról szól, aki az égvilágon semmilyen fegyverhez nem ért, és irtózik a gyilkolás gondolatától - a komidból ítélve ez akkor sikerült. :D A folytatásról természetesen nem mondok semmit, majd nem sokára kiderül, hogyan tovább. ;D
Áááááááá *hosszú, elnyújtott sikoly, ha nem esett volna le* meg akarsz ölni? vasárnap? az két egész nap! Kettő! istenem, csúnyán büntetsz...
Törlésvalami kis információt küldjél hogy túléljem, vagy lehet visszaolvasom a fejezeteket. azt a négyet.
Óhh...hosszú napok állnak előttem.
Hát... az egész attól függ, hogy holnap hogy fogok hazaérni (apumnak segítek főzni egy helyen - jó kis állóképesség-teszt [*lö viadalrakészülök fej*]). Szóval még tényleg nem tudom, de akkor cserébe addig rakok fel egy képet a főszereplő lányról (így a teljes nevét is megtudjátok). :)
TörlésÓóó..és mikor.? * ideges lábrángatózással megspékelve, hogy mikor kapja meg a "napi nyitott szemek" adagot*
TörlésMár kiraktam :D
Törlés